Új Dunántúli Napló, 2002. január (13. évfolyam, 1-30. szám)

2002-01-24 / 23. szám

i| 2002. Január 24., csütörtök RIPORT t 7. OLDAL K U L T Ú R A Újabb kulturális díjak A Magyar Kultúra Napja közpon­ti ünnepségét a budapesti Nép­rajzi Múzeumban tartották, ahol Szent-Györgyi Albert-díjat ado­mányoztak dr. Tóth Gyulának, a Pécsi Tudományegyetem egyete­mi tanárának. Ugyanitt Kará­csony János-díjat kapott Horváth Sándor, a Körösi Általános Iskola vezetője, valamint Rosinger Fe­renc, az újpetrei Oktatási és Ne­velési Központ tanítója. Ugyancsak a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Pécs-Bara- nyai Kulturális Szövetség 30 ezer forintos pályázati támoga­tásokat osztott szét. A nyerte­sek: a dunaszekcsői Hagyo­mányőrző Nyugdíjas Klub, a bólyi Erzsébet Vigadó, a Sellyéi Polgárok Baráti Köre Egyesület, a Drávafoki Művelődési Ház, a Könyvvel Anyanyelvűnkért Ala­pítvány, a Pécsváradi Ifjúsági Zenekar, a Határon Túli Magya­rok X. Fesztiválja. M. B. E. A bennünk élő Gonosz Szexuál-pszichopatológiai tragiko­médiának nevezi a szerző művét, amelyet, 27-én vasárnap este mu­tatnak be először a pécsi Horvát Színházban. Sárosi István, orvos-író tévéjátéka, ko­rábbi színpadi művei, társadalmi tabu­kat feszegettek. Új darabja, persziflázs arról, amiről néha magunknak sem be­szélünk. A komédiát Unger Pálmának és N. Szabó Sándornak írta eredetileg Sárosi István.- Tíz éve még brillíroztunk volna benne, de van annyi önkritikánk, hogy a parádés lehetőségre két fiatal, tehet­séges színészt kértünk meg - mondja Unger Pálma, az előadás látványterve­zője és játékmestere. A darab, a gyermekkortól az aggas­tyánkorig, sajátos szituációkban mu­tatja be egy zseniális ember extrém pil­lanatait. A női szerepeket Gráf Csilla játssza: - Óriási és számomra új szakmai fel­adat, amely megvalósításáért nagyon sok gátlást kellett leküzdenem. Remé­lem, megérte. A férfiszerepekben Gyurity Istvánt, láthatjuk, aki rendszeres vendége a Hor­vát Színház produkcióinak. Most, pár­huzamosan az eszéki színházban, La Mancha szerepét próbálja, neves zágrá­bi rendező irányításával. - A legnehe­zebb talán a jó erőbeosztás. Másfél órán át egyvégtében színpadon vagyunk, s mindig más figurát kell hoznunk. Fizi­kailag is komoly, de boldog teher. N. Szabó Sándor, a darab rendezője: - Irigylem a fiatal kollégákat, valóságos jutalomjátékot kaptak. A szexualitás­ról társaságban elsősorban viccelődve beszélünk. A darab nagyszerű humor­ral szól róla, de nem viccel. Végig em­beri. Mindannyian őrzünk a lelkünk mélyén meg nem emésztett titkokat. Azt szeretném, ha az előadás megte­kintése terápia is lenne. Aki végigne­vette, s közben rájön, hogy más is ke­rült hasonló szituációba, mint ő, már fel is oldott magában egy görcsöt. K. B. L. A családlátogatásra érkező tanárnő (Gráf Csilla) közel kerül tanítványa apukájához (Gyurity István) fotó, tóth László Nem pénz, szem kell hozzá A frissen megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban szócikként szerepel. Ő, azaz az utóbbi 30 év során vásárolt- szerzett-kapott képei. A Merics-gyűjtemény. Elképzelhetetlen szépségek és értékek egy körzeti állatorvos portáján, az isten háta mögött, a 300 lelket számláló Tormáson. Egyre vékonyodó utak, egy sze­gény, fogyatkozó falu, ahol néhány napja még a kocsma is bezárt. Ez Tormás 2002 elején, egy apró bara­nyai község, amit mégis, a legfel­sőbb képzőművészeti körökben is áhítattal emlegetnek. Azért, mert a körzet 36 éve itt tevékenykedő állat­orvosa, Merics Imre évtizedekkel ezelőtt, a szép iránti indíttatásból, önmagát művelve-képezve elkezd­te gyűjteni az akkori ígéretes művé­szek festményeit. Keserű Rónáét, Bukta Imréé, Somogyi Győzőét, Kárpáti Tamásé, Pinczehelyi Sán­doré, Valkó Lászlóé. És aztán szin­te mindenki másét, aki a modem magyar képzőművészetben számít: Martyn Ferencé Gyarmathy Tiha- mért, Szabó Vladimírt, Berki Violát és akinek a becserkészésére tán a legbüszkébb, Komiss Dezsőt. Ké­sőbb, amint új generációk ütötték fel a fejüket, legtehetségesebbjeik szintén bekerültek a Merics-gyűjte- ménybe, ahol ma már rang leg­alább néhány képpel jelen lenni. De vajon mit érdemes gyűjteni a kortárs művészek munkáiból, mi a garancia, hogy egy mai fiatal való­ban - nem is „befut”, hanem be­érik?- Ma Magyarországon ötezer képzőművész dolgozik. Közülük száz a jó. Ötven nagyon jó. Húsz szuper. Tízet érdemes gyűjteni. En­nek a tíznek a kiválasztásához kell a szem. Ez az egészben a legérdeke­sebb, hogy beigazolódik-e, amit a szememmel látok. Eddig, hogy úgy mondjam, szerencsére nem voltak melléfogásaim - mondja a több mú­zeumra való kép- és kis­plasztikái anyagot rejtő ház gazdája. De vajon egy képgyűj­temény lesz-e valamikor is teljes, a gyűjtő lelke ké- pes-e megnyugodni?- Csak eszményi gyűj­temény létezik, s mint ilyen, ez elérhetetlen. Most is a fejemben van, mit kellene megszerezni, de hát ennek anyagi von- zata is van... Ma is a fiata­lokat próbálom becser­készni. .Merics Imre mindig is napi állatorvosi munkája mellett építgette gyűjte­ményét. Ha tudott pénz­zel fizetett, ha úgy alakult, cserebe­rélt, de az is előfordult, hogy beteg állatot állított talpra egy-egy képért, avagy kolbászok, töpörtyűk, boros- demizsonok indultak vándorútra, mígnem cserébe egy újabb műalko­tás érkezett a tormási házba. Sőt, most már házakba, mert a gyűjtő létrehozott alkotóházat is, ahol az ország minden szegletéből érkező művészek kosztot, kvártélyt, de még vásznat és festéket is kapnak: más dolguk nincs, mint festeni, s em­lékül hátrahagyni néhány művet. A falu egyelőre nem nagyon akar tudomást venni kivételes kincseiről, amint egy korábbi polgármester fo­galmazott: jobb, ha nem is tudunk róla, legalább nincs vele gond. Me­rics Imre mégis azt szeremé, ha gyűjteménye ott kapna állandó be­mutatkozási lehetőséget, ahol létre­jött, Tormáson. Ez ügyben már Roc­kenbauer Zoltán kultuszminiszter­Merics Imre és gyűjteményének egy részlete rel is levelet váltott, s nem lehetet­len, hogy a Széchenyi-terv kereté­ben álma valóra is válik. Addig ma­radnak az alkalmi bemutatkozások, most például az Ernst Múzeumba hívták a 16 legjelentősebb magyar gyűjtő egyikeként, azzal a felhívás­sal, hogy három legkedvesebb képét adja oda egy tárlat erejéig.- Olyan nincs! - nevet Merics Im­re. - Nekem mindegyik képem egy­formán kedves. Azt hiszem, sorsol­ni fogok... MÉHES KÁROLY Városkörnyéki iskolák versmondóversenye Tizenkettedszer rendezték meg Pellérden, az Általános Nevelési Központ könyvtárában, a Kultúra Napja alkalmából, a városkörnyé­ki iskolák versmondó versenyét. A szokatlanul magas színvonalú rendezvényen az V-VI. osztályo­sok között első lett Rudolf Gergely (Rácváros), megosztott második díjat Balázs Veronika (Pellérd) és Füredi Krisztina (Berkesd), meg­osztott harmadik díjat Dobos Ale­xandra (Rácváros) és Tavi And­rás Péter (Abaliget). A zsűri kü- löndíjában részesült Berkics Ba­lázs (Bogád). A VII-VIII. osztályo­sok sorrendje: 1. Tóth Emese (Görcsöny), 2. Bogdán Mária (Kővágószőlős), 3. Németh Niko­lett (Görcsöny). Különdíjas: Bátor Dávid (Pellérd). __jkblj Az olvasás gyönyörűsége „Az olvasás gyönyörűsége” cí­mű, szerdai számunkban meg­jelent cikkünkben, amely egy baksai másodikos kisdiák nem mindennapos tanulmányi ered­ményéről és iskolájának példa értékű munkájáról szól, meg­említettük: ritka, hogy egy „többszörösen hátrányos hely­zetben lévő cigány származású gyerek” az irodalom területén ilyen sikert érjen el. A szülők ké­résére közöljük, hogy az orszá­gos versenyt nyert tanuló csalá­di háttere rendezett, ebben az értelemben a gyermek semmifé­le hátrányban nem szenved. ___________________________(01 Magyarul - magyarán A nyelvi nevelés Aki veszi a fáradságot, és át­tekinti az elmúlt tíz év nyelv­művelő irodalmát, meggyő­ződhet róla, hogy a nyelvi rendszernek szinte minden eszköze (hangok, szavak, mondatszerkezetek) szóba vagy írásba kerültek rendsze­rint bírálat tárgyaként. És az eredmény? Tapasztalataim alapján mondhatom: lehangoló. Az iskolai anyanyelvoktatás ha­tásfoka - enyhén szólva - nem ki­elégítő. A többség az általános is­kola befejezése után, még ha szakmunkás-képzéssel megfejeli is, felejteni látszik azt is, amit a helyes magyar nyelvhasználatról tanult - ha tanult. Elszomorító bi­zonyság erre a rádióban, tévében a botcsinálta riportalanyként megszólaló közember hebegése, dadogása; nyögdécselése. Sajnos a riporterek egy része is alászáll a partnerek színvonalára. Az igénytelenség, talán nem is ariy- nyira a felnőttkorúakra jellemző, hanem a fiatalok egy részére. Kollégám „rejtélyes nyelvinek nevezte néhány diákforma fiatal­nak a cseverészését, amelyet aka­ratlanul végighallgatott, s csak hosszabb találgatás után tudta megállapítani, hogy magyarul beszélnek. A fiatalok egy része orrhangon, ajakmozgás nélkül, a hangokat elnyelve vagy össze­mosva, hadarva, kapkodva be­szél, csaknem érthetetlenül. Főis­kolai, egyetemi hallgatóim egy részének beszédére kénytelen voltam azt mondani, hogy az nem beszéd, hanem motyogás. Régen, az én diákkoromban a rátermett, jól képzett magyartaná­rok nem átallották - főként felelés közben - kijavítani a tanulók nyel­vi botlásait az éppen akkor érvé­nyes norma szerint, amelyet Pintér Jenő Magyar nyelvvédő könyve foglalt rendszerbe, s amelynek megismerését tankerületi főigazga­tó tekintélyével is szorgalmazta. A 80-as éveikben járó értelmiségiek még ma is fújják a szabályokat. El­képzelhetetlen volt az ilyen mon­dat: „Holnap kiosszuk a jutalma­kat” - Vagy a: „Mindenki láthassa az igazságot” - Azóta nevet is ka­pott ez a nyelvi jelenség. Ez a suk- sük nyelv. Van azonban szukszük is (1. az első példa!), amelyet mind a mai napig neves közéleti embe­rek és szaktudósok is használnak. Az „el-e mondtad, meg-e tudod csinálni”-félék nem maradtak javí- tatlanul. Megjegyzendő, hogy szinte általános a tévedés, ha az -e kérdőszó összetett igealakkal kife­jezett állítmányi mondatban fordul elő: Megtudta-e volna... Lehetett-e volna... helyesen: Megtudta volna- e... Lehetett volna-e... A nyelvi vaskalaposság követ­kezménye, hogy babonák is ki­alakultak. Ilyen a: Kötőszóval nem kezdünk mondatot, vagy: Közhírré tétetik, hogy az -atik, -étik, -tátik, -tetik a magyarban nem használtatik. Rónai Béla __________________________________________________________________Tárca__________ Kö zhely jéggel, reklámmal a tendő sem terem új közhelyeket? Ugyanis évezredek óta csak a régieken rágódunk. Leg­följebb kis igazítást, vasalást igényel­nek, s gond nélkül beválnak. Szük­ség szerint önáltatásra - vagy bosz- szankodásra. Közel félezer éve egyetlen új sza­vunk sincs a hatalomgyakorlás mes­terfogásairól. Már látjuk, hogy mi benne az állandó - a balekságunk - csak nem akaródzik elhinni, hogy az egyúttal örökkévaló. Igaz: immun- rendszerünk gyöngült. Már csak le­gyintünk arra, amitől valamikor ka- szára-kapára kaptunk. Lesznek-e idén friss, eleddig sosem gondolt gondolataink is? Csekély az esély. Legföljebb egy nemzedék majd megint azt hiszi, újat gondolt. Aztán unottan legyint. Persze, egy új évjáratnak villa- nyozóan izgi lehet az is, amibe mi már rég beleuntunk, belevérez­tünk. Még ha az eszével tökélete­sen megtanulja is, hogy a halál jobban fáj, mint a tökön-rúgás, s az összes nagy biznisz közül a leg­rosszabb a háború - a zsigerei még nemigen tesznek különbsé­get a szőnyegbombázás és a fut- balldöntő között. Az idegrend­szerében még nem gondolkodnak félelmek. Ördög tudja, mitől lett olyan nagy ázsiója az újdonságnak. Tör­ténelmileg meglehetősen új az új­donság varázsa. Talán csak azóta van divatban, amióta divat van. Ré­gebben mintha állandóbb lett vol­na az állandóság. Voltak ezer évig uralkodó dinasztiák, és nem reklá­moztak minden héten új fogkefét. Kamasz fejjel már úgy untam az egész történelmet, mintha is­mertem volna. Mintha a história az én múltam is lett volna. Új pia? Új forradalom? Új remény? Nagyszerű! Legalább nem csaló­dunk még egyszer ugyanazok­ban a régiekben - gondoltam nagy-okosan. De mi hitette ezt el velünk? A pi­ac? Nem, de az is. A kíváncsiság? Persze: bűntárs. Azt súgta: olyas­mire is sóvároghatunk, amit sem­milyen emlékkel nem hasonlítha­tunk össze. Áltató, boldog mítosza az Újnak! Mintha a gondolatnak, fogalomnak, nőnek, zenének, bútornak - semmi­nek sem lett volna semmi más’tulaj- donsága. Csak új van, meg ócska. Áttelepültünk a Plaza és a szemétte­lep közé: még a filozófiában is. Lánc­szem a szellemi táplálkozási lánc­ban. De hol? Az elején? Minket ettek meg? Vagy komposztáltak? Nagyanyám varrógépe száz éve dolgozik a konyhában. Mögötte, a garázsban, divatjamúlt, a világgal inkompatibilissé öregedett szöveg- szerkesztőim sorakoznak. A legöre­gebb 13 éves. Ki hitte volna, hogy a kozmetikai ipar képes divatba hozni (és divatja­múlttá tenni) még illatokat is? Az első szerelmem illata örök, mint az akácé. Kölnit nem használt. Vajon igazából mit kívántunk, amikor először kívántunk boldog új évet? Az új hajszájában elfelejtjük, hogy emlékek nélkül nincs vissz­hangja a jelennek. Ha csak az új­nak lenne értéke, olyanok len­nénk, mint az amnéziás, a kóros emlékezetvesztő, aki tanulni sem képes. Hiszen ha minden eltű­nik, ami elmúlt, akkor megszű­nik az idő. Megszűnik az össze­hasonlítás. Nincs nosztalgia sem. Holott mindig az édeni, aranykor múlt - és az utópiák jövője kö­zött lebegünk. Egyforma messze mindkettőtől. Az is kimegy a divatból, ami esz­ményi állapotában sincs alávetve az Időnek: arc, test márványból, zenei hang a kottában. A meztelen lány mindig modem volt. Mint a meztelen őz. A szépet is kitúrja a csúcsról a di­vatos - és vacak üdítőt is boldogan nyakalunk: csak egy kis jég és sok reklám kellett hozzá. Mindent beve­szünk, ha először óriás poszteren látjuk? A politika kereskedelmi reklámját talán be kellene tiltani, hiszen, ha jól hirdetik, az újfajta halálnemelmek is akad, aki tapsikol. Régi áruk új márkaneveken. Nagy néha észrevesszük, persze, hogy csak régi fogalmak és tárgyak vettek fel új fedőneveket. Elvásáro- sodott a világ. Kirakós lett a történe­lem. Az „új” fetisizálódott. Hét hónap alatt 13 „egész új” sampont striguláztam tévéreklám­ban. Nem azt hirdették, hogy a szí- ne-illata-állaga-csomagolása, ára új - nem, dehogy. Olyannyira új, mint volt a legelső kerék. Régi csak az ma­radt, hogy milyen női akt imádkozik hozzá áhítattal. Persze olyan, ami­lyen a sörhöz, a női fehérneműhöz, a férfi kölnihez. Naponta 17 645 napmeztelen reklámapáca dolgozik a világ képernyőin, csábító, ájtatos, pajzán, ígéretes térítőként. (Jó: hát apácának csak egyet vetkőztettek.) Az új legalább nem hazudja, hogy kipróbált ám. Csábít, de nem garantál. Fődíjat ígér, de sosem mondja, hogy naponta 10 millió fő­nyereményt húznak ki. Mint kit lassan ölnek (naponta kevéske méreggel, üvegporral): las­san hozzászokunk az ócska köz­helyhez, hogy a világ nem a szorgal­masoké, hanem a zsebeseké, az ügyeseké. Nem a bölcseké, hanem a rablóké. Legföljebb mindezt elvisel­hetővé teszik a ritka kivételek, a te­hetséges és tiszta emberek (oly rit­ka!) szerencséje. Nem akarom megélni azt a maj­dani új évet, amikor kiderül, hogy a szerencse is elfogult, megveszteget­hető, csak kis adag méreg, sok mez­telen lány, némi reklám és jégkocka kell hozzá. Bodor Pál (DIURNUS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents