Új Dunántúli Napló, 2002. június (13. évfolyam, 147-176. szám)

2002-06-13 / 159. szám

I 2002. JÚNIUS 13., CSÜTÖRTÖK KULTÚRA - R I PORT 7. OLDAL A BUDAPESTI Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói mutatkoztak be tegnap Pécsett. Latin, swing, modern és ballada stílusban játszottak dzsesszt. A jó hangulatú előadáshoz bárki csatlakozhatott a közönség soraiból. ___________________________________________________ fotó: müller andrea A nézőknél A kripli vezet A közönség napról napra finomítja véleményét a II. POSZT legjobb szereplőiről, és színdarabjairól. A jelek szerint eddig A kripli viszi el a pálmát, a Téli regével szoros versenyben. Bár még több színdarabot csak ezután mutatnak be a II. Pécsi Or­szágos Színházi Találkozón, a né­zők körében egyre több szó esik a verseny esélyeseiről. A legjobb férfi szereplő személyére például máris több befutóval számolnak. Kaszás Attila mellett szól, hogy két előadásban is (Don Juan, Téli rege) főszerepet játszik, ráadásul két ellentétes személyiséget meg­elevenítve. Míg Don Jüanként egy kiégett, megcsömörlött, élet­unt embert alakít, Leontes király­ként indulatoktól, érzelmektől te­li alakot játszik, s mindkettőt hite­lesen. A vetélytársak a közönség véleménye alapján: Mácsai Pál A testőrben nyújtott szerelmes, fél­tékeny férj alakítása, Maday Gá­bor autisztikus fiú megjelenítése a Gézagyerekből és Lengyel Ta­más Csámpás Billyje A kripliből, vagy Bezerédi Zoltán polgármes­tere A revizorból. Érdekes ötlettel is előálltak a színházrajongók, érdemes lenne díjazni a legjobb színészpárost, hiszen több darab két színész nagyszerű játékára épül. A Don Jüanban Kaszás Attila és Epres Attila, A testőrben Mácsai Pál és Kerekes Éva, A Revizorban Beze­rédi Zoltán és Széles László, a Sopsits Árpád féle Bűn és bűn- hődésben pedig Raszkolnyikov és Porfirij (László Zsolt és Ber­ták Lajos) párosa a meghatáro­zó. A női főszerepeknél az eddig látottak alapján Törőcsik Mari (Szentgyörgy és a sárkány), va­lamint Kerekes Éva (A testőr) ve­télkedik. A legjobb véleményt a bemu­tatott darabok közül A kripliről hallani, és a Téli rege is egységes és elgondolkodtató és látványos előadásként él az emberek emlé­kezetében. Rendezői szemszög­ből is ez a két előadás emelkedik ki, de itt egyedi megoldásaival a Gézagyerek és a Don Juan is he­lyet követel a dobogón. A legjobb zene címet minden bizonnyal A csoda alkonya szerzi meg, hiszen hazánkban egyedülálló zenés produkció született, a kommersz musica­lekkel szakítva igényes, tartal­mas művet vitt színre az Új Színház. A legjobb mellékszereplő dí­jára igen nagy a tülekedés, és itt sajátos módon egyetlen darab­ból válogatna a nézők többsége. A kripliben ugyanis Szombathy Gyula visszafogott, de mégis ha­tásos poénos női Mammy szere­pével Schell Judit Eileenje, és Kulka János Johnnyja képes csak versenyre kelni. Akinek vi­szont túl modern A kripli, az Ep­res Attila (Don Juan) vagy Szé­les László (A revizor) játékát emeli ki. No, meg Törőcsik Mari anyakirályné alakítását a Szent­györgy és a sárkányból, ha azt mellékszerepnek lehet nevezni. MÉSZÁROS B. ENDRE Magamutogatók és hitvallástevők A beszélgetés fény. Az emberek lassan mégis elfelejtenek beszélgetni. Ezt sem az író, sem a színház embere nem nézhe­ti ölbe tett kézzel. Kész regény című mű­sorával a pécsi POSZT-on is ezzel szállt szembe Vámos Miklós író. Jordán Tamás színművész pedig legújabb szerepében, a tanárszerepben debütált. Nehéz betegség, könnyű halál, testvérek rivalizá­lása, lyuk az életrajzon, amit szívesen tennénk meg nem történtté. Jordán Tamás éppen csak vá­zolni akarja a közönségnek, miről is eshet szó, mígnem egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy észrevétlenül belecsusszan egy meghök­kentő szerepbe és Vámos Miklóssal egész estét betöltő színpadi produktummal lepi meg a néző­téri sokaságot. Megéljük: a beszélgetés nem csak fény. Jó is. Jótétemény. Tapasztalható lételem. Késő este kezdődik a nagyszínházban a Kész re­gény című előadás, amiben á három témakör va­lamelyikére jelentkezhet, aki akar. Hogy azután Vámos a maga trükk nélküli trükkjeivel olvasha­tóvá tegye a minden emberben ott rejlő regényt. Szerinte csak lapozgatni kell tudni benne. Persze, a nagyérdemű előtt. Szmokingosan, simán, an­golos tartózkodással, rég1 időkből idementett, öreguras eleganciával, mindent emberközelivé tevő jellegzetes sete-sutasággal. A partner lehet egyszerű magamutogató és lehet vallomástevő is. A színtér környéki labirintust takarító nőbri­gádon átgabalyodva kis öltözőszobában beszél­getünk. - Most éppen a Sánta kutya című kisre­gényemen dolgozom - hallom az írótól, aki az ünnepi könyvhét egyik szereplőjeként kisre­génykötetével örvendeztette meg olvasótábo­rát. - Színházi művészeti vezető vagyok Buda­pesten, a Buda Stage-nél - mondja. - Ott tartot­tam ezeket az előadásokat egy éven keresztül Kész regény címmel. Most, itt búcsúzik a mű­sor. Bebizonyította, hogy nem csak a híres em­berek érdekesek. Bárki érdekes lehet. Ki-ki ma­gát adva, megmutathatja mi lakik benne. Hogy az író mit tesz ehhez? Semmit. Az író játszik. Miközben rendre regénybe való dolgok kelnek életre. Meg is lehetne írni őket. Kerek, életteli történetek kacskaringóznak elő az esték homá­lyából, hogy igazolják a goethei kijelentést, amely szerint a beszélgetés fény. A nézőtér lassan telítődik. Suttogó ügyelői instrukciók suhannak át a labirintuson, gyor­san beugrunk még néhányan a nézőtérre. Jor­dán Tamás is onnan veszi szemügyre a nézőté­ri és a színpadi fejleményeket. Itt tapsvihar, ott szatyrokkal megrakottan szmokingosan besé­tál Vámos Miklós. Kik fognak jelentkezni? Fi­gyeljük az arcokat. Kis asztal, két kecses fotel. Nagy és üres a színpad. Pontosabban tágas. Mintegy korlátlan teret adva a szellemnek. A két „szereplő” pilla­natok alatt a zsinórpadlásig kitölti a teret. Vámos időről időre fölteszi a kérdést: kikre számíthat? Annak a nyakába ugyanis ki kell tennie egy színes szalagot. Jordán Ta­más az író mellett lengeti, mutatja a szalagot. - Szóval így a nyakunkba tesszük - mondja. - Ebből Vámos Mik­lós látni fogja, kit szólíthat színpadra. És immár ott ülnek a fotelekben, mintegy „szemléltetendő”, hogyan is képzelik a beszélgetést. A nézőtéri ódzkodás nem látszik enyhülni. Lassan vüágossá válik, hogy egy haj­dani Vámos művelte műfajjal lesz dolgunk: művészvallató beszélgetés zajlik a POSZT kulcsemberével. A színművésszel, rendezővel, menedzserrel, az alapító atyával, Megtudjuk, a hajdan Pécsen fogant Vámos Miklós, most ugyancsak itt Pécsett szeretne egy szép teme­tést celebrálni műsorának. Megkéri Jordán Ta­mást, segítsen a koporsókötél finom adagolásá­ban. A program hasfalrázkódtató nézőtéri rö­högések közepette zajlik. Mindketten csúcsfor­májukba lendülnek. Jordán elmeséli és el is játssza a sztorikat. Hogy négy testvérével egye­temben mind az öten micso­da vérre menő választási cé- có megosztottságaiban él­nek még ma is. Egyik fél ide, a másik oda húz... Különben valamennyien mérnökök. Ott laktak hajdan a Műegye­temnél. így botlottak bele az intézménybe. Kész regény a Koltai színművész úrral Ka­posváron egy szobában töl­tött tíz esztendő is. Az előadások alattí összeve- szések és kibékülések. - Koltai nagyon értett ahhoz, hogy fél óráig babráljon a cipőjével a Godot előadása alatt és ezzel fektessen ki en­gem - meséli Jordán. - Végül már alig tudtam megszólalni. A hajdani másik barát, Ősz Ferenc is megidéződik. Ha pénzt kapott, hogyan sor­solta ki egy kalapból, kinek adja meg elsőként temérdek adóssága következő százasát. Jordán hajdani lóversenyes eladósodása ehhez képest említést is alig érdemel... A legújabb szerep „át- lapozgatása” és eljátszása már az éjszakába nyúlik. - Mostantól tanítani is fogok a színmű- vészetin - mondja a POSZT első embere. Osztá­lyom lesz. Jó páran persze nem is jártunk oda. Valaki erre elismerőleg jegyezte meg: legalább végre valamiképpen kapcsolatod lesz az intéz­ménnyel. Kész regény. BEBESSI KÁROLY Filmek, csak felnőtteknek A munkaverseny és a szerelmes biciklista viszonya „A mi falunk lesz az első” mottóval vetítenek, zömében az ’50-es években készített diafilmeket a pécsi Művésze­tek Házában, ma 19 órától. „A Csillag-börtön odvas, rossz zugában / s mégis, a munkás- osztály mellkasában / vert, do­bogott akkor a Párt szive! / Ha jelszó szállt éjjel falakra, fákra, / s röpcédulákkal zúgott az üzem: / tudta Csepel, Angyal­föld, Salgóbánya, / hogy Rákosi üzen. ” (Zelk Zoltán: A hűség és a hála éneke, Athenaeum, 1950) Második mélyütés: Egy hűt­len kutya kalandjai Ugatóniá- ban. Nem tudom már, hogyan és mikor jutottam az 1957-es diafilmhez, de - érdemes figyel­ni az évszámra! - 1989-ben ke­rült megint a kezembe. Kókusz­dióhéjban: Bodri, az Udvar ked­venc kutyája összkomfortos ól­jában, csavargatva a rádió kere­sőjét, egyszer csak azt hallotta: „Itt a Szabad Kutyavilág Hang­ja! Minden elnyomott kutyát szeretettel várunk!” Nosza, kapta magát, és nem törődve fűvel, fával, akadállyal, nekivá­gott az ismeretlennek. Az új országban először tá­borba zárták, de amikor azt mondta, hogy ő Az Éneklő Ku­tya, Csontiágóba, nemtudom- hányadik Király színe elé vit­ték. Kényeztették, dajkálgatták, ám egy idő után bizony énekel­nie kellett. És a Király előtt Bod­rink csak vonyított, és megint csak vonyított... Másnap már tucatétteremben mosogatott, ahonnan rövid úton egy pádig rugdalták, éjjelente kutya­csendőrök zaklatták - és betelt a pohár. Megint csak kapta magát, nekivágott visszafelé is az isme­retlennek. Otthon rögtön a Fő­kutya elébe tessékelték, aki, lát­va a szemében a bűn fölött ülő mélységes bánatot, mindent megbocsátott. Kezdődött elöl­ről a tejben-vajban fürdetés... Látatlanban mondom, hogy hasonlóan keserű, utólag blőd- ségnek minősíthető „művek” közül csemegézhetünk ma kora este. Megrázó lesz a vasgyűjtés rejtelmeiről szóló Hányd-el, vesd-el Gyurka című tekerős mozi 1954-ből (ugyanez a téma némi Néphadsereggel tuningol- va A tehervonat titka címmel köszön vissza), végigizgulva a szerelmes biciklista viszonyát a munkaversennyel rájöhetünk, bizony nem akármilyen törté­netet kreált a forgatókönyv- és címíró: A mi falunk lesz az első. A végén azért nem árt, ha eszünkbe jut: egy ideig ki kell még váltanunk a vízumot Cson­tiágóba. BALOGH ZOLTÁN Iparrá lett misztikum: Magyar hangja... A filmszinkronizálás kulisszái mögé vezették be a nézőt hét­főn és kedden este a Pécsi Horvát Színházban. A színpad előtt ülő és az alkalmi „stúdióban” éppen a munkáját végző pillana­tok alatt elfelejtette, hogy ebben az esetben igazából játékról van szó. Az egyik oldalon vérbeli profik a rendezői asztal, a ke­verőpult, a mikrofonok mögött - a másikon értő, minden rez­dülésre vevő közönség. Két szűk helyiség, üvegablakkal elvá­lasztva. A rendező, a hangmérnök és a videotechnikus az egyikben, a szí­nészek a másikban. A kapocs közöt­tük az utasításokat közvetítő hang­szóró - no és az éppen öt, tíz, legfel­jebb harminc másodperces „teker­csekben” pergő film. Egy próba az eredeti hangra, improvizálás nincs, az írott szöveg a mérvadó, vesszük! - mondja a rendező, és a visszajátszás­ban már magyarul beszélnek a sze­replők. Ennyi... Valóbap csak ennyi? Mi mindent meg nem élt a csaknem hetvenéves magyar szinkron! Az első kísérletek 1933-ban, az első szinkronizált film rá két évre készült el, megosztva a kritikusokat és a közönséget. A világ­égés miatt abba is maradt minden, mígnem 1948-ban, moszkvai hát­széllel újra nem indult. S hogy mi­lyen szinten is folyt már abban az időben a munka, mi sem jellem­zőbb, mint egy éles szemű és eszű kritikus megjegyzése: - Hogy ezek a remek szovjet színészek milyen jól beszélnek magyarul! - A másik vég­let ugyancsak egy ítész nevéhez fű­ződik: miután csak szovjet filmeket vetítenek idehaza, és hamarosan mindenki tökéletesen bírja az orosz nyelvet, egyáltalán nincs szükség szinkfonra. A Pécsi Horvát Színház színpa­dán, az alkalmi stúdióban is, ahol minden olyan, mint az „igazi”, csak az üvegfal hiányzik, fölidéződik ez a múlt, s a közelebbi is, mert jönnek a ászok: a rendező Juhász Anna, aki­nek a pályán töltött évek elején az volt a dolga, hogy centivel mérje a filmszalagot; Egri Márta, aki szeré­nyen csak fejet hajt; Csankó Zoltán, aki tizenhat éve, harmadikos főisko­lás kora óta birkózik a szinkronnal, akárcsak Krárátz Lajos, aki viszont ’64-ben kezdte ezt a fajta munkát; Szombathy Gyula, aki nosztalgiával emlékszik a hatalmas stúdiókra, ahol még zenekai- is játszott, majd meg­ereszt három történetet. Potyognak a poénok, dől a közönség. (Kránitz Lajos, már az öltözőben, a jó másfél órás bemutató végén, fá­radtan egy székre zöttyenve: - Meg­győződésem, hogy az összes hang­szalag, arrút eddig felmondtam, ösz- szeragasztva körbeémé az Egyenlí­tőt. A munkáim között sok kedven­cem akad. Nagyon szerettem a négy Halálos fegyver-ßmet, vagy az első, nagy sikert, Abuladzének a Vezeklés című munkáját vagy húsz évvel ez­előtt. Még messzebbre visszamenve, a Hosszú, forró nyárban Ben Quick is „én voltam”. És akkor a Daliásról ne is beszéljek: akármilyen szappanope­ra, csináltam nyolc évig. Hozzám nőtt, a közönség szerette - s talán nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy Jockey Ewing figuráját egy kicsit miattam, a hang miatt kedvelték meg Magyarországon.) Dallas. Mintha élesben menne. Próba a nyers szövegre, majd felvé­tel. Másodjára összejön, nézzük visz- sza! Megint a Dallas, egy másik jele­net, de rendezői tréfa: a szöveg Jor­dán Tamás idei POSZT-köszöntője. Ugyanerre egy fricska a Nemzeti Színház körüli hercehurcának, majd részlet a Rómeó és Júliából. Szinte lüktet a nézőtér. (- A magyar szinkron világhírű. K. L.:-Att mondják...-... és azok a színészek tették vi­lághírűvé, akik a hangjukat adják a szereplőkhöz. K. L: - Ez biztos. Ha még emlék­szik a Romhányi-féle mjzfilmekre, sokszor hallottuk a külföldi véle­ményt: bármely nyelvre fordították is le, nem tudták visszaadni azt, amit a magyar szinkron.) Nézem a nézőket. Némelyikük tá- tott szájjal figyeli a kivetítőt: a készü­lő és a kész filmet. Nézem a művé­szeket: nyoma sincs a munka köz­ben lazaságnak. A legsületlenebb szöveg is a vérükké válik egy rövid időre. Nyoma sincs erőlködésnek, a kisujjukban van minden. Már-már hihetetlen a profizmusuk. (K. L: - Ez a szakma mostanára egy kicsit iparrá is vált. A rengeteg szappanopem, a dél-amerikai soro­zatok... Egyre kevesebb az időnk. Azért kerül a stúdióba valaki, mert már gyakorlata van. Rááll a figurára, és mondja Elöntött bennünket a sok piff-puff, csinnadratta, a harmincha­todik akcióepizód, nem igazán jó szí­nészekkel .. Most mondja meg őszin­tém mit lehet abban csinálni? A Ha­lálos fegyver-filmekben játszó Denny Glover nagyon jó színész. S aki nem­rég halt meg: Anthony Quinn, aki­nek fiatal korában ugyancsak én ad­tam a hangját, s amikor megörege­dett, a Mádi Szabó Gábor. Ezek az igazán megtisztelő feladatok.) „Nagyon király ez az egész” - hal­lom mögülem. Nem fészkelődnek, csak két tévéstáb pakol csendben: mennek a fesztivál következő hely­színére. Visszaül a lépcsőre Jordán Tamás is, bár az elején erősködött, hogy csak bekukkantott, mondván, sajnos másutt ma este a helye. (K. L: - Ha megengedi, visszaté­rek egy kicsit a Daliáshoz: amikor Magyarországon járt a Jockey-t alakí­tó Larry Hagman, az amerikai nagy­Kránitz Lajos - pihenőben követ asszony összehozott vele egy ta­lálkozót. Lehet, hogy nem a világ leg­nagyobb színésze, de mindenütt is­merték, bármely országban vetítették a Dallas-t, óriási siker volt. Az angol királynő, amikor véget ért a sorozat, bőgött rajta, Bergmann, a svéd film­rendező azt mondta: rosszak a fil­mek, nagyon rosszak, de mégis min­dig nézni kell Erre mondtam annak idején: egyszer csináltunk volna egy 365 részes filmet, amit a világ min­den részén el tudunk adni...) A nézők már régen elmentek, a szinkroncsapat kabátban tanakodik. - Beülünk valahová - mondja Juhász Anna. - Pár szóra. balogh z.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents