Új Dunántúli Napló, 2001. szeptember (12. évfolyam, 238-267. szám)
2001-09-01 / 238. szám
fii 2001. Szeptember 1., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRAAz eperfa nyílásában... Pécs díszpolgára Flerkó Béla akadémikus ___________Futnak a képek____________ Pi zzáról jut eszembe A neuroendokrinológia egyszerű dolog: az agyi hormonok tanáról van szó. Flerkó Béla professzor munkássága e hormonokhoz köthető. Szívós munkával és eredményesen azt kutatta, hogy a központi idegrendszer miképpen hat a belső elválasztású mirigyekre, s hogy a szervezet különböző hormonjai mi módon befolyásolják az idegrendszer működését. Oly sokszor beszélgettünk már a nappali kellemes miliőjében Vera asszony figyelmes háziasszonyi gondoskodása közepette, hogy szinte egybefolynak az évek, s csupán az a szomorú, hogy utóbb egyre többször kötünk ki a különféle nyavalyák és apróbb műtétek megtárgyalásánál. Most a lábát pócolja párnára (a keringés vacakol), ám tanúsíthatom, hogy a vissza-vissza térő és a 77 éves korban természetesnek mondható testi gyötrelmek a lélekre nem hatnak ki: Flerkó Béla humora, sokakat megérintő természetes kedvessége, tapintata és figyelme töretlen. A József utcai vizitek, miként most is, mindig valamiféle ünnepből fakadtak. Apropó volt az akadémiai tagság, a rektori kinevezés, az angol nyelvű orvosképzés bevezetése Magyarországon (és éppen Pécsett), tudományos konferenciák szervezése vagy talán a kitüntetések sora - köztük az Állami Díj, a Szent-Györgyi Albert-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, az Akadémiai Aranyérem. S lám, megint csak egy ünnepen csöngettem be hozzá. A tudós Pécs város díszpolgára lett. Miről is beszélgetnénk, mint a városról, amelyhez Flerkó Béla annyi szállal kötődik. Azon kapom magam, hogy kortörténeti-építészeti kiselőadása közepébe csöppenek, s gondolatban elsétálunk az ókeresztény sírkamrától a Zsolnay Múzeum épületéig - „Tudod-e, hogy ez Pécs legrégebbi lakóháza?” -, majd felkaptatunk a Mecsek-oldalon, és végigtekintünk a mediterrán szőlőskerteken. Ez az, ami miatt sose hagyta el szülővárosát a professzor. Csupán egy valami hiányzik az épített környezetből. Az egykori Kaszárnya utca (ma Nagy Jenő utca) valaha legotthonosabb háza, amit a városrendezés égisze alatt 1978-ban bontottak le, s ami akkor kimondhatatlan fájdalmat okozott. A szülőház. A gyermekkori miliőből csupán az a hatalmas szederfa maradt, ami ma is ott uralja a környéket, s melynek a törzsében már akkora a nyílás, hogy lakni lehetne benne. Aztán egy titokra derül fény; a hazai tudós- társadalom pécsi doyenje valójában szülésznőgyógyász szeretett volna lenni, de egy ifjúkori kudarc a praktizálástól végleg eltántorította.- Amolyan hezitáló típus vagyok, s ez tragikus akkor, ha gyors döntésekre van szükség - mondja -, én pedig az egyik gyakorlaton leszerepeltem. Ezért aztán, ha valami baj van, mindig hívok valahonnan egy orvost. Többnyire a feleségemet. Előfordult már az is, hogy külföldi turistaúton az egyik társunk rosszul lett a buszon, s engem szólítottak. A professzort. Én pedig megböktem Verát, aki jött mögöttem, és súgta azonnal, hogy mi a teendő... Vera asszony is az anatómiai intézetben dolgozott addig, amíg a férjét ki nem nevezték intézetvezetőnek. Az idén voltak ötven éve házasok. (Újabb titok: Béla 15 éves, Vera 11 volt, amikor megismerkedtek, tehát kettejük kötődése is maga a csoda.)- Hogy repül az idő... Kétezerkettőben lesz hatvan éve, hogy az anatómiai intézetbe belépett, első éves medikusként, externistaként került a Tóth Zsig- mond professzor vezette műhelybe, hogy főleg az oktatást ^segítő rajzokat, preparátumokat készítsen. Ő is rengeteget csinált, és minden bizonnyal még ma is van belőlük. Aztán jött Szentágothai, majd maga Flerkó.- Óhatatlan, hogy ne ejtsünk szót a díszpolgári címről.- Valóban kell. Bár mondják, hogy nem lehet senki sem próféta a saját hazájában, én megint kivételnek érzem magam. És mit tagadjam, a hír megérintette a lelkem. KOZMA FERENC - FOTÓ: TÓTH L. Márton Amerikába megy Pécs idei kitüntetettjei A Város Napja, szeptember 1. alkalmából idén az önkormányzat közgyűlése Flerkó Bélát választotta a város díszpolgárává. „Pro Civitate” Emlékérem: Daniel J. Chappaz termelési és műszaki igazgató (BAT), Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. „Pro Communitate” Emlékérem: Pécs-Gyárvárosi Gyermek- és Ifjúsági Fúvószenekar, Bóbita Bábszínház, Pécsi Balett. Városháza Emlékérem: dr. Szolcsányi Jánosné, a Leőwey Klára Gimnázium igazgatója, Baracs Ferenc sportvezető, Istokovics Károlyné porcelánfestő és tervező, dr. Páva István történész. Szakmai díjak: Közművelődési Díj: dr. Ujváriné Füzy Ágnes, a Városi Könyvtár igazgatója. Oktatási Díj: dr. Poronyi Gábor, az.Árpád Fejedelem Gimnázium és Általános Iskola igazgatója. Művészeti Díj: Pál Zoltán szobrászművész. Testnevelési és Sportdíj: dr. Fischemé Kariinger Csilla tanár. Műszaki Díj: Szalai László mérnök. Szociális Díj: Czike Zoltán, a Pécsi Egyesített Szociális Intézmény igazgatója. Közszolgálati Díj: dr. Berhiday Ilona, a Polgármesteri Hivatal Ügyfélszolgálati Főosztályának vezetője. Tudományos Díj: dr. Szita László történész, nyugdíjas levéltár- igazgató. Humanitárius Díj: Szente Sándor nyugdíjas, környezetvédő. Nehéz döntése volt, mert Pécset imádja Márton András (képünkön), mégis megpályázta a New York i Magyar Kulturális Központ igazgatói székét. Életét a színház, a művészet tölti ki, ekként természetes kötődése a kultúrához. Másrészt volt már politikus is, főkonzul Los Angelesben.- Vissza jön még Pécsre?- A város iránti szerelem hozott ide, s mivel itt éreztem magamat igazán először otthon, itt is maradok, lakásomat megtartom, és szabadságra haza ide jövök. Családi kötődéseim azonban nincsenek, mindössze egy rémes és meglehetősen ambivalens emlék: szeretett bátyám az egyetem elvégzése után itt kapott állást, s az első útján- motorral igyekezett Pécsre- karambolozott és meghalt.- A városházi csatározások íze mennyire hiányzik majd?- Közéleti emberként a színházi elfoglaltság mellett emberként vállaltam el a belvárosi képviselőséget, s mondhatom, hogy az elmúlt időszak rendkívül izgalmas és pozitív volt. A belváros képviselőjeként segíthettem azt a folyamatot, mely a Péter-Pál sírkamra világörökségi listára való felvételéhez vezetett, részt vállaltam abban, hogy az országos színházi szemle végleges otthonra leljen Pécsett, végül pedig nagyon boldog vagyok, hogy ebben az időszakban született meg az új Jókai tér.- Hogy néz ki majd a magyar kultúrköz- pont?- Nagyon kis személyzettel indulunk. Lesz egy titkárnő és egy félállású gazdasági vezető, s az elképzelésem az, hogy szerződtetek majd egy olyan rendezvényszervező céget, amelynek odakint nagy tapasztalata van; tudja, hogy hol kezdődik és hol végződik az a produkció, amit én találok ki. Ezenfelül kultúr- diplomáciai feladataim lesznek, kovászolom majd a tudományos intézetek, egyetemek, kulturális intézetek csereakcióit, megpróbálok hónapról hónapra állandó kiállításokat szervezni, s ezek segítségével fiatal magyar tehetségeket, zenészeket, táncosokat, képzőművészeket „helyzetbe hozni”, világjárásukat, kinti megmérettetésüket segíteni.- A színháztól négy-öt évre most elköszön, ám sokan abban reménykednek, hogy mint a kultúra nagykövete nem feledkezik meg szőkébb pátriájáról sem.- Hogy feledkeznék, de ehhez olyan produkció kell, ami odakint érdeklődésre tarthat számot. A balett nyelvezete internacionális, ebből fakadóan az új pécsi csapatra, Kevehá- ziékra gondolok első sorban, de ilyen lehet például a Spiró-darab, a Kvartett is, amelyet a Pécsi Harmadik Színháztól a budapesti Kamaraszínház vett át, s amely azért is speciális, mert mintha egy New York-i magyar emigránsnak íródott volna. De hogy tovább menjek: természetes számomra, hogy Zsolnay-kiállítást is ki kell majd vinni, és hogy baranyai borokkal fogunk a központ megnyitóján koccintani. ____________________KOZMA F. Mi előtt a Pizzás című új magyar filmről szólnék, elmondom, hogy láttam már pizzát moziban. Peter Bogdanovich remekművében, a Mi van, Doki? című vígjátékban van egy jelenet, még a történet legelső perceiben, amikor a hősnő, Judy megáll egy bolt előtt, amelynek működtetője a kirakatban éppen pizzát süt, s javában dobálja a magasba a tésztakorongokat, mint nálunk a régi idők háziasszonyai a palacsintát szokták volt. Az éhes Judy olyan átszellemülten nézi, csak nézi e műveletet, hogy ettől nemcsak a pizzás jön zavarba, hanem, úgy látszik, a készítménye is, mert a feldobott pizza egyszer csak nem esik vissza. Mi történt vele, nem tudjuk meg, ám én sejtem, hogy egyszerűen elszállt Barbra Streisand igéző pillantásától. Ez a jelenet egy percnyi ha van, ám felejthetetlen, mint az egész Doki-film. Ez jutott eszembe az említett magyar filmről, önmagam vigasztalására, kárpótlásul. És arra gondolok, hogy Peter Bogdanovich milyen pontosan tudta azt, amiről a magyar film író-rendezőjének, Balogh Györgynek, azt hiszem, fogalma sincs, hogy ez a pizzás téma egy percet ér meg, filmet azonban másról kell csinálni. Balogh György azonban, számomra érthetetlenül, ragaszkodik e témához, ezért kinyújtja, mint a tésztát. Az ő érdeklődése kizárólag a filmben szereplő két pizzásra irányul. Kik ők amúgy? Azt, hogy kifutófiú, nem mondhatom rájuk, mert meglett emberek, szóval házakhoz hordják az ételt. Az egyiknek piros nadrágja van, a másiknak meg sárgára festett haja, s ezzel minden lényegeset el is mondtam róluk. Legfeljebb még annyit, hogy reggelenként eszeveszett autóversenyt rendeznek egymás közt, amelynek díja: a nyertes szállíthatja az első megrendelést, de róluk most már tényleg eleget tudunk, orvosi értelemben is. A kalandjaik jellegét meg talán érzékelteti, hogy az egyik hölgy sejtelmesen megjegyzi, csábos pillantásokat lövellve az étel hordozója felé: számára nem létezik az idő; pedig elegendő csak futólag megtekinteni az illetőt, hogy máris rájöjjünk, bizony téved, az idő könyörtelenül múlik. A dolog egészében érdektelen lenne, ha nem szerepelne a filmben három kiváló színész is: Tímár Éva, Szacsvay László és Haumann Péter. Összesen kapnak a rendezőtől három percet, s ez a három perc, ami ér valamit az egészben, már csak azért is, mert amit ők mondanak, azt legalább lehet érteni. Tímár Éva egy magányos asszonyt játszik, aki sétál a kutyájával, megáll egy hídon (ettől az operatőrnek hirtelen eszébe jut, hová is kell tenni a kamerát, ha egy jelenetet tisztességesen le akarunk fényképezni), pár szót beszél, s aki semmi mást nem tud erről a nagy színésznőről, az is megsejti, hogy különleges sugárzása van. Aki pedig emlékszik arra, mint én is, milyen varázslatos Mirandolina volt egykor, és hogyan játszotta Csehov Olgáját, az egyszerűen nem érti, hogy miért csak egyetlen percet kap egy mai magyar filmben. Hát Balogh György nem látja, hogy ha már forgatni akart, erről az asszonyról kellett volna, nem pedig a pizzásról? Szacsvay László a maga percecskéjében paródiát ad elő, aminek az lenne az egyik poénja, hogy nem őrá, hanem Mannácska szerepében Kreiter Évát láthatjuk a háttérben éppen intenzíven ismerkedőkre kellene figyelnünk, ami teljes képtelenség, mert kit érdekel, mi folyik ott, ha egyszer Szacsvay beszél. Haumann Péter pedig egy állvány tetején ücsörög: nyilván észrevette, amit mi is, hogy a sminkes az ő gyér hajzatához nem illő bajuszt s szakállt ragasztott fel neki, ráadásul hanyagul, de annyi baj legyen, Haumann nem tiltakozik, hanem még ezt a gyarlóságot is szerepe részévé teszi, s nem csapán egy habókos-bölcs szobrászt játszik el, de úgy üldögél ironikus felsőbbrendűségében a világ felett, mint valami Abszolút Szellem, aki sajnálattal veszi tudomásul, ám elnéző belátással szemléli, az idők változásai felett merengve, hogy odalent a mélyben éppen filmet forgatnak valami pizzásról. Nagy Imre Egy öregember emlékirataiból Tán divatba jön Megvártam egy borús napot. Nem akartam napszemüvegben nézelődni. Stílszerűen, mint egy régi gavallér, sétabottal indultam a megújult Jókai térre, a Szerecsen patika felől. Sipöcz, ahol hajdan a nagymise után, a férfiak a különleges gyomorkeserűket itták vasárnaponként, a családi ebéd előtt. A drága Faludi Laci bácsi őrizte a receptjét, s néha főzte is. Maga szedte a Mecseken a hetvenféle füvet hozzá, s bebehozott a színházba egy kis üveggel. A korty, ami jutott, igazolta, nem hiába volt híres a Sipöcz. Szemközt a hajdani Elefánt étterem, ahol egy időben Dörömböző Géza és zenekara muzsikált, s nyáron sem jelentették fel a környék lakói az Elefántost, hogy nagy a lárma 11 után. Géza nem csak zenekarának, minden pécsi cigányzenésznek a prímása volt. Négy-öt zenekar játszott a városban. Zárás után összegyűltek a köpködőn, beszélgetni, vitázni. Géza abszolút tekintély volt. Huszonévesen néhányad magammal sokszor hallgattam pár méterről a színes diskurzust. Egyszer két kontrás vitája végén, az egyik azt mondta: mert az én feleségem, nagyon jól mórázik! Igaz, Gézám? A hallgatag prímás lakonikusan rábólintott: persze, mintha csak durr-moll vitában döntene. Ma már ritka ünnep, ha Dörömböző Géza össze tud szedni egy cigány- zenekarra való jó muzsikust. A tekintélye azonban töretlen. Az étterem most pizzéria, a fal mellett kis asztalok, a teraszt örökzöldek jelölik ki, amelyek mögött diszkréten bújik a hajdani villamos emlékét idéző sínpár, az 1913-as évszámmal, a sínek közt a régi sárga kockakövek. Én 1953-ban jártam erre a villamossal, a Piusba, úszóedzésre. Sosem gondoltam, hogy egyszer egyetemi uszodának fogják hívni a 25 méteres medencét. A házak lehetnének színesebbek, szinte fehérebbek, mint a kövek. Délelőtt 11 óra. Sokan vannak, akik, mint én, megnézni jöttek a teret. Jó, hogy rusztikus, amin járunk, s a térelemek, szobrok egy része is. A sima felület veszélyesebb lenne. Gazder Anti Zsolnay-kútja helyén Pál Zoli középen hasított hullámot jelző szobra. A hasíték alatt forrás, a még kristálytiszta víz márvány vályúban folyik hosszan, egy alsó öbölbe, ahol épp kutyát itat egy férfi. Nem emlékeztem, hogy ilyen lejtős ez a tér. A hullám bal oldalán két csinos romalány cigarettázik. Nem várom meg, mit csinálnak a csikkel. A könyvesbolt előtti térelemet nézem, egy fiatal anyuka és kétéves forma gyermeke találtak itt meghitt sarkot maguknak. Gondolom, a nagyobb fiúk fantáziáját is megindítja e sokféleképpen látható, birtokba vehető plasztika. Tőle balra, külsőre már csinosan, a régi Tejbisztró. A hatvanas években egy vasárnap, kedvenc máglyarakásomat fogyasztottam magányosan, amikor „Hajrá Fradi” üvöltéssel berobbant egy fiatal társaság. Csak ordítani tudtak. Rántott húst akartak, pörköltet, csülköt. A kínálaton röhögtek, trágárkodtak. Egyikük a közelemben harsogta: b... meg, ez Pécs, Pest külvárosa? S nem lehet ehető kaját kapni? Mondom, egyszer én is voltam Pesten, az egyik cipőboltban kolbászt akartam venni, de lehülyéztek.- Hát persze, te barom, de hogy jön ez ide?- Csak úgy, hogy ez nem étterem, tejbisztró. Nehéz percek következtek. Mielőtt az első ököl rám csapott volna, elővettem kék borítójú rendezői működési engedélyemet, s azt mondtam, szeretném figyelmeztetni a sporttársakat... Valaki elordította magát: Ez zsaru! Pucoljunk. És pucoltak. Sőt, délután kikapott a Fradi Pécsett! Ma már nem lenne erőm a példázatra, annyit fejlődött a futballhuliganizmus. Csöpögni kezd. Kár, a kávézó teraszán azon akartam meditálni, milyen emberi léptékű autók nélkül, serdülő fákkal, ráérő emberekkel ez a tér. Az esőcseppek csak engem riasztanak. A Hűd udvar déli kijárata előtt a lebegő kőszéken hatéves kisfiú lóbázza a lábát: Anya, ez királyi trón? - Az, kisfiam- mondja anyja. - De anya! Miért nincs mellette a királynői is? - A te királynőd még elfér melletted, mássz le már, esik - türelmetlenkedik a harmincas hölgy. - És anya! Ez itt szemben az Isten ujja? - Igen.- És mit mutat? - Hogy aki sokat kérdez, a pokolra jut. - De anya, nem is a pokol felé mutat! A kisfiút elrángatja az anyuka. A Hild udvar bejáratából figyelem a záport. Meg sem néztem alaposan a szobrokat. Nem baj. Nem szoborpark, a város egyik történelmi tere, ahol eleddig a fiatalok nemigen randevúztak. Most tán divatba jön ez is. S akik ebből kinőttek.már, itt járva, ücsörögve, felidézhetik életük epizódjait, s a még nagyon aktívak is, ha nem rohannak át a téren, s legalább lelassítják lépteiket, arra a pár percre, míg átérnek, a lelkűk ünneplőbe öltözik. Próbálják ki. Bükkösdi László i
