Új Dunántúli Napló, 2001. augusztus (12. évfolyam, 208-237. szám)

2001-08-11 / 218. szám

2001. Augusztus 11., szombat RIPORT 7. OLDAL KU LTÚRA ­Soknemzetiségű diákhad Az V. Pécsi Nemzetközi Kultúrhét és Diákfesztivál négy kontinens­ről érkezett résztvevői tegnap a város nevezetességeivel ismer­kedtek. A nyitóünnepségét csak este tartották a Pécsi Tudomány- egyetem Ifjúság úti főbejáratánál, ahol a műsor közepette dr. Kékes Ferenc, a Baranya Megyei Köz­gyűlés elnöke, dr. Tóth József, a PTE rektora, és dr. Kunszt Márta, Pécs Közgyűlése kulturális bizott­ságának elnöke köszöntötte a ta­lálkozó több száz résztvevőjét. A diákok ma baranyai kirándu­lásokon múlatják az időt. Vasár­nap 10 órától médiajogi kerekasz- tal-beszélgetés lesz a PTE Ifjúság úti konferenciatermében, majd 15 órától pécsi vetélkedő zajlik, ami meglepetéseket ígér a belvárosi lakosságnak is. Hétfőn 10 órától a PTE konferenciatermében meg­kezdődnek a plenáris előadások is a filmek erejéről, az ifjúsági kul­túráról, a divatról, a médiáról és a mozgásművészetről. RUHAKÖLTEMÉNYEK PAPÍRBÓL. Országos origami találkozó kezdődött tegnap Pécsett, a Hajnóczy Kollégiumban, a Puskin téren. A rendezvényre kétszázötvenen érkeztek, a hazai vendégek mellett jöttek papírhajtók Angliából, Németországból, Észak- és Dél-Amerikából. A háromnapos összejövetel program­jában papírból készült ruhák bemutatója, színielőadás, hajtogatási bemutatók', valamint játszóházak sze­repelnek. FOTÓ: LÄUFER LÁSZLÓ Egy eltűnt könyvtár nyomában , Az atyaként összecserélt prépost és a bizonytalan születési dátum A Szép Tiszta Pécsért Alapítvány engedélyt kapott Pécs Közgyűlésétől, hogy emléktáblát helyezhessen el a Kápta­lan utca 2. számú házon a következő szöveggel: „Hazánk el­ső nyilvános könyvtárát 1477-ben ebben házban alapította Handó György prépost”. A tábla avatása a szeptemberi Pécsi Napok idején lesz. Csakhogy a felirat adata kétséges. Van olyan helytörténeti ismerte­tő, amely 1476-ra teszi első nyil­vános könyvtárunk alapításának évét és Hampó Zsigmond prépos­tot nevezi alapítónak. Ernuszt Zsigmond püspöknek tulajdonít­ja a könyvtár létesítését a 2000- ben megjelent „Millennium Bara­nyában és Pécsett” kiadványban dr. Bezerédy Győző helytörténész. Ugyanakkor a Baranya Megyei Közgyűlés az épület tulajdonosa­ként, Pécs Közgyűlése pedig mint az emléktábla elhelyezésének en­gedélyezésre hivatott testület másfél évvel később - az Orszá­gos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlékfelügyeleti Igazgatósága engedélye alapján - az említett közös kiadványukban szereplőtől eltérő adatú emléktábla elhelye­zését hagyta jóvá. Az alapítvány az emléktábla szövegét néhai Petrovich Ede helytörténész eredményeire ala­pozta, ő pedig Vaspasiano Bistricci firenzei könyvkereskedő visszaemlékezéseiből vont le kö­vetkeztetéseket. Azt, hogy mi­után Handó György pécsi prépost 1476. december 22-én Budán megáldotta Mátyás és Beatrix há­zasságát, Itáliába utazott, s ott több mint 3000 aranyforint érték­ben könyveket vásárolt. A könyv­táralapítás hazaérkezése után, 1477-ben valósult meg. Dr. Kövecs Ferenctől, az alapít­vány kurátorától tudjuk, a Kalocsai Főegyházmegyében találtak adato­kat arra, hogy Handó György ma­gával vitte Pécsről híres könyvtá­rát. A könyvek sorsa azonban is­meretlen. Bezerédy Győző érdeklő­désünkre azt vá­laszolta, hogy a hagyomány alapján írta könyvtáralapító­nak Ernuszt Zsigmond püs­pököt. Aztán kedvünkért mégis utána nézett, és kiderítette, hogy a névváltozatok hasonlósága megtévesztette. A té­ma szakértőjeként Boda Miklós (képünkön) irodalomtörténész­könyvtárost javasolta megkérdezni.- Ernuszt Zsigmondot, Janus Pannonius utódát a pécsi püspök­ségben Hampónak is hívták. Más­fél évtizede egy pécsi helytörté­neti útikönyv összevonta Handóval és Hampó Zsigmond prépostként szerepeltette. A kincsgyűjtő Ernuszt (Hampó) Zsigmond püspök személyiségé­hez egyébként nem illik a könyv­táralapítás. Handó Györgynek is van névváltozata: Hantó, Hanthó, Hasznos. Egyetlen könyv sem maradt fenn azonban, amely bi­zonyítaná, hogy az ő gyűjtemé­nyében volt. A firenzei könyvke­reskedő azt írja róla, hogy egyhá­zában könyvtárat alapított, amelynek élére megfelelő ellátás­sal papot is állított és megnyitotta az érdeklődőknek. Az is kérdője­les tehát, hogy káptalani, vagy magánkönyvtárról van-e szó, il­letve egyről vagy netán kettőről. Mivel Petrovich Ede bebizonyítot­ta, hogy a mai Káptalan utca 2. szám alatt volt a nagypréposti ház, a könyvtár feltehetően itt le­hetett, de azért ez is csak követ­keztetés - mondja Boda Miklós. Az évszámmal kapcsolatban említi, van olyan forrás, amely szerint Handó György nápolyi út­járól hazatértében vásárolta a könyveket. Félreértésből eredhet az a beállítás, hogy 1476 decem­berében az akkor még csak pré­post Handó György áldotta meg a királyi pár házasságát, legalábbis eskető papként nem tehette. An­nak nincs nyoma, hogy 1477-ben Handó hivatalos kiküldetésben járt volna Itáliában. Mindebből a tények új rende­ződése következik: a könyvtár­alapító személye biztos, a könyv­tár helye valószínű, -a dátum azonban erősen kétséges. De le­het, hogy mégis kőbe lesz vésve a Zsolnay Múzeum falán, hiszen rendelet van róla. DUNAI I. Baranyaiak a budavári gálán A Kultúrával a Nyugat ka­pujában 2000-2001 rendez­vénysorozat országos szak­ági bemutatókon 23 élvo­nalbeli művészeti együttes és kilenc szólista képvisel­te Baranya megyét. Közülük nyolc első helyezést ért el. Tegnap a Baranya Megyei Ön- kormányzat székházában Bokor Béla, a megyei közgyűlés alelnö- ke, Baranya Megyei Millenniumi Intéző Bizottság társelnöke két később ismertté vált első helye­zettnek adta át a bizottság által adományozott emlékérmet és oklevelet: a Siklósi Művelődési Központ Pelikán Táncegyüttes­nek (vezetője Bodnár László), és a komlói Mózes Balázs szavaié­nak, a pécsi Kodály Zoltán Gim­názium végzős diákjának. A kitüntetések átadásához kapcsolódva elhangzott, hogy augusztus 18-19-én Budapesten, a várnegyedben rendezendő összmagyarsági gálának hét ba­ranyai résztvevője lesz: a Komlói Pedagógus Kórus, a Pelikán Nép­táncegyüttes, a Harkány Big- Band , Rovó Péter szólótáncos, a siklósi Semarkuse Horvát Asz- szonykórus, a pécsi Szibi-Robi Majorette Együttes és a komlói Wache Jánosné szájharmonikás. A budavári Magyar Kultúra Háza augusztus 19-i műsorának hat produkciójából kettő szintén ba­ranyai lesz: Mózes Balázs Szilá­gyi Domonkos Betegen című ver­sét adja elő, a pécsi Sz-Brothers tánccsoport Swing mindhalálig számával lép föl. ___________im. _________Futnak a képek__________ Há ború fent és lent 1941. december 7-ének, a Pearl Harbor elleni japán orvtámadás­nak, ahogy az amerikaiak neve­zik, a Day of Infamy-nak: „a gya­lázat napjáénak a története már korábban is megjelent a film­vásznon. Ám igen tanulságos, hogy Michael Bay, a Pearl Harbor mostani rendezője (két ismert kalandfilm, A szikla és az Armageddon szorgos iparosa) ezúttal nem a témát 1953-ban fel­dolgozó Fred Zinnemann dezil- lúziós módszerét választotta. A Most és mindörökké, amelyben a főhőssel saját bajtársai végeznek, önkritikus képet festett az ameri­kai hadseregről: a japán támadás itt szadisták, „zsúrfiúk és nyám­nyilák” világára csap le, mintegy büntetésként. Michael Bay azonban széttépi ezt a receptet. De nem kell neki Richard Fleischer 1970-ben for­gatott Tora! Tora! Tora! című munkájának tárgyilagos semle­gessége sem. Michael Bay ugyan­is idealizálni és „imázst építeni” akar. Ez nem lehetetlen feladat, ám rögös úton kell haladnia an­nak, aki erre vállalkozik. Kétség­kívül nehezebb, mint bírálni és illúziókat rombolni. Kér­dés, az illető hogyan oldja meg a dolgot. A válasz tipi­kusan hollywoodi: úgy, mint a gazdag ember, aid a pénze segítségével akarja áthidalni a problémáit. A rendezőnek van 135 millió dollárja és a mai körülmé­nyek között csúcstechni­kának nevezhető appará­tusa. Ez nem minden, de nem is semmi. Ahhoz elég, hogy valóban három­száz japán gép támadja Pearl Harbort (mint bizo­nyára emlékszünk, a Honfoglalás-ban hat bese­nyő lovas űzte el Etelköz­ből őseinket), ám a kom­putergrafika könnyen túl­zásokra csábít: a bombák nyo­mon követése a levegőben már inkább a videojáték kategóriájá­ba tartozik. Trükkös, de komoly­talan. Az eszményítés és az „imázs- formálás” nehézségei is kiütköz­nek. Roosevelt elnök példázatos felállása a tolószékből a kor­mányülésen („Nekem ne mond­ják soha, hogy: lehetetlen!”) sze­rintem túlzás, a japán admirális összegzése a támadás után pedig („Attól tartok, csak felébresztet­tük az alvó óriást.”) kétszeresen is dramaturgiai hiba: egyrészt an- ticipáció, vagyis előlegezés (mintha már tudná, mi történik majd Hirosimánál), másrészt ön­ellentmondás, mert ha így véli, miért csinálta. Doolittle tábor­nokkal sem kellett volna elmon­datni, miközben jelentősen a két főhősre néz, hogy „azért fogunk győzni, mert ilyen katonáink vannak”, mert ez didaktikus. Az efféle megállapítások megfogal­mazását jobb a nézőkre bízni. Amiért azonban a rendezőt - s nem utolsó sorban a forgató­könyvírót, Randall Wallace-t di­cséret illeti, az a film szerelmi­magánéleti vonulata. Megtalálták ugyanis az átnézett történelem- könyvekben és históriai doku­mentumok sorában azt a lábjegy­zetet (történelmi tárgyú mozi­darabot mindig az ilyen lábjegy­zetekből kiindulva kell felépíte­ni!), amelynek tárgyát a cselek­mény előterébe lehetett állítani. A japán támadás teljesen váratla­nul érte Amerikát: elpusztult a veszteglő flotta s a földön meg­semmisültek a repülőgépek. Ezt mondja a történelemkönyv. És most jön a lábjegyzett csupán két vadászpilótának - belőlük lett a filmben Rafe McCowley és Danny Walker - sikerült egy-egy épen maradt géppel a levegőbe emelkedni, s felvenni a harcot a betolakodókkal. Világos, hogy róluk kellett filmet forgatni. Ez az imázsnak is megfelel, és a fikciót is lehetővé teszi. Rafe és Danny két gyermekkori jóbarát, akik most ugyanazt a lányt szeretik. Ennek a szerelmi háromszög­nek a bemutatása dramaturgiai szempontból kétségkívül hatásos (a halottnak vélt kedves visszaté­rése ősrégi panel, ám mindig be­válik), morális megközelítésben pedig valóban elgondolkodtató (ahogy a két barát az adott viszo­nyok között feldolgozza ezt a szi­tuációt, majd pedig az, hogy Rafe fogja felnevelni Danny árváját). Tényleg azért győztek, mert ilyen katonáik voltak (meg pén­zük, persze). De ezt Doolittle tá­bornok nélkül is lehet tudni. Nagy Imre A film hősnőjének szerepében Kate Beckinsale Egy öregember emlékirataiból Herr Mecénás Volt 'a hatvanas évek végén a Sopianae gépgyárnak egy szimpatikus igazgatója, aki észrevette, hogy az egyik karbantar­tó lakatos azért van sokat táppénzen, mert ilyenkor otthon szobrokat farag. Behívatta a fiatalembert, s azt mondta neki:- Nézze, Bocz elvtárs! Maga szíveseb­ben farag szobrot, mint dolgozik. Ne mászkáljon nekem táppénzre. Faragjon szobrot munkaidőben. A gyárnak. Több kisebb munka mellett, így szüle­tett egy hat és fél méteres triptichon. A gyár ebédlőjébe került. Magam mondtam az avatóbeszédet. Aztán más igazgatók jöttek, a gyár új telepre költö­zött. S amikor Bocz Gyula életmű-kiállí­tásra készült, megkereste a gyárat, hogy kölcsönkérje e reprezentatív munkáját. Ám a triptichonból már csak két táblát tudtak előkotorni, a raktárból. Az akkori igazgató, egyben felszámo­lóbiztos, kétségbevonta, hogy valaha is volt harmadik rész. Mondtam, mi a címe. Azt mondta: változtassák meg a címét. A kamerába nem volt hajlandó semmit mondani, amolyan aládumálunk a ké­peknek tudósítást forgattunk. A bíróság kártérítést ítélt a művésznek, de a hak- stocknak elvitt szárny nem került elő. Aztán német cég vette meg a gépgyá­rat. S hallom, hogy az új igazgató jutal­mat tűzött ki, annak, aki megtalálja az el-' veszett darabot. Hamar meglett, s még meg lehetett menteni. Sőt, ismét méltó helyre került a mű. Nemsokára Lantos Feri jelezte, forgat­ni kellene a gépgyárban, ez az új igazga­tó egy csúcs. Kiderült, a szocializmusban felduz­zasztott adminisztráció racionalizálása után, két üres szint maradt az irodaépü­letben. A német direktor ezt felajánlotta, az egyetem helyszűkében szenvedő mű­vészeti karának, pontosabban a festő tan­széknek. Azóta a gyártelep hátsó udvará­ban doktorandusjelölt szobrászok farag­nak, az irodaépületben mesteriskolások, oktatók és doktorandusok műtermeket alakíthattak ki. Jött a kapitalista igazgató, ám ahe­lyett, hogy borsos bérleti díjért kiadja a két szintet, az Egyetem Művészeti Kará­nak adja bérbe a szabad területet, évi 1, azaz egy magyar forintért. A tévéforgatás során láttam, hogy iro­dáját is modern, kortárs plasztikák ékesí­tették, s hallottam, hogy otthonában is, itt vásárolt, hasonlókat gyűjt. Pár év múl­va, arra járva döbbenten néztem, hogy Bocz Gyula Csillagok című nevezetes szobra, a Villányi Szoborparkból a gyár kapuja elé került, tehát valójában, a város köztéri szobrának számít. Szégyen, hogy ez az egyetlen Bocz-mű, köztéren, Pé­csett. Azt már csak kevesen tudjuk, hogy amikor a Parti Galéria utoljára helyiség­gondokkal küszködött, akkor is Dieter Eppler segített. No nem közvetlenül, egy hamburgi alapítvány közbeiktatásával, de gyakorlatilag megvette a galériának azt a pincét, ahol a kiállítások jelenleg vannak. Talán, nem csak azért segített, mert ez a galéria tette a legtöbbet a fiatal pécsi művészek megmutatásáért, nép­szerűsítéséért, hanem meghathatta, hogy mindeközben adósságokban ver­gődnek, mégsem engednek a színvonal­ból egy kis haszon érdekében. Ez csak sejtésem, mert amikor fölajánlottam, hogy tévéműsort készítek a rendhagyó esetről, a galéria tulajdonosai megrémül­tek: Lehetetlen, azt kérte, tartsuk titok­ban. S úgy lett. Dieter Eppler, a Hauni pécsi gyárának igazgatója nyugdíjba ment. Am váro­sunkban él ma is. Megszerette a klímáját. S úgy gondolta, nem elég, hogy a művé­szek szívébe belopta magát, le kellett ten­nie névjegyét a város arculatán is. Nem hivalkodóan, diszkréten, ahogy addig. Van Pécsett egy sajátos kuriózum. Ma már mutogatják az idegenvezetők azt a két utcai sarokrácsot, amelyen a lakatok eredetileg üzeneteket hordoztak, ma már inkább egy-egy szerelem emlékének ta­núi a Janus Pannonius utcában. Érdekes, rendhagyó, megható látvá­nyosság. Ám, gondolom Eppler úr, precizitást és rendet kedvelő szemét bántotta, hogy rozsdásak a rácsok, mögöttük szemét, omladozó fal. Ezért dönthetett úgy, hogy elegánssá teteti, a még ma is lakatokat fogadó rácsot. S rendelt oda egy sarokba simuló márványplasztikát. Azaz, hogy dehogy ő! A Környezetünkért Alapít­vány adja a városnak, s avatja föl szep­temberben. Eppler úr csak kitalálta. A pénz meg egyszer csak ott volt az Alapít­vány számláján, a Hauni Gépgyár támo­gatásaként. S ami számomra még nagyon kedves a dologban, e rendhagyó köztéri látvá­nyosság mögé, Dévényi Sándor építész jóvoltából, a romantika korából ittfele­jtett, rendhagyó szobrász, Böszörményi István készít márványplasztikát, akinek életútjáról az elmúlt heti tárcámban el­mélkedtem. A Jókai tér után, ez a piciny szöglet is úgy fest majd, mint bármelyik rangos európai város fotózásra ingerlő részlete. Bükkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents