Új Dunántúli Napló, 2001. november (12. évfolyam, 298-326. szám)

2001-11-04 / 300. szám

2001. november 4. ♦ ARCKÉP *7 NAGY UTAZAS PICIVEL Presser Gábor nem a Nagy utazásról érkezik, hátán ugyan egy kis fekete hátizsá­kot visel és jót mosolyog magán, hogy a kiadója félóránként rácsörög, mert már reggel várták, de mindig elfelejti őket, így innen már tényleg arra kell fordulnia. Amúgy pedig fontos telefont vár, mert két nap múlva kezdődnek a próbák, csak próbaterem nincs. Lehet, hogy a közelgő kisturné és a három Erkel színházi kon­cert dobja fel vagy csak jókedve van, mert szívesen mesél. Persze, nem lépi át a saját árnyékát, csak semmi magánélet. Ő is nevetve mondja, hogy az egyik magazin megpróbálta becserkészni a volt barátnőit, de nem jártak nagy sikerrel. S amit végül leírtak, s elküldték neki láttamozni, az is zagyvaság volt. Úgy látszik, a régi ismerősei tiszteletben tartják, hogy Presser nem kifelé él, egyébként meg ő teszi hozzá, hogy mindnyájukkal ma is jó barátságban él. A zenében pedig béke van, már rég nem tett egy lépést sem azért, hogy világsztár legyen. Kitapasztalta, hogy mennyi mindent kéne ahhoz feladni, s ő nagyon szeret otthon lenni. Még azokat is megválogatja, akiknek dalokat ír, s néha napokat eltölt velük, mire kialakul, hogy jó volna együtt lemezt készíteni. Hogy is tudna másként zenét írni, ha nem ismeri, nincs előtte az énekes arca. A Vígszínházhoz ugyancsak hűséges, még Várkonyi Zoltán kérte fel egy bécsi Képzelt riport előadás után szerény hono­ráriumért, de hát a színház amúgy se pénzkérdés. S még az is megtörténhét, hogy miután eddig már tucatnyi felkérést visszautasított, hogy könyv készüljön róla, előbb feltűnik majd a színpadon. Természetesen ezt sem erősíti meg, a terveit sem szokta kiadni. Egy biztos, hogy ma Egerben lépnek fel, majd a vándorcirkusz gurui tovább Nyíregyházára, Békéscsabára, Szekszárdra és Dunaújvárosba, s aztán három nagy koncerttel zárnak az Erkelben. Ám ez már semmiség a tavaszi nagy turnéhoz képest, amikor 18 városi sporcsarnokban vagy színházban léptek pódiumra. No, ezek után mondja valaki, hogy Presser utál koncertezni.- Borzasztó drágák a tur­nék, a Presser-cirkuszban pedig 23 zenész és techni­kus van. Nem fizet rá? Presser Gábor: Nem, mert ebben segítenek a szponzo­raim. A világ legnagyobb bandái se nélkülözhetik a szponzorokat.- Mindig ugyanazok a zenészek kísérik?- Nagyjából igen. Mindig van új arc a csapatban. Ez nem egy zenekar, nem az LGT, így nem ráz meg, ha valaki elmegy. W. S. egy új ember, új levegőt hoz be, amire meg szükségünk van. Volt úgy hogy ajánlottak va­lakit, elmentem meghallgat­ni és egymás tenyerébe csap­tunk. Aztán az előfordult, hogy egy számot játszottunk együtt egy Zorán-koncerten, aztán legközelebb már mel­lettem volt a színpadon. És persze vannak régi barátaim, mint a Sipeki Zoli és a Borlay Gergő. Bármilyen régi ze­nész vagyok, engem is csap­tak már be, s aztán a turnén szenvedtem tőle rendesen. A színpadon néha elengedjük a dalt és a kedvünkre zené­lünk, ha olyan a közönség, de ehhez biztos alapok kelle­nek. No, ezért kötődöm a ré­gi csapatom magjához.- Állítólag mindig utált koncertezni.- Egyszer kimondanak valamit, s akkor az hozzá­ragad az emberhez. Én csak azt nem szerettem, ha mos­toha körülmények között kellett fellépnünk. Ha nem fért el a zenekar a színpa­don, nem vihettem el a zon­gorát vagy nem volt szappan az öltözőben. A közönség ugyanis tökéletes produkciót vár a pénzéért. Ma már per­sze el se indulunk, ha nincs minden rendben. A régi időkben viszont gátlás nél­kül szerveztek úgy koncer­tet, hogy néha még áram se volt elég. A Locomotíwal is megesett, hogy fűtetlen mik- robuszban utaztunk és jég­verem várt a sportcsarnok­ban is. Akkoriban mondta egy híres hakniszervező egy híres énekesnőnek, hogy tu­dod mi vagy te? Egy élő úti­költség. Ez arról szólt, hogy az útiköltségen többet lehe­tett keresni, mint a koncer­ten, ráadásul az adózatlan pénz volt. Én ezt utáltam, nem a koncertet. Koncer­tezni imádok.- És a színházasdi? Ak­koriban az a pletyka járta, hogy jobban szeret a Víg­színházban dolgozni, mint az LGT-vel világot járni.- Az a történet nem erről szólt. Kaptunk egy ajánla­tot, hogy írjunk dalokat a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darab­hoz. Én akkor, vagyis 1972- ben 23 és fél éves voltam, s a legnagyobb budapesti színháznak dolgoztam. Az LGT száz estén át játszott a színpadon. És az se ártott nekünk, hogy két szezonon át abban a közegben éltünk, hiszen új impulzusokat kaptunk. Az LGT színpad­képe nem volt túl teátrális, mi főleg a zenével foglalkoz­tunk, de azért a vígszínházi hónapok hatottak ránk, s később a tévéshow-kban en­nek már nyoma is volt. Zöldfülű voltam a színházi szakmában, s amikor hat évvel később egy bécsi Kép­zelt riport előadás után Várkonyi odajött hozzám és azt mondta, hogy legyek a színház zenei igazgatója, nagy megtiszteltetésnek éreztem. S ezt most 23 évvel később is így gondolom. S ez mindig erről szólt, a pénz se zavarhatott be, mert Várkonyi azon a bécsi estén azt is közölte, hogy azt sze­remé, ha mindenki jól járna. Ez pedig azt jelentette, hogy én mindig a legkisebb fize­tést kapom, ami a színház­ban létezik. Akkor ugyanis már a második darabomat játszották, szép jogdíjakat kaptam, tehát háziszerző­nek számítottam.- Az LGT kétszer is esé­lyes volt, hogy a legnagyob­bak közé emelkedjen, még­sem sikerült, mint ahogy másoknak sem.- Ha angolok vagy ameri­kaiak lettünk volna, akkor most könnyedén válaszol­- Az LGT pedig szép las­san kimúlt, miután a nemzetközi karrier már nem érdekelte a csapatot, pedig minden trófeát be­gyűjtötték.- Én is azt hittem a ’92- es búcsúkoncerten, hogy itt a vége, amikor a kismoz- dony kigördült a Nyugati pályaudvarról. Utána is gyakran játszottunk együtt, hiszen közben lemezt ké­szítettünk a Somlónak, Ka­rácsonynak, és voltak más lemezek és filmek is. Aztán amikor egy rólunk szóló filmhez (Volt egyszer egy zenekar) zenét írtunk, s be­mentünk a stúdióba felven­ni, lett belőle egy album. És a ’99-es Kapcsolat koncer­ten 50 helyett 80 percet ját­szottunk kétszázezer em­ber előtt. Megrendítő volt. Azóta is sokan megkör­nyékeztek, de minden aján­latot visszautasítottunk. Ám most úgy tűnik, hogy jövőre rendezünk egy LGT- fesztivált, legalábbis két ko­moly ember kezet adott rá. Egynapos zsúr lesz vala­hol a zöldben, szeretnénk ugyanis feltámasztani a ta­báni hangulatot és termé­szetesen minden produkció LGT-közeli lesz.- Zorán a minap azt nyilatkozta, hogy borzasz­tó szerencsés, mert a leg­jobb Presser-dalokat kapja meg éppen Presser előtt.-Ki tudja előre, hogy me­lyik dalból mi lesz? Ám ami­kor a zongorához hozzáér a kezed, abban a pillanatban tudnod kell, hogy kinek írod a dalt. Miközben szerzed a zenét, az ő hangját hallod. Ezt nem lehet csak alázato­san művelni. Menet közben a dal nem cserélhet gazdát mondjuk Katona Klári he­lyett nem énekelheti el Kern Andris.- S az min vagy kin múlik, hogy éppen kinek írja a dalt?- Régebben előfordult, hogy felkérték az embert, s akkoriban a Hanglemez­gyárt nem illett visszautasí­tani. Nekem szerencsém volt, mert egy Kovács Kati- lemezre kértek fel nagy nyo­matékkai, s azt szívesen tet­tem, tehát nem fájt a mun­ka. Manapság vagy magam döntök, vagy olyanok kér­nek, akiknek szeretek dalo­kat írni. Zoránnal fél évig beszélgettünk, mielőtt az első lemezét felvettük. Kern viszont egyszer odajött a Vígszínházban és azt mondta: te meg most írjál nekem két nagyon jó dalt és utána tanítsd meg. Az And­ris ilyen. Révész Sanyin meglepődtem, hogy velem akar dolgozni, mert mástól tudtam meg, de aztán talál­koztunk a Novotel melletti parkban és órákat dumál­tunk. Aztán többször talál­koztunk nálam, zenéket hallgattunk, filmeket néz­tünk és ilyenkor sose beszé­lünk dalokról, meg lemez­ről. Többnyire Dusán írja a szövegeket, s vele már min­den verziót végigpróbál­tunk, dolgoztunk már együtt, külön és aztán ösz- szeraktuk a dalokat. Imá­dok turkálni a félredobott szövegei között, találtam már ragyogó sorokat a pa­pírkosarában is, s aztán rá­beszéltem, hogy folytassuk együtt.- Legutóbb kinek ígért dalokat?- Már hetek óta a turnéval foglalkozom, így most nem ígértem senkinek semmit. S mellesleg felvettük a Szere­lem utolsó vérig film zenéjét. Lent voltam a Demjén Rózsi tanyáján és nagyon jót me­lóztunk. Az HBO vetíteni fogja az Erkel színházi kon­certünk filmjét, azt is szeret­ném összevágni.- Sose mesélt még a ma­gánéletéről, így aztán ami­kor az egyik magazi n meg­próbált összeszedni egy cikkre valót, nem jártak túl nagy sikerrel.- Mosolyogtam is, ami­kor megmutatták. Én szíve­met, lelkemet kiteszem mindenki elé a zenémmel, ami ezután következik, az már magánügy. Amúgy köz­helyszerűen élek, vagyis semmi különös. A város szélén, egy erdő mellett la­kom. Reggelente nagyokat sétálok a kutyámmal. Dél­előtt sose jövök be a város­ba és aztán éjszakáig dolgo­zom. Sajnos épp a barátaim­ra jut a legkevesebb időm.- És ez most már mind­örökké így lesz, nem szeret­ne világsztár lenni?- Nem érdekel. Nem, ez persze így nem igaz. Azért izgat, de nem teszek érte egy lépést sem. Nekem ez rossz foglalatosság lenne, inkább ülök a zongoránál. Kevés öröm van az életben, s én azért már nem gürcö­lök, hogy esetleg valahol kiadják egy lemezemet. Dalia László felkérés idején itthon már puha diktatúra volt, tehát akár kinn is maradhattunk volna. Ez a londoni EMI cég volt. Egy fantasztikus 8 szo­bás londoni lakásban él­tünk, s az lett volna a dol­gunk, hogy bejátsszuk ma­gunkat és várjuk a telefont, hogy hol jelenjünk meg, me­lyik stúdióban kell egy le­mezhez bedolgoznunk. Jól éltünk, életünk legjövedel­mezőbb periódusa lehetett volna, de épp az elől mene­kültünk, hogy ülünk négyen egy szobában. A turnékban is ez volt a rettenetes. Nem egymást untuk, a helyzetet, s az első és eseüeg a máso­dik londoni év is éppen erről szólt volna.- Valóban, erről sose meséltek, de tudom, azt is nehezen viselték, hogy for­mára akarják szabni a fa­zonjukat, rövid hajat vagy hosszú zakót álmodott meg az angol menedzser.- Sok bajunk volt. Egy­szer például megjelent egy ember, s elcipelt egy mű­helybe, ahol ruhákat akar­tak ránkszabni. Megláttam a göncöket, s gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy na menjünk innen. Máskor meg az az ötletük támadt, hogy a Somló vágassa le a haját. Tévedés ne essék, ez a világ akkori legnagyobb lemezcégénél, az EMI-nél történt. Ám a legjobb cé­geknél is futkározik né­hány hülye, valakinek az unokaöccse vagy szom­szédja. Egyébként volt sze­rencsénk néhány szenzáci­ós figurához is. nék, egyszerűbb volna a képlet. Amikor mi fiatalok voltunk, az volt a furcsa, hogy a diktatúrát közelről éreztük. Velünk sose állt vol­na szóba Aczél György. Min­dig olyanokkal voltunk kap­csolatban, akiktől félni nem kellett, de ártani tudtak. Ki­szolgáltatottak voltunk. A sajtóban gyakran nyilatkoz­ták egyesek, amikor hazajöt­tek külföldről, hogy ők oda­kint mekkora sztárok. Nos, mi is mondhattunk volna nagyokat, de inkább keve­sebbet mondtunk. Mi láttuk, hogy a nagy sztárok nem-, csak zenélni tudnak. Végül is ott voltunk a partvonalon, kétszer is felajánlották, hogy maradjunk kinn és sínen le­szünk. Amikor ’74-ben ne­met mondtunk, nem akar­tunk disszidálni. A ’82-es Presser Gábor Született Budapest, 1948. május 27. Pályája: Az Omega, majd az LGT együttes tagja, 1992-ben az együttes feloszlik. 1978-tól a Vígszínház zenei vezetője. Díjai: Erkel Ferenc-díj (1977), érdemes művész (1990), Huszka Jenő-díj (1996), Arany Zsiráf-életműdíj (1999). Művei: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973), Harmincéves vagyok (1975), Jó estét nyár, jó estét szerelem (1977), A próba (1982), A padlás (1987), A piros esernyő (1988), Csak az jöpn, aki bírja (1990), Szent István körút 14.

Next

/
Thumbnails
Contents