Új Dunántúli Napló, 2001. augusztus (12. évfolyam, 208-237. szám)

2001-08-22 / 228. szám

2001. Augusztus 22., szerda RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA ­SIKERES TÁNCOSOK. Sokat és jól szerepelnek a pécsi Ifjúsági Ház Rovó Attila vezette táncosai. A fiatal csapat a közelmúltban állította színpadra, és mutatta be sikeresen az István, a király című rockopera látványos táncváltozatát. ____________________fotó, laufer László ■ El % 1 1 flkl jagt. ;«T 4 jffb 1 W fL ■ Wá y Á f «Hi 1921. augusztus 22. Az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia ösz- szeomlása után az 1918. október 13-i belgrádi antant konvenció ér­telmében Baranya déli felét, ben­ne Pécset szerb csapatok szállták meg. A demarkációs vonal Pécs felett Árpádtetőnél húzódott leg­északabbra. Az idegen uralom csak 33 hó­nap múlva, jóval a trianoni béke­diktátum után, 1921. augusztus 22-én ért véget. Ma éppen 80 esz­tendeje. A megszállás sajátos 33 hónap volt Pécs életében. A Szerb Ki­rályság nem is leplezte célját, hogy az ideiglenes megszállást Dél-Baranya és Pécs elcsatolásá- val kívánja felváltani a majdani békekötés után. Ennek érdeké­ben mindenféle magyar uralmat ellenségüknek tekintettek, a Ta­nácsköztársaságot, majd Horthy kormányzatát egyaránt. Ebből a logikából a megszállt területen te­hát mindig azokat a politikai erő­ket támogatták, amelyek éppen a budapesti hatalom ellenfele volt. Ezért lehetett Pécs 1919 augusz­tusától a magyar baloldal ments­vára a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlások idején. Trianon nem teljesítette mara­déktalanul a szerb óhajokat. 1921 augusztusában megszületett a Magyarország és Szerbia közti megállapodás a baranyai meg­szállt területek visszadásáról au­gusztus 20-i határidővel. Szerb sugallatra a Pécsre menekült bal­oldaliak a megtorlástól való félel­mükben augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Ba- ranya-Bajai Szerb-Magyar Köz­társaságot. Ennek azonban nem volt komolyabb támogatottsága a lakosság körében és semmit sem változtatott a helyzeten. A szer- bek augusztus 19-én megkezdték a terület kiürítését. Augusztus 20- án Gosztonyi Gyula pécsi királyi kormánybiztos már átvehette a Pécs város feletti hatalmat, és elő­készíthette a magyar nemzeti hadsereg bevonulását. Soós altábornagy csapata Ár­pádtető felől érkezett: 6-kor ért a demarkációs vonalhoz, de csak 8 órakor lépte azt át. A sereg Árpád­tetőtől diadalívek, lelkesen éljen­ző tömeg és virágeső közepette a Szabolcsi úton, a Zsolnay úton, az Irányi Dániel téren, a Kossuth és a Király utcán át vonult a Szé­chenyi téri ünnepségre, katonai parádéra - ahol az antant misszió tábornoka tett jelentést Soós altá- bornagynak a város átadásáról - és egyházi köszöntésekre, áldás­ra. Ennek a napnak és esemény­nek állít emléket a Belvárosi templom előtti örökmécses 1932- ből. DUNAI IMRE Miért jelentős?- pályázat diákoknak A Pro Pannónia Kiadói Alapítvány „A könyvnek köszönöm...” cím­mel pályázatot hirdet Pécs és Ba­ranya általános és középiskolásai számára az Olvasás Éve alkalmá­ból. A pályázatra a legmaradan­dóbb, legfontosabb, a legnagyobb érdeklődést kiváltó olvasmányél­mény leírása nyújtható be 2-4 ol­dal terjedelemben, lehetőleg gé­pelt formában. A pályázóknak azt kell megfogalmazniuk, hogy mi­ért tartják az adott könyvet jelen­tős olvasmányélménynek. A pályázatot - névvel, iskolafo­kozattal, lakcímmel - október 31- ig lehet beküldeni a Pro Pannónia Alapítvány címére: 7601 Pécs, Pf.: 270. Mindkét kategória első há­rom helyezettje 20, 15, illetve 10 ezer forint értékű könyvcsomagot kap. A jutalmazottak írásait felol­vassák a pécsi Művészetek Házá­ban tartandó decemberi díjkiosz­tón. ' D. I. Nem tadom, észrevették-e, mi­csoda különbség van mostaná­ban ugyanazon hír és hír között. Hogy konkrét legyek: emitt a ke­reskedelmi csatornán például azt hallom, hogy több mint száz­millióba került az adófizetők pénzéből a Szent Korona eszter­gomi útja, amott a közszol­gálatin pedig azt mondják: in­gyen vitte a hajó a Dunán álla­miságunk jelképét. Emitt kérdő­fenyegetéssel hallom a kérdést: vajon honnan veszi a kormány­zat számolatlanul a jótékonyko­dó milliárdokat, a másikon ugyanez már örömteli, miszerint újabb milliárdok juthatnak az árvízkárosultaknak. Más a tar­talom, máson a hangsúly. Megkezdődött a tévépárbaj. Ez a tűzijáték országimázs. Emitt csak a reformkisgazdákat szólít­ják meg, amott meg Torgyán Jó­zsef kap (és el is megy nyilatkoz­ni) hosszú műsoridőt monológjá­hoz. Persze nem felejtem, hogy amikor Torgyán doktor fölfelé íve­lő csillagzatával a vidéket istápol- ta, be sem hívták az ominózus kereskedelmi tévé stúdiójába, ő meg ha meglátta a zöld csiga-jelű mikrofont, undorral tolta el ma­gától. Ám változnak az idők, kö­zeleg a választás. így a kisgazdák örökös vezére udvariasan bókolt a riporternek - önnek bármikor a rendelkezésére állok, aranyos­kám -, s hogy már a kormányt szidja keményen, cserébe még a milliókat érő műsorperceit is megtoldják. Kap még egy félórát, hátha további Orbán-ellenes meg­jegyzéseket süt el. És a poénlég­gömbök el-el durrannak. A másik oldalon pedig a gázárakkal és Medgyessyvel riogatnak, sejtetve, hogy ha hatalomra jut a kor­mányváltásra készülő halkszavú politikus, minden bizonnyal megbokrosodik. Akkor aztán vé­ge a jólétnek, családnak, nemzet­nek. Posztkommunista átok ül ránk. Kontra-riposztok. Két különbö­ző Magyarország, két különböző megközelítés. És valahogy mind­kettő riasztó. Mégha a számíze szerint beszélnek, az sem tetszik igazán. Ezért hát olykor-olykor mindkettőt elhűlve nézem, és ter­mészetesen lelki szemeimmel már azt is látom, amint a köz- szolgálati televízió hírolvasója la­za csuklómozdulattal arcon le- gyinti szarvasbőr kesztyűjével a kereskedelmi médiabéli kollégá­ját, majd miután megnevezték a segédeket, következik a golyóvál­tás tizenöt lépésről. Ám ebben a párbajban nem egymásra lőnek. Mi, nézők va­gyunk a célpont. KOZMA FERENC Pécsi kórussiker Svájcban A nagymúltú Neucháteli Nem­zetközi Kórusfesztivál nagy ma­gyar sikerrel zárult. A zsűri által kiosztott aranyéremből négyet magyar kórusok kaptak a több földrészt is képviselő versenytár­sak előtt. A francia-svájci kisvá­rosban az 1994-ben alakult pécsi Schola Cantorum Sopianensis testvériesen megosztozott négy első helyen egy nyíregyházi kó­russal, az ötödik elsőséget egy orosz kórus érdemelte ki. A Jobbágy Valér által vezényelt pécsi kórus mindegyik kategóriá­ban dobogós helyre került. A női kar aranyérme különlegesen ér­tékes, hiszen ebben a kategóriá­ban a második helyezettnek járó díjat nem osztották ki. A Schola Cantorum Sopianensis vegyes­karának művészi teljesítményét a szakmai zsűri második hellyel dí­jazta. Ebben a kategóriában az el­ső helyet egy abszolút profinak számító szentpétervári kórus szerezte meg. A kötelezően minden kórus ál­tal előadandó, különösen nehéz kortárs mű - egy litván zeneszer­ző alkotása - azonban a pécsi kó­rusnak sikerül a legjobban. Az ezért kapott díj lett a második aranyérmük a Neushátelben. A Schola Cantorum Sopianen­sis szeptemberben a Pécsi Napok fesztiválján koncertet ad, és mű­során a svájci versenyprogramból válogatott művek is szerepelnek. DUNAI I. __________________________________Tárca___________________________________ Mo nogám hazafiság Hányféleképpen szeretjük a hont? Van, aki féltékenyen szereti. Azt akarja, hogy csak ő szerethesse. Gyűlöl mindenkit, aki másként szereti mint ő - sőt, olykor azt még dühösebben utálja, aki ép­pen úgy, éppen oly módon s olyan hévvel szereti, mint ő. Kiké­ri magának, hogy az is rajongva gondoljon Vele, akit ő ki nem állhat. Talán még értem is. Értem (mondjuk) az esztétikai diszkri­minációt, hiszen talán én sem örültem volna, ha a lányom rus­nya vagy ostoba fiúhoz ment vol­na hozzá. De hát persze, a hazát szeret­heti a túlsúlyos vénasszony, a da­dogó néma (mondják, van ilyen is; amiként létezhet földsiket bot­fülű is), sőt, kénytelen vagyok el­ismerni, hogy sem én, sem más nem tilthatja meg senkinek, még a rablónak sem, hogy szeresse a hazáját. A maga módján mindenkinek joga van ehhez. A féltékeny honszerető azon­ban megtiltaná ezt. Csak ő, meg esetleg az általa kiválasztott ra­gaszkodhat a hazájához. Mintha egy szűk érzelmi elit előjoga len­ne ez. A szőkék klubja, a tenorok csapata, a jómódúak társasága ör­vendhet csak e kiváltságnak.. Mintha a hazát csak jobbról le­hetne szeretni. Csak akkor, ha az érzésben ott játszik a gyűlölet is. Aki nem zöldszilvánit iszik, aki nem fehér bakancsban jár, aki bi­ciklivel jár be dolgozni, annak kint tágasabb. Vajon csak az lenne a hazaffy, akivel leülök kártyázni, akivel cél­ba lövök festményekre, akivel összekacsintok, ha el kell boronál- ni valami hézagot, aki ugyanúgy szereti az őzgerincet vörösboros mártással mint én, akinek a nagy­bátyja kanonok, vagy ha nem is az, vele henceg, aki...? Eh, a fenti felsorolás már-már úgy hat, mintha azt állítanám: én meg tőlük veszem rossznéven, ha sírva vigadnak. Igen, az ember talán nem is azon háborog, (nem is háborog- hat), hogy némely kemények a politikai trágárság és véres hancúr hívei. Kezükbe jobban illik a base­ballütő, mint szívükbe a megha­tottság. Fogcsikorgatva gyűlöl­ködnek, és semmi sem hatja meg őket. A haza gondolata sem. Csak a haszna. Holott mindenkinek joga van szeretni - s az egyébként botrány­hős verekedő, mindenki mást le­gorombító futballsuhancot is ta­lán szemernyivel jobbá teszi, ha van még a világon valami, ami meghatja. Aki csak úgy képes szeretni a hazáját, ha közben gyűlöl - az mindenkor megtalálja a gyűlölni valóját. A történelmet már né­hány ezer évnyi múltként tekint­hetjük át. S nem tudunk olyan pil­lanatot egyetlen nép, egyetlen nemzet, egyetlen ország, egyetlen vallás, egyetlen birodalom törté­netéből, amelyben valakit, valaki­ket ne gyűlöltek volna. Mondani szokták, hogy a hajdani Firenze a legjobb példa: a (mai szóval) egy­aránt keresztény katolikus, egy nyelvű, egyazon néphez-nemzet- hez tartozó guelfek és ghibellinek gyűlölték és gyilkolták egymást: különbözőségük legföljebb olyan, mint a politikai pártoké, hiszen a pápa és a német-római császárság közötti feszültség szerint csopor­tosultak szemben álló oldalakra. A gyűlölet közöttük legalább olyan heves volt, mint manapság az ír katolikusok és ír protestán­sok között, mint némely faluban az alszeg és a felszeg között, mint egykor a magyar pápisták és kálo­misták között - ne is folytassuk. Úgy tetszik, a futballháborúk és vallásháborúk, a városháborúk, faj háborúk, véres pártcsaták, a tuszi-hutu tömegmészárlások kö­zepette senkit - vagy nagyon ke­veseket - jellemez a józan ész. Talán a távoli harcok és kegyet­lenkedések megítélésében oko­sabbak vagyunk. Abba talán bele-beleborzon- gunk, hogy „itt, a szomszédban” ezerszám ölték egymást bosnyá- kok, szerbek, horvátok - és vezé­reiket rendre elítélik Hágában. Lassacskán mindhárom, végül is egynyelvű csoport tábornokai, hóhérai egyazon börtönben ül­nek. Talán találkoznak is, ha vi­szik őket sétára vagy tanúvallo­másra, és - ha a bilincs engedné - talán szalutálnának is egymás­nak. Legfeljebb, ha albánokat is odavisznek, nehezebb lesz még a t szalutálgatás is. Őszintén szólva, nem láttam még embert a Földön, akit észér­vekkel le lehetett volna beszélni a gyűlöletről. A gyűlölet előbb fo­gan meg az emberben, mintsem képes lenne megfogalmazni az okait. Az érveit. Amiképpen a szerelem is nehezen foglalja sza­vakba indokait, ha pedig megte­szi, kivételes esetekben lírai re­mekművet alkot, amelyben gyö­nyörködünk ugyan, de nem té­rünk meg tőle: azaz nem leszünk szerelmesek ugyanabba az esz­ményi figurába. Az átlagos szerel­mes, ha nagyon rákérdezünk: mi­ért hiszi azt, hogy Ildefonzó nél­kül nincsen élet, legfeljebb köz­helyeket dadog magyarázatul. Tessék megkísérelni kifaggatni a világon bárhol, a Brit Szigetektől Hondurászig, Spanyolországtól Törökországig vagy az afrikai Csádig egy-egy labdarúgócsapat rajongóit, hogy miért épp azt a klubot imádják? Készültek erről közvéleménykutatások, a mélyin­terjúk kiderítették, hogy ki-ki „be­leszületett” a (mondjuk) „Fradi- drukkerségbe”, már nagyapa is a Ferencvárosért élt-halt, avagy a srácok, az osztálytársak vitték el a szurkolót az Újpest kölyökcsapa- tába, avagy a Machester United, az Ajax vagy a Hertha edzésére. Ész-okok? Nem, nincsenek, még az utólag és művileg konstruáltak sem állnak meg, és végképp rela- tivizálódnak, amikor - manapság - egy csapat minősége azon mú­lik, hogy hány millióért milyen já­tékosokat vásárolhat meg a világ­piacon. Persze, nagyon fontos beleszü­letni valamilyen szerelembe. Hon-szerelembe, az anyanyelv boldog, minden árnyalatban, sza­bályosságban és finom szabályta­lanságban úgy gyönyörködőt, amiképpen az ember a gyermekét csodálja, ahogy az kacag, ugrál, bolondozik vagy álmában moso­lyog. Az ember a hazáját és anya­nyelvét, nemzete költészetét és zenéjét, géniuszait és hibáit, szépsége határtalanságát és korlá­táit úgy ismeri-szereti, mint a ter­mészetet, amelybe sorsával bele­született. Nehéz lenne merőben észérvekkel bizonygatni, hogy én magyarként jobb, szebb, régibb, tehetségesebb nemzetet szeretek, mint amilyet az olasz, a görög, a német vagy az orosz szeret, ami­kor a magáét csodálja. S noha vannak, akik dühükben könnyen találnak ürügyeket, hogy miért gyűlöljék a labancot, az oroszt, a románt, a németet, a zsidót - ezek jobbára: konstruk­ciók. Csakhogy, sajnos, az ellenér­vek, ha vannak is, nem működ­nek, nincsen hatásuk. Annyit érnek, amennyit egy szurkoló szavai érnek, amikor „meg akar téríteni”, a maga tábo­rába igyekszik vonni egy ellen­drukkert. Bodor Pál (DIURNUS) ) ) i > Tv-jegyzet Párbaj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents