Új Dunántúli Napló, 2002. szeptember (13. évfolyam, 238-267. szám)

2002-09-14 / 251. szám

2002. Szeptember 14., szombat R I P ŐRT 7. OLDAL KULTÚRA A XIV. NAGYTÓTFALUI gyermek kézművestábor alkotásaiból nyílt kiállítás Siklóson, a Táncsics Mihály Gimnázium és Szakképző Intézet galériájában. A tárlat október 22-ig várja az érdeklődőket. _____________________________________________________fotó: mOujr andre* Kó s-bábok: partiban a világgal Nehéz azt mondani, hogy életmű-kiállítás - bár Kós Lajos így fogalmaz -, hiszen annyi fe­lé dolgozik még az országban. Maradjunk annyiban: a Jászai-díjas bábművész eddigi életművének keresztmetszetét bemutató tár­lat nyílott tegnap a pécsi Parti Galériában. Sokat töprengtem, hogy Kós „Lulut” vajon melyik orosz klasszikus figurái közé lehetne besorolni? Végül is dűlőre jutottam magammal: tán legin­kább Dosztojevszkij vállalta volna föl örömmel ezt az állandóan a valóság és az álom határán bo­lyongó embert. Most is, ahogy a Parti Galéria egyik zugában ül: kifelé csak néz, de belül lát igazán, érzem, ahogy cirógatja a leikével a bábokat. Akik - nem téve­dés: akik! - csak látszólag mozdulatlanok a bolt­ívek alatt. Kamarakiállítás, mondja Kós, aki nem akart abba a hibába esni, mint 20 éve a Kisgalériában: akkor annyi volt a báb, hogy a megnyi­tón a közönség az udvarra szorult. De, teszi hozzá, életmű-kiállítás is egyben - és semmi oka a szerényke­désre. A válogatáskor az volt a legnagyobb gond, hogy mi maradjon ki a vagy 130 munkája közül. Az elv végül is úgy rendezett, hogy legyen egy vidám - ha tetszik: show - része, ami­ben Gershwin táncosai mellett - ebben, lehet, vitat­kozni fogunk majd - a Háry János-i, vagy a francia gye­rekdallamokra a Lúdanyó meséiből kikukkantó tün­dér- és boszorkányfigurák is fölléphetnek. De ide so­rolható még Aladdin és a két és fél méteres Dzsinn is Kós Lajos bábművész Mauglival- hiszen még egy szimpla dzsinn is nagyobb az em­bernél, ő pedig nem egy átlagdzsinn volt, nemde- bár. És valahol itt vonható cezúra a más értelemben klasszikusnak tekintett munkák és a vidámabb pro­dukciók közé. Mert a Pillangókisasszony, a bartóki Fából faragott királyfi, a Kalevala hősei vagy Faust- az egyetlen játék volt, amit németül adtak elő; We­ber Kristóf játszotta zongorán a drámát, Kuncz László fejelte meg eredeti kiejtéssel - másképpen beszélnek életről és halálról. Csak az az érdekes, hogy Kós esetében valamennyien egyazon nyelven szólalnak meg. Muszáj volt föltennem a sztereotip kérdést: ugyan melyik a kedvenc a számtalan műből? Elő­ször ugyanilyen sztereotip módon válaszolt: min­dig a legújabb, „a legkisebb gyerek”, akinek meg kell érni és élni a fölcseperedését. Aztán magába mélyedt kicsit: valószínűleg Mészöly Miklós - akit 28 éven át Magyarországon nem olvashattak és darabjait nem láthatták - egyik mun­kája. Még Bukarestben látta ’58-ban a Kolozsvári Magyar Színház előadásában az Em­berke című drámát; termé­szetesen elkérte a kéziratot, és már csak 12 évet kellett várni arra, hogy elénk tár­hassa létünk önmagában hordozott tragikumát. Kós Lajos eredendően hisz a bábművészet küldeté­sében, hiszen általa olyan speciális üzenetek fogalmaz­hatók meg, melyek az opera, a dráma, a balett nyelvén so­hasem. Vegyünk egyetlen példát, a Háry Jánosét: a fő­hős öregkorára „növesztett” hosszú, ősz bajusza a helyé­re teszi ifjúkori hintalovas kalandjait. FOTÓ: M. A. __________________ BALOGH Z. Szüreti fesztivál szerte a megyében A Baranyai Mediterrán Ősz 2002. rendezvénysorozat kereté­ben ma öt községben is szüreti mulatságon köszöntik a gazdag termést. A borfesztiválok sora Mohácson indul, ahol már reg­gel megkezdődik a Szent Mihály téren a bográcsételek főzőverse­nye, délután kiállítás nyílik, majd táncosok és fúvósok szóra­koztatják a publikumot. A továb­bi helyszíneken délután kezdő­dik a vígalom, Szebényben a szüreti napot szőlőlopás, bírókö­szöntő színesíti, Somogyhársá- gyon jelmezes felvonulás lesz, és átadják a felújított Festetics-mau- zóleumot. Pellérden kirakodóvá­sárra és a Mezőszél együttes öt­éves jubileumi műsorára készül­hetnek az érdeklődők, míg Ho- bolban a felvonuláson egymást érik majd a szüreti csínytevések. MÉSZÁROS B. E. Káni Kultúrpajta Kánban nevével ellentétben nem a kánkán járja, a baranyai üdü­lőfaluban a rock, a dzsessz és a világzene dívik. Ezentúl rendre hangos lesz itt a most felújított méretes gazdasági építmény, a Kultúrpajta. Havonta két koncer­tet szerveznek a 300 embert be­fogadó, erdő melletti létesít­ményben, melynek egyedülálló a megyében az akusztikája. A bemutatót ma este tartják, ahol a Crossborns a Gyűrűk Ura rock­operáját adja elő, majd a Hétrét együttes játszik világzenét. M. B. E. ■F: Futnak a képek á m Schubert elnémul Elfride Jelinek húsz évvel ezelőtt publikált regénye, amiből A zongo­ratanárnő (La pianiste) című fűm készült, népszerű, ám igencsak kö­zepes értékű munka: kétségkívül jellegzetes bécsi levegőt áraszt, a karakterek éles kontúrokkal van­nak megrajzolva, de a szerző túl­zott vonzódása az extrém jelensé­gekhez, valamint olykor hatásva­dász technikája gyengíti az általa megrajzolt szatirikus kép hitelét. Michael Haneke osztrák rendező­nek viszont, úgy látszik, éppen az tetszett meg Erika Kohut zeneta­nár történetében, ami a regényben nagyon is vitatható: a szélsőséges tematika, a beteges jelenségek, a patológia. Az alaphelyzet felvázolása erő­teljes, ám kevéssé árnyalt. Az idős Kohutné (Annie Girardot) érzelmi erőszakkal láncolja magához negy­venes éveit taposó, vénkisasszony lányát, aki viszont tanítványait ter­rorizálja a konzervatóriumban. még a pszichológiai giccs gyanúját is felvetheti. Ami a filmet mégis a regény fölé emeli, az a zene, ami ez esetben nem kísérő funkciójú, hanem a ké­pek szerves elemét alkotja. Erre ta­lán az a legjobb példa, hogy Schu­bert kései A-dúr szonátájának into- nálása az egyik fontos jelenetben még olyan érzelmi lehetőségeket csillant fel, amit a Téli utazás (legin­kább a Der stürmische Morgen, „A viharos reggel") félelmetes meló­diafutamai báljóslatúan ellenpon­toznak, jelezve a remények meghi­úsulását. Különös nyomatékkai bír a zene elhallgatása is, sőt talán ép­pen ez a hiány képezi a szereplők leghatározottabb ítéletét. Amikor a szexuális rémségek megszállják a képeket és a dialógusokat, Schu­bert elnémul, és a zene, mint mér­gezett tóból a rémült hattyú, távo­zik ebből a világból. Ám ami ennek a kétes témájú, vi­tatható stílusú filmnek, dacára min­Cannes-ban Isabelle Huppert kapta a legjobb színésznőnek járó díjat Óráin a játékra vonatkozó előadási utasításai pontosak és szakszerűek, de úgy pattognak, mint a katonai vezényszavak. Erika szemléletesen példázza azt a típusát a művészet­tel foglalkozó embereknek, akik­nek intellektuális felkészültsége ugyan vitathatatlan, mégis képtele­nek a műalkotás igazi megértésére, mert torzult személyiségük alkal­matlanná teszi őket erre. A hősnő lelki perverziója aztán gyorsan le­lepleződik egy váratlanul fellobba­nó érzelem tüzében. Kiderül, hogy Erikának téves fogalmai vannak a szerelemről, szadista fellépése mö­gött egy kínzásra, öngyötrésre vá­gyódó, beteg lélek rejlik. Freud be­szélt ilyen asszonyokról a minden­napi élet pszichopatológiáját ele­mezve, vagy nálunk Csáth Géza or­vosi témájú írásaiban. Csakhogy ez a téma most, „post festa" előadva a Jelinek-Haneke-féle változatban nemcsak hogy nem eredeti, de akár den fenntartásnak, kétségbevonha­tatlan jelentőséget és művészi súlyt kölcsönöz, az Isabelle Huppert döb­benetes erejű játéka. Az ő Erikája messze több, mint a megírt szerep. Nem is lehet ésszel felfogni, hogyan tud ennyire csúnya, és ennyire szép lenni egyszerre. Éles hangjával, mely olykor mégis fátyolossá válik, kissé bábszerű, félszegségről és ki­szolgáltatottságról tanúskodó járá­sával, keményen összezárt ajkaival s egyre kétségbeesettebbé váló te­kintetével szubjektív módon, belül­ről fakadóan s egyszersmind hihe­tetlenül takarékosan leplezi le s te­szi mégis szánandóan esendővé hősét. Isabelle Huppert képes elhi­tetni velünk erről az asszonyról, hogy minden - a színésznő által ke­gyetlen tudatossággal feltárt - go­noszsága, sérültsége és betegsége mellett is őriz magában valami jót, mely sajátja, „míg bűne a koré, mely szülte őt." Nagy Imre Egy öregember emlékirataiból Szindbád törzsasztalánál (8) A királyfi meséli: Ne ijedjenek meg az urak, de bör­tönviselt ember vagyok. Mielőtt Pécsre jöttem, a patinás, alföldi vá­rosban éltem. Egy nap, megkap­tam a felmondásomat. Csapatunk­ból a három legütőképesebb em­ber lett létszámfölötti. Este kemé­nyen ittunk. Hót mákosán autóba ültem. Le is meszeltek a zsaruk. Pannonhalmán érettségiztem. Nem szoktam a bűneimet leta­gadni. Most is kipattantam az au­tóból és jelentettem: - Igen, ura­im, ittam!- Azért a világítást bekapcsol­hatta volna - mondja az egyik. A lámpa miatt állítottak meg. Még­is szondáztattak. Az öreg műszer semmit sem mutatott, bevittek vérvételre. Ekkor még elővehet­tem volna a bűnügyi tudósítói igazolványomat, emlegethettem volna rendőrtiszt cimboráimat, kidumálhattam volna magam. De elveim vannak. Ne legyenek elveik, uraim. A doktornő tornáztatott. Tud­tam kinyújtott kézzel fél lábon állni, azt mondta, fölösleges a vérvétel. De a zsernyákok kér­ték. Már lejárt a felmondási időm, mikor megjött az ered­mény. Bíróság. ítélet. 40000 fo­rint vagy börtön. Részletfizetési kedvezményt kértem. Öt csekket kaptam, az elsőt azonnal befi­zettem. Külsőztem, bedolgoz­tam, munka és pénz után rohan­gáltam, elváltam, költöztem, ha­verhoz, albérletbe, új asszony­hoz. A csekkek eltűntek, s a napi hajszában megfeledkeztem az egészről. Egy kimerítő nap után, kábán alszom. Éjjel háromkor verik, rug­dossák az ajtót, majd összedől a panelház. Félig ébren látom, pisz­tolyokat rám szegezve, bilincset lóbálva betör négy rendőr. Mire a nevemet kérdezték, felébredtem.- Ön ellen országos elfogatási parancs van. Letartóztatjuk. Ekkor bejön egy fiatal tiszt és emberi hangon, a keresztneve­men szólít, megkérdi, „ugye nem kell megbilincselnünk?” Mon­dom: látnak az asztal alatt kalas­nyikovokat? De hamar lemond­tam a humoromról. Megtudtam, 40 000 forint be nem fizetéséért történik minden. Megvilágosodtam. Fölráztam a fe­leségemet, ébredjen, mosakod­jon, az autóból még felhívom, hogy mit kell tennie. Tudtam, most hiába magyaráznék, meg­győződése, hogy gyilkos vagyok. Az őrsre, aztán a börtönbe vit­tek, ahol a gyilkosok is vannak.- Jöjjön közelebb! Ne annyira! Mi van, elfáradt? Álljon rendesen! Neve? Mii? Anyja neve? Hol szüle­tett? Mikor? Pácoljon ide mindent - ordított egy nálam tizenöt évvel fiatalabb szürkeruhás. A szimpatikus rendőrtiszt, bú­csúzóul, még odaszólt: reggel maga már biztosan kimegy. Ez tartotta bennem a lelket, mert eg- zecíroztak, mint egy betörőt. Meztelenre vetkőztetve, falnak fordítva, szétrúgták a lábamat, megmotoztak.- Álljon jobbra! Álljon balra! Jöjjön előre! Mondtam, hogy ennyire?! Ott álltam a két és fél diplo­mámmal, pőrén, kiszolgáltatva olyan embereknek, akik tán a nyolcadikat is nehezen fejezték be. Erre gondoltam, amikor tár­gyaimat jegyzőkönyvbe vették, s a mindig nálam lévő két gyógy­szert, fájdalomcsillapítót és savle- kötőt kidobták a szemétbe, mondván, hogy „tilos”! A közös cellába érve, kissé rosszul lettem. A padlózat vörös, itt könnyű föltörölni a vért s ret­tegtem, hogy megrontanak, mert hátulról még ártatlan vagyok. Szerencsém volt. A priccseken hárman voltunk. A kedves öreg hobót, ha nem bűzlött volna üsz- kösödő sebe, kellemes cellatárs­nak mondanám. Mindent tudott a börtönről, őrökről, az emeleten ordibáló köztörvényesekről. Törzsvendég volt. Kis vályog vis­kóban élt, amit nem lehetett fűte­ni. Minden ősszel csinált valami szabálysértést, nem fizetett, s nagyjából kihúzta a telet. Enni kapott. Rokkantként munkára nem kötelezhették. Ezúttal a fa­lurendőrnek ment neki kivilágí- tatlan biciklivel. Talán a kmb in­tézte, hogy a szokásosnál hama­rabb jusson a börtönbe, s most izgult, nehogy hideg időben sza­baduljon. Másik társam cigány, de tisz­tes iparos. Őt is ittas vezetésért büntették, húszezerre. Azt mondta, bármikor, zsebből kifi­zetem, de valahogy elfelejtettem. A falu közepén, látványosan fog­ták el. Ez dühíti. Ha csak üzen­nek érte, bemegy, fizet. De így, az életben nem tudja megmagya­rázni a falunak, hogy ha cigány is, nem bűnöző. Nem aludtam, nem ültem a küblire, nem kóstoltam bele a gusztustalan színű csészében tá­lalt reggeli löttybe. Reggel cigi, ká­vé, cigi, WC után tudok csak ott­hon is enni. Fél nyolckor már jött a feleségem a befizetett és hitele­sített csekkel. Nyolckor kivezettek a cellából. Most is minden rács­nál, ahol átmentünk, el kellett mondani, nevemet, anyám nevét, születési helyem, évem. Ment a szívatás, várakoztatás. Átöltöz­tem, visszakaptam mindent. Csak várok. Kérdem, miért nem mehe­tek már ki? Azt mondták nincs őr a kapunál. Haha. Majdnem dél volt, mire kilép­hettem. A börtön előtt a nejem, haverok, fél nyolc óta, hatalmas unikumos üveggel, videokame­rával várnak, hogy koccintsunk a szabadulásomra, s meg is örö­kítsék. Másnap éjjel újra hatalmas ri­csaj a lépcsőházban. Csörtetnek, aki kinéz, megkérdezik tőle, itt lakom-e? Rugdalják az ajtót. A fe­leségem kimerültén aludt. Nem gyújtottam villanyt. Kimentem a lépcsőházba. Pisztolyok, bilincs, „országos körözés”... Lobogta­tom a szabadulási papíromat, a befizetési csekk szelvényét. Az őrmester beszól a központba, hogy „azt mondja, már befizet­te... papírja is van.” Hallom, a benti hangot: „nem baj, hozd be akkor is!” Fölfortyantam. Mondtam, nem tanácsolom, mert abból már igen nagy balhét csapok és megfizet­nek. Végül is nem vittek el, de le­csapták a villanyt. Másnap soká aludtunk. Több ezer forintot érő kaja ment tajtra a hűtőben. A szomszédok elfordították a fejüket. Elköltöztünk a városból. Azóta akkor sem ülök ittasan au­tóba, ha más vezet. Lejegyezte: Bükkösdi László i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents