Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)
2001-12-24 / 350. szám
----------------------------------------------------------------------------:------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Jan ikovszky Éva meséi az életről és az írás szeretetéről A FENYŐÁGAT A GYEREKEK AJÁNDÉKAI DÍSZÍTIK 2001. december 24., hétfő KARÁCSONY Az emberről — ha történetesen író — nagyon sokat sejtet műveinek címe. Talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy visszatükrözi a lelkületét, jelzi, hogy mi izgatja legjobban alkotói életét. Janikovszky Évára ez biztosan igaz. Nézzük csak! Ha én felnőtt volnék, Felelj szépen, ha kérdeznek!, Égigérő fű, Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek?, Felnőtteknek írtam, Mosolyogni tessék!, Ájlávjú, De szép ez az élet. Aztán sokatmondó lehet, ha tanúi lehetünk valahol — iskolában, könyvtárban — egy úgynevezett író-olvasó találkozónak. Indokolt az „úgynevezett”, hiszen inkább hasonlítanak ezek egy családi összejövetelhez, ahol a derűs írónőt rendszerint több száz érdeklődő gyermek, unoka veszi körül... Janikovszky Éva állítja, a barátság egész életére elkíséri az embert a szerző felvétele — Szereti a telet? — Nem különösebben, főleg itt, a nagyvárosban. Vagy csúszkál az ember, vagy locspocs. A hegyek közt persze minden más, ott gyönyörű minden ilyenkor is, a hó pedig tiszta. Tavasztól őszig szebb a természet. — Meg autózni is könnyebb... — Nincs kocsim. Későn tettem vizsgát, és mindig szorongva ültem a volán mögé. És amikor kezdtem kicsit szédülni, majdhogy örültem, végre egy ürügy, s abbahagyhattam az autóvezetést... — Korán szokott kelni? — Nem, kilenc felé. Igaz, este viszont sokáig fennvagyok. — Hány oldalt ír naponta? — Keveset. Legtöbbször még két gépelt oldalt sem, igaz, azt viszont milliószor átjavítom. Természetesen teljesen sosem vagyok vele elégedett, ezért aztán nem is igen veszem le a polcról a saját könyveimet, mert bosszant, ha észreveszem, hogy ezt vagy azt másképpen, jobban, kifejezőbben is leírhattam volna. — Mostanában már a felnőtteket is elbűvöli írásaival, de inkább a gyermekirodalom a sajátja. Jó gyerekekről vagy rosszcsontokról formál szívesebben történeteket? — A gyerekeket nem lehet beskatulyázni, ők gyerekek. Persze bennük is az embert keresem, akárcsak a felnőttekben. Az érdekel, hogyan élünk. Szerencsésnek mondhatom magam, velem született az empátia képessége, beleképzelem magam a másik helyzetébe, ami megkönnyíti a dolgomat. Még valami, ami ide tartozik. Elég hamar rájöttem, hogy a gyerekek szeretnek rövid, képes történeteket olvasni. Hét ilyen típusú könyvet írtam, ezek harmincöt idegen nyelven is megjelentek. Ez persze nem azt jelenti, hogy más formát nem kedvelek, de igyekszem mindig röviden írni, a javítások többsége kihúzás.- Enélkül talán író sem lett volna? — Látja, ezt nem tudom, bár tény, hogy az első könyvem véletlenszerűen született. Akkor már kiadóban dolgoztam és valaki a szerződés ellenére nem írt meg egy ismeretterjesztő gyermekkönyvet. Azt mondták, akkor próbálkozzam meg én a víz körforgásáról írni a gyerekeknek. Azóta eljutottam majdnem harminc kötetig. Még szeretnék egyet-kettőt, remélem lesz erőm hozzá. Sokat segít, hogy nagyon sokszor találkozom az írásaimmal, a gyerekek rendszerint azzal fogadnak, hogy előadnak egy- egy részletet valamelyik könyvemből. Hangsúlyaikból, a felolvasás ritmusán pontosan kiérezhető, hogy találkoznak-e a gondolataink. Nagyon jó érzés, hogy így van. — És közben sokat nevetnek... — A humort a legfontosabb életerőnek tartom. Lehet humor nélkül is írni, csak nem érdemes. Persze, ez is valamiféle veleszületett tulajdonsága az embernek, és szerencsés, aki ilyen alkat, mert a legszörnyűbb helyzetekben is megkönnyíti az életét. Rengeteg levelet, kedves telefont kapok, amelyben biztosítanak arról, hogy „nálunk is éppen így van”, meg hogy „honnan tetszik tudni ilyen pontosan?” Sajnos, mostanában már nem tudok minden kedves levélre válaszolni, de üzenem mindenkinek, őrizzék meg a humorérzéküket, legyen sok barátjuk. A mai gyerekek életét ismerve, egyre aggasztóbb, hogy szinte megszűntek a kis közösségek, már a kisebbeknek sincs idejük egymásra. Emlékszem, a barátnőmmel iskola után tízszer oda- vissza hazakísértük egymást, annyi mondanivalónk volt. Aztán ebéd után telefonáltunk, hogy folytassuk. Remélem nincs teljesen igazam, de úgy látom, hogy az iskolai közösségek is lazábbak, ami nagy kár, hiszen ez egész életére elkíséri az embert, én a gyerekkori barátaimmal most is szorosan tartom a kapcsolatot, lakjanak a világ bármelyik pontján. — Olvastam valahol, hogy a mobiltelefonját, annak minden hátrányával együtt, elvinné magával a jövőbe. — Ha egy lakatlan szigetre gondol, akkor - lehet, hogy meglepődik ezen — sok-sok könyv mellett először is a napisajtót vinném magammal. Ami a telefont illeti, a betegségem idején kaptam a fiamtól, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. De azóta csak a legvégső esetben veszem igénybe, bevallom őszintén, valamilyen kifürkészhetetlen okból, még a számán is gondolkodnom kell. Ugyanakkor ezer városi telefonszámot tudok fejből, még olyanokat is, amelyeket már régóta hívni sem lehet. — Hogyan ünnepli a karácsonyt? — A karácsony férjem és édesanyám halálával egyszer már elköltözött tőlem, de szerencsére megadta a címét, amivel azt szeretném mondani, hogy a fiamékkal, unokámmal töltöm az ünnepet. A karácsonyfám egy vázába rakott fenyőág, azon három fából készült aranyos kis szív, egy gyertya, egy gyermekkori angyalka. Dísze még néhány olyan apró ajándék, amelyet a gyerekektől kaptam év közben. — Ha még egyszer óvodás lehetne, melyik ivóbögrét választaná? — Az eddigiekből sejtheti. Amelyik hasonlít ahhoz a bizonyos mosolygós gyerekrajzhoz: egy kör, egy görbe száj, két fül és két nevető szem. — Engedje meg, hogy végezetül a kérdező számára talán legkedvesebb könyvéből idézzek, majd kiderül, miért éppen ezt a néhány sort. — Kíváncsivá tett... hallgatom! — „Az ügy van, hogy az ember idős korban már kevesebbet ügyintéz, szaladgál, nyüzsög. Inkább elgondolkozik ezen-azon, ír, írogat, így a századvégen, ezredelőn.” Nos, min gondolkozik a legtöbbet? — Azon, hogy miért élünk ilyen zaklatott, ingerült világban? Hogy szükségszerű-e ez? Meggyőződésem, hogy nem. Mit lehetne tenni azért, hogy nyugodtabb, derűsebb legyen az életünk, hiszen valameny- nyien erre vágyunk. Gondoljunk csak arra: a szűkebb család még teljes egyetértésben, sze- retetben, meghatottan ünnepli a karácsonyt. De ha a rég nem látott rokonok, hajdani jó ismerősök is összejönnek az ünnepnapokon, szinte biztos, hogy politikai vitává fajul az együttlét. És ha még csak győzködnék egymást, az rendben is volna. De mi sajnos begurulunk, veszekszünk, nekiugrunk a másiknak, képtelenek vagyunk elviselni a másként gondolkodást. Pedig abban biztosan egyetértünk, hogy szeretnénk, ha gyerekeink, unokáink már egy derűsebb, harmonikus világban élnének. Próbáljunk meg hát abban is egyetérteni, hogy mit kell megtartani, mit kell megváltoztatni. Évek óta írok egy rovatot a Hölgyvilágban, Mosolyogni tessék! címmel. Van egy azonos című könyvem is. Ahogy már említettem, rengeteg levelet kapok, a kedves olvasók, ha felismernek az utcán, már messziről rám mosolyognak. Ez nagyon jólesik. Egyetértünk. Jó volna, ha még többen lennének, és nemcsak rám, hanem egymásra is mosolyognának. Hát reménykedjünk. Boldog és békés karácsonyi ünnepeket! Fábián István Névjegy Született: Szeged, 1926. április. 23. Családi állapot: 1978 óta özvit,\ János fia 1955-ben született. Tanulmányai: A szegedi tudományegyetemen filozófia, néprajz, magyar és német szakon végzett, majd az ELTE-n filozófia és pszi- | chológia, valamint politikai gazdaságtant tanult. Életútja: 1950-53 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fő- | előadója, 1953-1987 között az Ifjúsági (Móra) Könyvkiadó lektora, il- j letve főszerkesztője, jelenleg a ki- j adói részvénytársaság résztulajdonosa. Elismerései: József Attila-díj (1977), Ifjúsági díj (1979), SZOT-díj (1985), Gyermekekért díj (1986), a Mosolyrend Lovagja (lengyel, 1988), Greve-díj (1990), Budapestért díj (1993), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermekirodalomért díja (1994). A VII. kerület díszpolgára (2000). Művei: eddig 29 kötete jelent meg, az első 1957-ben, Csip-csup, az utolsó kettő idén: De szép ez az élet, illetve A nagy zuhé címmel. Hobbija: barátokat gyűjt, keresi a jó társaságot, szereti a kertet és a vízi életet. 17 Történelmi KARÁCSONYOK Több mint ezeréves történelmünkben boldog-szomorú karácsonyok váltogatták egymást. Hogy melyikből volt a több? Nehéz megmondani. Nagyon szerettek például (ki hinné?) törvényt vagy rendeletet hozni az uralkodók. így a Bécs melletti Sankt Pöltennek 1487 karácsonyán (december 25-én) adományozott címert és jogosította fel a várost vörös viaszpecsét használatára I. Mátyás. Közel 400 évvel később, 1870. december 26-án a király a Sugár út (ma Andrássy út) építését kimondó törvénycikket szentesített. 1888 karácsonyán is aláírt a király egy törvénycikket, amelyben a szeszes italok kimérése és kis mennyiségben való árusítása feletti rendelkezési jogot tartotta fenn az állam részére. Voltak olyan karácsonyok is, amikor háborús vagy forradalmi események fűződtek e napokhoz. Például a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703- ban — december 24-én — Károlyi Sándor tábornok bevette a Bécs védelmére épített marcheggi sáncot, 1705-ben pedig — aligha karácsonyi ajándékként - Vak Bottyán tábornok kurucai indultak rohamra Sopron bevételéért, eredménytelenül. A legendás Bem apó is harcban, pontosabban győzelemmel ünnepelt 1848- ban. December 25-én foglalta el hadteste Kolozsvárt. Se szeri, se száma a sehová nem sorolható történelmi karácsonyoknak. 1579 karácsonyát például egy Behram nevű török kereskedő tette emlékezetessé azzal a „csekélységgel”, hogy kávét szállított Budára, s ezt a tényt december 26-án bejegyezték a vámnaplóba (mint utóbb kiderült, ez volt a kávé első hazai írásos említése). 1856. december 24-én pedig a gázlámpa „juttatta be” .a történelem nagykönyvébe — Pest utcáin megkezdődött a gázvilágítás. Végezetül emlékezzünk meg egy majd 290 esztendővel ezelőtti karácsonyról. A fontainebleau-i erdőben, a grosbois-i kamalduli keresztesek kolostorában 1716. december 24-én kezdeft hozzá II. Rákóczi Ferenc a Vallomások megírásához. „Igazságos voltam, mivel természetszerűleg borzadtam az igazságtalanságtól; nem vágyakoztam semmire azért, nem kívántam semmit, hogy az igazi nemeslelkűség tükrét lássák bennem; a kincset megvetettem, a szű- kölködőket felsegítettem...” — olvashatjuk a II. könyvben ezt a karácsony hangulatához, a szeretet és a béke ünnepéhez is illő szép üzenetet. C sak a távolból szeret, mi így tudtuk. Sose kérte, hogy látogassuk meg. Sőt, ünnepek táján rövid, pattogós szavakból álló telefonbeszélgetések alkalmával közölte, ne keressük, valamilyen véletlen folytán épp akkor nem lesz elérhető. Apám, egyetlen fia néhány éve hivatalos ügyben arra járt (ezt utóbbi mindig csak így emlegette, a városka nevének említése nélkül), váratlanul betoppant hozzá. Nagyapa zavartan totyogott ide-oda, majd néhány perc elteltével szükségére hivatkozva bevonult a vécébe. Apám csak ült, ült az alkonyati szobában, nem kapcsolt villanyt, és amikor már teljes sötétség vette körül, távozott. Megértette, az öreg nem jön elő addig, amíg nem hallja a bejárati ajtó kemény csapódását. Mégis, amikor nagypapát nyolcvanöt évesen gyomorvérzéssel vitték a városi kórházba, a család azonnal felkerekedett. Egyrészt azért, mert a főorvos nem sok jóval bíztatott, meg aztán úgy éreztük, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy mindenki láthassa nagyapát, és minden korábbi sérelmet, torzsalkodást (amikről nekünk egyébként fogalmunk sem volt, sőt, igazság szerint ma sincs) félretéve, újra egymásra találjon a család. A hókásás, csúszós úton nyolc órába telt, míg kétszázötven kilométerre eljutottunk. Apa több csomag papírzsebkendőt elhasznált a folytonosan bepárásodó ablak pucolááára, s míg ezt a műveletet végezte, ide- oda rángatta a kormányt, mégse hagyta, hogy más csinálja helyette. Átfagyva, fáradtan, a hátsó ülésen való szűkösködéstől elgémberedve léptük át a több helyen aládúcolt, felállványozott kórház amúgy Zsol- nay-eozinnal körbedíszített kapuját. Á főorvos, ecsetbajuszos, kövér és kopasz úriember a következőket mondta.- Gerner bácsi maga a csoda. Ilyesmibe mások belehalnak. Ő tegnap már becsempészett nyúlpörköltet evett. És úgy tűnik, ez tette neki a legjobbat. Hüledezve hallgattuk.- És ki kényezteti nyúlpörkölttel a papát, ha szabad kérdezni? - szólalt meg anyám a hátsó alakzatokból. OREGAPÁM ÖRÖK ÉLETE zott. Mellette, a kis kórházi hokedlin szőke, kék szemű, bájos angyalka arcú fiatal nő ült, és térdén könyökölve nézte nagyapát, ahogy eszik. Sápatag, kókadt, az izgal- A Csilluka. Nekem legalábbis így mutatta be az öreg. Nagyon kedves, szép lány. Láthatólag rajong a Gerner bácsiért. Én magam is éreztem, hogy szüleim hátán a jeges iszonyat szánká- zik, miközben igyekeztünk felfelé a széles lépcsősoron. A kórteremben csodás kép fogadott minket. Három ágyon halálfejjé aszalódott, zöld és szürke arcú emberek feküdtek, úgy, hogy a testük alig emelkedett már ki a matracból. A negyedik ágyon viszont egy most is bronzszínűre bámult, izzó fekete szemű, félmeztelenségében erős, feszes bőrű férfi ücsörgött felpolcolt párnáknak dőlve, és egy hatalmas üvegtálból gyümölcskoktélt kanalamaktól kifacsart sötét seregünk odagyűlt az ágy végébe. Nagyapa egy pillanatra megállt az evésben.- Ismerkedjetek meg. Csilluka, az őrangyalom. Ők pedig a rokonaim. Azzal tovább evett. Apa szólalt meg elsőnek.- Látom, jól vagy.- Hogy lennék? - förmedt rá ekkor nagyapa. - Azt hittétek tán, hogy beadom a kulcsot? Ennyi marhát. Tudhatnád, mit jósolt nekem Manó bácsi. írásba adta. Százötven év az százötven év. Még hatvanöt hátra van. Majd meglátjuk, ki temet el kit. Anya közben egy szatyorból ivó- leveket és banánt pakolt elő az éjjeliszekrényre. Láttam az arcán, hogy sírással küszködik. Nem sokáig maradtunk. Azt terveztük, hogy esetleg nagyapa házában megszállunk, és majd reggel indulunk haza, de azt vettem észre, hogy szüleim réveteg embergépekké váltak, automatikusan ültünk vissza az autóba és indultunk. S okat gondoltam útközben nagyapára, aki - nekem úgy tűnt - mintha csippentett volna a szeme sarkával, mikor komor menetünk mindenféle örömérzet nélkül kifelé somfordáit. Rögtön elhatároztam, hogy én is százötven évig fogok élni, erős és egészséges leszek, és mindig egy angyalka ül majd az ágyam mellett. Akkor, már túl a félúton, a vaksötétben szólalt meg anyám.- Ez a kis lotyó fog örökölni mindent - és már sírt. Apám néhány percig meg se mukkant. Aztán előrenyújtotta a kezét, amerre a reflektor megvilágította az utat.- Róka! Mást nem is mondott hazáig. Méhes Károly i
