Új Dunántúli Napló, 2002. április (13. évfolyam, 89-117. szám)

2002-04-27 / 114. szám

m 2002. Április 27., szombat RIPORT 7. OLDAL K ULT U RA-RIPORT GULACSY. Az Életművek egy magángyűjteményből kiállítás-sorozat május 3-ig nyitva tartó tárlata egy igazi kuriózum, Gulácsy Lajos alko- tásai láthatók a pécsi Művészetek Házában. _________________________________ __________ fotó: tó™ l. Tö bb mint ezer gyerek verseng a fesztiválon Alpok-Adria: konferencia Futnak a képek r * * 1 , I Bűn és... baleset? Ezernél több gyerek: színját­szók, festők, fotósok, szob- rászkodók, táncosok és zené­szek találkoznak ma Pécsett és Pécsváradon, a X. Bara­nyai Gyermek- és Ifjúsági Fesztivál keretében. Az Apáczai Nevelési Központ­ban ma 17 gyermekszínházi elő­adást mutatnak be a megye álta­lános iskolásokból álló színját­szó társulatai a Weöres Sándor Országos Verseny megyei elő­döntőjében. A város másik felé­ben, az Ifjúsági Házban még en­nél is impozánsabb csata várha­tó a néptánccsoportok vetélke­désén. Itt ugyanis 20 együttes műsora vetélkedik, és a több mint 600 gyerek szerepel a nap folyamán. Óvodai és középiskolás tánc- együttesek is pódiumra lépnek, majd szakzsűri értékeli a pro­dukciókat - tudtuk meg Várnái Judittól, a rendező Baranya Me­gyei Kulturális és Idegenforgal­mi Központ munkatársától - a másik szervező a Baranya Me­gyei Gyermek- és Ifjúsági Köz­alapítvány. Tíz esztendeje min­den tavasszal létrejön ez a gyer­mektalálkozó, amelynek elsőd­leges célja, hogy a fiatalok meg­ismerjék egymás munkáját, ta­nuljanak a szakmai minősíté­sekből. A rendezvénynek évről évre szerves része az ifjúsági fúvós- zenekarok megmérettetése Pécsváradon. Ezúttal a baranyai német nemzetiségi ifjúsági fúvósegyüttesek találkoznak a város sportcsarnokában és a művelődési házban. Megmérettetnek az ifjúsági képzőművész körök is. A Bara­nya Galériában - A Baranya Me­gyei közigazgatási Hivatal alag­sorában - nyílik ma 15 órakor közös kiállításuk (a tárlat május 11-ig látható), több mint száz al­kotásról van szó, festmények­ről, fotókról, video, népi és ipar- művészeti munkákról. Az egész napos gyermekfesztivál díjki­osztó ünnepsége a tánc és szín­játék kategóriákban 18 órakor lesz az Apáczai Nevelési Köz­pontban. M. B. E. A Pécsi Tudományegyetem, a megyei önkormányzat, Pécs vá­rosa és az Alpok-Adria Rektori Konferencia Egyetem és Társa­dalom - a regionális együttmű­ködés aktuális problémái cím­mel tudományos konferenciát szervezett Pécsett, amely a na­pokban fejeződött be. Az Alpok-Adria Munkaközösség 1978 novemberében alakult Velen­cében, és kezdetben „A Keleti-Al­pok térségében lévő tartományok és régiók munkaközösségének” nevezte magát. Az alapításkor ki­lenc, jelenleg tizenkilenc régió a tagja. A tagsági viszony minőségét illetően a munkaközösség - kez­detben is és ma is - különbséget tesz a teljes jogú tagok és az aktív megfigyelők között. A Rektori Konferencia alakuló ülésére 1979 nyarán Grazban ke­rült sor. Ezen az ülésen született döntés arról, hogy csak azokat az egyetemeket veszik fel az együtt­működésbe, amelyek földrajzilag az Alpok-Adria Munkaközösség te­rületén működnek. Jelenleg 48 egyetem illetve főiskola csatlako­zott a szervezethez. Az Alpok-Ad­ria Rektori Konferencia tavalyi eszéki ülésén ár. Tóth Józsefet, a PTE rektorát választotta meg elnö­kévé. A Rektori Konferencia célja az egyetemek és főiskolák közötti együttműködés elősegítése és a jö­vőbe mutató, széles körű, tudomá­nyos és művészeti kooperáció adta lehetőségek kihasználása. A kultu­rális, gazdasági, politikai vagy álta­lános tudományi szempontból je^ lentős témákkal a Rektori Konfe­rencia szimpóziumok és kutatási projektek keretében foglalkozik. A Rektori Konferencia 1981-ben mű­ködéséről megállapodást fogalma­zott meg és létrehozta a Tudomá­nyos Tanácsot. A Rektori Konfe­rencia és a Tudományos Tanács al­kotják a munkaközösségen belüli tudományos együttműködés leglé­nyegesebb intézményeit. A mostani találkozón számos előadás hangzott el a térség problé­máiról, eredményeiről és az együttműködés lehetőségeiről, és több jDrogramra is sor került, a résztvevők többek között megte­kintették a villányi borutat és aláír­ták a Pécsi Tudományegyetem és a Bayreuthi Egyetem közti kétoldalú kooperációs szerződést is. ■ CS. L. Friedrich Dürrenmatt kisregénye, Az ígéret a hagyományos detektív- regény dekonstrukciójára, szerke­zetének teremtő szétbontására tett maradandó értékű kísérletet. Az író nyitottá tette a formát azzal, hogy az ő nyomozója nem tudja leleplez­ni a gyilkost, nem képes teljesíteni az áldozat szüleinek tett ígéretét. Dürrenmatt radikálisan elkülönítet­te a hős és az elbeszélő szemléleti horizontját: az elbeszélő, a tények szintjén tudja azt, amit hőse nem tud meg soha, ismeri a gyilkos vég­zetét, noha ennek véletlenszerűsé­gével vagy eseüeges transzcendens hátterével maga sincs tisztában. A regényből Fehér György 1989- ben már készített egy kiváló, külföl­dön is ismert filmet Szürkület cím­mel. A magyar rendező a történet lényegi struktúráját ragadta meg. Filmjének atmoszférikus fekete-fe­hér képeivel a bűn jelenlétét vizs­gálta a világban, s az ezzel kapcso­latos viszonyokat ábrázolta. Sean Penn The Pledge című új műve (ná­lunk Az ígéret megszállottja címmel játsszák) viszont a történet lineáris regisztrálását tűzi ki célul (amerikai környezetben), s ezt a feladatot a rendező korrekt módon el is végzi. Munkája tiszteletre és elismerésre méltó módon eltér a bűnügyi műfaj amerikai képletétől. Csak éppen az a súlyosan komor hangulat, a képi­leg megidézett világnak az a végze­tes fenyegetettsége hiányzik ebből a filmből, ami Fehér György alkotá­sának legfőbb értékét képezte. Maga a cselekmény ellenben jól követhető, világos dramaturgiával bomlik ki, igaz, Sean Penn olykor kissé többet mond a kelleténél, ha a mondhatóság határait a Dürrenmatt-szöveg alapján húz­zuk meg. Ilyen nem feltétlenül kí­vánatos kiegészítésnek éreztem a hős látomását a meggyilkoltnak vélt másik kislánnyal, ami lélektani szempontból magyarázható ugyan, mivel azonban ezúttal, sze­rencsére, nincs valóságalapja, a fel­vétel a nézőre irányított félrevezető effektusként értékelendő. Talán en­nél is vitathatóbb túlbeszélése a dürrenmatti történetnek a gyilkos autóbalesetének ábrázolása: úgy ég el a kigyulladt kocsiban, hogy a lán­gok a pokol képzetét keltik ben­nünk. Ez az erkölcsi igazságszol-* gáltatás azonban szelídíteni látszik az eredeti elbeszélés szkepszisét, és némileg leegyszerűsíti a nagy svájci író tragikus dilemmáját a bűn és bűnhödés szükségszerű össze­függésével vagy elszakítottságával kapcsolatosan. Jól sikerült viszont a megszál­lottság természetrajzának bemuta­tása, s ez kétségkívül összefügg Jack Nicholson realisztikusan ki­munkált, érett színészi játékával. Amikor megismerkedünk az ő Black nyomozójával, fáradt, lassú beszédű öregembert látunk, éppen a nyugdíjba vonulás napján. S ek­kor megszólítja őt az Ügy, s átfor­málja a fogadalom, a vállalt ígéret. Folytatja a megkezdett nyomozást, immár a maga lelkiismerete szerint - ebben a döntésben, választásban mutatkozik meg, tárul fel a történet egzisztenciális mélysége -, és érzel­mileg új életet kezd Margaret (Pat­ricia Clarkson) oldalán. De bár­mennyire szereti is nevelt kislá­nyát, mégis csaléteknek használja. Ezt a drámát, a szeretet és a feladat küzdelmét a lélekben, Jack Nicholson szinte eszköztelenül is érzékeltetni tudja. Mellette az epizódszerepekben is neves színészek lépnek fel. Va­nessa Redgrave a megölt kislány nagymamáját alakítja (ez a jelenet a film egyik legszebben megoldott részlete a finoman megidézett An- dersen-mesével), s egy apró sze­repben fellép Harry Dean Stanton is, aki a Párizs, Texas-ban Travist alakította. Nagy Imre Egy öregember emlékirataiból Nyukoty te szít A sörözőben négyen ültünk. Fa­luról indult értelmiségiek. Más­kor Anti volt a leghangosabb, most komoran itta a sört.- Mi van? - kérdezte András.- Eltemettem anyámat - vála­szolt tömören. Elkomorodtunk. Anti szólalt meg újra:- Elmondom, bár úgysem érti­tek, mert ti magyarok vagytok. De a barátaim is. És valakinek mégiscsak el kell mondanom. Első mondata máskor vitát ka­vart volna, most várakozva fi­gyeltünk.- Nem tudjátok, mit jelentett ebben az országban az elmúlt hatvan évben svábnak lenni. Az én elődeim a Mecsekben irtották a fákat, hogy földjük, falujuk le­gyen. Mi nyolc kilométert gyalo­goltunk, hogy vasútállomásra vagy buszmegállóhoz érjünk. Nagyapám magyar katona volt, de apámat 17 évesen, már a nácik sorozták be, mint népi németet, az SS-be, golyófogó­nak. A falunkból, a felszabadulás után 32 nőt indítottak csomag nélkül, klumpában, egy kis má- lenkij robotra. Pécsett már a MÁV-bérházban kötöttek ki, ahol előtte a zsidókat gyűjtötték, a vonat is az auschwitzi járatok helyéről indult, csak ők Máramaros-sziget felé mentek. Ott kaptak először vizet. Nők 17- 32 év között. 14-en jöttek haza. Köztük anyám. Apám ’48-ban Kölnből szö­kött haza, hogy az erdőben buj­káljon. A vércsoportja betetovál­va a karjába, ha meglátják, neki annyi. De házuk, földjük is ke­letről jött telepeseké volt már. Akik kaszálni a mezőn is bravú­rosan tudtak, de vetni? Volt, aki rákötözte a felesége hátára a WC-ajtót, annak vágta neki a ma­got, hogy szétszóródjon. Die Te­lepes, hon ge-igényelt - hallom ma is. Apám, nagyapám az erdőben dolgozott. Mikor a szüleim egy­bekeltek, ott szereztek egy pi­ciny lakást. A falutól is távol. Anyám a fejére tett kosárban vit­te a túrót-tejfölt, tojást gyalog a nagyobb faluba eladni. A nyomorban is kuporgattak. Sírva mentek el a lepusztult régi házuk előtt, de amint lehetett építettek újat. . Ti csak azt tudjátok, hogy ’45 után, sok évig, minden bálban verekedtek a betelepítettek és az őslakók. Azt nem, hogy miért? A Felvidékről elzargatottak, együtt sírtak velünk. Egy volt a sorsunk. Akiket telepeseknek hívtunk, azok közül néhány csa­lád, ha felélte, amit a kitelepített sváb házában talált, igényelt ma­gának másikat. Olyant, ahol nagy volt a trágyadomb az ud­varban. Módos gazdáét. Aztán, magyar rendőri segédlettel, me­hetett az is, aki megúszta a kite­lepítést. Bűnös náció voltunk. Az én nemzetiségi öntudatom ’56-ban kezdett alakulni. Az idő­sek a telepes rádiót hallgatták. Apám-anyám azt mondták, most kell kimenni az NSZK-ba. A nagyapám tiltakozott: „Egyszer már odaadtam mindent a ma­gyaroknak, még egyszer nem ha­gyom itt, ami az enyém.” így ma­radtunk. Eltörött a lábam. A buszhoz le­vittek lovas kocsival, de a város­ban a buszmegállótól a kórházig a hátán cipelt anyám. Tízéves lakli voltam. Gipszelés után vissza, ugyanígy. Míg a buszra várva be­szélgettünk, egy festett szájú szi- pirtyó rám rivallt: „Kisfiam ma­gyarul beszélj, ennek az ország­nak a kenyerét zabálod.” Csak pislogtam. Az iskolában is leíratták háromszázszor, öt- százszor, hogy „az iskolaudvaron magyarul beszélünk. ” De ezt megkaptam máshol is. A ’60-as évek elején, nagyanyám és a ba­rátnője Harkányba ment gyógyul­ni. Elvitték az unokákat is. Épp dumálunk a haverral a kerítés mellett, hogy a strandra kapott pénzen inkább édességet ve­szünk, a strandra meg belógunk, amikor ránkmordul egy bütykös harisnyás asszony: magyarul be­széljetek, magyar kenyeret esz­tek. Értitek? Bütykös harisnyásan. A faluban nem beszéltünk ma­gyarul. De a lovaknak, tehenek­nek, magyar nevet adtak: Pöske, Semle, Lacci. Magyarul, német irodalmi nyelven, a középiskolában tanul­tam meg, de 16 évesen német nyelvvizsgám volt. Később angol is! Nem szaporítom a szót. Azt szerettem volna, hogy anyám né­met temetést kapjon. Ha hazamentem, a kedvéért el­mentem a templomba. Gyerekko­ra óta énekelt a kórusbart. Gyö­nyörűen énekelnek. Sajnos az új pap megtanította őket a magyar szövegre is. Ez elviselhetetlen. Nyukoty te sziíff - zengik a teme­tésen áhítatosan. Elegyítve a zön­gés és zöngétlen mássalhangzó­kat. A miatyánkot is rossz így hallgatni. A nagynénim csak kö­szönni tudott magyarul, mégis magyarul temették. Ne legyen ilyen élményetek. A szomszéd faluból jár ki a pap. Azt mondta: A maga édes­anyja már ott ül a Jóisten jobbján, neki teljesen mindegy milyen nyelven temetik el. Mondom, ma­ga mit szólna, ha Erdélyben Nagy Sándort, Alexandru Nagiként te­metnék? Azt mondja, ja ott a ma­gyarság ki tudta termelni a maga papjait. Mondom én: Mi is! Még püspököket, köztársasági elnö­köt is adtunk a hazának, de úgy látszik, hiába! Azt mondja, saj­nálja, Magyarországon, magyar liturgia szerint történnek az egy­házi szolgáltatások. Végül kicsikartam, hogy a kó­rusnak nem kell magyarul éne­kelnie. De az asszonyok félnek a pap­tól. A gyerekeik elsőáldozók lesznek, bérmálkozni, esküdni fognak, temetnek ők is. Amikor a pap magyarul kezdte az éne­ket, csak úgy merték folytatni. Csak az utolsó három éneket énekelhették végre svábul. Sze­rencsére, mert ott hangzik el a nyukoty te szíf is, amitől rosszul lettem volna. És a templomban a pap kifogástalan németséggel búcsúztatta anyámat.- Már azt hittem, magyar volt a pap - szólt lakonikusan Ándrás.- Nem. Csak tudjátok, az az ember jut néha eszembe, aki öt pengőért Lohfing-ról Lovasi-ra magyarosított, s mégis kitelepí­tették. Kint meg ma is Lófasz- inak ejtik a nevét. Bükkösdi László Black felügyelő és Margaret (Jack Nicholson, Patricia Clarckson)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents