Új Dunántúli Napló, 2002. március (13. évfolyam, 59-88. szám)

2002-03-16 / 73. szám

Ül 2002. Március 16., szombat KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL ÚJ DÍSZDOKTOROK. A Pécsi Tudományegyetem csütörtöki ünnepi szenátusi ülésén Doktor Honoris Causa címet kapott (balról jobb­ra) prof. dr. Hermann Wissen prof. dr. Manfred Osten, prof. dr. László Ervin és dr. Otto Braasch. Dr. László Ervin nemzetközi hírű tudós, a bécsi „Jövő Tanulmányok Akadémiájának” rektora. 2001-ben és 2002-ben Béke Nobel-díjra jelölték. (A vele készült írást lapunk hétfői számában olvashatják.) Otto Braasch hivatásos vadászpilótaként kezdte pályafutását és csaknem 20 évig dolgozott Bonnban a Védelmi Minisztériumban. 1980-tól régész-pilótaként tevékenykedik. Az európai és magyarországi régészeti célú légifotózás egyik atyja. Manfred Osten 1995-től az Alexander von Humboldt Alapítvány főtitkára, a Mainzi Tudományos és Irodalmi Akadémia rendes tagja. Számos filo­zófiai, irodalmi és zenei tárgyú közleménye jelent meg. Hermann Wisser orvosi diplomáját 1959-ben kapta a Göttingeni Egyetemen. 1998- tól a Heidelbergi Egyetem professzora, a laboratóriumi medicina nemzetközileg elismert, kiemelkedő alakja. 1990-1991 között alapító el- nöke az Európai Laboratóriumi Társaságok Szövetségének.________________________________________________fotós laufer László Japán kerámiacsodák Pécsen Az emberi-állati létről A Janus Pannonius Múzeum és a Japán Alapítvány rende­zésében Kortárs japán kerá­mia ősi műhelyekből címmel kiállítás nyílt Pécsett, a Mú­zeumgalériában. Meglepetések országa. A Kelő Nap országa. Ma is misztérium övezi a távoli Japánt. A hatás, amit civilizációs fejlődési ugrásai révén az elmúlt évszázad Japánja Vázák, térplasztikák adják a kiállítás anyagát tett a világra, nem csökken. A ja­pán példaértékűség az élet szá­mos területén nyilvánvaló, ugyanakkor a japán kerámia, a porcelán, a japán fametszet, a ja­pán kert, a zen, és sok egyéb nagyhatású tényező is ott mun­kál a világ művészeti globalizá­ciójában. E gondolatok jegyében zajlott csütörtök este Pécsen, a Janus Pannonius Múzeum és a Japán Alapítvány rendezésében a Kor­társ japán kerámia ősi műhelyek­ből címmel megrendezett kiállí­tás megnyitója. Huszár Zoltán megyei múzeumigazgató és a Ja­pán Császárság Magyarországi Nagykövetsége munkatársainak köszöntője után Toyada Shoichi; a Japán Alapítvány budapesti igazgatója mondott rövid beveze­tőt, majd dr. Nagy Márta kerami­kusművész, egyetemi docens nyitotta meg a tárlatot. A japán kerámia eléggé ismert, ugyanak­kor még ez a tárlat is okozott né­mi meglepetést a szakemberek­nek. Ilyen például az a fajta mo­numentalitás, amit a képi közve­títés nem jelenít meg, a művek­kel való konkrét találkozás azon­ban - akárcsak Giacometti minia­tűr szobrai esetében - meglepik az embert. A keramikusművész külön kiemelte az edény fontos­ságát Japán mindennapi kultúrá­jában. Az edény a kerámiaművészet­ben ugyanolyan fontos, mint bár­melyik más ágazata. Ez pedig nem a díszítettségben, hanem egyrészt a formában, másrészt a funkció alázatos művészi szolgá­latában nyilvánul meg. Mindez nem a dísztárgyak és a használa­ti tárgyak értékrendi eltérését je­lenti. Mereven nem is lehet szét­választani a vázák, kerámia tér­plasztikák és az edények világát egymástól. A japán kerámia ész­revétlenül tanít. A világ figyelme­sebb, alaposabb szemléletére, a nagyobb megértésre. BEBESSI K. A Művészetek Háza részéről a pécsi Tavaszi Fesztivál rangos kiállítással vette kezdetét, amikor csütörtökön megnyílt Csíkszentmihályi Róbert szob­rászművész emberi-állati szobrait bemutató tárlat. Embertestű szarvasok, kecskék, kutyák, kentaurokra, faunokra hasonlító, már-már karikaturisz- tikus lények, a „Nagyfiút” ábrá­zoló ördögpofa, a „Bácsit” mintá­zó vadkan, vagy éppen az ókori Egyiptom szent nagymacskáit megidéző kifent bajszú atléta. Mind-mind Csíkszentmihályi Ró­bert fantáziájának szüleményei, az utóbbi évek - ha úgy tetszik - ciklusa, ami a Martyn Ferenc Te­tőtéri Galériájában látható. Mint megnyitójában Pilaszano- vich Irén művészettörténész be­szélt róla: csak az ember képes nem létező dolgokat kitalálni, és Csíkszentmihályi, igaz, nagy szob­rászelődök, valamint bibliai és mi­tológiai történetek nyomán halad­va, ezt műveli a legmagasabb fo­kon a 20. és 21. század fordulóján is. Nem posztmodem, se nem ek­lektikus, nem „vagy-vagy”-ként mutatja be ember és állat évezre­des viszonyát, hanem sokkal in­kább „is-is”-képp. Ugyan nem tesz egyenlőségjelet ember és állat kö­zé, de felismeri és művészi szintre emeli a párhuzamokat. Maga a művész következőképp beszélt munkáiról lapunknak:- Mednyánszky valaha azt mondta: ha elkezdesz festeni va­lakit, döntsd el, melyik állathoz hasonlít, mert az rögtön biztos mederbe tereli a munkát. Én úgy voltam vele, majdnem mindig ar­ra vágytam, hogy ilyesmit csinál­jak, de aztán sorban akadtak „fontosabb” dolgok. Most, hogy már öregszem, úgy látszik, sike­rült végre visszatérnem az ifjúko­ri álmokhoz. Igazából nem az ér­dekelt, hogy miképp nézhet ki egy emberi test valamelyik állat fejével, vagy szárnyakkal feléke­sítve, hanem az egész mis-más. Az, hogy mennyire vagyunk egyek, anatómiailag és akár sor­sunkban is. A kipusztult állatfaj­tákról már könyveket állítanak össze, ne adja ég, hogy egyszer mi is oda kerüljünk. Mindez per­sze humorosan történik, karikí- rozva, amennyiben azt keresem, hogy mondjuk egy tyúk mennyi­re lehet ember. Elvégre az embe­riség története az állatokhoz való önhasonlítgatásunk: ez halvérű, az bikaerős, amaz nyúlszívű vagy éppen kutyapofájú. Egyszó­val ezek a dolgok, állati-emberi létünk kikerülhetetlen. A három héten át látható Csík- szentmihályi-szobrokat szemlél­ve a néző, tán nem túlzás, ismert világba kerül, ahol egy-egy mű­ben tán kicsit magára is is­merhet. De mivel az alkotó bölcs felülemelkedéssel teszi közzé tapasztalatait, mindenképpen megbocsátással ismerjük el: mint a jó művészet mindig, iga­zat „szólt”. MÉHES K. [v] Futnak a képek Ha kicsit leülünk... Megint egy reklámszakember, aki játékfilmet készített. Manap­ság elég gyakori jelenség. Ez eset­ben mégis szokatlan az, hogy a svéd Roy Andersson Dalok a má­sodik emeletről (Songs from the Second Floor) című alkotása klasszikus művészfilm, amely a skandináv mozgókép mesterei­nek hagyományait követi. Az egyik jelenet hátterében például flagellánsok menete vonul át a nagyvárosi utcán, ami Bergman A hetedik pecsét című művét idé­zi, azzal az ironikus csavarral, hogy Anderssonnál a vezeklők nem önmagukat ostorozzák, ha­nem ki-ki az előtte haladóra mér csapásokat. Ez a felvétel annak a meg nem nevezett városnak a viszonyait példázza, ahol a történet lejátszó­dik, mégpedig oly módon, hog? a párhuzamos események képmo­zaikjait a nézőnek kell cselek­ménnyé összeraknia. A szemlélő­től megkövetelt cselekvő, társal­kotói hozzáállás révén a műél­ményt létrehozó aktus, dinamika súlypontja a befogadói'szférába helyeződik, míg a képek tudato­san, sőt provokatív módon stati­kusak. Az egyes felvételek sokkal inkább festmény hatását keltik, semmint mozgóképét: a kamera a hosszú beállításokon belül szin­te mozdulaüan marad, és széles látószögű optikával fényképezi a jeleneteket. E súlyos, lassan ki- bomló képi világ megteremtésé­ben a rendező mellett meghatáro­zó szerepe volt Borbás Istvánnak és Jesper Klevgenasnak, a film két operatőrének. A művet - amely 2000-ben a cannes-i zsűri különdíját kapta - úgy is fel lehet fogni, hogy az egyik szereplő, egy költő versé­nek vizuális formába öntéséről van szó. Ennek a költeménynek vissza-visszatérő sora szerint „szeretni kell azt, aki leül”, azaz leroskad, akit baleset ér, aki be­teg vagy nyomorult, akár testi, akár lelki értelemben. Ez a jézusi gondolat a vele ellentétes esz- meiségű befejező képpel együtt értelmezhető, ahol is egy keres­kedő, a történet hátteréül szolgá­ló város egyik jellegzetes polgára, feszületeket dobál el, mert üzleti hasznot nem remélhet ezektől a kegytárgyaktól. A költőt bolondokházába zár­ják versének gondolataival együtt, a város pedig éli tovább a maga rideg, kereskedelmi számí­tásokon alapuló, kafkai életét. Az egyik szereplő térden állva kö­nyörög főnökének, ne tegyék az utcára, de hiába, a másik fel­gyújtja saját bútorüzemét, hogy a biztosítás révén némi haszonra tegyen szert, miközben minde­nütt kupacokká halmozódik a szemét, s patkányok szaladgál­nak az utcákon. Egy kései, pangó gazdaságú, ám főként lelkileg be­teg, önző civilizáció képei tárul­nak elénk, ahol megállt az idő. Az utakon végtelen hosszúságú kocsisor torlódik fel. Barbár szertartások, véres gyermekáldozatok szemtanúi le­szünk: az egyik jelenetben éppen egy ünneplőbe öltöztetett kis­lányt löknek le a Tajgetosz-szerű szakadékba. S mivel a költőt - a százéves tábornokhoz hasonló­an, aki alighanem a hagyomá­nyokat képviseli - elzárták, a mű­vészetet egy ügyetlen, vénséges vén bűvész képviseli, aki kis hí­ján tényleg kettéfűrészeli a „mu­tatványban” közreműködő sze­rencsétlen, jajgató balekot. Roy Andersson filmjét feszes szerkezet, erős hatású, kimun­kált környezetrajz és egységes hangulatteremtés jellemzi. Vala­hogy mégis avultnak tűnik kissé. Ám valószínűnek látszik, hogy ez az enyhe ómódiság szándé­kos, és a rendező tiltakozásul zárkózik be egy klasszikus tradí­ció sáncaiba, így gyakorolva esz­mei és esztétikai kritikát, pálcát törve antihumánus viszonyok, divatok és egyéb trendek fölött. Nagy Imre Ez valóban nem csalás, nem ámítás (jelenet a filmből) Egy öregember emlékirataiból Szindbád törzsasztalánál 3. Rezeda Kázmér meséli: Fiatal gavallér koromban, egy ipari város lapjának szerkesztősé­géből penderítettek ki. Bohó, világ- megváltó szándékkal lihegtem cik­keimben a kultúráról, az önképzés szükségességéről, nem tudva, hogy főszerkesztőm csak a nyolc általá­nost fejezte be sikerrel, s rovatveze­tőmnek sem volt ideje mozgalmi el­foglaltsága miatt leérettségizni. Előbb csak visszafogták legjobb írásaimat, majd eltanácsoltak. Ezt hevertem ki szakszervezeti könyv­tárosként a határ menti kisváros­ban. Borral, könyvekkel s a hölgy­olvasókkal vigasztalódtam. Virulens cinizmusom, amit ma­napság életbölcsességnek neve­zünk, még nem vont elég erős pán­célt a szívem köré. Engem is meg­fertőzött a hely szelleme. Szerel­mes lettem. Sajnos nem két elha­nyagolt férj es asszonyba, hanem egy gimnazista kislányba. Megha­tott naivsága, tisztasága, vágyainak egyszerűsége. Arról ábrándozott, ha majd nem kell titokban cigaret­táznia, csak ül a szobájában, a fo­telban, lemezeket hallgat, s eregeti a füstöt. Amikor ábrándképébe, jó- voltomból, az érzékiség is belopó­dzott, szemlátomást megváltozott az egyénisége. Nem csak én láttam így, tanárai, a barátaim ugyanezt mondták. Komolyabb, érdeklő­dőbb, felnőttebb lett. Büszke vol­tam. Lassan leépítettem titkos ked­veseimet, s egyre mélyebben avat­tam be őt az erotika örömeibe. Mint amikor ocsmány, lump éj­szaka után a részeg ember meg­fürdik a hajnali harmatban, úgy éreztem magam. Szentimentális lettem. Ugattam a teliholdat a sze­relemtől. A kicsinél is kisebb város pol­gárai konzervatív erkölcsűek vol­tak. Ha azt mondom, kedvesem szülei istencsapásnak vették, hogy lánykájuk velem barátkozik, finoman szóltam. Egy-egy rokon elárulta, hogy este, a sötétben, ké­zen fogva mentünk az utcán - de­cember volt, 6 óra tájt - bizony felpofozták a nagylányt. Később azt mondták, ha már ezzel a léhű­tővel akar lenni, járjak én hozzá­juk, ne bujkáljunk a városban. Vacsoragondjaimat megoldotta az új helyzet. Két pohár bort is ihattam esténként, de az önfeledt mámor perceit, a röpke délutánok programjába, egyre nehezebben tudtuk belelopni. Nem csak táncos rendezvényre kísért el bennünket leendő anyósom, a moziba is. El­végre ott is sötét van. Szerencsére a filmeken rendre elaludt. Szerelmem az érettségire ké­szült, én illegalitásunk feladására. Egyik este azt találtam mondani, ha túl lesz az érettségin, nyáron le­megyünk a Balatonra. A Balaton akkor úgy hangzott, mint ha ma­napság két fiatal Tahitire utazna kettesben. Rá is vágta azonnal az anyuka: - Mifelénk ilyenről még csak nem is harangoznak! Ne is ál­modjatok róla. Még csak az kéne.- Márpedig elmegyünk - mondtam. S amikor úgy meredt rám hatalmas szemekkel, hogy biztos lehettem benne, belém vágja a kést, amivel a hagymát pu­colja, hozzátettem - legfeljebb nászútra megyünk. Hosszú csend következett. Az esküvőhöz gyámhatósági engedély kellett. A menyasszony csak két hónap múlva töltötte be tizennyolcadik évét. Valóban a Balatonra utaztunk nászútra. Két hét önfeledt boldogságra. Ha rossz idő volt, napokig nem men­tünk ki a szobából, az ágyból is csak addig keltem fel, míg össze­ütöttem egy tojásos lecsót. A kék­nyelűt rejtő borosüvegek az ágy mellett sorakoztak, csak le kellett nyúlnom, hogy ráhúzzak egyre, két hentergés között. A bor, a tojás, s az Erósz vezé­nyelte csaták következményeként egyszer eleredt az orrom vére.- Gyorsan! Hozd a hálóingedet - kiáltottam. Időbe telt, amíg a bő­rönd fenekén megtalálta érintet­len, hófehér, csipkés hálóingét. Jól összekentük az orrom vérével. Hazautazáskor legfelülre pakol­tuk a bőröndbe a véres ruhát, hadd örüljön otthon a család. Vőgyereknek költöztem a ház­hoz. Bár nem sokra tartottak, mondván, „hivatalnok embernek asztal sarkán a fizetése”, vigyáz­tak, hogy panaszom ne lehessen. A cipőmet kipucolták, mire felkel­tem. Anyósom a saját apjának alig engedett inni egy korty bort, ne­kem váltig kínálta. De egymás mellett volt a szülőkkel a hálószo­bánk. Ők ugyan már a tyúkokkal nyugovóra tértek, de mégis csak egy vékony üvegezett ajtó válasz­tott el bennünket. És ifjú hitvesem bizony önfeledt, hangos szóval köszöntötte a kéjt. Figyelnem kel­lett. Néha tenyérrel fogtam be a száját, máskor a kezembe hara­pott, nehogy örömével felverje a szomszédban alvókat. Egy éjszaka, valahogy elenged­tük magunkat. Egyszerűen nem vettem észre, hogy már hangosan jajongva adja tudtomra boldogsá­gát. Egyszer csak fölpattan a két szoba közötti ajtó, anyósom a válta­mat rázza, s kiabál: - Kázmér! Mit csinálsz? Hagyd abba! Az Istenért! Abbahagytam. Nejem küldte ki a drága anyukát. Abban a szobában elment a kedvem a házasélettől. Amikor vége szakadt házasságomnak, megfogadtam, nem nősülök töb­bé, vagy ha mégis, csak árva lányt veszek feleségül. De azóta sem ju­tottam árvaház közelébe. így ma­radtam agglegény. Csodálatos! - kiáltott Nagybotos Viola, mert megjelent a pincér a velős csontokkal és pirítósokkal. Lejegyezte: Biikkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents