Új Dunántúli Napló, 2001. augusztus (12. évfolyam, 208-237. szám)
2001-08-30 / 236. szám
I 2001. Augusztus 30., csütörtök RIPORT 7. OLDAL KULT URA KLEZMER ZENE. Nagysikerű koncertet adott a pécsi zsinagógában Parádi József (bőgő), Gyárfás István (gitár), Fellegi Balázs (ének), Mezei Gábor (harmonika) és Balogh József (klarinét). _________________________________________________fotó.tóth l Jegyzet Hogy is hívják? Hatvan éve ismerjük egymást, rendszeresen találkozunk. Egy találkozás alkalmával azt mondta: Te, miért hívsz engem Jóskának? Én Gyula vagyok - Persze, hogy Gyula vagy - mondom. - De a könyvedbe azt írtad: Jóskának. - Hát ez az. Vajon miért is írtam? Van ennél rosszabb is, mikor semmilyen név sem jut eszembe. Csak állunk szemben egymással. Ilyenkor különböző trükkökhöz folyamodok. Például: mutasd csak a taj-kártyádat! - Minek, nem kell nékem recept - (így értetlenkedik). - Kíváncsi vagyok, hogy a tiéd is nullással kezdődik-e. - Ha pechem van, fejből mondja. a számát. Kínomban így folytatom: -És a tiédnek is zöld szegélye van? - mert az enyém lila. - Lila? - micsoda hülyeség. Az enyémzöld (nem mutatja). További eljárás: Te, cseréljünk névjegyet. Értetlenül néz rám. - Hatvan év után minek - kérdi. Nem cserélünk. (Szerencsére, mert nálam nincs is.) Valahogy megúszom a nevén való szólítás nélkül. Búcsúzunk. - Hát szervusz Lacikám - mondja barátságosan. Lacikám? Én? Hat értized után azt sem tudja, hogy engem hogy hívnak? Könnyebb eset, ha nincs jelen az elfelejtett nevű illető. Ilyenkor módszeres a kutatás. Ábécé sorrendben megyek, vajon milyen betűvel kezdődik a neve. Ha egy sem jön be, elgondolkodom az illető jellemző gesztusain, tettén, sírásán, ne- véésén Ezután jönnek a ritka keresztnevek: Ubul, Zénó, Jonatán, Bendegúz. Sorra veszem barátai, hozzátartozói névé. Aztán jön a lexikon. S végre a „vakbélgyulladás” szónál kipattan a szikra' Béla! Hát így van ez (ebben a korban). A múltkor kerestem egy régi barátom elfelejtett keresztnévé. Mindent tudtam róla, a vezetéknévé is! Kölyökcsapa- tombanjátszott, később népi táncos lett. Még az unokatestvée anyjának névé is tudtam. Bátyja osztálytáúsam, barátom volt. - Soá. - Ez volt a beceneve. Ő volt a „kis Sód". Csak az a keresztnév. Az sehogy sem jut eszembe. Elővettem módszeres kutatási metódusomat. A ritka neveknél (Balambémál) nagyot legyintettem. Hiába, nem megy, nem megy! Feladtam. Egyik éjjel felriadtam... Pista! Hát persze, hogy Pistának hívják. Máig sem tudom, hogyan, miképp jutott eszembe ez a név. Dr. Szalai István Alkotó géniuszaink szellemi panteonja A Magyar Nemzeti Múzeumban augusztus 31-én nyílik a „Magyarok, akik a XX. századot csinálták” című kiállítás, amelyet a múzeum a Magyar Tudomány- és Technikatörténeti Műhellyel közösen rendez. Az Alkotó géniuszaink szellemi panteonja alcímet kapott kiállítás létrejöttében sajátos módon két, munkásságával Pécshez is kötődő tudósnak van döntő szerepe. Az 1990-es évek elején Szentágothai János professzor, akadémikus vetette fel egy, a munkásságuk alapján világhírre szert tett magyar tudósokat bemutató panteon létrehozását. A kezdeményezés hatására tíz évvel később a Műegyetem aulájában rendezett magyar Nobel-dí- jas kiállítás megnyitóján létrejött a Tudóspanteon alapító okirata, amelyet először Hámori József akadémikus és a Nobel-díjas Oláh György látott el kézjegyével. A Magyar Nemzeti Múzeum ezek után vállalta, hogy a magyar Nobel-díjasok és más jeles tudósaink tárgyi, irat- és fényképanyagát felhasználva megteremti a tudóspanteon alapjait. A kiállítást pénteken 11 órakor a múzeum rotundájában Hámori József, a Tudomány- és Technológiai Kol- légium elnöke nyitja meg. p. i. Finn balettmester segít Pécsett Furcsa véletlen, hogy éppen Pécs testvérvárosának, a finnországi Lahtinak a szülötte, Juhani Te- rasvuori nemzetközi hírű balettmester. Mindenesetre a formálódó új Pécsi Balett tíznapos tré- ningjére érkezett Keveházi Gábor balettigazgató meghívására, s feladata nem kevesebb, mint ekként is segítse az évadnyitó előadásra készülő táncosokat. A finn balettmester a meglehetősen kemény tréning egyik szünetében lapunknak elmondta, hogy nagy fantáziát lát az együttesben, s bár még előadáson nem látta őket, biztos abban, hogy a sok új táncossal megtűzdelt társulat néhány éven belül Magyarország egyik meghatározó csapata lesz. így nagy a valószínűsége annak, hogy mint balettügynök és menedzser előbb-utóbb „kénytelen lesz” egy skandináv túrát szervezni a számukra. Juhani Terasvuori Pécsről rövidesen Ankarába, a Nemzeti Török Balett társulatához, majd pedig Glasgowba megy hasonló feladatok miatt. K.F. Méhes Károly: A bécsi üvegdinnye Komló tükörcserepei Magán-várostörténet a múzeum falai között Az üvegdinnye a dinnyének egy hosszabb távra szánt, imázsértékű, halhatatlan változata. Ettől ugyanúgy megcsordulhatnak a nyálmirigyek, mint a jól lehűtött és megfelelő időpontban feltálalt igazi dinnye megpillantásától, az üvegdinnyébe viszont az Istenért... meg ne próbáljon beleharapni bárki is! A képzettársítás persze folytatódik, a szilánkosan törékeny üveg horrorisztikus folyománya az állandóan ébren tartott figyelem: az üvegdiny- nye lehet szép, de semmiképp sem ehető. Az írói életpályák, akárcsak a művek mindig valamiféle átfedésben vannak. Interferen- cia-szerűen nyilvánul meg a Halál délután hemingwayi bi- kaviadal-mániája az elmúlt század, a jelenkor megannyi szerzőjénél. További példa a jól ismert Afrikai vadásznapló, az ökölvívás, a hobbik és szenvedélyek sokszínű élete, művészeti lenyomata. Méhes Károly írói világában a bikaviadal a Forma 1. Sumi nála a „most favorit” matador. Mindabban, amit ő tesz és ahogyan teszi, van valami szakrális, önmagán túlmutató, a járgányok, márkák típusőrületeiről, őrülettípusairól nem is szólva. A kor emble- matikus megnyilvánulásaihoz aligha férkőzhet közel bármiféle magyarázkodó kedv, szenvedély, akarnokság. Ezek önmagukért való, metafizikus dolgok. A jövő-menő tömegőrületek nem is arra valók, hogy ma- gyarázgassák őket. Ily módon főművek, fázismunkák, előtanulmányok, köztes utazgatások, fontosabb és kevésbé fontos terekben való időzések reflexiói váltják egymást az irodalmi pályán. Az olvasói hálóban, ki tudja, mi marad meg főműként s mi csusszan majdan a perifériára. Méhes Károly formálódó munkásságában ugyancsak érzékelhetők a főcsapások, és ott vannak a szenvedélyek, a világot látványként pásztázó pillantások hosszabb-rövidebb lenyomatszerű ösvényei is. Jellegzetes egyéni vibrációja a naplószerű Bécsi üvegdinnyében is jelen van. A lírai közelítések, reflexiók magukra vallanak, az ismerős, tetszetősen megnyilvánuló, olykor ínycsiklandozó, örökéletű, ám mégis fogyaszthatat- lan, úgynevezett valóság képében. Bécs ugyan Bécs... De Bécs is mindenkinek más. Méhes Károlynak is. Ezáltal válik érdekessé, tanulságossá. Ezzel a könyvvel persze nem lehet Bécsben turistáskodni. A kulturálisan ma is élő monarchia, a huszadik század, a jelen bé- csei lövellik felénk üvegdiny- nye-fényeiket, sugaraikat, mindenkori vonzerő-koncent- rátumukat. Mégsem árt jó előre tudatosítani: ezt a dinnyét nem evésre szánták. Kiállítási darab. _____ BEBESSI K. A Herbert vendéglőbe invitáló megsárgult színházi plakát, a Don-kanyarhoz induló nyalka katona utolsó, a család által féltve őrzött képe, egy gyűrött kredenc melletti sezlon, ledőlni a bányásznak a „sichta” után - a tárlat cserepei, melyekhez minden komlói hozzátehet egy darabkát, hogy összeálljon a tükör. A tükör tegnap délután, a kiállítás sokakat vonzó megnyitóján összeállt. Egy éppen 50 éves, alig csak sihederkorú város izgalmas épülése, bajvívásai a széncsata frontján, a közelmúlti bányabezárás utáni, nyögésekkel teli talpon maradása érhető tetten a magánember által megélt fél évszázad képeiben, tárgyaiban. A Helytörténeti Múzeum vezetője, Jakab Józsefné így is tervezte munkatársaival jó fél éve, hisz a hétköznapi ember szemüvegén át látott múlt könnyűvé teszi a befogadást a tárlat látogatóinak, a komlóiaknak. Azoknak, akik saját múltjuk egy-egy darabkáját adták kölcsön a múzeumnak. Nem véletlen, hogy a Komlói Napok kereteibe „szorított” emlékezést privát ember, a város fotós dokumentátora, Nemesi Árpád nyitotta meg. A várossá váláskor 18 esztendős fiatalember, a mára nyugdíjassá korosodott komlói férfi emléktöredékei beépültek a félkész intarziába. A sáros falusi utcákon a kapcákkal bélelt gumicsizmák által hagyott nyomokba hajdani néprádió sercegése, az Új Komló első példánya, a régi bányásznapok önfeledt ünnepe, a sújtólégrobbanások kizökkentette idő emlékei szóltak közvetlen szavaiból. Aki ott volt, érezhette az emlékekből vetülő közhelyes gondolatot: Komló ma is él, sőt jövője is van. Csak össze kell rakni a cserép minden családnál titkon eldugott darabkáit, hogy az évszázados évfordulón vidámabb emlékek sorjázhassanak. DEÁK GÁBOR Atomjaikra szakadt urános álmok Az uránbányáról még sokáig fogunk beszélni. Családokon belül, magunk között, orvosi rendelőkben vagy éppen mecseki monográfiák írásakor. Régi fényképek, kitüntetések, megsárgult brigádnaplók őrzik a múltat, s valójában már csak kevesen vannak köztünk azok közül, akik a kezdetektől végigélték a „nagy kalandot”. Schleisz Sándor (első képünkön) nagy paksaméta zárójelentéssel, orvosi papírral, nyugdíjfolyósítási igazolással közlekedő ember, akár azok az uránbányászok, akik több évet is dolgoztak a föld alatt. Majdnem az ősidőkben, 1957-ben érkezett társaival a délelőtti vonattal Nyirád- ról, s délután már Bakonyán dolgozott. Akkor nem tudott semmit az uránról, nem is mondtak róla semmit. Nyirádon bauxitbányász volt, a Mecsekben szintén „bauxitot” termelt. Aztán évek múlva, a radonterhelés miatt kikerült a közvetlen termelésből, sokféle szakma (csülés, operátor, robbantómester) birtokában élte meg a nyugdíjkorhatárt.- Nagyon szép évek voltak azok - jegyzi meg mosolyogva. - Fiatalok voltunk, tele erővel és pénzzel, hiszen a bánya jól fizetett, s mindenki túl akart tenni a másikon. Munkaversenyekről, szégyentábláról és dicsőségtábláról beszél.- Egykori munkatársai?- Már alig él közülük valaki, de ha életben is van, nyomorult. Följegyzéseiben névsort mutat. Egy részük a nyirádi üzemből jött át vele együtt, a nevek mellett kereszt van. Pál Károly, Valkovics József, Pál Ferenc, Kálmán József, Vojtek Aurél, Éri József, Pajor Imre, Kovács Gyula. A többiek csapattársak voltak, s közülük egy sem él. Kovács Feri, Gyánó Vince, Gadó István, Koncz József, Hornung László - fúrós volt - Rúzsa Ferenc, Szirom Hugó, Pónyi József, Somlyai Zoltán, Bornemissza Tibor... Sokukra nem is emlékszik.- Ha valakit felvittek a tüdőszanatóriumba, már csak a temetőbe került vissza.- Hallom, sérelme van...- Nyolcvannyolcig kaptam járadékot a tüdőm után, aztán elvették. Tizenkét évig talpaltam, mire kiderült, hogy tévedtek, és azóta megint „beteg” a tüdőm, megint van szilikózisom, ismét kapom a járadékot. De a kiesett időt nem ismerik el, hiába mondom, hogy a szilikózist nem nyugdíjasként, hanem a bányában szereztem. Volt aki azt mondta: örüljön, hogy él... Valószínűleg nem csak az uránosok, a szenesek sérelme is, ami a Heller Alajossal (második képünkön) történt beszélgetés során megfogalmazódott. A bányászokról nagyon gyorsan megfeledkezett a társadalom. Az uránbánya első magyar mérnöke élő kortörténet, s így utólag visszatekintve, arra a kérdésre, hogy vajon örül-e avagy sem a bánya bezárásának, a következőket mondja:- Megkönnyezem azokat az időket, amikor a semmiből szakmai kultúrát és bányát teremtettünk, amikor a műszakiak, mérnökök és geológusok munka közben tanulták a szakmát - hiszen tankönyve nem volt az uránbányászkodásnak -, s jöttek rá, hogyan kell technikával, emberrel bánni. Ezért persze fáj, hogy vége van. Ugyanakkor nem bánom. Hiszen azt hittem, hogy az uránosok külön világ, az ott dolgozók együvé tartozása, kohéziója örökké tartó csoda, hogy mindig köztük vagyok otthon. A bezárás után azonban elillant ez az álom. Ez a kohézió ábránd volt. Nem létezik. A nyugdíjazása óta egyetlen bányásznapra nem hívták meg. Heller Alajos az uránbánya történetében az egyetlen ember, aki az első naptól az utolsóig ott dolgozott, aki a Magyar-Szovjet Bau- xitkutató idején a Mecseket vallató orosz geológusok és mérnökök közé első magyarként bekerült. Eleinte kutatóárkokat, kutató- aknácskákat mélyítettek, a kivett talajmintát orosz laboratóriumok elemezték, aztán Bakonyán már a hegybe kutatótárót is mélyítettek uránt keresve, ám bauxitról beszélve. A vezetők, a mérnökök, a geológusok mind-mind oroszok voltak, a csillét fegyveres őr kísérte. - Tovaris Heller - mondta a szovjet munkavezető. - Ezerötszáz méter vágatot kell kihajtani itt, de majd megmondjuk naponta, hogy merre... A vágat szelvényeit úgy „csapolták” a szovjet geológusok, mint a gumifát, s a mintavétel után elmondták, hogy merre tovább, hogyan forduljanak, hol legyen kereszt- vágat... Keresztkérdés nem indokolt. Ide kell egy fúró, ide egy robbantó.- Nekem ez természetesnek tűnt - mondja -, hiszen akkor még úgy tudtuk, hogy az uránból atombomba készül, s ez pedig katonai titok. Tehát ami itt folyik, az a szocialista tábor létérdeke, erről nem fecseg az ember. Amikor Gagarint fellőtték, akkor azt rebesgették, hogy a rakéta hajtóanyaga a mi uránunk volt... Heller Alajos Bakonya üzemvezetője lett, s valójában az urántermelés utolsó pillanatáig a vállalatnál dolgozott, megérve megannyi változást. Tudja, hogy a bányászkodás negyvenöt évének sok áldozata volt, tudja, hogy ki, mennyit tett az emberekért és vallja, hogy nincs már titok az urán körül. Hogy megérte-e? Ne kételkedjünk okfejtésében, mi szerint a magyar urán nélkül nincs Paks, s ha közvetve is, de sok-sok bányász verejtéke ma az áramtermelésben nyereségmilliár- dokkal kamatozik. KOZMA FERENC
