Új Dunántúli Napló, 2001. szeptember (12. évfolyam, 238-267. szám)

2001-09-23 / 260. szám

8H 2001. szeptember 23. * ARCKÉP * 7 Ami nem hallatszik, az nem rádió Sminket csak feltétlen szükségből használ, fod­rászra sem költ sokat, igazán dekoratívvá teszi egy laza hajmosás is. Ahogy megigazgatja, kisimít­ja a hosszú elnöki asztal közepén lévő vázában a papírvirágokat kiderül: még a körömlakkot is fö­löslegesnek tartja. Amúgy a hosszú fogadószobát egy cica két méter magas, öles karikatúrája ural­ja, a legfeljebb nyolc, íves vonal Sajdik Ferencet dicséri. A „kisirodában” egy Széchenyi-idézet és egy Bajorerdn 1948-ban keltezett Wass Albert- vers, valamint apró fénykép, a szelíden mosolygó Mécs Imréről. Cáfolja, hogy politikai pozíciót tölte­ne be, ahogy mondja, eddigi, két hónapos rádíóel- nöki ideje alatt a politikusok egyetlen szót sem szóltak hozzá. Mindenesetre szeretné, ha szakmai posztot gyakorolna. „Ehhez kiváló kollégáim segít­ségével akarok leginkább erőt meríteni” — mondja Kondor Katalin, a Magyar Rádió Rt. (MR) új elnö­ke. Hozzáteszi, ezután sem szorgalmazza a társa­sági életet, ahová nem akar, ember nincs, aki el­vonszolja, netán betuszkolja a társasági lapokba. Különben is, este hétkor már legszívesebben tor­názni jár.- A rádió nem csak akkor teljesíti feladatát, mond­hatnánk, a köz szolgála­tát, ha jó riporterei és jó műsorai vannak, hanem akkor, ha hallható is. Máig vannak területek az országban, ahol a Petőfi egyáltalán nem hallható, de a Kossuth adó is recseg a dunántúli dombok között. Mikor lépi át az MR a saját ár­nyékát.- Meg kell védenem az elődöket. Tettek rá kísérle­tet, jóllehet a konkrét ered­ményt vagy az eredmény­telenség okát nem isme­rem, igaz, nem is osztották meg velem. Valóban súlyos probléma ez, hiába szolgá­lunk bizonyítékokkal, vala­hogy nem talál értő fülek­re. Teljesen életszerű a fel­vetés és nagyon szomorú, hogy erről még egyáltalán beszélni kell, s mi most századszor megállapítsuk: ami nem hallatszik, az nem rádió! A világ legbornír- tabb képződménye az effé­le struktúra. Azért legyünk tárgyilagosak, miközben a szomszédos Kossuth Lajos utcában is zajos a Kossuth, sok visszajelzést kapunk a nyílt tengerekről, hogy tisztán hallanak bennün­ket... Még nem tudom, ho­gyan szól a cég szerződése, de első tennivalóim közt lesz ennek felülvizsgálata, és egy újabb, talán az eddi­ginél erőteljesebb kísérletet teszek arra, hogy változtas­sunk a helyzeten. Hadd mondjam el, a többi a- dónknál is van gond. Be­vallom őszintén, amikor - nem ritkán - járom az or­szágot, bizony sokkal job­ban hallom a kereskedel­mieket. Emiatt restellem magam és sokadszor el­mondom a saját története­met. Hogy miként lelken­dezett egy korábbi minisz­terelnök a vele készített, szerinte is jól sikerült, egy­órás interjú után, mire azt mondtam: „Ne tessék any- nyira örülni, mert a vasár­nap délutáni adás Veszp­rémben még véletlenül sem lesz hallható...” A je­lek szerint nem értette, mit akarok jelezni.ígéretet kap­tam, hogy még most, szep­temberben leülünk tárgyal­ni a Kossuth-adó felke­rüléséről az URH-sávra. Aztán jöhet a térerő is, ami persze már nem rádiós kér­dés.- Tegyük fel, hamaro­san halljuk, legalább a főadót. Milyen változáso­kat tervez?- Struktúra átalakításról nincs szó, inkább néhány elfáradt műsor cseréjéről, profiltisztításról. A Kossuth még inkább „beszélő adó” lesz, ahol szélesebb érte­lemben politizálni kell, de ezt úgy értem, mint az óko­ri görögök egykor: hogy politika az is, ha irodalom­ról beszélünk, kivált gyö­nyörű illusztrációkkal, kö­zös dolgunk a zenéről is szólni, ám két szimfóniát lejátszani változatlanul jobban illik a Bartókra. A Kossuth Rádió vezetői most tárgyalnak mellesleg a Bartók főnökével, Alföldi­Borús Istvánnal, bizonyos erőteljesebb összedolgo­zásról.- Mi lesz a „Beszéljük meg” sorsa?- Az adó a főszerkesztő dolga. Én úgy gondolom, a „Beszéljük meg” túldimen­zionált probléma. Az olyan típusú műsor, amely kizá­rólag - hangsúlyozom: ki­zárólag - telefonhívásokra épül, az soha nem lehet jó! Messze nem közszolgálati jellegű, ebben emberek monologizálnak a névte­lenség mögé bújva, nagyon sokszor demagóg módon és aljas hangnemben. Pro és kontra! Olyan indulatok szabadulnak el, amelyek­hez csak a névtelenség je­lent szelepet. Ezt a maga­tartást egész életemben visszataszítónak tartottam. Ha úgy tetszik, akár hallga­tóként is mondom: egy rá­dió ízlésem szerint, a ke­reskedelmiek sem, pláne a Magyar Rádió, ne menjen le alpáriba, teljesen mind­egy, hogy éppen Horn Gyu­lának, vagy Orbán Viktor­nak hívják a miniszterelnö­köt. Biztos meg akart kér­dezni a Vasárnapi Újságról is, a műsor augusztus óta más, úgy érzem sikerült a hibáit - például az egy sze­mélyhez kötöttséget - lev­etkőzni, azóta sorra kapjuk a gratuláló leveleket.- A miniszterelnöki in­terjúk miatt is több kriti­ka éri Önöket. Megvaló­síthatatlan, hogy mond­juk a hét más-más nap­ján a parlamenti pártok képviselői is beszélhesse­nek, reagáljanak a kor­mányfő gondolataira, még ha rövidebben is?- Már a kérdésfelvetés is rossz! Soha sem volt téma, hogy a miniszterelnök be­szél. Csak itt és most. Sem­mikor nem okozott dilem­mát nálunk, hogy ha valaki reagálni akar, kapjon-e szót vagy sem. Ugyanis mindig megszólalhatott, még ha kizárólag a dema­gógia vezérelte is. Nem akarok erről többet monda­ni, de azt még hozzáte­szem, hogy fél évvel ezelőtt el akartunk indítani egy sorozatot, amely azt taglalja: mi történik a pár­tok háza táján a választá­sok előtt? Önre bízom, hogy kitalálja, kik nem vál­lalták.- Egyszer azt nyilat­kozta, hogy a médiában sok minden megoldódna, ha az újságíróknak ka­pásból adnának havi két­százezer nettót. Megszűn­ne a keresztbedolgozások jó része, a közvéleményt állítólag erősen alakítók egyéni hangulatáról nem is beszélve...- Való igaz, igy mond­tam, de a kettő- most már háromszáz. Nem hiszem, hogy elvetettem a sulykot, hiszen a mi munkánk 24 órás, örökös figyelmet igé­nyel. Akkor sokan gratulál­tak, de olyan is volt, aki túl­zásnak tartotta, miközben történetesen éppen ő tíz­szer ennyit keresett. Nem akarok farizeus lenni, de jól tudom, hogy manapság - főleg családdal - még 300 ezer forintból is nehéz ki­jönni.- Azért lehet, hogy mostanság sokan pakol- gatnak az íróasztalukon a Bródy Sándor utcában.- Csak nem valamiféle tisztogatásra utal? Mert nem gondolkodom ilyes­Ez volt A Hét szerültem minderre, úgy szokták mondani, megtaní­tott rá az élet.- Végleg lemondott az úgynevezett klasszikus család kialakításáról?- Egyedül élek, de mesz- sze nem magányosan. Gye­rekkori, talán ösztönös fel­ismerés: nagyon nem sze­retem azokat a nőket, akik úgy szülnek gyereket, hogy a kedves papát nem kérde­zik meg, ő ugyan mit szól hozzá? Mellesleg én elfo­gadtam az élet döntését; egy későn felfedezett apró betegség miatt hat hónapos terhesen kétszer is elvetél­tem, dehát így alakult a sorsom. Persze, nem első­sorban ezért döntöttem úgy, hogy papírházasságot soha többé nem kötök. Meggyőződésem, hogy gyermek nélkül is lehet tel­jes életet élni. Bármilyen hihetetlen sokaknak: az ál­latokkal, a növényekkel is lehet beszélgetni, azokat szeretni. Bajban is lennék, ha még egyszer költöznöm kellene, annyi kis és nagy, élő-viruló csoda vesz kö­rül...- Visszatérve a Bródy Sándor utcába... a vala­ha legendás Pagodán ke­resztül jöttünk fel ide, a hosszú szobába. Régen nagy örömet jelentett oda belépni, a kívülről érke­zőknek pedig egyenesen szentély volt.- Nekem is mindmáig. A Pagodából régen sem az elnök csinált igazán vonzó találkozási pontot, hanem az ott megfordulók terem­tette légkör, kohézió. De most elnökként én is sze­retnék tenni valamit azért, hogy visszajöjjön régi hangulata, amit más meg­fogalmazásban úgy nevez­hetünk: az ország egyik különlegesen értékes szel­lemi műhelye, ha nem a legnagyobb. Első lépés­ként egy kicsit felújítjuk, szebbé tesszük a Pagodát. Fábián István Született Debrecen, 1946. október 27. Családi állapota: elvált. Pályája: ápolónő' a Debreceni Orvostudományi Egyetem Gyemekklinikáján (1965-66), hallgató a Marx Károly Közgazda­ságtudományi Egyetemen (1966-71), a Cooptourist munkatársa (1971-72), a Magyar Rádió munkatársa, rovatvezetője, fősz­erkesztő-helyettese (1973-97), adófőszerkesztő-helyettese (1997-99), adófőszerkesztője (1999-2001). A Magyar Rádió Rt. elnöke (2001 augusztus 1-jétől.) Hobbija: az élet, úgy, ahogy van. ul elsőre elnyerte a Mé­diahajó szakmai díját a rádióriporter kategóriá­ban.- Biztosan csúnyát fogok mondani, de egyiket sem, még a közönségdíjakat sem, mert azok csupán né­hány lapban jelentek meg felhívásként. Legnagyobb elismerésnek azokat a kri­tikákat veszem, amelyek szerzői megértik a törek­vést, és minden mondatuk arról szól, amit csináltam.- Volt alkalmam, nem is egyszer péntek estén­ként látni, hogy a vágó­asztal fölé hajolva, ne­gyed mondatokat, három másodperces, tehát fölös­leges szüneteket gyomlál a másnap hajnali ripor­tokból. Tökéletesen apró­munka. Nem hiányzik?- Nem is kicsit! Beval­lom, egyelőre nehezen tu­dok megbirkózni ezzel az érzéssel, augusztus közepe óta is minden szombaton fél négykor a csörgő vek­kert figyelem, hogy nekem mindjárt ott kell lennem a 31-es stúdióban.- El tudja képzelni, hogy egyszer még pár per­ces interjúkért telefonál­gat, mondjuk valamelyik minisztérium titkárságá­ra?- Nagyonis! Semmiféle arisztokratizmus nincs bennem. Gondoljon arra, hogy adófőszerkesztőként is minden szombatomat a mikrofonnál töltöttem, el­lentétben valamennyi elő­dömmel. Ha az élet úgy hozza, bármilyen műsort szívesen készítek az elnökösködésem után.- A mikrofon varázsa mindenkit megérintett egyszer, aki hivatásos rá­diós lett. Ha jól tudom, az iskola utáni életét gyermekápolóként kezdte Debrecenben.- Igen, orvos szerettem volna lenni, mégis közgaz­daságtudományi egyetem­re jelentkeztem, ami vélet­lenszerű és fiatalos botlás volt. Azért mentem oda, mert a legnagyobb esély ott látszott a felvételre. Igaz, ha nem kerülök Pestre, bi­zonyára rádiós sem leszek. Ahogy már sokszor el­mondtam, amikor Szél Ju- lika megtudta, hogy Deb­recenből jöttem, ráadásul hallgatok a jó szóra, meg „dógos kisjány” is vagyok, maga mellé vett. Aztán el­telt harminc év, megannyi lépcsőfok, és most itt va­gyok. Néha eszembe jut a most már örökös önbiza­lomhiányom, hogy hiába voltam szorgalmas diák, jártam hároméves korom­tól édesanyám jóvoltából minden színházi előadás­ra, koncertre, s igyekeztem minden riportra alaposan felkészülni, valahogy min­dig úgy gondoltam, még több kell.- Akadt pillanat, ami­kor mégis úgy gondolta, elég ebből az egészből?!- Igen, de nem a j ól- rosszul sikerült riportok miatt, úgy értem újságíró­ként, hanem amikor a ki­lencvenes évek elején két részre szakadt az ország és számomra egyértelműen kiderült: nagyon sokan nem akarták a rendszer- váltást, legfeljebb folytatni a saját diktatúrájukat. El­lenkező esetben ugyanis elfogadták volna, mi több örülnének a „másságnak”, a színes politikai paletta kialakulásának: A más(ik) véleményét lehurrogták, ami nagyon nem tetszett. Pedig mennyire nevetsé­ges életünk minden percét átszőni a politikával. Ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül, hiszen so­kan elmentek jóval több pénzért PR-esnek, hasonló­nak, de végül is, nem könnyű ennyi idő után sza­kítani egy otthonszerű munkahellyel.- Mennyit számít a ba­rátai véleménye?- Igyekszem nem trak- tálni őket a döntéskénysze­reimmel, inkább az érintet­tekkel beszélem meg. Ve­zetőként bármikor fordul­hattam a cégnél az osztá­lyfelelősökhöz, tényleg ki­váló segítők.- Akik közelebbről is­merik, azt mondják: vég­telenül precíz, kitartó al­kat, egy percet sem „hagy ki”, és ha kell, összeszorí­tott fogakkal tud küzdeni az igazáért.- Való igaz, elég gyorsan élek, bár ez inkább alka­tomból fakad. Egyszer hat hetet kórházban töltöttem és mindenki megrökö­nyödve figyelt... Egy percet sem tudtam-tudok tétlenül eltölteni, legkevesebb, hogy olvasok. A barátaim néha azt mondják, a ma­kacsságom kismiska az öszvéréhez képest, ami igaz. Ugyanakkor kiváló ér­zékem van a gépekhez. Ha­lálosan megsértődöm, ha valaki meg akarja magya­rázni, hogy kell alkatrészt cserélni egy porszívóban, kiókumlálni, miként hasz­nosítható minden funkció­ja egy bonyolult kismagnó- nak. Talán kicsit rá is kény­miben, világ életemben el­fogadtam azt a munkatársi kört, amit kaptam és erre bizonyíték a Kossuth-fősz- erkesztői működésem. Per­sze a beosztott vezetőim - szigorúan szakmai alapon - igenis megtehetik, hogy válogassanak és szeretném is, ha ez mostantól kicsit erőteljesebb lenne. Jó len­ne ha elérnék, hogy egye­sek havonta ne tíz percet töltsenek a rádióban, és olyan munkatársak se dol­gozzanak itt, akik nem tud­ják, merre kell Szeged felé menni vagy képtelenek magabiztosan megmonda­ni, hogy Pozsony Szlováki­ához, Csehországhoz vagy hazánkhoz tartozik... Ez a kérdés már csak azért is foglalkoztat, mert számomra máig megdöb­bentő, hogy a Magyar Rá­dió mennyire Budapest centrikus. Ezen biztos, hogy változtatunk, az új Kossuth főszerkesztője is tökéletesen Magyarország- párti, törekszünk tehát az egyensúlyt erősíteni. Az el­múlt negyven évben az lett volna a rádió igazi káder- politikája, ha mondjuk Cserszegtomajra is szíve­sen mentek volna a kollé­gák jó riportot-készíteni.- Melyik elismerést tartja a legtöbbre? Példá­Kondor Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents