Új Dunántúli Napló, 2002. augusztus (13. évfolyam, 208-237. szám)

2002-08-24 / 230. szám

2002. Augusztus 24., szombat RIPORT 7. OLDAL K U L T U R A ­HUDDINGE PÉCSETT. Svéd művészek mutatkoznak be a Pécsi Galériában. A Huddinge KonstnärsKlubb 1988-ban jött létre és ma 28 képzett művészből áll, akik különböző stílusban és techni­kával dolgoznak. A tegnap nyílt tárlaton 20 alkotó munkája szerepel. Az érdeklődők szeptember 15-ig te­kinthetik meg a kiállítást. Felvételünkön Kim Stensland „Lábfej” című alkotása látható. FOTÓ: MÜLLER ANDREA Helyet keresnek a szobroknak Az ország egyik legszebb tájába illeszkedő Pécsvárad város­képiig is méltóvá szeretne válni környezetéhez. Ebben az idei szobrászati alkotótábor alkotásai is segítenek. Nyolc kvalitásos köztéri, szobrá­szati alkotást illesztenek bele rö­videsen a pécsváradi városképbe. Az államalapítás óta különleges kulturális vonzerővel rendelkező település méltó szeretne lenni a történelemben gyökerező adott­ságaihoz és egyedülálló táji kör­nyezetéhez. A Zengő lábánál, a Mecsek ihle­tő ölelésében nyolc faszobrász dolgozott idén a szobrászati alko­tótáborban, ahol az elmúlt két hét alatt mostanra elkészült plaszti­kák anyaga a fa volt. Zsáli János polgármester elmondta, hogy az önkormányzati testület - neves művészettörténész, építész, város- és tájrendező szakemberek rész­vételével - szakértői testületet kért fel a zsűrizésre, a művek elhelye­zésére. A szakértők egyfelől meg­keresik a városnak azokat a pont­jait, ahol nemcsak elhelyezhetők a szobrok, hanem minőségében is javítják, esztétikai szempontból értékesebbé teszik az adott kör­nyezetet. Ugyanakkor a bizottság javaslata alapján döntik el azt is, hogy melyik alkotás hova kerül­jön. Eddig egyértelművé vált, hogy mind a nyolc műalkotás olyan szintű, hogy messze megfe­lel a köztéri művekkel szemben támasztható igényeknek. Az eddigi döntések szerint a helyben lakó és alkotó Szabó László szobrász Anya gyermeké­vel című alkotása az egészség- ügyi centrumban, Sakari Martin- lauri finn művész munkája pedig a gyógyszertár kertjébe kerül. A további hat szobor városképi el­helyezése folyamatban van. A polgármester elmondta még, hogy Pécsváradot sok mindenhez hasonlítgatják, de a testület célja az, hogy elsősorban önmagát képviselje, jelenítse meg méltóan - az eddiginél magasabb szinten - a művészet segítségét is igénybe Véve. BEBESSI K. Az irodalom befogadását és hatását vizsgálták Ma ér véget az a nemzetközi irodalomtudományi konferen­cia Pécsett, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Bölcsé­szettudományi Kara Pszicho­lógiai Intézete rendezett. Olyan európai, észak-amerikai, távol-keleti és természetesen ma­gyar tudósok vettek részt a Pécsett megrendezett 8. Nemzetközi Em­pirikus Irodalomtudományi Kon­ferencia ma véget érő négynapos előadás-sorozatán, akik az iroda­lom befogadásának és hatásának nyelvi, pszichológiai és szociológi­ai kérdéseivel foglalkoznak. A Nemzeti Empirikus Iroda­lomtudományi Társaság kétéven­ként megrendezésre kerülő kon­ferenciáját egyebek között Amsz­terdam, Memphis, Prága, Utrecht és Torontó után tartották meg Pé­csett, tudtuk meg a társaság elnö­kétől, László János professzortól, a Pécsi Tudományegyetem Pszi­chológiai Intézetének igazgatójá­tól. A mostani találkozó temati­kus ülésein a befogadás nemi kü­lönbségei, az olvasásra nevelés és irodalmi szocializáció, az iroda­lom helye a médiában, az iroda­lom és nemzeti identitás és a hét­köznapi irodalom témakörét boncolgatták a tudósok. A konfe­rencián közel nyolcvan előadás hangzott el, és sor került poszterkiállításra is. A plenáris előadások a szakértői és a laikus irodalomértés különbségeivel, a gyermekirodalommal, az iskolai irodalomoktatással és az irodal­mi stílusok változását előidéző hatásokkal foglalkoztak, cs. l. Sziszifuszi munka a levéltárban Az Országos és a Fővárosi Levéltár után a Baranya megyei in­tézmény az, amely a legnagyobb anyagot őrzi Magyarorszá­gon. Nem kis feladat a kezelése, főleg nem az a rendszerezése: a 16 ezer folyóméternyi irat darabszámra több mint 25 millió dokumentumot jelent. Anyagi lehetőségeit tekintve nincs igazán irigylésre méltó helyzetben a Baranya Megyei Le­véltár - mint ahogy egyetlen ön- kormányzati fenntartású intéz­mény vezetőjét sem hallani mos­tanában anyagi kondíciójával hencegni -, miután éves költség- vetésének 80 százalékát a szemé­lyi kifizetésekre kell fordítania. Ez a trend megállíthatatlan, mondja dr. Ódor Imre igazgató, így a 75 millió forint maradékából alig jut fenntartásra és fejlesztésre; a há­rom különböző helyen lévő régi épület „eszi a pénzt”. Ráadásul a 30 fős alkalmazotti létszám évek óta stagnál, az iratállomány vi­szont folyamatosan nő, miután 10 éve elkezdték átvenni a tanácsi korszak értékesebb dokumentu­mait. Jelenleg összesen 16 ezer folyóméternyi, azaz több, mint 25 millió darab iratot őriznek, ezzel a baranyai az ország harmadik legnagyobb levéltára. Ebben a helyzetben a pályáza­tok jelentik a mentőöveket, így lesz ez szeptemberben is, amikor a Nemzeti Kulturális Alap levéltá­ri kollégiuma ír ki újabbat, amiből Pécsett az informatikai fejlesztés­re kőkénének. Ugyan működik már egy egységes rendszer a le­véltárban, de mindenképpen szükség van új programokra és gépekre. Főleg annak tükrében, hogy a dokumentumok feldolgo­zásával párhuzamosan a kutatást kell kiszolgálni­uk, ami óhatat­lanul könnyebb és gyorsabb hozzáférést, te­hát rendszere­zést jelent. Évente megkö­zelítőleg 3 ezer kutató keresi fel az intéz­ményt. Igaz, ez a szám önmagá­ban nem sokat mond, hiszen van közöttük, aki szinte „ott lakik”, de egyetemi város lévén rengeteg a vizsgadolgozathoz, diplomamun­kához anyagot gyűjtő diák is. Igaz, ha a Baranya Megyei Le­véltár munkatársainak zöme csak azzal foglalkozna, hogy operátor­ként számítógépre vigye az irato­kat, a munka több évtizedig tarta- naTés sokszor kilátástalannak is tűnik. így hát egyfajta fontossági rangsort kell felállítaniuk, mondja Ódor Imre; az utóbbi időben meg­nőtt az érdeklődés az építésügyi dokumentumok iránt, vagy a helytörténet-kutatásoknak van­nak statikus formái és így tovább. Csak apró lépésekkel haladhat­nak tehát, és ebbe a folyamatba nem csupán a korszerűsítés, ha­nem az irategyüttes rendezetteb­bé tétele is beletartozik, hiszen e téren - miután kevesen vannak - évtizedes a restancia. b. z. Futnak a képek I: ^ ^ i I | á .. N jm Három alma Ferzan Ozpetek nevére a Törökfür­dő című filmje alapján figyeltem fel, amely a nyugati világ Kelettel kapcsolatos előítéleteit (Said sze­rint ezek képezik az orientalizmus lényegét) igyekszik szétfoszlatni. A történet olasz hőse váratlan örökséghez jut a címbeli intéz­mény formájában, Isztambulba utazik, hogy gyorsan megszaba­duljon tőle, de ehelyett örökre ra­bul ejti őt a keleti világ romlatlan- sága, természetes szexualitása. Az a kissé idealizáló önkép, amit a török rendező az iszlám kultúrá­ról rajzol, önkritikus árnyalatokkal bővül Az utolsó hárem (Harem Suare) című filmben. A szultáni „virágoskert” érzéki tónusokkal megfestett közegében rejtett indu­latok, elfojtott szenvedélyek, félté­kenység, gonosz intrikák leplezett működését tapasztaljuk, ebből a szempontból nem sokban külön­bözik ez a vüág a francia királyok udvarától. Ezek az események egy gyermekgyilkosságban tetőződ- nek, de a merészen hiányos szer­kesztésmód következtében a hát­térben zajló folyamatokról csak át­tételesen szeretetünk tudomást. Az elbeszélés balladisztikus jellegében megint csak az a vita jut érvényre, amit Ozpetek a nyu­gati előítéletekkel folytat. Az euró­pai ember tudatában ugyanis a ke­leti világhoz a termékenység kép­zetén és az érzékiség ígéretén túl a kimeríthetetlen bujaság állandó jelenléte és vágya is kötődik, s ezt a vélekedést még az olyan tárgyi­lagos, nagy írók is táplálták, mint Flaubert (akit ebből a szempont­ból döntően befolyásolt a szép és adakozó természetű táncosnővel, Kücsuk-Hápemmel való, művészi szempontból is igen inspiráló kapcsolata). Ezzel szemben a filmbeli há­rem vüágát - jóllehet a jelzett vá­rakozásokat időnként igazolja né­hány, olykor kissé szépelgő jelenet - a kegyencnő és Nadir aga úgy­szólván plátói vonzalmának tükré­ben ismerhetjük meg. A feminin miliő meg a bezártság, a profán élettől való távolság néha még ko­lostori asszociációkat is ébreszthet bennünk, különösen a hárem - az új alkotmány szellemében történő - megszüntetésének jeleneteiben, amikor az utcára került, korábbi vé­dettségükből kipottyant nők nem tudnak mit kezdeni hirtelen nya­kukba szakadt szabadságukkal. A történetnek két elbeszélője van, s ez növeli az események va­lóságtartalmával kapcsolatos, be­fogadói fantáziánkat igencsak megmozgató bizonytalanságun­kat. Az egyik narrátor maga a megöregedett hősnő, Safiye (ifjan Marie Gillain formálja meg), akit a keretjátékban a nagy olasz díva, Lucia Bősé alakít (az egykori Miss Italia, Giuseppe De Santis filmjei­nek hősnője, majd torreádorfele­ség, később hervadó szépasszo­nyok megtestesítője), aki mindvé­gig egy széken ülve mondja a sze­repét egy vasúti váróteremben, s játékával még így is uralni tudja a filmet. A másik elbeszélő, aki a hárem pamlagán foglal helyet a hölgyko­szorú közepén, időnként megcá­folja azt, amit a hősnő elmondott, s azt a látszatot kelti, mintha egy különös, kissé szomorú, de na­gyon bölcs Sehrezád találta volna ki az egészet. Mi hát a valóság? Ta­lán csak az a három alma létezik bizonyosan, ami a váróterem asz­talán látható, mintegy ajándékul odakészítve. De vajon kiknek a számára? Egyet-egyet bizonyára a két elbeszélő kap. A harmadikat ugyan a nézőnek ígérik, de ezzel kapcsolatosan lenne egy javasla­tom. Adjuk oda Lucia Bosénak. Azt mondják, a kultúrák határai a megértés korlátái is egyben. Fer­zan Ozpetek műve a kultúrák köz­ti párbeszédet szolgálja, s ezzel megértésünk határait tágítja. Nagy Imre A fiatal Safiye szerepében Marie Gillain Egy öregember emlékirataiból A víz az úr Csak egy kávéra álltunk meg a vidé­ki presszónál. A törzsvendégek ün­nepi programként az árvizet bámul­ták a tévében. Néhányan sör kísérte unikummal erősítették magukat. Bár a környéken nem kell a gátakra sietni. Állva szürcsölöm a kávét, mellettem férfiak dumálnak:- Csak azt tudnám, az a k... Notredámos, aki ide b...ta nekünk ezt a ménkű sok földrengést, meg árvizet, melyik pártba tartozott? Szegfűs volt vagy tulipántos?- Szadeszes vó’t az, lefogadok bármibe!- Aztán, hogy tudod bebizonyíta­ni?- Ne bánd. Ha be tudom bizonyí­tani, fizetsz két felest meg egy Sört. Ha nem tudom bebizonyítani, a Norbi fizet.- De nagy eszed van. Csak azt nem értem miért nem vittek el még téged a parlamentbe?- Azé’, mer’ én nem csak beszé’ni tudok, de néha pöknöm is köll! Ennyit élvezhettem a röhögcsélé- sekkel teli kocsmaszimpóziumból. De a kocsiban is ott motoszkált a fe­jemben, hogy még Nostredámust is pártba akarták sorolni. Évtizedek óta morgolódom a ha­zai árvizek láttán, majd dühöngök az utánuk hallható nyilatkozatokon. Sikerült legyőznünk az árt! A kor­mány, a hatóságok, a vízügy stb. si­keresen álltak helyt... Csak több milliárd forintot költöt­tek ismét gátpótlásra, néhány ezer ember hajléktalan lett, néhány száz vízbe fúlt, néhány tízezer ájulásig a gátakon küzdött, ahelyett, hogy ér­tékeket termelt volna a társadalom­nak. Az anyagi és erkölcsi kár, föl- mérhetetlen. Van egy igen nagy tudású tudós, akire abszolút korszerűtlen dolog ma hivatkozni. Mivel, enyhén szól­va, jelenleg nem kormánypárti. Bár amikor az volt, az árvizeibe vonat­kozó tudását akkor sem tudta hasz­nosítani. Én azonban, tőle tanul­tam, amit e tárgyban tudok. Az ember önteltsége, hogy meg akarja változtatni, le akarja győzni a természetet - ahelyett, hogy szimbiózisban élne vele - nem a kommunizmussal kezdődött. A nem megfontoltan haladók közül volt, aki a Balatont akarta lecsapol­ni, hogy a búzaföldek nagyságát növelje. Legjobb tudós-hazafiaink dicső műve a folyók szabályozása. Sajnos nemcsak a kanyarokat vág­ták le a jobb hajózhatóság érdeké­ben, lassan megszüntették a fok-okai is. Ma már csak néhány helynevünk őrzi, hogy valaha a Kárpát-medencében minden jelen­tős folyónk mentén fok-okkal sza­bályozták a víz szintjét. Ezt hívták ártéri gazdálkodásnak. Az ártérre nem építettek falva­kat, nem vetettek kalászost. Ami­kor a víz duzzadni kezdett, kinyi­tották a fokokat, ma nevezhetnénk zsilipnek is, és a fölös víz kifolyt az ártérre, a halakkal együtt. Tetőzés után, az ártérről a víz zömét, a fo­kozatosan visszaépített fokon, fo­nott vesszőfonadékon át engedték vissza a folyóba. Ezért írták a kö­zépkori utazók, hogy Magyaror­szágon a vizek egyharmadát teszi ki a hal. Most mesterséges tavakban ne­velünk pocsolyaízű pontyokat. A fokok megnyitása azt is jelen­tette, hogy tudták, hol jöhet ki a víz. Ha néha túl sok jött, az árteret növelni lehetett; vagy csak ott kel­lett nyúlgátakkal bajlódni. Andrásfalvy Bertalan, a néprajz akadémiai doktora, életművének je­lentős részében, az árterületek népi haszonvételével, a vízrendezések előtti ártéri gazdálkodással foglalko­zott. Tudományos - tehát a nyilvá­nosság kizárásával megjelenő - dol­gozatai mellett, már a szocializmus­ban számos előadást tartott régi ár­téri gazdálkodásunkról, s közvetve többször fölvetette, hogy az árvizek­re fordított milliárdokból az ártéri gazdálkodás visszaállítása nem csak lehetséges lenne, de öt-hat év alatt megtérülne. Azt, tán Andrásfalvy professzor sem tudná megmondani, mikor ala­kult ki a Kárpát-medencében az ár­téri gazdálkodás, illetve annak fő szabályozó eszközei a fokok, mikor jelentek meg? Én úgy sejtem, ez egy nagyon ősi műveltségbeli öröksége az itt élő népeknek, s gyökerei az ősi folyam menti kultúrák valamelyiké­ből erednek. Az egyik nagy tiszai árvíz után, egy vízügyekért is felelős államtit­kár-helyettessel beszélgettem. Be­avattam Andrásfalvy tanulmányai nyomán született rögeszmémbe, miszerint az ártéri gazdálkodásra való részleges visszatérés, korszerű lehetőségekkel megspékelve, meg­szabadítana bennünket az évente is­métlődő árvizek átkától. A szakember figyelmesen, érdek­lődéssel hallgatott. Nem unta. Köz­be kérdezett, bólogatott, s a végén ezt mondta:- Gyönyörű. Csak az a baj, hogy ezt nem lehet már, csak a mai Ma­gyarország területének vízi átorga- nizálásával megoldani. Sőt, a Kár­pát-medence sem lenne elég. A Du­na, a Tisza és a Dráva teljes vízgyűj­tő területére kellene kiterjednie az átszervezésnek. Ehhez kevés egy kormányhatározat. Ha elő is mer­nék állni vele, kiröhögnének. Azt mondanák: pont most, amikor már annyi jó homokzsákunk van. S a fe­le ingyen. Magam is láttam a tévében. Prá­ga gyönyörű belvárosában, ahol annyi kitűnő sört ittam, sáros víz hömpölygött az utcán. Drezda, ahova életem első külföldi utazása vitt, tragikus. A Zwingel pincéjé­ben, raktárában pótolhatatlan érté­kek vesztek. Passau, Meissen, Bécs rosszabbul járt, mint Buda­pest. Bár az ár nem kérdezte, sza­bad-e Dévénynél betömöm? Betört a szomszédba is. Van hát az Európai Unió egy ré­szének és szomszédainknak is né­mi tapasztalata, mit jelent az, árvíz Európában. Sosem voltam igazán oda az Egyesült Európáért. Biztos vagyok benne, hogy eleinte;, több kárunk származik majd belőle, mind hasznunk. Ott is politikusok takti­káznak. Ám olyan EU-programra, mint egy-egy folyam vízgyűjtő te­rületének az átfogó és egységes ke­zelése, tervszerű átalakítása, már szívesen voksolnék. Nem monda­nám, hogy útálom a globalizációt. Egy ilyen tervet kicsikarni, csatla­kozás előtt. Valóban történelmi tett lenne. De ehhez, először hinni kéne... BÜKKÖSDI LÁSZLÓ ► I r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents