Új Dunántúli Napló, 2002. augusztus (13. évfolyam, 208-237. szám)

2002-08-10 / 217. szám

§§ ■ 2002. Augusztus 10., szombat R I P 0 R T 7. OLDAL KULTÚR A ­Zrínyi visszatér Múltidéző végvári nap Szigetváron magyar-török csatával Különleges történelemidézés lesz ma Szi­getváron, a várban a török idők köszönnek vissza. Csatajelenetek láthatók majd élő­ben és lézerkivetítéssel, egész nap korhű zene és tánc fogadja a látogatókat. Visszaidézni a magyar történelem legneme­sebb pillanatait, az eredeti helyszíneken kora­beli öltözékek és díszletek között felvillantani a dicső múltat, ez a szándéka a végvári rom­barát napnak. A látványos programokat kíná­ló találkozót Szigetváron rendezik meg a mai nap folyamán, az országban ez a második rombarát helyszín, a bemutatkozás Komá­romban, a Monostori Erődben volt. Nem akármire számíthatnak az idelátogató bara­nyaiak, mintha csak a XVI. századba, csöp­penne az ember, olyan külsőt és belsőt öltött erre az alkalomra a szigetvári vár. Délben Szulejmán szultán (Urmay Gábor színmű­vész megjelenítésében) janicsár serege élén ágyúszóra elfoglalja a várat, majd 16 hastán­cosnő teremt szerájhangulatot odabent. A fa­lakon belül a török időkben is fellelhető mes­terségek portékáit kínálják, külön részen a tö­rök és külön a magyar kézműves remekeket, s mindezt természetesen török sátrakban, és középkori ruhákban. Szultáni kálvária cím­mel vásári komédiát ad elő a várban a szege­di pinceszínház, miközben több helyen is fel­csendül a korabeli keleti zene az Arasinda, a Kecskés, a Musica Historica és a Musica Antiqua együttesek tolmácsolásában, de meg­szólal a tárogató is. A régióba először jut el Goda László fafara­gó kiállítása, és a várbeli tárlat igen érdekesnek ígérkezik, mivel a művész az összes magyar középkori vármegye címerét megfaragta. A nap fénypontja a fél hatkor bemutatásra kerülő Szigetvári vértanúk című történelmi eseményjáték lesz. Jókai, Kölcsey, Vörösmarthy és Zrínyi műveiből László Péter és Mikó István írt színdarabot, s míg előbbi rendezi a produkciót, Mikó az előadás narráto­ra lesz. A fellépő színészek között pedig ott ta­lálható Körtvélyessy Zsolt is. Az egyórás színjá­tékban több mint kétszázan statisztálnak, ere­deti csatajelenetek láthatók, és a kirohanás is része a műsornak. Egyúttal megalapítják a „Hűség kulcsa” zarándokhelyet, ahol Zrínyi várkulcsa mellé ugyanúgy lehet majd bárkinek kulcsokat akasztani, miként Pécsett gyűlnek a lakatok a Janus Pannonius utcában. Este az Operaház művészei - Berkes János, A. Fokanov, Kertesi Ingrid, Misura Zsuzsa, és az Operaház kamarazenekarát Pál Tamás ve­zényli - adnak hangversenyt, majd az egyipto­mi piramisokat bemutató lézeres fény- és hangjátékhoz hasonló bemutató következik. MÉSZÁROS B. E. A Margit Passió új műfajt teremt A pécsváradi bemutatón összművészeti kortárs legendát láthatunk re épülő mű nem az István, a ki­rály vonalon halad. Rossa László Kossuth-díjas zeneszerző dalla­maira igen elgondolkodtató tarta­lom épül. Árpádházi Szent Margit élete ugyanis rémületes történet. Erről a gyermekről az édesanyja, már akkor rendelkezett, amikor még az anyaméhben volt: Jézus menyasszonyának ígérték, ha lánynak születik. Margitról, IV. Béla lányáról van szó, és a ta­tárveszedelem elleni áldozat­ként hozta ezt a döntést a király­né. Ennek szelle­mében nevelik aztán egy dara­big a leányt, és a Margit Passió megprópálja megfejteni, hogy mi vezethette Margitot a való­ságban erre az elképesztően önsanyargató életre - Margit 28 évesen bele is pusztul a mártí- romságba. fotó: tóth lászló - Semmiféle fikció nem veze­tett bennünket, csupán a tényeket egymás melllé rakosgatva próbá­lunk felvázolni egyfajta megfejtést - vélekedik a rendező. - Egy olyan gyermeket ábrázolunk, aki tényleg azt hiszi, hogy neki az apácasors a hivatása, a testi szere­lem csak az égben jár meg neki. Ám amikor fordul a kocka, és az országnak, a királyi párnak arra van szüksége, hogy a lányt férjhez adják, mert így erősödhet a biro­dalom, akkor hirtelen félredobnak minden addigi fogadalmat. Két­szer is házasságra készítik Margi­tot, akit fiatal kora óta szent életre neveltek. Ez az ördögkísértés jele­nik meg álomképekben, víziók­ban a darabban. A lelki vívódást, a csábítással szembeni küzdelmet Bella István lírai szépségű versso­rokkal és nyelvi fordulatokkal fe­jezi ki. A személyes küzdelem ér­zékeltetésére a pódiumon Margi­tot három színész alakítja. A gyer­mekkorút Nyirkó Krisztina, az el­ső kísértéseket átélőt, a nővé érő kislányt Gyenis Erika, a felnőttet, a halál előtti időszakot megjelení­tőt pedig Bodnár Vivien, aki ta­valy végzett a színművészetin és éppen most veszi át a Szörényi-tri- lógia női főszerepeit. IV. Béla Kő­halmi Csaba lesz, aki a szegedi operatársulat tagja volt, a király­nét pedig Szirbik Bernadett alakít­ja, aki ugyancsak tavaly fejezte be a musical szakot. A szerepekre egyébként száz­nál többen jelentkeztek, és két kasztingon választották ki a meg­felelő személyeket. A Margit Pas­sió kőszínházba is megállná a he­lyét, vélekedik Vándorfi László. Olyanfajta operát hallhatunk, amit prózai színházaknak találtak ki. Másrészt mai idegrendszerrel átgondolt középkori történet ez, klasszikus magyaros elemekkel, új utat mutatva a szabadtéri játé­kok kínálatában. mészáros b. e. A görög színház mai megfelelőjét igyekeznek megteremteni a veszprémi Pannon Várszínház tagjai, akik ma Pécsváradon a Margit Passiót adják elő. A színjáték, a zene és a táncművészet sajátos egységét mutatják be összművészeti produkciójukban. színészi játék, a mozgás is - mondja a darab rendezője, Ván­dorfi László. A pécsváradi várban ma este 20.30-kor kezdődő elő­adást a veszprémi Pannon Vár­színház társulata mutatja be. A színházi csoport tavaly alakult meg, és a Kinizsi Pál musicallel amelyhez többnyire kicsinek bi­zonyulnak a kőszínházak. Har­mincán lépnek fel, fél playbackes technikával megy az előadás - a zenekari muzsikára a színpadon énekelnek rá a színészek. Vándorfi László kiemelte, ez nem musical, a magyar népzené­Vándorfi László szerint a történelmi helyszín ideális az előadáshoz Futnak a képek Dámajáték Minden nő született hamiskár­tyás, írta Zolnay Vilmos A kártya története című könyvében, Ro­bert Thomas pedig egyenesen azt állítja híres bulvárdarabjában, hogy az asszonyok az életben is csalnak, sőt egytől egyig potenci­ális gyilkosok, nem árt vigyázni velük. Színművét, amelyből most Francois Ozon kitűnő fil­met forgatott 8 nő (8 femmes) címmel, a férfi nem patriarchális előítéletei és elfogultságai hatják át, mint ahogy a film nézőpontja is férfias természetű. Ami elég különös kijelentésnek tűnhet, ha meggondoljuk, hogy a vásznon kizárólag a címben említett nyolc hölgy szerepel, uralva a vetítés terét, a látvány egészét, férfi egy szál se. Van ugyan egy ki­lencedik szereplő is, az apa, aki azonban a cselekmény feltétele­zése szerint már az elején halott. Meg­gyilkolták az Agatha Christie-re hajazó szi­tuáció szerint: a tettes a nyolc nő valamelyi­ke, s ahogy a bonyo­dalom alakul, bárme­lyik lehet. A cselek­mény mégis a látha­tatlan (halott?) férfi körül forog (csak vil­lanásnyi emlékképe­ken, elbeszélésmor­zsákban jelenik meg némán, akkor is há­tulról látjuk, félsötét felvételeken), róla be­szélnek, a hozzá fűződő viszo­nyokról van szó, amelyekről sor­ra kiderül, hogy nem olyanok, amilyennek látszanak. A feminista Dale Spender ne­vezetes tanulmányában a nőket úgy állította be, mint akik mindig áldozatul esnek a férfiak kisded játékainak, a 8 nő pedig ennek éppen az ellenkezőjét tételezi, itt a gyengébb (gyengébb?) nem „kisded játékaira” derül fény, te­hát az egész úgy is értelmezhető, mint a feminizmussal folytatott cseles vita. Zolnay kártyakönyve azért is jutott eszembe, mert a történet egy szellemes kártyajá­ték - ékarté, kontrabridzs, dáma-' játék - elegáns logikájával bonyo­lódik. Az osztó férfi ugyan, alkal­masint a szabályokat is férfi al­kotta (ez a szabályalkotás lenne a „szexuális politika” a feministák szerint), de a játékosok asszo­nyok. Nyolc bravúros szerep, nyolc remek színésznő. íme, a „sereg­szemle”, lajstrom a „dámák dia­dalmá”-ról: Catherine Deneuve, a feleség, Fanny Ardant, a megbol­dogult nővére, Danielle Darrieux, az anyós, Isabelle Huppert, a só­gornő, Emmanuelle Béart, a szo­balány-szerető, Firmine Richard, a szakácsnő, valamint Virginie Ledoyen és Ludivine Sagnier, a két lány. Mindegyikről külön-kü- lön kellene beszélni (Berlinben „Ezüst Medvét” kaptak), de ezút­tal legyen elég annyi, hogy a szépséges Catherine Deneuve-ről újfent megtudhatjuk, milyen re­mek színésznő, Isabelle Huppert pedig olyan karakterjátékot pro­dukál, hogy azt tanítani kellene, habár megtanulni nem lehet. Danielle Darrieux-t látva és alakí­tásának finomságától elbűvölve viszont az ember áhítattal gondol arra is, hogy ez a szép öregasz- szony volt egykor De Renalné a Vörös és feketé-ben. A film ironikusan megőrzi a színpadi forma zárt terét, feszes jelenetszövését, sőt a végén meg­hajolnak a felsorakozott szerep­lők, mintha valóban színházban lennénk (a cselekmény belső lo­gikája szerint ott is vagyunk), s az egész konstrukció a dalos víg­játék, a vaudeville dramaturgiájá­ra emlékeztet. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert régen hal­lottam ilyen változatos, invenció- zus kísérőzenét. A hölgykoszorú végül még ar­ra is képes, hogy a történet befe­jező fordulatán is csavarjon egy jó nagyot, a hím nézőponttal da­coló rejtett, női diskurzus jegyé­ben végképp a „második nem” javára billentve a mérleget. Ami­nek következtében a férfi néző hovatovább irigyelni kezdi az apát. Igaz, áldozat, de nem akár­milyen oltáron. Micsoda mázlis­ta! Nagy Imre Egy öregember emlékirataiból Tarhálók Reggel egy köhögésnél a szám elé kaptam a kezem, ahelyett, hogy a vesetájékra szorítottam volna, s most minden hirtelen mozdulat a kínok kínját jelenti. A gyógyszer- tárban kiköltekeztem magam. Csu­pa luxusgyógyszert kellett ven­nem, már ami az árukat illeti. A busz az orrom előtt ment el. Ülök, fájós, de egyenes derékkal dühösen a pádon, s számolgatom, maradt-e elég pénzem, hogy kom- buchát és hajdinát is vegyek szin­tén gyógyászati céllal. Megái egy alacsony, középkorú férfi, szúrós szemmel néz. Szemre­hányással, de némi biztatással a hangjában kérdezi: - Nem ismer meg, mi? A francba! Lehet, hogy tanítot­tam? Akkor tegezne. Együtt nyaral­tunk? Vagy forgattam vele valami­kor valamilyen tévéműsort? Már mellettem ül, arca megenyhült. Nem haragszik. Mosolyogva mondja: „Mi hordjuk maguktól a kukásautóval a szemetet!” Most már emlékszem, te gazember. Nyolcadszor versz át. S én hülye, beugrók. A kukásautót sosem lát­tam a lakásom előtt, akkor én a bel­városban vagyok. De te vajon mi­kor kukásautózol, ha délelőtt dél­után ráérsz molesztálni - morfon­dírozom. Ő barátságosan a térdemre csap: - Tudja, mit mondok? Négy gyere­kem van. Vinnék nekik haza egy kis kenyeret. Adjon már pár forin­tot. Ezt a dumát kétszer megettem. Adtam, mert kétségbe ejtenek az éhes gyerekek. Aztán már csak bosszantott a pasas. Másnap kora délután fáradtan botorkálok a Kossuth térre a busz­megállóhoz. Ismerős hang üti meg a fülemet: - Nem ismer meg ugye? A bizonytalan nemigen-re, fölé­nyes kioktatás: - Hát mi hordjuk maguktól a szemetet a kukásautó­val. Már oda nézek. Testes magyar mered az én emberemre, s azt mondja: - Tőlünk? Belvárd- gyuláról? Sose láttam ottan kukás­autót. A „kukás” forgatja fejét, meglát. Odakiált: - De maga csak ismer?- Sajnos. Én ismerem. Hát nem is tejelek többet. Béla barátomat a Széchenyi té­ren szólította le egy jól öltözött hölgy, átmeneti pénzzavarban, se­gítséget kérve. Sajnos másnap is. Barátom mondta, hogy tegnap már adtam. Nem emlékszik? - Ja? - mondta a hölgy a következő napo­kon is, de úgy tűnt nem jegyzi meg áldozatait. A minap Béla a postán csekket töltött ki. Vele szemben az asztal­nál az ismerős hölgy ajánlott leve­lekhez blankettákat. Negyvenes, rendezett frizura, szolid smink. Jól tartja magát. A hölgy látta, hogy nézi, megszólalt: - Itt vagyok most a postán, ajánlott leveleket kell fel­adnom, sajnos nincs nálam elég pénz. Nem tudna... Béla nevetett. A nő gyanút fogott. - Miért, is­merjük egymást?- Igen. Naponta leszólít a Szé­chenyi téren. De már fölöslege­sen. A hölgy vállat volt, majd a pénztárnál föladta az összes aján­lott levelét a nála levő pénzből. Több mint két éve volt, de ne­hezen feledem. Egy jó hírű termé­szetgyógyászhoz jártam. A kórhá­zi leleteimet is szerettem volna megmutatni neki, de azt mondta, ő az embert gyógyítja, nem a be­tegségeket. Nagyon jól éreztem magam minden kezelés alatt. Csak az volt a gond, hogy rendelő­je két buszmegálló közé esett. Oda taxival mentem, de mire el­vonszoltam magam kezelés után a megállóig, alig tudtam fölszállni. Péntek délután, már a terápiát is alig éreztem. Kezelés után araszol- gatok a Kórház téri buszmegálló fe­lé. Rám köszön egy harmincas, jól öltözött férfi, örömteli hangon.- Üdvözlöm, Laci bácsi! Nem is tudja, milyen régen szeretnék már magával beszélni - rázza botot tar­tó kezemet. Közben a falnak tá­maszkodom, mert nagyon rosszul vagyok. Őt nem zavarja. Azt kérdi, hogy készítem én a paprikás krumplit? Lehet, hogy ismerem? Ha lerá­zom, elterjeszti, hogy nagyképű hólyag vagyok. Sajnos az agyam alig kap oxigént, még jó, hogy csak a paprikás krumplit kérdi. El­mondom, amit mindenki tud, az­tán hozzáteszem, amit a Sárköz­ben tanultam, hogy a végén, liszt­ből, margarinból és zúzott fok­hagymából kis gombócokat kell gyúrni, s azokat belepotyogatva lehet az ételt ízesre besűríteni. Az úr lelkes. Tudta, hogy tudok én valamit, amit más nem. Köz­ben beavat gondjaiba. Diplomás létére munkanélküli, hajléktalan, mindez a felesége lelkén szárad. Meghat, de a részletekre nem tu­dok figyelni. Ezek a lila és zöld ka­rikák a szemem előtt nem szoktak jót jelenteni. Bár néha ilyenkor mondják rám, milyen jól nézek ki. (Mert kiszaladt a vér a fejemből.) Miközben azt hallom, ők is megérdemelnek egy jó kaját, meg is főznék, csak támogatnom kelle­ne a bevásárlást... már csúszom lefelé a fal mellett. , Szerencsémre, arra jár egy is­merős taxis. Megáll, fölszed. Le­mondja a rendelését. Kérdi, a kór­házba vigyen-e vagy haza? Haza, mert tudom, hogy Zénó, a kardio­lógusom már elutazott, csak hét­főn jön vissza. Hétfőn mégis én ér­keztem előbb a kórházba. Az elő­készítőben vártam, hogy ágyat kapjak, amikor a délelőtti orvosok megérkeztek. Két kardiológus csak rám nézett, aztán egymásra. „Tipikus, súlyos szívelégtelen­ség”- mondta ki a diagnózist látra, Juciit doktornő. Négy hét múlva a professzor gratulált Zénónak, hogy talpra tudott állítani. Még egy hét és hazaengedtek. Mikor először jártam újra a Ki­rály utcában, a vörös szakállú ho- bó, aki hol eltűnik, hol visszatér ide, megbotránkoztatni az embe­reket, vidáman kiabálta: adjon kétszáz forintot uram! Nem ke­nyérre kell! Alkoholista vagyok! Fröccsöt akarok inni! Adtam neki. De kikötöttem, vö­rösbort igyon az egészségemre. Az minden betegséget gyógyít. Igaz, az alkoholizmus kivételével. Ezért másnap már elzavartam a kétszáz forintjáért lármázót. Tart­sunk mértéket. Bükkösdi László A i i Ki a fényképész? (Tablókép a hölgykoszorúról) mutatkozott be, majd ugyancsak a múlt nyáron eljátszották a Mar­git Passiót is. A pécsváradi elő­adás a Margit Passió ötödik szín- revitele lesz. Sokszereplős, látvá­nyos produkciókról van szó,- A Margit Passió új műfajt terem­tett a hazai színházi palettán, mert Bartók és Kodály alapú, folk­lórelemekkel tűzdelt kortárs ze­nére épülő műről van szó, mely­ben igen nagy hangsúlyt kap a

Next

/
Thumbnails
Contents