Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)

2001-12-12 / 338. szám

2001. December 12., szerda KULTÚRA RIPORT 7. OLDAL LUCA-NAP PÉCSETT. Kirakodóvásárral, iskolások betlehemes játékával (képünkön az Ágoston téri iskolások fellépése), bábszínházi előadással a Színház téren idén is kezdetét vette a már hagyományosnak számító ünnepek előtti rendezvénysorozat. A gyerekprogramok mellett a felnőttek a Luca-napi borok kínálatával ismerkedhetnek a Dominikánus- ház szőlészeti-borászati előadásain, valamint az August Senoa horvát klub ma nyí­ló borkiállításán. FOTÓ: laufer LÁSZLÓ Egy kiállítás, két szemüveg Parti Galéria, Pécs: „Ilyenek voltunk 1950-1970” Születési évem: 1972 A Parti Galériába tartva arra gondol­tam, hogy tulajdon­képpen nincs semmiféle kialakult, jól artikulált véleményem az ötvenes évek tárgyi kultúrájával, így nem ér­het az a meglepetés, hogy a kiállított anyagot áttekintve újra kell fogalmaz­nom mindazt, amit eddig ennek az évtizednek a hagyatékával kapcsolat­ban gondoltam. A szellemi kultúra persze egészen más, elég ha csak - a korélmény szempontjából meghatá­rozó filmet - Bacsó Péter A tanúját említem. Nem a fontossági sorrend, pusz­tán a kiállítás elrendezése diktálja, hogy először említsem, volt idő, ami­kor Pécsett 4,5 deciliteres üvegbe pa­lackozták a Szalon Sört, ami nyolc­napos szavatossággal bírt, tíz fillér hí­ján négy forintba került és négyzet alakú címkével hozták forgalomba. Aztán a hétköznapi enteriőrhöz érve derül ki, hogy ha nem is tuda­tos, de létező a viszony a távoli évti­zed tárgyaival kapcsolatban. A mai szemmel nem túl esztétikus, de ké­nyelmes műbőr fotelek és falisubák azonnal a jó emlékű nagyszülői lég­kört idézik, nem beszélve a legendá­vá nemesült Rakéta szerű porszívó­ról, a jellegzetes szín és formavilágú asztalterítőkről, vagy a semmire se jó, festett alumínium tartóba helye­zett, háromcentes sárga műanyag pohárkészletről. Keresem, mi az, amit szívesen hazavinnék, mi az, ami ma is beleférne egy magamfajta fiatal ember hétköznapi életébe. Ne­héz ügy. Aztán a kedves házigazda kisegít és felhívja a figyelmem egy kecses, finoman mintázott kávéscsé­szére. Igen, ez tetszik. Ki is lóg a sor­ból egy kicsit. Még néhány felismerés: az úttörő­nyakkendőt kezdetben még vászon­ból varrták, nekünk már csak a mű­anyag jutott. Sicc és Mazsola már több mint fél évszázadosak. Hová lett mára a magyar édesipar klasszikus terméke, a Zizi? A pécsi városháza földszintjén ötven évvel ezelőtt is ide­genforgalmi iroda működött. Az, amit ma külföldi vendégmunkának nevezünk, azt a korabeli hetilap em­ber-kereskedelemnek tartja. Kifelé tartva még egy pillantás az akkoriban minden bizonnyal újdon­ságnak számító mosógép-kezde­ményre. Hát, ilyenek (is) voltak. SCHNEIDER GÁBOR Születési évem: 1946 Éppen Louis Arm­strong énekelt. Ná­lunk annak idején nem nagyon favorizálták, pedig amerikai volt Paul Robson, a fan­tasztikus basszus is. Állandóan a Mississippit lehetett tőle hallani. Rabszolgaság, négerek, a szabadság üdvözítő ígérete. Jól illett a lengő zászlók, a fénylő ötágú csillag mellé. És most Armstrong. Egy gyönyörű­séges, hatalmas, legalább negyven­éves rádióból. Beethoven - szövet­huzat a hangszóró előtt, zöld macs­kaszem. Emlékeznek rá? Tiszta, szép hangon szólt. Bejött rajta a lu­xemburgi adás is. Ott van ez is a Par­ti Galériában. Az úttörőnyakkendőt nem lehe­tett csak úgy használni. Tanították, miként kell megkötni. A csapatveze­tő ferde szemmel nézett azokra, akik elkezdték hozzá használni a fából esztergált gyűrűt. Én is felhúztam a nyakkendő két szárára. Úgy éreztem, rögvest egy kalap alá vesznek a sötét­ben bujkálókkal. Nem kellett akkori­ban ehhez sok. Mármint az érzés megszületéséhez. Most, hogy itt téb- lábolok a kiállításon, azon kapom magam, elképedek, mitől csillogott akkor itthon a világ. S elképedek azon is, hogy még mindig felsejlik va­lami félelemféle is, amit talán nem is annyira én éreztem, mint inkább éreztem a szüléimén. Visszacsöp­pent az időben ez a tárlat. Azt is mondhatnám, megint belecsöppent. Olyan ereje volt annak a kornak, ak­kora erővel szorította sarokba a hét­köznapokat. Makai Erzsébet pajtás persze már felnőtt, nem tudni, akkori ígéretéhez híven a kisdobosok hat pontja szerint élt-e. Mert bizony „Pajtások! Ne fo­gyasszatok szeszes italt!” Elmehette­tek ellenben az Orfűi-tó víziszínpadá­ra, a Pécsi Ruhanagyker divatbemu­tatójára, a szovjet hadsereg zenekara játszik. Ott voltak a felvonulások, dí­szes oklevelek (Porcelángyár, kiváló a légoltalom terén végzett...). Itt ol­vashatom a munkásőrség alaki sza­bályzatát („Fegyvert le! Géppisztoly, harmadik ütem”), akkor szigorúan titkos volt. Egy egész korszakot tettek elénk a pécsiek. Elmúlt, el nem veszett. Átél­tük, emlék már. De volt, így volt. Za­vart, vagy valami ilyesmit érzek, ami­kor kiérek a levegőre. MÉSZÁROS ATTILA Gábornak hiába mondanám: tejesüveg. Kemény papírkorongból ké­szült „dugóval”. És hogy egyszer majdnem úttörövezető lettem. Jól hangzottak ugyanis a jelszavak. „Ajkáról ki sem fogy a nóta...” De azért érzem, valahogy mesélni kellene arról a most már árnyékosnak tűnő korról. Szinte hihetetlen, bólintana Gábor, én meg csak azt tudnám mondani: pedig volt. A BETEGEK JOGAIRÓL 13. A tennivalók sora Betegjogi sorozatunk elindu­lása óta mind több orvosis­merősöm vont kérdőre: „Per­sze, a betegnek csak jogai vannak, kötelessége semmi! És mi van az orvosok jogai­val? Olyanok nincsenek?” Egy idő után - jó adag iróni­ával - azt válaszoltam: „Majd, ha megbetegszel, ne­ked is jól jönnek ezek a frá­nya betegjogok!” Félretéve az iróniát, természetesen a betegnek vannak különleges kötelezettségei is, és az or­vosoknak (szakdolgozók­nak) is vannak különleges jogaik. Megszakítva a beteg­jogok ismertetését a követke­ző részekben ezekről szó­lunk. Eredményes gyógyító te­vékenység csak a beteg és az ellátók kölcsönös együttmű­ködése révén lehetséges, ezért ír elő a betegnek külön­leges kötelezettségeket az egészségügyi törvény. E kö­telezettségeknek elsősorban saját és mások gyógyulása érdekében kell eleget ten­nünk. A beteg - miután a ja­vasolt terápiába beleegyezé­sét adta - saját érdekében, köteles együttműködni az őt ellátó egészségügyi dolgo­zókkal az alábbiak szerint: Tájékoztatnia kell az őt el­látókat mindarról, aminek ismerete szükséges a megfe­lelő gyógykezeléshez. Külö­nösen fontos elmondani ko­rábbi betegségeit, gyógyke­zelését; azt, hogy milyen gyógyszereket szed, illetve szedett, valamint fel kell tár­nia azokat a kockázati té­nyezőket is, amelyek az egészségét károsíthatják. (Tehát a dohányos vallja be, mennyit szív, és az alkohol- fogyasztásra vonatkozó kér­désekre sem kell a felét elta­gadni, mert ezek ismerete nagyon fontos lehet az orvos számára a helyes diagnózis felállításához.) Tájékoztatni kell az ellátó­kat - saját betegségével ösz- szefüggésben - arról is, ami mások életét vagy testi épsé­gét veszélyeztetheti, így kü­lönösen a fertőző betegsé­gekről és a foglalkozás vég­zését kizáró megbetegedé­sekről, állapotokról. (Egyes fertőző betegségek esetén azt is meg kell mondania, hogy a fertőzést kitől kap­hatta és kit fertőzhetett meg.) Erre nem csak az ellá­tók, hanem a többi ember megóvása érdekében van szükség. (Gondoljunk bele, ki szeretne, például olyan buszon utazni, amelynek a sofőrje eltitkolta, hogy epi­lepsziában szenved!) A betegnek el kell monda­nia, hogy egészségügyi ellá­tásával kapcsolatban koráb­ban milyen jognyilatkozato­kat tett. (A fontosabb jognyi­latkozatokról a későbbiek­ben lesz szó.) Szólnia kell, ha nem érti pontosan a számára adott tá­jékoztatást vagy az orvosi út­mutatást. (Ha nem értjük, hogy mit és miért kell ten­nünk, akkor hajlamosak va­gyunk elhanyagolni az orvos tanácsait, s ezzel pedig csak magunknak ártunk!) Miután a beteg hozzájá­rult a beavatkozásokhoz, kö­teles betartani az orvosok­nak a gyógykezelésével kap­csolatos rendelkezéseit. Ha erre valamilyen okból kifo­lyólag képtelen (pl. a java­solt gyógyszernek nagyon kellemetlen mellékhatása van), úgy ezt haladéktalanul közölnie kell a kezelőorvosá­val. Az őszinteség, az igaz­mondás normája a betegre is vonatkozik. Természetesen köteles be­tartani a jogszabályokat, a gyógyítóintézmény házi­rendjét, és bizony a térítés- köteles ellátások ellenértékét is meg kell fizetnie. Hitelt érdemlően igazolnia kell a személyes adatait és azt, hogy van-e egészségbiz­tosítása. Köteles tiszteletben tarta­ni más betegek és az egész­ségügyi dolgozók jogait. Nem nehéz belátni, hogy ezek a követelmények alap­vetően a beteg érdekét szol­gálják, és betartásuk sem igazán megterhelő. (Jelen rész írásakor dr. Blasszauer( Béla gondolatait is felhasználtam.) Dr. Jakab Tibor Tárca Nem ismerünk magunkra Jó barátom elküldte tervezett tele­víziós sorozata szinopszisát. A lé­nyeg szerelem-egyszerű. (Mond­hatnám: gyerekcsiriátás-egyszerű- ségű - már ha valaki elhiszi, hogy az igazán szimpla művelet.) Á műsor vendégei megkísérlik el­mondani, milyennek álmodják, álmodták magukat? Az ideáltípusúakra volt tehát kíváncsi a kérdés, kivételesen azonban nem arra, hogy a férfiak milyen nőre vágynak, illetve a nők miféle férfiról álmodnak (nemcsak a szexben, de amúgy is, a veszekedésben, a háztartási pénzben, a gyereknevelésben meg a fürdőszobában) - hanem azt firtatná a képernyő, hogy ön­magukat milyennek szeretnék? Felfogható ez önkritikus port­rénak is, önkorrekciósnak is, de talán nemcsak arról lehet szó, hogy ki szeretett volna mindig is valamivel magasabb, higgadtabb, önuralmasabb lenni, esetleg szel­lemesebb, szórakoztatóbb, eré­lyesebb, netán keményebb akara­tú, élesebb egyéniség... Voltaképpen a nárcizmus el­lenpróbája volt a vetélkedő. Ha alaposabban belegondolok, a mű­sorvezető azt firtatja, hogy önma­gukat figyelve, a résztvevőknek mi a hiányérzetük? Mi hiányzik ahhoz, hogy egészen beleszeres­senek magukba? A verseny akkor vált különösen érdekessé, amikor később politikusokkal is nyélbe ütötte. Meg kell mondanom, barátom­nak voltak már hasonló játékai. Állítólag ő volt az első profi, aki negyven százalékkal növelte a „Képes-Hangos Műsorlap” című kitűnő magazin példányszámát a maga kitalálta, képes-jutalmas nagyvetélkedővel, amelyben írás­ban kellett válaszolni arra a kér­désre, hogy „Milyen anyóst kívánt volna magának?”. Képekkel, raj­zokkal is lehetett pályázni. Most azonban sokkal vakme­rőbb lett Veress Tamás. Az anyós-verseny ugyanis nagy sikert aratott, és a szerkesz­tőség tanácstermének északi fa­lán kiállították az eszményi anyósról készített képeket (a túl ügyesek persze, ifjú színésznő­ket, táncosnőket vágtak ki maga­zinokból, mondván, hogy épp ilyen anyóst kívánnak maguknak, s mi több, volt aki, jaj, pikáns és még pikánsabb magazinokból ol­lózott anyóst magának). Ezért is merte feltenni a kényes és kínos kérdést: önmaguk milyen jobb ki­adásán törnék a fejüket a meghí­vott vendégek? Persze, kevesen képesek úgy szavakba foglalni vágyott külle­müket és lelkűket, hogy a néző azt maga elé képzelhesse. így hát eszes haverom úgy döntött, hogy az egész sorozatot képzőművé­szekkel - festőművészekkel, grafi­kusokkal, szobrászokkal - készí­ti. Meg bárkivel, aki ügyes fotó­montázsban is képes elővarázsol­ni önmaga újra-alakítását. És bár­kivel, alti, noha nem képzőmű­vész, tehetségesen lerajzolja, amit gondol. Azt válaszoltam - azonnal, e- mailen - hogy meg se kezdje, hi­szen ennek soha semmi sikere nem lesz, és csak dilettánsok vál­lalkoznak majd rá. Mekkorát tévedtem! A nagynevű, sikeres festőmű­vész - kicsi, kövér, kopasz, görbe lábú, fekete szemű, pimasz arcú fickó - csak azt kérdezte a stúdió­ban, hogy szabad-e aktban elbe­szélnie, hogy milyennek szerette volna tudni magát ifjúkorában? Persze, persze - bólogatott örömmel a műsorvezető. Percek alatt karcsú, szőke, magas, kék szemű dalia tündöklött a papíron. A színes kréta némely részleten buzgón elbíbelődött: bizonyságául annak, hogy valamikor elhitették vele, mi a legfontosabb a férfiban. Tizenegy kitűnő tehetségű ven­dége volt, nők és férfiak, a képző­művészet elismert alkotói. Meglepő volt, hogy a zord arcú, markáns, ezer fényképről, képeslapból, ma­gazinból ismert festő, grafikus, dísz­let-, jelmez- és divattervező milyen törékeny, lírai egyéniségnek álmod­ta magát, és milyen idegen arcot fes­tett magának álarcul a nagy könyv­kiadók futtatta még mindig ifjú il­lusztrátor lány, mennyire más akart lenni mindegyik, mint ami lett. A legszellemesebb talán mégis az a - 37 éves korára nagydíjas - festő volt, aki vágyott arcául az önarcképét festette meg: 97 éve­sen, hófehér aggastyánnak. Ugyanaz szeretne maradni tehát, ami ma is - csak nagyon sokáig. Ha ő a lelkében semmit sem válto­zik-változatosságot hoz majd az életében, hogy körülötte viszont már minden más lesz... Sajnos, Veress Tamás ez után újabb menetre vette rá a televíziós társaságot. Ezúttal nem széplelkek, művé­szek szólaltak meg - hanem jól is­mert politikusok. Ez sem volt érdektelen. A volt és jövendő miniszter azt vallotta meg, hogy túl lágy szívű- nek tartja magát, legközelebb sokkal szigorúbb lesz. A pénz­ügyminiszternek nem áll jól a jó­ság - mondta komoran -, neki fu­karnak kell lennie. A jóság a nép­jóléti miniszter politikai szex- epilje, de hát őt is a pénzügymi­niszternek kell ellensúlyoznia. Érdekes volt, hogy a politiku­sok önarcképének két változata - a tegnapi és a holnapi arcuk - aszerint változott, hogy milyen tisztséget töltöttek be, és milyenre vágynak. Mondhatni, a kívánt önarckép: leginkább a kívánt tisztség, karri­er, hatáskör, hatalom portréja volt. Igazából semmit sem változ­tattak az arcukon - ugyan hogyan is festene egy pénzügyminiszter a drótszemüvege nélkül, milyen be­nyomást keltene, ha egy külügy­miniszter választási program he­lyett leborotválná a bajuszát, vagy ha nem volt eddig bajusza, fölfes­tene egyet? A játék, ugyebár, önnön ideál­portréjukat, egyúttal az addigi és a mostani küllemük és lelkűk (legalább enyhe) bírálatát igé­nyelte - e helyett a hölgyek és urak arról beszéltek, hogy a múlt­kori szerepük („a minisztertanács tekintélyének ápolója”) nem iga­zán felelt meg alkatuknak, ők en­nél azért gyakorlatiasabbak, a te­kintélyt nem célnak, hanem kö­vetkezménynek tekintik. Aki közlekedési miniszter volt valamikor, az most inkább londo­ni nagykövet lenne. A kisebbik parasztpárt elnöke ipari kormány- biztos szeretne lenni, és aszerint keményíti meg a képét, hogy el­képzelése szerint hogyan fest egy teltintélyes, erős gazdasági mene­dzser. Tamás azt is megkérdezte mind­egyiktől: ha valamilyen világfórum megtiltaná az eddigi minisztériu­mok szerinti munkamegosztást a kormányon belül - milyen minisz­tériumok alapítását javasolná? Csak egy néző küldött be javasla­tot: külön minisztérium a gazda­goknak, a szegényeknek, a peche­seknek, a mázlistáknak, a szépek­nek, a csúnyáknak, a gyerekeknek, a fiataloknak, a csalódottaknak, az öregeknek és így tovább. Es hozzátette: csak kormány­ülést lesz nehéz tartani, illetve igen könnyű, ha abból indulnak tó, hogy a konszenzus: lehetetlen. Ahogy nem érthet egyet a szelídek minisztere a durvák miniszterével. Egyáltalán: ki képzeli azt, hogy az emberiség valaha is szót ért majd önmagával. Bodor Pál (DIURNUS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents