Új Dunántúli Napló, 2001. november (12. évfolyam, 298-326. szám)
2001-11-03 / 299. szám
feil 2001. November 3., szombat R I P ŐRT 7. OLDAL KULTÚRA Szavak nélküli bábvarázslat A Diótörő előadása valóságos csodákra építkezik Kicsiknek, nagyoknak egyaránt jó szórakozást ígér a darab fotós laufer l. Éledezik a Bóbita Bábszínház, megújult egy kicsit az épület és a társulat is. Egy héten belül a második bemutatójukra kerül sor most vasárnap, Csajkovszkij Diótörő- jét állították bábszínpadra. Az előadás érdekessége, hogy szöveg nélkül megy, és egyáltalán nem balettoznak benne. A déli homlokzaton az összes ablakot kicserélték, mert katasztrofális volt az állapot - kezdi az idei év bábszínházi újdonságainak ismertetését Sramó Gábor, a társulat vezetője. Közel 4 millió forint jutott most az épület felújítására, és az állapotokat jellemzi, hogy beázásokat kellett megszüntetni a világosítófülkénél, és újabb omlást megszüntetni az előcsarnokban. Körülbelül 100 millió forintba kerülne a ház teljes felújítása, s az önkormányzat ígérete szerint az égetően sürgős munkák közül jövőre talán a tetőt kijavítják. Nemcsak az épület állapota stabilizálódik Sramó Gábor szerint, hanem a színház személyi állománya is. Az elmúlt években nagy volt a jövés-menés, de most összeállt egy 20 fős társaság, akik nagy tervekkel vágnak neki az évadnak. Ennek első felvonása, a Mosó Masa mosodája már túl van a bemutatón. Az egészen kicsiknek szóló darabot a kamaraszínházban úgy rendezte meg Sramó Gábor, hogy ne legyen benne figyelmet elvonó technikai trükk. A kötetlen előadás során a bábokkal a nézők között mozognak, s végig élőzene szól, a Szélkiáltós Rozs Tamás szerzeményeit Krajcsovits Csaba adja elő gitáron, hegedűn, ütősökön. A héten új bemutató következik, vasárnap a Diótörőt - bábjáték Csajkovszkij zenéjére - viszik színre. Az eredeti zeneművet 45 percre rövidítette Kocsis Rozi, és a darab sajátossága, hogy Bartal Kis Rita rendező szöveg nélküli produkciót készített. Az előadás karácsonyhoz kötődő, és igazi csodák történnek a pódiumon. Árnyjátékok, marionettfigurák, élő szereplők, hátulról mozgatott bábok, a szakma minden különlegessége látható lesz. Fontos tudnivaló, hogy nem balettról van szó. Nyolc jelenetben eljátsszák az álmot és ébrenlétet összemosó izgalmas történetet. A bábfigurát karácsonyi ajándékként kapó Marika álmában elrepül a herceggé változó Diótörő birodalmába, miközben a herceg megküzd az egérhadsereggel és denevérekkel is. Igazi családi előadás ez, melyet december 24-én és 26-án is játszanak majd. Az említett darabok mellett a Mese Szal- tán cárról október eleje óta van műsoron, és februárban lesz a következő bemutató, a Hamupipőke. Emellett terveznek egy olyan felnőttelőadást is, amelyre az ifjúság is fogékony lehet, Voltaire Candide-jét tűzik műsorra. A Diótörővei egyébként a bábszínház november 6-án tíznapos külföldi turnéra indul Franciaországba. Mindemellett a pécsi gyerekek sem fogják nélkülözni a társaságot, mert novemberben több mint harminc előadás lesz a három műsoron lévő darabból. MÉSZÁROS B. E. A zsidó sors a magyar filmben Minarik, Sonnenschein és a többiek - Zsidó sorsok magyar filmen címmel jelent meg tanulmánykötet, mely a magyar filmművészet teljes vertikumán át vizsgálja, mikor milyen eszközökkel ábrázolták a filmszalagon a zsidóság sorsát. A könyvről a szerzők héten Pécsett, a Művészetek Házában a Szombat folyóirat bemutatkozó estjén adtak tájékoztatót. Futnak a képek A szegény szitáros Egy konferencia anyagának a szerkesztett változata ez a kötet, a Magyar Zsidók Kulturális Egyesületének folyóirata, a Szombat kiadásában - tudtuk meg Szántó T. Gábortól, a lap fő- szerkesztőjétől. Mindemellett a munka átfogja a magyar filmművészet egészét, Az Apától a Napfény ízéig, Szabó Istvántól Sándor Pálon át Jancsó Miklósig minden e témakörben született alkotással foglalkozik, beleértve a II. világháború előtti időszakot, sőt, a némafilmek kprát is. Történészek (pl. Heller Ágnes), teológusok, filmkritikusok (Erős Ferenc, Halász Tamás) találhatók a tanulmányok írói között. A 12 éve létező Szombat folyóirat eddig négy konferenciát szervezett, vizsgálták a zsidó sors ábrázolását az irodalomban (Határ és határolt címmel ez is megjelent nyomtatott formában), a képzőművészetben, a színpadon, és most a filmművészeti elemzésekből született könyv. Szántó T. Gábor szerint minden olvasónak ajánlott a munka, akit érdekel a magyar film története, vagy a zsidóság sorsa. A pécsi pszichiáter, dr. Stark András (képünkön) például Jancsó életművében vizsgálja a zsidó motívumokat, egy olyan rendező műveiben, aki származása szerint nem zsidó.- Jancsó Miklós már a legelső játékfilmjében, 1958-ban is foglalkozott a zsidó sors kérdéseivel - idéz tanulmányából dr. Stark András. - Jancsó sajátos jelrendszerében a zsidóság a kiszolgáltatottság, a megalázta- tottság mintájaként szerepel a Harangok Rómába mentekben, de sokkal differenciáltabban jelent meg ugyanez az Oldás és kötésben, az így jöttémben és a Fényes szelekben. Egy zsoltár képi megjelenítése tér vissza ezekben a filmekben, azé a dalé, amely a zsidóság történelmében, imáiban is szerepel, és a szentély lerombolásához, valamint a babilóniai fogsághoz kötődik. Az Oldás és kötésben példápl egy külön filmetűd foglalkozik ezzel. Érdekesség, hogy Jancsónál igazából az 1956-os forradalom áldozataira utalnak ezek a képek, olyan értelmezéssel: hogyan és mikor veszett el az a gondolat, hogy otthon legyünk a saját hazánkban. MÉSZÁROS B. E. Újra a hatvanas években Az elmúlt esztendőben igen nagy sikert aratott az Ilyenek voltunk című kiállítás a Parti Galériában, amelyen a búcsúzó évszázadot mutatták be pécsi polgárok megőrzött tárgyi emlékei, dokumentumai segítségével. Sírtak, nevettek itt az emberek, iskolai dolgozatok születtek a tárlat nyomán, szóval mély nyomokat hagyott minden látogatóban a bemutató. Most a Parti Galéria az ötvenes, hatvanas évekre koncentrálva szervez hasonló kiállítást, melyhez november végéig várja az anyagokat, és december elsejétől január 31- ig rendeznek be fotókból, szocialista brigádnaplókból, könyvekből, bútorokból, ruhákból stb. nosztalgiatárlatot. Korabeli kávézó fogadja majd a vendégeket, wurlitzerzene szól, és berendeznek egy 40 évvel ezelőtti lakást is. De üzemi transzparenseket, NDK háztartási gépeket is várnak a baranyaiaktól. A sorozat jövőre a hippi korszak meg- elevenítésével folytatódik. M. B. E. Baz Luhrmann korábban egy félresikerült Shakespeare-feldolgo- zással hívta fel magára a figyelmet, a Romeo+Júliá-val, amely oly módon óhajtotta átértelmezni a kínpadra vont művet, hogy az erkélyjelenetet például egy úszómedencébe helyezte. A rendező mesterkedése mégsem volt egészen eredménytelen, mert akadtak, akik a produkciót „kultfilm- ként” kezdték emlegetni, őt magát pedig „a poszt-Tarantino nemzedék enigmatikus alakjának”, amire én röviden azt mondom: hm. Ám tény, hogy a Moulin Rouge a korábbi próbálkozásnál jobban sikerült mozidarab, jelzi, hogy Baz Luhrmann valóban ügyes szakember, még talán tehetségesnek is mondható, habár az ízlése nem egészen megbízható. Különösen a film első felében érzékeltem valami igen ellenszenves, agresszív teatralitást, amellyel a rendező valósággal le akarta hengerelni a nézőt. A videoklipek gyors, éles vágásokra alapozott technikája, ami itt a mozgóképi retorika, a „rádumálós stílus” alapját képez- J te, belőlem ízlésbeli és szemléleti ellenállást váltott ki, amit szeretnék megindokolni. A filmművészet korai szakaszában lényegében ez a technika uralkodott, ami alighanem szükség- szerűnek tekinthető, hiszen, mint az amerikai és az orosz film eredményei mutatták, a montázs különféle eljárásai révén lehetett a képsorokat a konkrét ábrázoláson túlmutató jelentéssel felruházni. Ám egyes rendezők, felismerve, hogy a néző szükségképpen értelmezni kezdi az egymás mellé helyezett képek viszonyát, de ennek a jelentés-tulajdonításnak a kulcsa nem a néző, hanem a rendező kezében van, manipulálni kezdték a gyanútlan befogadót egy adott, nemegyszer propagandisztikus céllal meghatározott eszmei karám korlátái közé zárva azt. Nem véletlenül rendelkezett a diktatórikus hatalmak szemében olyan nagy presztízzsel a mozgókép. Ezért az éles vágások stilisztikai uralmával szakító, hosszú beállításokra alapozott újabb módszer, például Xntonioninál és Jancsónál, vagy a mélyfókuszos fo- tografálás Orson Wellesnél, aminek során a kamera szintén hosz- szan kitartott egy-egy felvétel keretei között, éppen azáltal eredményezte a filmművészet nagykorúságát, hogy a nézőt immár nem a gyermek kiszolgáltatott pozíciójába helyezte, akinek szájába kell rágni a dolgokat, hanem felnőttnek tekintve őt, elvárta tőle, hogy önállóan tájékozódjon egy szélesre nyitott, polifon lehetőségeket biztosító jelentéshorizonton. A filmek mostani visszatérése a gyorsmontázshoz, főként a populáris szférában, bennem súlyos fenntartásokat ébreszt. Az erőszakos fényképezés dekoratív palástja alól ugyanis kilóg a vizuális manipuláció lólába. Ezért nem tetszik nekem az, amit ezek a „poszt-Tarantinósok” csinálnak. Filmjeik valójában a vágóasztalon készülnek, ahol most egy vison- gó, szemeit meresztő Nicole Kid- manből összeraknak egy sokadik „kaméliás hölgy” kópiát, profi tudatossággal, ám Toulouse-Laut- recről közben elfelejtik, pedig a szerepet a tehetségesnek látszó John Leguizamóra bízták, hogy festő volt. Ezt a vagdalkozó, beda- rálós stílust csak egy figura éli túl, csodával határos módon: Ewan McGregor Christianja. Neki, úgy látszik, varázsereje van, a természetessége, a keresetlen őszintesége, amit ő még meg tudott őrizni, hogy meddig, nem tudom. A film második felében aztán Ewan McGregort maga a történet is segíti a túlélésben, a stílus elszenvedésében. A kaméliás hölgy meséjének még ebben a „fénymásolt” változatban is ereje van. A fikció megkettőzése, az alaptörténetbe beleépített színjátékos cselekmény („spektábilis spektákulum”) a szegény hindu szitárossal és a gonosz maharadzsával, valamint a játék két szintjének folyamatos összevillantása pedig valóban színvonalas munka. Ekkor Nicole Kidman is életre kel, szárnyal a zene, s a hősök is szabadon röpködnek a díszletparadicsomban. A látásmódot fokozatosan átitató irónia végül még engem is elnéző vé tett, s amikor befejezésül Satine és Christian még egyszer elénekelte, hogy „szeretni s szeretve lenni jó”, beláttam, hogy ebben azért van valami. Nagy Imre Satine és Christian (Nicole Kidman és Ewan McGregor) EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Rákosi megcsókolta A hetvenes évek elején, a Pécsi Nemzeti Színház művészeti főtitkára voltam. Breitner Tamás zeneigazgató rendre a zenészek fizetése miatt dünnyögött. Egyszer dühösen jött a titkárságra:- Nem elég, hogy minden végzős akadémista Szombathelyre szerződik, ahol rendes fizetést, lakást kap, amíg én egy színészházi ágyat sem tudok ígérni neki, most az egyik koncertmesterem, aki kumszem- mel lejátssza a teljes operettirodalmat, elszerződik Harkányba cigányzenésznek, lényegesen több pénzért. Ez már nevetséges. Harkány nagy biznisz volt akkor. Ott találkoztak az NDK-sok NSZK- béli rokonaikkal. Nem volt ritka vendég a borravaló. A volt koncertmester Darvas Istvánt sokáig nem láttam. Ám az utóbbi években a Sétatéren, a Pécsi Napok, s a Művészeti és Gasztronómiai Fesztiválok zenés rendezvényein, Dörömböző Gézával együtt törzsvendégek. Azt hallottam, hogy 81-ben, amikor nyugdíjba ment, váltótársa lett Gézánk. A minap meg azt láttam, Kész Dodival, a jeles jazz-zongoristával játszik együtt, egy pécsi étteremben.- Hogy találtál rá a Dódira? - kérdem a 84 éves muzsikust.- Vér Ernő óta nem volt ilyen zenész. Mindent lekísér, olyan szintetizátoron, mint egy teljes zenekar - mondja. Dicsérem a kondícióját.- Hatvanöt éves koromig nem voltam beteg. Akkor 41 évi házasság után meghalt az asszony, kaptam két szívinfarktust. Amikor a zenetanárnő lányom meghalt, daganatot kaptam - meséli, s már az életét hallgatom:- Öregapám ezreddobos volt az I. világháborúban. Apám kályhás Zomborban, de ő is hangszert tanult. Anyám is bánáti, a Witter bajor lovagok leszármazottja. A szerbek kikergették őket, így 1917-ben, Baján születtem. Nyolcéves koromban anyám meghalt, egy évre rá apám is. Csellóművész anyai nagybátyám, épp jött haza Pécsre Bécsből, ő nevelt. 14 évesen Pestre küldött a Nemzeti Zenedébe tanulni, de hamar komoly szalonzenekarokban játszottam.- Pécsre vonultam be, a 8. Gyalogezredhez, 38 októberében. Kiképzés után a zenekarhoz kerültem. Operát, operettet is játszottak a színházban, de kevés volt a színházi zenész. Kaptak pár tiszteletjegyet a tisztek, s félpénzért elkérték a jobb katonazenészeket. Nekünk a félpénz is jól jött. 41-ben meg is nősültein. Azt mondja akkor Várhalmi Oszkár, a karmester, Pista add be a továbbsz'olgálati kérelmedet, mert kivisznek a frontra. így maradtam itt, amíg ki nem ürítették a várost. S mentünk Nyugatra. A család meg itthon.- Ausztriában estünk angol fogságba. Az angoloknak volt zenekaruk, de nagyon amatőr. Lóversenyeket rendeztek, ott mi is zenélhettünk. Jött egy díszszemle, ott már angol egyenruhában feszítettünk. Amikor megtudta a tábornok, hogy tánczenét is tudunk játszani, a főhadiszállásra vittek bennünket Mont- gomeryhez. Megvendégeltek, aztán az angol zenekar játszott egy órát, egyet mi. A Hendl Jancsi, a trombitás is velem volt. Felajánlották, hogy átvesznek bennünket az angol hadseregbe. Én főtörzsőrmester lettem volna. Nagy pénz. De megkérdeztük, mikorra áll helyre Magyarországgal a diplomáciai kapcsolat? Azt mondták még két év. Hát az sok. A negyvenhat tagú angol egyenruhás katonazenekar megszökött.- Pécsre jöttünk haza hárman, újra katonazenésznek. De hamarosan a Nyugatról hazatérteket B-listára tették, hogy kirúgjanak bennünket. Szerencsére Veres Péter hadügyminiszter Zentai nevű államtitkára, széttépte a listát, amikor Csáky alezredes elmondta neki. A Dózsa tiszti iskolához tartoztunk 56-ig. Közben az Antal Gyurka bácsi filharmóniai hangversenyeket dirigált, nála is kisegítettünk, a színházban is.- A parlamentben is játszottunk karácsonyonként, szalonzenét. A pesti zenészek hamar leitták magukat, a mulatozásra mi maradtunk. Egyszer a Rákosi megcsókolt ott, jókedvében. Sokáig nem mondtam el senkinek. Ötvenhatban a Hadi Akadémiára helyeztek, főhadnagyi rangban. De a család közbelépett. Egy napig voltam ott. Inkább leszereltem. Hazajöttem. Szerencsére Paulusz Elemér akkor szervezte újjá a színházi zenekart, szerződtetett koncertmesternek háromezer-háromszáz forintos havi gázsiért. Nagy pénz volt. Paulusz vezette be újra az operát, Sándor Jancsi balettet dirigált, de nagyon szerettem Bíró Attilát és Nagy Ferencet is. Nagyszerű karmesterek voltak. S közben micsoda színészeket néztem a zenekari árokból, Avar Pista, Velencei Pista, Csonka Bandi, Toma- nek Nándi, Péter Gizi, Pécsi Ildikó... Régebben meg Páger, Rajz Jancsi és a szép szubrett, Harcos Irén. Szerettem a színházat mindig, de a fizetés egyre kevesebbet ért. Harkányban, a zenekaromban olyanok voltak, mint Hajas Béla, a neves tanár, vagy Kővári Vili. Mégis, ha megláttak a hegedűmmel, végre egy cigányzenekar, mondták a vendégek.- Pista fiam hegedűvész, 27 éve vendég Németországban. Dóra unokám brácsás a színházi zenekarban, a férje, Szabolcs ott pozá- nos, a vöm docens a Műszaki Főiskolán, a 10 éves dédunokám, Barbara, már jól hegedül. Nem halt ki a családomból a nagyapám zenesze- retete.- Hogy még mindig játszom, 84 évesen is, nem csak a pénz miatt van. A muzsika miatt is - mondja, majd fölemelve a száraz fát rákezd a férfi szeptettre a Víg özvegyből, jelezve, tudja, mi megy a színházban. Bükkösdi László
