Új Dunántúli Napló, 2002. június (13. évfolyam, 147-176. szám)

2002-06-15 / 161. szám

2002. Június 15., szombat KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL A farkas és a kecske is éhes maradt A szereplőválogatás, a kaszting volt az egyik legnagyobb slágere az első Pécsi Országos Színházi Találkozónak. A szín­padi folyamat idén a rendelkező próbá­val folytatódott, kérdés, hogy ezek után jövőre milyen lesz az előadás. A színpadon a faépítmények sűrűjében Jor­dán Tamás, a rendezőasszisztens munkavé­delmi teszttel indít, jókorákat slukkol cigaret­tájából. Sinkó László is mellé telepedik, majd jönnek sorban a nagy nevek, emitt Haumann Péter, Csankó Zoltán, Börcsök Enikő diskurál a földön, arrébb meg Szombathy Gyula és Ep­res Attila társalog néhány fiatallal, Hámori Gabriellával, Lengyel Tamással, Schneider, Zoltánnal.- Ez egy ortodox rendelkező próba, nem­hogy a darabot, de egymást is alig ismerik a szereplők - mondja Jordán Tamás. Majd gyorsan hozzáteszi, hogy szerencsére a több­ség a rendezővel is most találkozik először.- Az asszisztens átmenet a színház és a rendező között. Felfelé jelent, lefelé mosolyog - vág vissza Gothár Péter, a rendező. - Ez a funkció csak azért van, hogy legyen valaki, aki izgul a pénzért, holott nem is a sajátja. Na de haladjunk. A farkas és a hét kecskegidát visszük színre. Kioszthattam volna a szerepe­ket előre is, de úgyse olvasnátok el, így hát ez egy teljesen szokványos próba lesz.- Ha ez így van, akkor most már ebédszü­netet kellene tartanunk - vélekedik Jordán, a segédje. Mégis inkább a szerepek kiosztásá­hoz látnak hozzá. A kaposvári színház Erdő díszletei igen jól passzolnak a farkastörténet­hez, a rengeteg közepén egy ajtó áll, s ezt áll­ja körül másfél tucat színész.- Én az a gidácska leszek, aki a faliórába bújik - követelőzik Haumann.- Mi tisztában vagyunk a te különleges adottságaiddal, úgyhogy neked a farkast kell eljátszanod - válaszol a rendező. Szombathy Gyula közben már megkapta a falióra karakteres szerepét, és mint egy met­ronóm, ütemesen dülöngél két irányban. Sin­kó László ugyancsak extra képességeinek kö­szönhetően (láthatóan túljutott már a 100 ki­lón) a kecskemamát alakíthatja, míg a fiatalok hármasával, négyesével egy-egy gidát jelení­tenek meg. A közönség körében a legnagyobb derültséget A kripli Bobby babája, Schneider Zoltán színre lépése aratja, aki itt egy vak pé­ket személyesít meg igen hitelesen, mert esik, kel a szemébe lógó sapkától, s pillanatok alatt átrendezi a díszletet. A mese aztán a klasszikus forgatókönyv szerint bonyolódik, jön a farkas, megeszi a gi- dákat. Végül a kis kecskék kiszabadulnak, hap­py end. A próba gördülékenyen halad, a pro­dukció ellenben teljesen leül. A színészek ru­tinból eljátsszák a blődli mesét, de már nincs mit hozzátenni a figurákhoz, a poénok eltűn­nek. A farkas anyátok! - dörömbölésére ugyan még felcsendül a nevetés, de Haumannak a Hupikék Törpikékből származó Hókuszpókos hangsúlyai már nem érik el a kívánt hatást. Vé­gül is a mese összeáll egy tízperces jelenetsor­rá, és a közönség a szereplőkkel közösen meg­könnyebbülten konstatálja: a rendelkező pró­ba lezajlott, előadás pedig nem lesz belőle. MÉSZÁROS B. E. A színészeket Gothár Péter (jobbról) rendezte a tegnapi próbán fotó: müller a. ínyenceknek való zenei csemege A Pécsi Spirituálé Együttes a Művészeti és Gasztronómiai Fesztiválon Az ország egyik legrégebbi, rangos együttese, a négytagú Pécsi Spirituálé Együttes lép színre vasárnap este 21 órakor a Művé­szeti és Gasztronómiai Fesztivál sétatéri nagyszínpadán. Igazi ínyenceknek való zenei cse­megében reménykedhetnek a Pé­csi Művészeti és Gasztronómiai Fesztivál vasárnap esti, sétatéri koncertjének résztvevői. Az 1969- ben alakult Pécsi Spirituálé Együt­tes - Kunos István, Nagy Ernő, Rab László (az alapító Galyasi Gézát váltotta) és Szabó Szabolcs - csak­nem 50 spirituáléból álló teljes mű­soruk egy ideillő, hangulatos válo­gatását kínálják fel a közönségnek. A színes történeti háttérrel rendel­kező, megannyi hazai és külföldi megmérettetéssel sikeresen meg­birkózott dalos csoport vezetője, Szabó Szabolcs ritka értéknek te­kinti az eddig együtt töltött 34 esz­tendőt. - Egyáltalán nem gyakori az, hogy zenei együttesek ilyen hosszú időn át együtt dolgozzanak - mondja. - Ennyi idő alatt bejár­hattuk a spirituálé igazi világát ké­pező ó- és újszövetségi bibliai tájak zegzugos világát, alaposan tanul­mányozhattuk a műfajt. Produkci­óinkból két műsoros kazettát je­lentettünk meg. Most a CD-leme- zünkön dolgozunk. A fesztíváli programszervezők a Spirituálé Együttessel kapcsolat­ban arra gondolhattak, hogy az étel-ital különlegességek és gyö­nyörök jól társíthatók az olyan ze­nei különlegességekkel és, mond­hatni, gyönyörökkel, mint amilye­neket A finom falatok és borok ut­cájának közönsége a Spirituálé Együttestől várhat. Szabó Szabolcs támasztja alá mindezt azzal, hogy életörömben, az élet magáért való élvezetében bővelkedik a műfaj. Például a Kedves, kedves című szám, voltaképpen egy életvidám fodrászdal. Arról szól, milyen szép a hajad, milyen szép leszel, milyen kedves vagy - úgy egyáltalán. Az­tán: gyönyörű cipőt kaptam az an­gyaloktól, így szól, így lelkendezik a másik dal. Gyönyörű dolgokat kaptam. így megyek a mennybe én. Kész vagyok a mennyeiekkel való találkozásra. Nyomban ide nyomakodik a gondolat, hogy ugyancsak mennyire „mennyei él­vezet” a művészet. Nem különben a vele társuló étel-ital. A művészet­tel való azonosulás segít abban hogy a mennyei javakban is ki-ki részesülhessen. - Ilyesféleképpen szól a hitéleti, vallási ihletettségű spirituálé az életörömökről - értel­mezi tovább az ideillő, sajátos mű­faji jegyeket Szabó Szabolcs. - A spiritusz: szel­lem. A spirituálé a lélek megnyil­vánulása. A test tápláléka az étel, a szellemé, a léleké a művé­szet. A vasárnap esti koncerten, mint egy terített asztalon tálalja fel a nagy múltú, nagy hagyományokkal büszkél­kedhető együttes azt az egyedülál­ló csemegének számító művészeti eledelt, amit ez idő szerint bárhol másutt hiábavalóan keresnénk az országban. Egyedül csak Pécsett lelhető fel. BEBESSI K. Futnak a képek így kopog a Sors.., Szabó István új műve, a Szem­besítés, amely Ronald Harwood kamaradrámáját vitte filmvá­szonra, valós tényeken alapul. Wilhelm Furtwängler, a század egyik legnagyobb zeneművésze 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után úgy döntött, hogy a hazájá­ban marad, s tovább dolgozott a Berlini Filharmonikusok karmes­tereként. Nem volt náci, sőt fellé­pett zsidó zenészek érdekében, így Hindemithért is kiállt, mégis alkalmat adott arra, hogy a re­zsim propagandaeszközként használhassa jelenlétét. Ezért az emigrációt választó Thomas Mann megalkuvónak nevezte, Bruno Walter pedig kollaboráció- val vádolta. A háború után iga­zoltatták. Kihallgatását egy ame­rikai tiszt, Arnold őrnagy vezette. Ennek a procedúrának a jegyző­könyveire épül a mű. A Szembe­sítés megrázó, nagy film, a Biza­lom óta ez a legjobb Szabó Ist- ván-opus. Morális kérdéseket feszeget. Kinek van igaza? Az őrnagynak-e, aki brutális egyszerűséggel ki­mondja, hogy tisztességes ember nem paroláz gyilkosokkal, vagy pedig a kiváló dirigensnek, aki politika és művészet szétválasztá­sáról beszél, s azt mondja, hogy a zenésznek az a dolga, hogy mu­zsikáljon, s nem mindegy, ho­gyan szól a Fidelio szabadsághim­nusza vagy Bruckner V7Í. szimfó­niájának adagiója? És a zene élet- szükséglet is: a film egyik leg­szebb jelenetében a beszakadt boltozatú templomban Schuber­tét játszik egy zenekar - szakadó esőben, a közönség meghatottan hallgatja őket az esernyők alól. Koltai Lajos gyönyörűen fényké­pezi a jelenetet: ahogy a reflekto­rok átvilágítanak az esőfüggö­nyön, az átemeli a látványt a ro­mok közül a hibátlan, ép, maku­látlan zenei szerkezet világába. Koltai Lajos puritán, lényegre törő közelképei viszont - a film szerkezetének fő ívében - arról vallanak, hogy ebben a dialógus­ban nincs, nem lehet megértés. Az őrnagy műveletlen amerikai biztosítási nyomozó, nem ért a zenéhez, Harvey Keitel erőteljes játéka remekül érzékelteti azt, amit Roland Barthes egyik kifeje­zését kölcsönvéve talán úgy le­hetne érzékeltetni, hogy saját nyelvébe, gondolkodásmódjába falazott ember, aki képtelen fel­fogni a karmester dilemmáit. Kérlelhetetlen tudatában az egy­szerű emberek pontosan kitűzött erkölcsi útjelzőit birtokolja, azok szerint tájékozódik, s ez tisztelet­re méltó, ám feltörő indulatai már-már könyörtelenül ridegek. „Engem ugyanilyen eszközökkel hallgatott ki a Gestapo”, mondja az őrnagynak a jegyzőkönyvet vezető Emmi Straube, a kivégzett német hazafi leánya, könnyeivel küszködve. A szerepre remek ér­zékkel kiválasztott Birgit Minich- mayrnak a film egyik legfeszül­tebb pillanatát köszönhetjük. És a kiváló Oleg Tabakov is milyen sokat elmond azzal, hogy a távol­ról érkezett Arnolddal szemben a más tapasztalatokkal rendelkező orosz ezredes, civilben művé­szettörténész, képes belülről ér­zékelni a karmester drámáját, amelyet Stellán Skarsgard mind­végig hitelesen mutat meg. A morális kérdésre nincs egy­értelmű válasz. A befejező jelene­tek egyikén a zenész, a megalázó kihallgatás után, lefelé megy egy hosszan ívelődő lépcsőn, miköz­ben odafönt megszólal a Sors- szimfónia. Furtwängler megáll, visszanéz némán, mintha azt mondaná: valójában nem az va­gyok, aki itt lépked, hanem az, aki ott vezényel. A vonósok hi­bátlanul szólnak, a fafúvósok kó­rusa lényegre törően szűkszavú, az első oboa rövid kádenciája pe­dig majd elmondja, amire a sza­vak úgysem képesek. Nagy Imre Furtwängler drámája az őrnagy (Harvey Keitel) szemével Egy öregember emlékirataiból Cukrosbácsi- Bácsi, maga cukros?- Igen nővérke, én vagyok a cukros­bácsi.- Akkor adja be magának. Jön a vacsi. A beszélgetés olyan kórházi osz­tályon hangzott el, ahol a cukorbe­tegséget csak néhányunk plusz nya­valyájaként tartották számon. Az in­zulint is hazulról hoztuk. Úgy tartják, a diabétesz jól kezel­hető, soká lehet vele élni, csak fegye­lem kérdése, ha már beállították a be­teget tablettára vagy inzulinra. Mégis népbetegség s főként a szövődmé­nyei utálatosak. Azt is mondják, hogy jóléti beteg­ség a cukorbaj, különösen a kettes tí­pusú, amely idősebb korban, általá­ban súlyfelesleggel bíró embereknél jelentkezik. Nemrég tudtam meg, hogy egy kollégám, csontsovány, évek óta vegetáriánus és antialkoho­lista, ránézésre is aszkéta, már csak uborkát eszik, mert a sorstársam lett. S van egy fel-feltörő emlékem. Most, hogy kezdődnek a Művészeti és Gasztronómiai Hetek, s tudom, nyárson sült malacot, bárányt fogok enni, mert megkínálnak. A Talpas borozó varázslatos, tejszínben pá­colt, flambírozott, tárcsán sült tarjá­ját is megkóstolom. Már gombóc van a torkomban. Nem lelkiismeret- furdalás, csak kellemeüen érzés. Néhány percre belém lopakszik majd, ha a Fenyves orosz vacsora­estjén pácolt lazacot eszem, ha a pé­csi szakácsok ízgáláján a Kalamáris­ban analizálni próbálom az ételköl­teményeket, vagy a régen várt tours-i mesterszakács remekeit nyelem a Pezsgőházban. . Pár éve a Megyei Kórház diabé­tesz osztályán pofozták helyre felbo­rult keringési és anyagcsere-rendsze­remet. Egyik szobatársam negyven körüli, szikár, csöndes ember volt. Kedvelem azokat, akik nem fecseg­nek reggeltől estig, s nem kell alvást színlelnem, ha picit gondolkodni is akarok. De ez az ormánsági ember minden tekintetben példás beteg volt. Nem nyafogott, hogy szurkál- ják, vérét veszik. Soha sem fitymálta az ételt. Mindent megevett az utolsó morzsáig. Nem lármázott, ha késett az ebéd. Nem nassolt a büféből, csak a kórházi teát itta. Nem járkált ki ci­garettázni. Látogatói sem lepték el ri­csajjal a szobát. Egyetlen látogatója sem volt. Magas vércukorszintjét, amivel rosszullét után a kórházba ke­rült, hamar letörték. Szeretem tudni, kikkel vagyok egy szobában. Az én emberem valaha kocsikísérő, rakodómun­kás volt, de már évek óta a polgár- mesteri hivatal munkanélküliek­ből toborzott brigádjában dolgo­zik. Árkot ásnak, tisztítanak, ga­zolnak, utat javítgatnak, amit kell éppen. Havat lapátolnak. Tél volt. Ketten élnek a feleségével, az asz- szony beteges, nem tud hajolni, nehezebb munkát végezni. Se­gélyt sem kap. Mielőtt hazaengedik a beteget az anyagcsere-osztályról, bejön hozzá a dietikus, beszélgetni. Ve­lem is komolyan beszélgettek az el­ső években. Derűsen vettem. Ezt szomorúan hallgattam.- Hát, most, hogy így rendbe jött Imre bácsi, ha haza megy, vigyáz­nia kell magára, nehogy gyorsan visszakerüljön ide.- Hát majd vigyázok.- És mondja, mit eszik maga ott­hon?- Hát, ami van.- Azt tudja, hogy magának nem szabad egyszerre sokat enni, inkább egyen naponta ötször vagy hatszor.-Hm.- Na mondja el, mit szokott enni reggelire?- Hát, szelek egy karaj kenyeret, meg iszok egy bögre teját.- És tízóraira?- Nem szoktam.- Ebédre mit eszik?- Vág az asszony két nagy szelet kenyeret, kicsit megkeni zsírral, néha tesz közibe egy kevés hagymát. Azt viszek ebédre. A nővéren látszott, hogy fáradt. Tán idegesítette a falusi ember. Azért türelmesen faggatta tovább.- Gondolom, uzsonnát sem eszik. De mit eszik vacsorára.- Vacsorára megpirítok a sparher- ten egy nagy szelet kenyeret, jól be­dörzsölöm fokhagymával, azt iszok hozzá egy nagy bögre teját.- Imre bácsi! Magának sok zöld­séget, gyümölcsöt kellene enni. Meg száraz húsokat, sonkaszalámit, csir­kemellet.- Télen, gyümölcsöt? - mélázott Imre. Közbe kellett szólnom: - Kérdez­ze meg, kedves nővérke, mennyi a havi keresete? Kérdés nélkül is mondta. Azt is, mennyibe kerül a felesége gyógysze­re, a lakbér, a villany, a tüzelő, mert a konyhába azért kell tűz a teához. így aztán nagyon be kell osztani a napi kenyeret és zsírt. A kevéske hagy­mát, fokhagymát jó emberektől kap­ják, csak úgy. Nyáron akad némi gyümölcs, a réten sóska, de ilyenkor télen? Ci­garettára is akkor gyújt, ha megkí­nálják. Öt éve nem vettek ruhát. Azóta nem hiszem, hogy csak a kövér emberekből lesz cukorbe­teg idősebb korban. Ez a betegtár­sam közel került a szívemhez. Nem kéregetett, nem lopott éhsé­gében. Lapátolt, csákányozott, malterozott koplalásra kénysze­rültén is. Volt benne emberi mél­tóság. Távol áll tőlem minden dema­gógia. Úgy gondolom, eleget fá­radtam életemben azért, hogy né­ha fokhagymás libamájat egyek, vagy egy korty villányi cabemet sauvignon barrique bort forgas­sak hosszan a számban, lenyelés előtt. Nincs bűntudatom. Kamasz koromban, disznóölés előtt két nap csak kenyeret, hagy­mát ettem vacsorára, mert vár­tam, hogy majd frissen főtt fej­húst falhatok sózva, paprikázva, friss hurkát, kolbászt, házitöpör- tyűt. Az utóbbi régi ízét, azóta sem találom. Szép koplalások vol­tak, a közelgő tor reményében. De, akinek reménye sincs, hogy holnapután mást is ehet? Ezért tűnik föl bennem a pilla­natnyi rossz szájíz, sok finom fa­lat között. Bükkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents