Új Dunántúli Napló, 2001. augusztus (12. évfolyam, 208-237. szám)

2001-08-31 / 237. szám

6. OLDAL 2001. Augusztus 31., péntek HÁT TÉR ■■■ Van-e Asztrik-út? A Baranya megyei millenniumi esztendő zárórendezvénye­ként a pécsváradi várban bemutatták Pozsgai Zsolt törté­nelmi játékát, a Boldog Asztrik küldetése című tragédiát. A hajdanvolt pécsváradi apát „küldetése” sokakban felvetheti azt a kérdést: volt-e járható út akkoriban, 1039-ben ehhez a történelmi vállalkozáshoz? Ünneprontás Az ünnep, az ünneplés az ember, az egyén és közösségei meg­erősítésének ősi eszköze, módja. Millenniumi ünnepeinknek, ünnepléseinknek is ez volt az értelme: hitében, nemzeti érzé­sében, azonosságtudatában megzavart, megszégyenített és el­bizonytalanított népünk számára erőt, biztatást, múltjára, ér­tékeire való büszke visszanézést akartunk szerezni ezeréves évfordulónk ünneplésével. Ezt szolgálta műemlékeink helyre- állítása, művészi alkotások kiállítása. A ma élő és alkotó mű­vészek irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotások sorával tisztelegtek őseink emlékének. Mert nem arról a „könnyű” és siker­rel kecsegtető római küldetésről van szó, amelyre az 1000. évben ke­rült sor, és amelynek eredménye­ként az új mentalitású magyar ál­lam vezetője királyi koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától. A tét István halála után egy évvel sokkal­ta nagyobb, a cselekvők felelőssége mázsákkal súlyosabb: a gondolatok és a tettek ekkor valóban csak törté­nelmi léptékkel mérhetők. A história semmit nem tud az özvegy Gizella királynénak, And­rás hercegnek, Anasztázia herceg­nőnek, Mór püspöknek és Orseolo Péter magyar királynak, valamint Asztrik apátnak a pécsváradi ben­cés monostorban létrejött találko­zójáról. Valószínűleg nem is volt ilyen esemény. De lehetett volna! Ahol a történettudomány bizo­nyítható, okadatolt és forrásokkal bizonyítható illetékessége véget ér, a művészetet, mert jórészt fik­ció, aligha korlátozhatják „csu­pán” tényekből emelt falak. Tud­tommal még senki nem nevezte a Csáktornyái Zrínyi Miklóst hazug­nak és történelemhamisítónak, mert barokk eposzában dédnagy- apja öli meg Sziget falainál Szoli­mán szultánt. Ha jól értettem Asztrik apát gesz­tusnyelvét, a nagytekintélyű főpap önmagát bízta meg azzal az iszo­nyúan nehéz feladattal, hogy István király életművét az Árpád-ház ural­kodásra alkalmas férfiági leszárma­zottja, András herceg teljesítse ki. István özvegyének hozzájárulását ehhez azért volt könnyű megsze­reznie, mert Orseolo Péter trónra lé­pése után minden jogából és vagyo­nából igyekezett kiforgatni Gizellát. A megvakított Vazul fia viszont a ki­jevi nagyfejedelem udvarából érke­zik Pécsváradra. A titkos és cseppet sem veszélytelen útra ifjú felesége, Anasztázia hercegnő is elkíséri. A kölcsönös gyanú és bizalmatlanság fojtó légkörében kezdődő tanácsko­zás azonban meglehetősen gyorsan- dramaturgiailag talán túl gyorsan- megegyezéssel végződik: András megesküszik Asztrik apátnak, hogy az istváni keresztény királyság to­vábbépítője lesz. Hűség ez vagy árulás? Hogyan volna hűség, ami­kor atyja megvakítójának életművét akarja folytatni? Hogyan volna áru­lás, amikor a keresztény Európához történő csatlakozás a magyarság fennmaradásának egyetlen záloga? András elhatározásában döntő sze­repe van feleségének. Mi itt a harmadik évezred legele­jén eltöprenghetünk azon, hogy ez az emancipáltság hiteles-e ezer esz­tendővel korábban. Történelmileg talán nem, emberileg igen. Mint ahogy nemigen hihető a bajor her­ceg apácának szánt leányáról, hogy éppen István volt a férfndeálja, és a Magyarországra vezető közös út­juk - az esztergomi esküvő előtt - már nászút volt. Műfaji törvényszerűség, hogy a megoldódott (vagy legalábbis an­nak látszó) ellentét helyébe egy újabb, jóval súlyosabb konfliktus lép. Hívatlan vendégként a monos­torba érkezik a magyar király és a pécsi püspök. (Orseolo Pétert Ist­ván Imre fiának elvesztése után már tudatosan készítette fel, hogy az ő halála után a keresztény Ma­gyarország trónjára lépjen.) Tud­juk, Péter királyt a magyar előkelők nem szerették. Arra azonban egyet­len korabeli forrás sem utal, hogy a velencei őrültsége lett volna az oka ennek az ellenszenvnek. Mégsem hiteltelen a szinte már hatalmi és szexuális aberrációban vergődő Pé­ter. Mert ő is István király hagyaté­kának megőrzője kíván lenni. (Őze Áron égő szemű, alig serkenő hajú, hol üvöltő, hol suttogó hangú alakí­tása az előadás legnagyobb színészi teljesítménye.) Ugyanazt az alkut ajánlja András hercegnek, mint Asztrik apát, illetve Gizella. Ám ő még azt is elmondja, hogy Vazul megvakítását István felesége ren­delte el. Mert attól tartott: férje még­iscsak az Árpád-dinasztia legidő­sebb tagjára, unokabátyjára hagyo­mányozza majd halálos ágyán a trónt. (A magyar krónika - Istvánt mentendő - csakugyan feleségének tulajdonítja Vazul megvakíttatását.) A történelmi tények nem igazolják, hogy Orseolo Péter hatalma átadá­sát fontolgatta volna. Hiszen első el­űzése után a császárhoz menekült, és III. Henrik katonai segítségével Aba Sámuelt a ménfői csatában le­győzve újra király lett. És 1046-ban is csak András meg az új hit ellen lá­zadók együttes fegyveres fellépése, no meg menekülés közbeni meg­gyilkolása tudta rávenni a történel­mi szerep megszakítására. Minder­ről nem esik szó a tragédiában. És teljes joggal nem. Mert annál erő­sebb a drámai nagyfeszültség, mi­nél kisebb térben és minél rövidebb időben indukálódik. Ki hát a dráma tragikus főhőse? András herceg, aki apja megvakítta- tójának kérését teljesítve a saját, po­gánysággal is szimpatizáló görög­keleti kereszténységét feladva lép majd trónra 1046-ban? Vagy Orseo­lo Péter, aki egy Európába integráló­dó keresztény királyság eszméjét szolgálja - súlyos személyes hibák­kal és bűnökkel? Vagy Gizella ki­rályné, aki távozása előtt férje élet­művének megmentését tekinti utol­só magyarországi feladatának, és e cél érdekében becstelenül cselek­szik? Vagy Asztrik, a cseh szárma­zású főpap, aki minden tettében és gondolatában össze tudja egyeztet­ni az emberséget és a históriai kényszerűséget, de mindezért gyakran az életét teszi kockára? Esetleg István, aki - mint a szerep­lőktől megtudjuk - súlyos lelki meghasonlottságban élte utolsó éveit? Döntse el ki-ki a maga érték­rendje szerint! De ha lehetséges, ne azzal az előítélettel, hogy a rokonszenves hősök származásukat tekintve nem magyarok, hanem bajorok, ki­jeviek, csehek; ne azzal a szkepti­kus legyintéssel, hogy a mindenko­ri hatalom túllihegő kiszolgálása a legjobb életüzlet; ne azzal a szal­maláng lelkesedéssel, amely tilta­kozik ugyan a gonoszságok ellen, ám tenni mindig rest, ha a saját bő­rét kell vásárra vinnie: Pozsgai Zsolt történelmi játéka mindezeket a kérdéseket nekünk teszi fel, a történelmi dilemmákat most, a 21. század elején állítja elénk. Ezer évvel ezelőtt, mint a da­rab bizonyítja, volt Asztrik-út. Euró­pát, a kereszténységet és a magyar­ságot együtt is lehetett választani. Talán nem reménytelen ma, az eu­rópai és a globális egységesülés fel nem tartóztatható folyamatában sem a csonkulás nélküli, nemzeti értékeinket megőrző integráció. Higgyünk benne: van Asztrik-út ma is. Mert küldetése mindaddig van egy népnek, amíg él. Dr. Rózsás József tanár Napóleon újra életre kel Szeptember 3-tól október 10-ig Magyarországon forgat a Napó­leon-film stábja; az Yves Simo- neau rendező irányításával ké­szülő alkotást már a jövő év őszén bemutatja a Magyar Tele­vízió. A Balaton-felvidéki hely­színek bejárásán André Szőts producer elmondta: a francia császár életét bemutató négyré­szes, egyenként százperces al­kotás francia-kanadai-német- olasz-osztrák-angol és magyar koprodukcióban születik. A hozzávetőleg 12 milliárd forin­tos költségvetésű álkotás Euró­pa idei legdrágább filmes vállal­kozása. A stáb Tapolcán és Devecser mellett, Ódörögdön, a Sziget­közben számos fontos jelenetet vesz fel, többi között a Waterlooi ütközetet, az austerlitzi csatát és a jénai francia hódítást. Pozsgai Zsolt történelmi játéka, a Boldog Asztrik küldetése, melyet Pécsváradon mutattak be, nem erősítette meg a nézők Istenbe vetett hitét, de a jó győzelmébe vetett hitet sem, nem erősítette meg magyarságtudatát, magyar­ságának áldozatokkal járó válla­lásában sem. Nem erősített meg abban minket, hogy büszkén nézhetünk vissza népünk törté­nelmére, az országalapító Szent Istvánra, Árpád-házi királyaink­ra, szentként tisztelt főpapjaink­ra, a magyarok magatartására, jellemére. Nem hiszem, hogy ezt a megállapításomat a szerző-ren­dező, vagy bárki más is cáfolni tudná. A játékban egyetlen sze­replő sincs, akit követendő pél­daképként, tisztelhető hősként állíthatnánk a múltban támaszt, biztatást kereső fiatalok vagy idő­sebbek elé. Nincsenek hibátlan emberek, de ha valaki méltó az ünneplésre, akkor nem a tényle­ges és vélt hibáinak felsorolásá­val ünnepeljük. André Malraux-val vallom, hogy a művészet a legmagasabb értékek szolgálatára jön létre. Az orvosok hippokratészi esküje szerint mindent meg kell tenni az élet védelmében. A művészeknek is hasonlót kellene tenniök, hogy semmit sem tesznek a lélek gyil­kolására. A reménytelenséget, a kiábrándulást, a gyűlöletet, ön­magunk megvetését sem szolgál­hatja a művészet. Szolzsenyicin Stockholmba írt levelében jelenti ki: a szépség váltja meg a Világot. Bizonyára a művészet felszabadí­tó örömére, külső és belső békét adó erejére gondolt. Vallom én is, hogy a művészet nem időtöltésre, szórakoztatásra való, még kevés­bé lehet megbotránkoztatás, ki­ábrándítás eszköze. A közönség­siker nem igazolja a művészetet, mert akkor a programokat, a rom­bolást, a gyilkolást a benne részt­vevők száma igazolhatná. Ma már magának a művészet lénye­gét, a művészi értéket sem ismer­jük fel. Fülep Lajos, a zengővár- konyi remete, a művészettörténet és filozófia professzora írta a „modern” művészetek elvtelen rajongóinak: amit ők művészet­nek neveznek, az legtöbbször csak „dekadens emberek frivol idegizgalma”. Akik szépet nem tudnak alkotni, a rombolásban keresnek örömöt. A lényeg tehát az: lehet-e ün­nepelni eszmék, hitek rombolá­sával, tisztelt emberek „leleplezé­sével”, ráadásul tényeknek ellent­mondó mesével, nehezen indo­kolható feltételezésekkel? Vála­szom egyértelműen: nem! Itt be is fejezhetném, ha Pozsgai Zsolt műve merőben új értelmezésű, szándékú lenne, de nem az. Bele­illik történelem-értelmezése abba a közel 150 éves igyekezetbe, melynek során materialista-libe­rális, osztályharcos és marxista oldalról akarják az egyházat, és egyáltalán a vallást és képviselőit lejáratni, vezetőit, szentjeit aljas, jellemtelen, haszonleső gazem­bereknek vagy bárgyú bolondok­nak bemutatni. (A darabban a szentként tisztelt Mór püspök él­veteg, kapzsi, elvtelen és gyáva emberként szerepel, akit Orseolo Péter hazája földjének leköpésé- re, majd köpetének felnyalására kényszerít.) A főhős, Asztrik, aki hamis es­küre akarja rábeszélni Endrét, szájából hiteltelenné válnak a keresztény hit alapértékei. A színmű azonban nemcsak az is­mert vallásellenes hagyomány folytatója, hanem ugyanazt hir­deti újra, amit az ugyancsak mintegy kétszáz éve hirdető tör­ténészeinknek egy része, s nem is sikertelenül. Tudniillik kicsi, önállóságra képtelen egykor vad, pogány és nomád nép vagyunk, melyet politikai okokból Szent István karddal és kereszttel, te­hát erőszakkal térített meg, tele­pített le, tanított meg a német és szláv papok segítségével a föld­művelésre. Hálásaknak kell len­nünk a germán-keresztény világ­nak, hogy európai nemzetté for­máltak minket és a Habsburgok révén megtartottuk államiságun­kat. A kereszténység felvétele te­hát taktikai húzás, az erőszak al­kalmazása pedig indokolt, a nagy cél szentesíti az eszközt. Nemcsak akkor, hanem később is. A közelmúltban is. A megza­vart magyar történelmi tudatban eddig haloványan élő ellenkező pólust is felvillantatja; jelesül azt, hogy Szent István egy ma­gasrendű pogány kultúrát tett tönkre, irtott ki annak idején, hogy népét „európaizálja”. Egye­sek szerint ekkor vétettünk utat, s minden bajnak ez a forrása. Mindkét véglet, mely helyet kap a darabban, nem egyeztethető össze a történetírás, régészet, nyelvtudomány és néprajz ered­ményeivel. A lényeg: nem Szent István is­mertette meg a magyarsággal a kereszténységet, nem ő tanította meg a földművelést és a letele­pült életmódot, és így természe­tesen az sem igaz, hogy erőszak­kal végezte mindezt el. Sajnos, ugyancsak a tudomány eredmé­nyeit semmibe vevő tan- és kézi­könyvek még mindig e torzkép mellett tartanak ki. Ha az író saját lelkiismereti ví­vódásait akarta megjeleníteni, hogy mennyire szentesítheti a jó cél a gonosz és hamis eszközö­ket, akkor és most, találhatott volna hitelesebb történelmi hát­teret és alkalmat. Most is idősze­rűek Petőfi Sándor féltő figyel­meztetése: „Ne fogjon senki könnyelműen...” Mert az igazi magyar irodalom, mindig szolgá­ló irodalom volt. Andrásfalvy Bertalan LEVEGŐVÉDELMI KONZULTÁCIÓS FÓRUM A levegővédelemmel kapcsolatos új jogi szabályozásból adódó vállalati kötelezettségekről £!cReskÍi>elmS a Pécsi-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara és a Dél-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség fórumot szervez. Időpont: 2001. szeptember 11., 9 óra Helyszín: Pécsi Kereskedelmi Központ (Pécs, Majorossy I. u. 36.) A fórum programja: 9.00 Megnyitó 9.10 A levegő védelmével kapcsolatos új szabályozás áttekintése 9.20 A levegő védelméről szóló új 21/2001. (11.14.) Kormány rendelet előírásai 10.15 A kibocsátási és a levegőminőségi határértékek megállapításáról szóló 14/2001 (V.9.) KÖM-EüM-FVM rendelet előírásai 11.00 A 140 KW-nál nagyobb és 50 MW-nál kisebb névleges bemenő hőteljesítményű tüzelőberendezésekre, valamint az illékony szerves vegyületek kibocsátására vonatkozó előírások 11.40 Levegőtisztaság-védelmi Alapbejelentő lap (LAL-lap) kitöltése 13.00 Ebédszünet (állófogadás) 14.00 Konzultáció A fórumon való részvétel 10.000 Ft/fő, kamarai tagok részére 5.000 Ft/fö További információ: Póla Péter 72/507-161 Üveghutában születő gyönyör Pár éve még Pécs belvárosában izzottak az üveghuták. Aztán az egész üvegművesség vaskos instrumentumaival együtt a Somogy megyei Bárdudvarnokra került. Az évszázados fák arborétum-kertjének lombjai ősi kúriát rejtenek. Szemben vele, az út túlolda­lán pedánsan karbantartott kastély. Amott ki­sebb olaszos kápolna. A lombok mélyén éjjel-nappal duruzsoló üveghutákat vezetékes gázzal tartják 1400 Celsi- us-fokon. A huták körül színpadszerű porondon üvegfúvók verejtékeznek, szolgálják az idei év­ben is szimpozionozni egybegyűlt nemzetközi üvegművész-sereglet kívánságait, munkálkodá­sát. Bárdudvarnokon Krúdy Gyula és mondjuk Pablo Picasso egyaránt jól éreznék magukat. A régi ízes-míves Magyarország és a legmoder­nebb üvegtechnika együttes jelenléte a kúriában különleges atmoszférát tart életben ezúttal is egy hétig, a szimpozion idején. Hollandiából, Görögországból, Japánból, Csehországból érke­zett művészek figyelik a magyar művészeti, mű­vészettörténészi elitbe tartozó társaikkal a veszprémi egyetem professzorának kémiai elő­adását szilikátokról, különös tekintettel az üveg­gyártásra. Mert a nappalok és az éjszakák egy­aránt az üvegről szólnak most. Aztán ki-ki alud­ni tér, Nyíri Károly hutamester viszont egész éj­jel lapátolja a kemencébe valókat, ügyel a haj­naltól késő estig folyamatosan felhasználandó üveg minőségére. Figyeli a hűtőkemencéket is. A ma készült üvegmunkáknak három nap kell a lehűléshez, lassan csökkenő hőmérséklet mel­lett. Különben szétvetheti őket a feszültség. Jegenyés János és Kertészfi Ágnes Pécsett élő üvegművészek hozták ide ezt az egész varázsla­tot. A hajdani pécsi Helytörténeti Múzeum haj­dani, híres üveghutás hétvégéinek közönsége azóta is emlegeti a város emez elszalasztott színfoltját. A közeli Somogy viszont a világ üvegművészetének egyik centrumává, a hazai és külföldi üvegművészeti felsőoktatás elismert Budahelyi Tibor üvegplasztikája erősségévé vált Bárdudvarnok révén. Ez az or­szág szinte egyetlen ilyen művésztelepe, amely egész évben folyamatosan nyitva tart, a kiállítá­sok és az üveggyártás bármikor megtekinthető. Adorján Károly iivegfúvómester évek óta az egyik főszereplő, hosszú pipával nyúl be a hutá­ba, kiemeli a forró, képlékeny üveget és a vele együtt serénykedő művész keze alá szelídíti. Azt mondja, 40 év köti az üveghez. - Apám kovács­mester volt, szintén a tűzzel dolgozott, ebben egyezik az én szakmám az övével. Az anyag itt is csak rövid ideig, melegen alakítható, ezért na­gyon oda kell figyelni. Minden egyéb más. A tűzben született, üvegből való műalkotások elkészültekor többnyire kisebb-nagyobb ováció zeng fel itt Bárdudvarnokon, a kúria udvarán. Mindenki szurkol. És a nemzetközi mezőny gyönyörkeltő alkotások sorozataival örvendezte­ti meg az üveg szerelmeseit. Eme gyönyör mi­benléte sokakat foglalkoztat, de a japán résztve­vő, Simsa Cho üvegművész sem tudja a választ. BEBESSI K. Anasztázia, Endre és Asztrik: a pécsváradi előadás egy jelenete fotó: laufer i_

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents