Új Dunántúli Napló, 2001. július (12. évfolyam, 177-207. szám)

2001-07-18 / 194. szám

2001. Július 18., szerda RIPORT 7. OLDAL K U L T U R A A Tiszaháti hangulatok című műsort próbálják az együttes tagjai FOTÓr TÓTH LÁSZLÓ A Mecsek Tajvanba utazik Tajvanba utazik holnap a Mecsek Tánc- együttes. A háromhetes kinttartózkodás so­rán egy fesztiválon vesznek részt. Az 1955- ben alakult együttesnek ez a második távol­keleti útja. A Néptáncfesztiválok Világszövetsége ajánlására vesz részt július 19-től három héten át Tajvan­ban a Gyermek és Ifjúsági Néptáncfesztiválon a pécsi Mecsek Táncegyüttes. A július elsejétől augusztus 20-ig tartó rendez­vényen a világ minden tájékáról fellépnek tánc­csoportok, mondja Molnár János, az együttes ve­zetője. Az 1955-ben alakult együttes sűrűn utazik különböző országokba, de Európán kívülre ritkán sikerül eljutniuk. 1970-ben Vietnamban, 1978- ban pedig Szíriában jártak, az akkori csapatból csak Molnár János kötődik még a Mecsekhez, amely jelenlegi felállásában 1993 óta lép színpad­ra. Molnár akkor lett vezető, s a mostani tánco­sok jó részét gyermekként hozta magával. A Mecsek Táncegyüttest részben az önkor­mányzat tartja fenn, de jelentős pénzek folynak be fellépéseik bevételeiből. A mostani útjukat a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Pécsi Tu­dományegyetem finanszírozza, hiszen a 27 fős csapat útiköltsége 7,5 millió forint. Ezek az uta­zások nagyon fontosak a tagok számára, mond­ja Molnár János, hiszen egyébként nagyon ne­héz egy amatőr együttest egyben tartani, amikor a létfenntartás, valamint a család és a munka­hely gyakran ellenérdekeltek. De biztató a tánc- együttes jövőjét tekintve, hogy az utánpótlás csoportok megteltek, és nem kevesebb, mint ti­zenöt iskolából járnak a próbákra a gyerekek. CSERI LÁSZLÓ Pécsi együttes a fúvósolimpia győztese A fúvószenekarok hollan­diai világversenyén a Pécsi Vasutas Koncert-fúvósze­nekar kiemelt első díjat kapott. Magyar együttes er­re a versenyre eddig még sohasem jutott el. Ötven évvel ezelőtt rendezték meg először a hollandiai Kerkrade városában a World Music Contest versenyeit. A négyévenként meg­tartott nemes vetélkedő a világ legrangosabb fúvószenei találko­zója, nem véletlenül hívják fúvós­olimpiának. Már az indulás jogát is nehéz megszerezni, Magyaror­szágról ez eddig egyetlen együt­tesnek sikerült, a Pécsi Vasutas Koncert-fúvószenekarnak, amely ráadásul kiemelt első díjat nyert a napokban, s ezzel bekerült a világ fúvószenekarainak krémjébe. Nem volt könnyű, mondja Neumayer Károly karmester, hi­szen előzetesen egy CD-n kellett elküldeniük a műsort, amely után megjelölték a kegyetlenül nehéz kötelező mű mellett a szabadon választottat, esetükben Lendvay Kamilló Csajkovszkij mester utol­só üzenetét. A pécsiek az első kategóriában indultak, amelybe 16 együttes ju­tott a világ minden részéről. A színvonal, állítja Neumayer, rend­kívül magas volt, tapasztalatai szerint talán csak a valenciai ver­seny állít hasonló mércét az együttesek elé. A zsűri tagjai azonban a vasutasokat 9,5-től 10 pontig terjedően minősítették a 10-es skálán. cs. l A legjobb barátja az orgona volt Mágocs díszpolgára lett Balatoni Mátyás egyházzenész Az első magyarországi Kodály Zoltán nevét viselő mágocsi kórus egykori karnagyának, Balatoni Mátyás orgonamű- vész-zeneszerzőnek Mágocs nagyközség fennállása 750. évében az önkormányzat a díszpolgári címet adományozta.- Amikor a hívek kimentek a vasár­napi mise után a templomból, egyedül maradtam a legjobb bará­tommal - eleveníti fel legfrissebb emlékeit a most 83 éves Balatoni Mátyás (képünkön). - Úgy érzem, emlékezett rám ő is, hiszen hajdan naponta találkoztunk, gondját vi­seltük egymásnak. Szinte együtt él­tünk. Ha egy napot orgonálás nél­kül töltöttem volna, beteg leszek - folytatja a mester. - Én pedig gon­doskodtam róla, hogy évente javít­gassák, újrahangolják. A mágocsi gyerekként fölcsepe­redett Balatoni Mátyást már kamasz­korában Ausztriában taníttatták, ké­sőbb Pécsett teológiát, a Budapesti Pázmány Péter egyetemen pedig angolt, németet és latint tanult. A háború után csak nehezen indult el a pályája. 1956 után egy évre bebör­tönözték. Később Mágocson világi és egyházi kórusa is volt. Kodály Zoltán egy ottani látogatása után el­sőként a mágocsiaknak engedte, hogy fölvegyék a nevét, így ez az or­szág első Kodály-kómsa. Egyházze­nei vonalon Balatoni Mátyás már a háború alatt megalapozta későbbi sikereit. Szerzeményei között szám szerint öt Áve Mária című mű szere­pel. Az 1940-ben írottal 1993-ban Németországban, az 1955-ben írot­tal pedig tavaly Moszkvában sze­rezte meg félszáz hasonló pályamű közül az első helyet. Utóbbit Propst Evelyn adta elő, aki Pécsett, a zene­tanán szakon most végzett. A mágocsi millenniumi ünnep­ségen átvett okmány felsorolja a helyben egyszerűen csak Matyi bá­csinak szólított egyházzenész felso- rolhatatlan érdemeit. Köztük a két évtizedes községi templomi kánto­ri, orgonistái szolgálat, a kórus, az ének- és zenekultúra terén a Kodály által is méltányolt tevékenysége egyaránt szerepel. Küzdelmes élete újabb színtere később a pécsi Szé­kesegyház lett, ahol Halász Bélával együtt szolgáltak orgonistaként. Közben megszületett egy seregnyi mű, a Mágocsi induló, az utóbbi idők hazai kóruséletében nagy port fölkavart Millenniumi Himnusz és a Millenniumi Induló. A mágocsi díszünnepség is ezzel az indulóval vette kezdetét. A kétnapos ünnepség legszebb perce a hajdani orgonával való szembesülés és a mise utáni szabad fantázia, improvizáció volt. Sokan bent maradtak, visszasurrantak a templomba a fenséges futamok hal­latán. Emberöl­tővel ezelőtt, Ba­latoni Mátyás egy helybeni harmóniumon tanult zenélni. Jól csellózik és zongorázik, pár éve még napi három órát töl­tött a zongora mellett. - És ma? - Ma még többet! - Nem Beethovent, nem Lisztet ját­szom, de valamin mindig dolgo­zom, valami mindig elindítja az uj­jaimat a billentyűkön. BEBESSI K.- Csak van itt valahol egy menedék­ház. Totál eltévedtünk. A síneken kellett volna mennünk.- Mindegy már, csak nem meg­állni. Egy, kettő, indulás! - sürgeti őket Sári.- Álljunk meg egy kicsit... - kö­nyörög Jód.- Nem lehet! Legalább helyben ugrálj, így ni! - biztatja megint Sári, majd maga is ugrálni kezd. Míg egy­szer csak le nem rogy a hóba. - Jaj, a bokám...- Mi van veled? - ugrik oda Zsiga.- Kibicsaklott valami göröngyön.- Nem baj, majd segítünk. Jód, hogy az ördög vigyen már el...! Fogd meg a másik oldalról. így vonszolódnak egy ideig, míg a fiúk is teljesen el nem gémbered- nek az egyre kegyetlenebb hideg­ben. Nincs más választásuk, mint hogy valahová bevackolódjanak, és éjszakára kunyhót építsenek ma­guknak. Míg Zsigáék ágakat próbál­nak gyűjteni, Sári tehetetlenül ül egy fa tövében. Süvít a jeges szél, hordja a havat. Később a fenyők között, egymás­hoz bújva, a végletekig kimerültén, dideregve kuporognak a hófúvás­ban. A kunyhó nem sikerült. Amikor derengeni kezd a hegyek mögött az ég, Zsiga hiába próbálja élesztgetni Sárit. Mintha neki sem akaródzna már felkelni innen, fagy­jon meg ő is, tán az lenne a legjobb.- Semmi baj, kiscsibém, szerel­mem. Bújj hozzám szorosan. Hol­nap, Sárikám, szabadok leszünk, mint a madár! - motyogja és kön­nyek közt szorítja maghoz az élet­telen testet. 14. A Los Angeles-i Magyar Házban a színpad előtt hosszú asztalokon cserkészek takarítják el a vacsora maradványait. A színpadon megje­lenik egy köpcös, szemüveges, ko­paszodó, hatvanas éveiben járó úr, akinek néhány ujja hiányzik. A te­rem elcsendesedik. A szavalómű­vész meghajol:- Bajtársaim! Magyarok! Ady Endre, Góg és Magóg fia vagyok én. Góg és Magóg fia vagyok én... Nézzetek rám! Látjátok ezeket a ke­zeket? A hazánkba benyomuló szovjet csapatok visszaszorítása közben veszítettem el ezeket a drá­ga ujjakat! - Itt hirtelen hangot vált.- De hiába döngetek én kaput és fa­lat, amikor tehetetlen vagyok... És mégis megkérdem tőletek, hogy szabad-e sírni a Kárpátok alatt? - Kis szünetet tart. - Tizenhat év telt el di­csőséges forradalmunk leverése óta, de a sebek nem gyógyulnak. - Vetkőzni kezd. - Látjátok ezt itt? Orosz golyó szaggatta - a vállán lát­ható sebhelyre mutat. - De akik job­ban ismernek, azok tudják, hogy máshova is jutott az ólomból. - Egé­szen belevadul. - Hadd kérdezzem meg, hogy szabad-e Dévénynél be­tömi nekem új idők dalaival? Fü­lembe forró ólmot öntsetek...- De az enyémbe is - hallani a színpad mellől.- Minek szól bele? Legyek az új, az énekes Vazul. Tiporjatok reám durván és gazul, ahogy Kádár tette az otthon maradottakkal. De nem hagyjuk ezt, Magyarország! És nem telik bele másik tizenhat év, kitaka­rodnak a komonista pribékek szent hazánk földjéről, de addig sírva, kínban, mit se várva, mégis csak száll új szárnyakon a dal, s ha elát­kozza százszor is Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar! A produkciót vad taps jutalmaz­za, a művész csupasz felsőtesttel hajlong, majd lejön a színpadról. Rögvest ahhoz a férfihez ront, aki közbekotyogott, előbb csak szóban szidalmazzák egymást, majd bírók­ra mennek. Kisebb tömeg verbuvá­lódik körülöttük, a leghátsó alakza­tokban ismerős arcok: Zsiga és Jód nyújtogatja a nyakát. A csetepaté végeztével egy kipi­rult arcú, rendetlen külsejű férfi lép oda Zsigáékhoz egy kopasz férfi in­vitálására.- Jöjjön már ide, Gyuri bácsi, egy pillanatra! - mondja a kopasz. - Á srácok most érkeztek hazulról. A kommunisták elől menekültek. Nem tudnál segíteni nekik? Megér­demlik. Fiúk, egyébként Gyuri bá­csi adja ki a magyar emigráció leg­komolyabb lapját, ezt elülhetitek.- Alászolgája. George de Kacsó.- Akármi legyek, ha ez nem az a Kacsó elvtárs, aki anyámék üzemé­ben volt párttitkár '56 előtt - súgja azonnal Joci Zsigának. De Kacsó is elemében van ma es­te.- Jól van, srácok. Itt van egy adag újság, első menetben ezt osszátok szét. Ma ingyen van mindenkinek. Aztán majd meglátom, mit tehetek értetek.- Menni fog. Tisztára, mint ott­hon a téren: lapot kell osztani... - néz egymásra a két fiú.- Ja. Kérdés, mit lehet nyerni - te­szi hozzá aztán Zsiga. 15. Az este végeztével Kacsó magá­val viszi Zsigát és Jodt, és a kivilágí­tott evinyúkon meg bulvárdokon végigszáguldva elfuvarozza őket egy lerobbant házhoz, ahol lepar­kol. (Folyt, köv.) ____________________________________________ ________ Tárca Sz ép diákkisasszony, akik ismernek, hogy engem elkényeztettek. Akik azonban igazán ismernek, tud­ják, hogy ez nem igaz. Persze, én sem kényeztetem el a szüléimét, mert azt mondom, arra húsz-har­minc év múlva is ráérek. Ami ké­nyes (h)egykeségemnek látszik, az csak a pajzsom. Igaz, azzal ku­pán is vágok akárkit, ha kell. Az, hogy kissé nazálisán és énekelve beszélek, olykor fölényeskedem az öregekkel és a fiatalokkal, picit sértegetek, picinyit okoskodom- fontoskodom, azaz nem olvadok bele a szürke masszába, az nem szürkeállományi döntés nálam: csak merő önvédelem. Hátha így százszor meggondolja bárki, hogy legorombítson. Utálom, ha érzem, hogy valaki meg akar alázni. Elébe vágok, .kimutatom a fullánkomat - meg is szúrom né­ha -, még ha később kiderül is, félreértettem a szándékait, csak viccet mesélt volna. Nem igaz, hogy elfelejtettem, milyen voltam tegnapelőtt. Nem igaz, hogy vizsgadrukkjaim ösz- szes nyomát töröltem. Tévedés, hogy felvételiző magamat nem lá­tom magam előtt. Dehogy is gú­nyolódom a gólyajelölteken és prepákon! Világos, hogy most, ne­gyedéves koromban is megbuktat­hatna egy felvételi bizottság, ha akarna. No de azt is tudom, hogy a tanáraim közül is megbukna egyik-másik. Vagyis ne tessék azt hinni, hogy gőgös vagyok, kaján és kárörvendő, hogy lesajnálom őket magas tudásom ormairól. Nem gondoltam komolyan, hogy két-három év egyetem után, ha beállók gyakornoknak, a fő­nök rám bízza mások projektjei­nek a javítását. Persze, hogy tu­dom: erre 'igazából akkor kerül­het sor, ha legalább nyolc pályá­zattal már nyertem. Nem, egyáltalán nem deho- nesztáló reám nézve, ha lekülde- nek a sarokra újságért. Igen, azt is tudom, hogy ama ezer, nekem nagyon fontos könyvből még csak tizenegyet ol­vastam el. Nem, én senkit sem provoká­lok. Valójában szelíd vagyok és belül jó ízű. Izgalmas, ha egy fiú szemében meleg és vad fény vil­lan, jól esik, de nem szívesen koc­káztatok. Rettenetes lenne, ha nem éreznék soha egy kis vonzó veszélyt. Örülök, ha gyümölcsnek néznek, de észreveszik, hogy húsból-vérből vagyok. Tudom, hogy a fiúk olyanok, mint az egerek az egérfogó előtt: szeretnék megkaparintani azt a kis húst, csak ne csapódjon rájuk a (házasság-)kelepce. Persze, én is azt szeretném, ha megkaparin­tanák, és e percben még eszembe se jut a kimondott férjfogás. Ma­gamban őszintén hiszem, hogy ráérek - bár sejtem, az sem baj, ha két-három éven belül megtalálom a vadászzsákmány örökös gazdá­ját. Rácsapódik az öröm. Igaz, kicsit finnyás vagyok, ha akarom, feledékeny, ha akarom, felületes. Ki nem állhatom, ha szigorkodnak velem. Akkor a leg­érdekesebb meló is: robot. Robo­toljanak a robotok. Én nem va­gyok az. Nem hiszem, hogy minden gé­pies munka rám vár. Seperni, sőt, beírni a szövegszerkesztőbe más is tud. Én a hangulatokban élek, és azt szeretném, ha az, amit mások munkának nevez­nek, nekem olyan lenne mint a tánc: fél napot is hajladozik, ug­rál az ember, több gyors, ismételt mozdulatot hajt végre, mint a fu­tószalag mellett, mégsem érez közben fáradtságot. Tudom, nem lehet az egész életet derűben leélni. Aki ötven évig mosolyog, az idióta. De keserűségben, kudarcban sem szeretnék élni. A régi mon­dás: inkább irigyeljenek, mint saj­náljanak. Inkább tévedjenek a saj- nálkozók, mintsem az irigyek. Ha kell, ha belülről is érzem, hogy kell, nagyon is szorgalmas leszek. Attól, hogy rám parancsolnak, soha nem leszek szorgalmas. Nem tudom, mertem-e volna ezt mondani az egyiptomi rabság­ban a hajcsárnak. Minden sors Egyiptom is, csak arra kell vigyáz­nom, ne legyen hajcsárom. Igazából nincsen stratégiám, csak ösztönöm. Remélem, ez életösztön. Helyettem is tervez. Ha megkérdeznek, milyennek képzelem következő tíz eszten­dőmet, én is csak mázas monda­tokkal hozakodom elő. Ilyen hü­lyeségeket: „Semmiképp sem me­gyek férjhez.” Vagy: „Soha nem megyek férjhez, s ha együtt élek is majd valakivel, akit szeretek, nem megyek hozzá, akárhogy megbízom benne és magamban.” Ez, ugye, olyan feszes és kerek, hogy elhihető. Egyébként a gyerekeimet még soha nem láttam magam előtt, csak nagyritkán - például egyszer a tengerparton, álmomban - mint­ha hallottam volna kuncogni meg sírdogálni őket. Ez csak mák- szemnyi ideig tartott. Agapea, aki félig-meddig a ba­rátnőm, (persze, nem ez a ne­ve), meg merne esküdni, hogy én ravasz, kiszámított, taktikus kis nőstény vagyok. Azt is előre el- határozottnak képzeli, ami a zsi- gereim váratlan rögtönzése. Csak annyi igazság lehet ebben, hogy az ember tettei csak annyi félék lehetnek, ahány féle a teste meg a lelke. Önző és odaadó, boldog és óvatos, rettegő és adakozó, jó­lelkű és gonosz. Hogy mikor mit hív elő belőlem a helyzet, a tá­madás, az öröm - sosem tudom előre. Remélem, azért még kellemes meglepetéseket is szerzek ma­gamnak. Ha erre gondolok, hirtelen megnyugszom és mindenkivel egy kicsit jobb vagyok. Anyuval és Apuval is.” Bodor Pál (DIURNUS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents