Új Dunántúli Napló, 2001. július (12. évfolyam, 177-207. szám)

2001-07-17 / 193. szám

2001. JÚUUS 17., KEDD RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA ­Párizsban járt a pécsi Dukát Két évvel ezelőtt alakult meg Pé­csett a Dukát Néptáncegyüttes, amely a közelmúltban sikeresen szerepelt a Párizs melletti Argentuilben megrendezett 6. Európai Folklórfesztiválon. Ezen a fesztiválon évről évre az anyaországon kívül működő szerb néptáncegyüttesek vesz­nek részt, idén 34 volt a szín­padra lépő csoportok száma, amely azt bizonyítja, hogy szerb népi táncot nemcsak a Jugoszlá­via körüli országokban járnak. Az idei fesztivált, mondja Tamóczi Attila, a Dukát vezető­je, a helybéli francia együttes nyerte, de a rangos zsűri elisme­rően nyilatkozott az ő teljesít­ményükről is. A Dukát Néptáncegyüttes pécsi és Pécs környéki fiatalokból áll, s nem­csak a pécsi települési és a szerb kisebbségi önkormányzat támo­gatja őket, hanem Olasz, Sze­derkény, Szalánta és Nagykozár önkormányzata is, továbbá az olaszi horvát és német önkor­mányzat. Tagjai között a leg­több a horvát származású, s hogy mégis szerb táncokat ad­nak elő, az bizonyítja azt, hogy a kultúrát lehet politikától füg­getlenül is művelni. CS.L. FÁBAN FOGALMAZOTT GONDOLATOK. Csóti Gábor budapesti kép­zőművész (felvételünkön) kiállítása várja az érdeklődőket a pécsi Mű­helygalériában. A tárlat augusztus 5-ig látogatható, fotó! műller andre* A paradicsomi eper az élet sója Közel száz munkanélküli embernek adott reményt néhány éve Mindszentgodisán az Életsó Kft., amely azóta is sokuk­nak tartozik a munkabérrel. A kifizetésre, úgy tűnik, ugyanannyi az esély, mint arra, hogy mint ígérték: paradi­csom nagyságú amerikai epret termelnek. Három éve jelent meg Mindszentgodisán egy hölgy és egy úr, az Életsó Kft. emberei, akik egy nyolchektáros földet bé­reltek, hogy ott mezőgazdasági tevékenységet folytassanak. Kezdetben rengeteg embert akartak felvenni, s nagyon sokan jelentkeztek is a Baranya Megyei Munkaügyi Központ komlói kiren­deltségének közreműködésével, mondja Stégemé Milassin Erika kirendeltségvezető (képünkön). Többször is sor került csoportos tájékoztatásra Mindszentgodisán, a művelődési házban. A munkálta­tó képviselője elmondta, mivel szeretnének foglalkozni. Voltakép­pen mindennel, olyan képtelen öt­letek is elhangzottak, állítja Stégemé, amelyek az őrület köré­be tartoznak. Aztán néhány hónap alatt befulladt az egész vállalkozás, de még utána is gondok jelentkez­tek, hiszen az embereknek nem adták ki a szükséges igazolásokat a munkaviszonyról, nem fizették ki a munkabéreket.- Rettenetesen zűrös társaság volt - emlékezik vissza Stégerné. - Már a legelején is akadtak gya­nús jelek, amikor 9-re ígérték a jövetelüket, s 11-kor még nem voltak sehol, az emberek pedig egyre kevesebb türelemmel vár­tak. Nem lehetett pontosan tudni azt sem, ki a tulajdonos, problé­mák mutatkoztak a föld tulajdon­lása körül, bajok voltak a bank­kölcsönnel is. Az önmagáért beszél, hogy a cég 1997-ben jött létre, és már felszámolás alatt áll, mondja Wágner Béla, a Baranya Megyei Munkaügyi Központ Munkaügyi Felügyelőségének vezetőhelyet­tese. Az első bejelentés a felügyelőségre már 1998-ban megtörtént, s akkor kötelez­ték a munkál­tatót a jogsza­bályok betartá­sára, s több százezer forint munkaügyi bírság kiszabására is sor került. Tekintettel arra, hogy ezt nem teljesítette a kft., elin­dult a behajtására irányuló ál­lamigazgatási eljárás, amelynek a mai napig nincs eredménye. Aztán végrehajtási bírsággal súj­tották a felelős személyt két eset­ben is, amelyeket különböző eszközökkel sikerült befizettet­ni.- Mindenfélét akartak ezek - panaszolja Kiss Jánosné, a káro­sultak egyike -, azt mondták, hogy amerikai eperfát kell ültet­nünk, amely másfél méteresre nő, és kisebb paradicsom nagysá­gú epret terem. Az első hónap után fizettek, de aztán semmi. 94 munkanélküli embert vettek föl, ebből húszán jelentettük fel őket. A munkaügyi bíróság is a javunk­ra döntött, de azóta sem láttunk egy fillért sem. A tulajdonos bu­dapesti volt, ő eltűnt a pénzzel, még a számítógépüket is egy éj­szaka lopták vissza az irodából. Nekünk a férjemmel százezer fo­rinttal tartoznak. Adatszolgáltatásra kérik fel ilyen esetben a céget, vagyis arra, hogy bocsássák rendelkezésre az iratokat, a pénzt, ha van, tájékoz­tatott ár. Rácz Zsuzsanna felszá­molóbiztos. Az erre vonatkozó ké­résük azonban válasz nélkül ma­radt. Rácz Zsuzsanna pesszimista, nem valószínű, mondja, hogy a ki­fizetésekre sor kerül, mert tudo­mása szerint se pénz, se vagyon nincs. Ezért feljelentést tesznek csődbűntett miatt a tulajdonos el­len, s feltehetően fél-háromnegyed év alatt lezárul az ügy az egysze­rűsített eljárás szabálya szerint, hiszen nincs értelme az eljárás folytatásának. A büntetőfeljelen­tés pedig, ha másképp nem is, leg­alább pszichésen megnyugtathat­ja az érintett károsultakat. CSERI LÁSZLÓ Pannon Magyar Ház Ősszel adják át rendeltetésé­nek Pécsett az országban el­ső ilyen létesítményként a Pannon Magyar Házat. Fel­adata a hozzánk érkező hatá­ron túli magyarok segítése. A baranyai kezdeményezés meg­valósítását a másik három dél-du­nántúli megyén - Somogy, Tolna és Zala - kívül határon túli magyar szervezetek is szorgalmazták, a létesítmény kialakításában pedig Pécs város önkormányzata mel­lett a megyei területfejlesztési ta­nács és szponzorok is közremű­ködtek. A Pannon Magyar Ház lénye­gében közösségi és információs központja lesz a Pécsett és a régi­óban tartózkodó határon túli ma­gyaroknak. Rugalmas fogadó- készséget szeretnének működtet­ni, amibe például a számítógépek használatától a város egyetemein felvételiző külhoni magyar fiata­lok szálláslehetősége egyaránt be­lefér. A baranyai önkormányzat adta át a János utcában lévő ingatlanját a csaknem tíz éve létrehozott Ha­táron Túli Magyarságért Alapít­ványnak. Jelenleg az átalakítást végzik az épületen, mintegy 10 millió forintos költséggel. Ezt a részt ősszel már átadják, de sze­retnék a felújítást folyatni a má­sodik szinten, azt remélve, hogy a kialakításhoz, működtetéshez kormányzati segítség is érkezik, mert a befejezéshez további 13 millió forintra lesz szükség, w. *. A hét végén egy kissé a hőség is hozzásegített, hogy bekapcsolva a tévét időnként a képernyőre pil­lantottam a nagyvilág iránti kí­váncsisággal. Utazni vágyó em­bervolnék, s mert lehetősségem a szűkebb környezetre korlátozó­dik, örömmel néztem a hideg sör mellől, hogyan tölti óráit az em­berevők földjén a misszionárius, miként vájják ki a fatörzsből a ró­zsaszínű kenyér-lisztet a pápuák, majd végigutaztam a világ egyik legöregebb (1898-ban készített) kisvasúlján, Körösi Csorna Sán­dor nyomdokain Darjiling főutcá­jától a Himalája lábáig. Még a délelőtti Főtér is vonzott. Mi tagadás, ráébresztett, hogy időnként nem árt a hazai kisvá- rosok-falvak világára, a helyi szo­kásokra rátekinteni, megízlelve a táj ételét, italát, s hogy a rétessü­tés vagy a halászléfőzés helyi tit­kai kedvesebbek lelkemnek mint a legtöbb tévécsatornát és főidőt elárasztó szappanoperák nya- valygásai vagy a bugyuta akció­filmek véráztatta győzelmei. A vasárnap délelőtti országjárás botladozásai és olykor meglehető­sen gyöngén előkészített interjúi ellenére is szívemhez nőtt a főtér­beli mosolygós szemű riporter­hölgy olykor természetes, olykor erőltetett rácsodálkozása a „népi Magyarországra’’. Az öreg aszta­losműhelyre, rozsdásodó ráspoly­ra, a repedt fazekaskorongra vagy éppen utolsókat fújó kovács- fújtatóra. Rádöbbentett, hogy minden averzió ellenére egyre jobban megbecsülöm és tisztelem azokat az erőfeszítéseket, melye­ket manapság a közszolgálati te­levíziónk tesz annak érdekében, hogy száműzze olykor-olykor leg­alább félórára-órára a „nézettségi indexet”, és a magamfajta deviánsoknak a televíziózás hős­korában fakasztott tévészomjál is valamivel enyhítse. Mert mi tagadás, mostanában alig kapunk valamit abból, amit annak idején a kultúra elektroni­kus közvetítésének hajnalán, a múlt század hatvanas éveiben (ugye milyen furcsa kimondani) a kísérleti adások körül bábásko- dók beígértek. Nos, ezért szere­tem és nem bántom nagyon a Fő­tér kalandozásait (ezúttal illő a villányi-siklósi-harkányi három­szögben tett villámlátogatásukat kissé megkésve megköszönnöm), hiszen egy merőben reklám-ráfi­zetéses nézőpontból próbál vala­mi szépet, valami nemeset fölmu­tatni. S ha nincsenek is köztünk emberevő pápuák, rádöbbent, hogy akadnak azért apró kincse­ink, s hogy a munkájukra-min- dennapjaikra büszke emberek se szívódtak fel végképp az évez- redelős globalizációban. KOZMA FERENC Befutott a Rockmaraton A sikeres főpróba legalább öt évre prolongálta az előadást Arról lehet vitatkozni, hogy mennyire értékhordozó egy rockfesztivál, miként a most záruló Rockmaraton esetében is, de az tény, hogy rendre többezres tábort vonzanak, és a vészjósló hangok ellenére sikeresen, különösebb rendbontás nélkül zajlanak. A próba jól sikerült, a Rockmara­ton fesztivál öt esztendeig min­denképpen Pécsett kerül megren­dezésre, megkaptam hozzá az en­gedélyt az önkormányzattól - mondja a főszervező Máté Attila (képünkön). A kérdés leginkább az, hogy miként lehet a jó indulás után még nagyobb hatásfokkal üzemeltetni a vidék legnagyobb rocktalálkozóját. Nagyon klassz az új környezet, remélem jövőre is itt lehetek - ez volt Deák Bili Gyu­la véleménye az arborétumi hely­színről, a Pokolgép és a P. Mobil együttes tagjai pedig úgy látták, hogy ennél ideálisabb helyszínt nem is találhattak volna. Az arbo­rétum növényei - a szóbeszéddel ellentétben nem védett növények­ről van szó, hanem díszes híjákról - hiánytalanul állnak, mondja Má­té Attila, az önkormányzat szak­emberei ma tartanak terepszem­lét, miután lebontották a nagy­sátrat. Öt nap alatt 12 ezer látogatója volt a Malomvölgyi Arborétumban meg­rendezett rockfesztiválnak. Három húzósabb, 3-4 ezer emberes nap volt: a kezdeti ingyenes, az alterna­tív zenekarok estje, valamint a pén­teki P. Mobillal és Deák Bili Gyulá­val fémjelzett. Kezdésnek jónak mondható ez a nézőszám, véle­kedik a főszer­vező, de hosszú távon arra szá­mít, hogy napi 8 ezer zenerajon­gónak kell bizto­sítani az ellátá­sát. Az egyik leg­meglepőbb tanulsága az első pécsi Rockmaratonnak, hogy a szombat nagyon gyengén sikerült. Hiába ját­szott például ekkor a Tátrai Band, a pécsiek a hétvégén nem mozdultak ki otthonról. A konklúzió a követ­kező találkozóra: marad a hagyo­mányos leosztás, blues-, altematív- és metálnap jövőre is lesz, de új színként több pécsi, baranyai csa­patot akarnak meghívni, s egy kü­lön napot szánnak a könnyedebb zenének (Bestiák, Pa-Dö-Dö, Irigy Hónaljmirigy stb.). Másrészt várha­tóan egy nappal rövidülni fog a ta­lálkozó, szerdától szombat estig tart majd legközelebb. Átkerül a ze­nekari dobogó is a katlan másik ol­dalába, ahol a zártabb tér jobb akusztikát teremt, másrészt hang­foszlányok sem juthatnak el a vá­rosba. Az első év másik nagy tapaszta­lata, hogy napi szinten kell kalku­lálni a táborba igyekvők mozgásá­val: az együttesek várható rajongó- tábora alapján napokra bontva ren­delik meg az autóbuszos szállítást a helyi tömegközlekedési cégtől. A buli elindult, de még csak 30- 40 százalékon égett a tűz, a város­nak, a résztvevőknek is jobb, ha a Rockmaraton ennél magasabb hő­fokon zajlik. Mindenesetre a szer­vezőkön nem múlik, többek közt azon is munkálkodnak, hogy egy- egy nevesebb külföldi bandát is meghívjanak a későbbiekben. MÉSZÁROS B. E.- Dobre, magyarok. További jó utat a napfényes... Lipicába!- Hú... Ez nem lehet igaz! Le­izzadtam rendesen - morogja még Zsiga is, miután a határőr el­hagyja a kupét. Joci térképet vesz elő, azt kezdi el tanulmányozni.- Hol vagyunk?- Valahol itt - mutatja Sári. - Már csak a zöldhatáron kell átjut­nunk sötétedés után.- Nyugi, sikerülni fog. A lipicai lovakra mondom! - jelenti ki Zsiga. A vonat megáll, a három fiatal lekászálódik. 10. A sötét bozótosban sötét árnyak lopakodnak a határ felé. Csak a fű és az ágak zizegése hallatszik és a kora nyári bogárzümmögés. A tá­voli őrtoronyból ekkor hirtelen ref­lektorfény világítja meg a rémült alakokat, akik azonnal lehasalnak.- Sztoj! - hangzik a kiáltás feléjük.- A rohadt életbe - átkozódik Zsiga.- Ne moccanj, mert lőnek! - suttogja Sári.- Mondták?- De hülye vagy. Nem szokták előre bejelenteni. A következő pillanatban meg­jelenik egy jugoszláv határőr osz­tag, farkaskutyákkal megerősítve. 11. Az éjszakai határőrállomáson Zsigáék egy szűk szobában áll­nak, ám az íróasztal mögött külö­nös módon ugyanaz a határőr ter­peszkedik, atóvel a vonaton talál­koztak. Nézegeti az útleveleket.- A híres magyar delegáció, ugyebár... Aztán mi van a lovak­kal, ha szabad érdeklődnöm?- Minden a legnagyobb rend­ben - feleli halkan Sári.- Szóval rendben, azt mondod? Akkor jól van. Reggel mehettek is vissza Magyarországra, ezek szerint. Erre nincs mit felelni, ők hár­man még csak egymásra sem néz­nek, hanem a cipőjük orrára, mintha oda lenne felírva, milyen sors várhat rájuk otthon. A határőr egy darabig még fir­tatja az arcukat, majd int, hogy vi­gyék el őket, de az utolsó pillanat­ban felkel a helyéről, és Sárit hát­rahúzva visszaadja az útleveleket és súgva mondja neki:- Innen öt tólométerre. Lekov- nál, ott meg lehet próbálni. Ponto­san éjfélkor, érted? Hajnalra a di- góknál lesztek. Na, indulás, te magyar lány... 12. Az első szökés sikere után hát­ra volt még a következő állomás, az olasz-francia határ. A vonaton utazva Zsiga a térképen próbálja szemléltetni, miképpen is fognak túljárni ezúttal az olasz határőrök eszén.- Tehát idáig megyünk most vonaton. Itt kiszállunk, a francia határ előtt. Világos?- Hát persze. De biztos, hogy az olaszok visszavinnének? - ag­gódik Sári.- Ne akard kipróbálni. In­kább átsétálunk gyalog. Itt kell lenni a határnak pár száz mé­terre.- Vaullair-du-Sur-Meaurille... Ki a franc tudja ezt kimondani? Ekkora baromságot! - hőzöng Jo­ci.- Ne feltűnősködj már a kiejté­seddel! És ideáig kell eljutnunk gyalog. Nincs messze. Mint Tri­esztnél. És akkor onnan már irány - Párizs, aztán Amerika!- Na de itt szép havas hegyek vannak, kisapám! - bámul tó az ablakon Joci.- Jó, vannak. És?- Csak mondom. Felőlem in­dulhatunk. A vonat megáll egy kis hegyi állomásnál, leszállnak, a szerel­vény eltűnik egy alagútban. Ki­csit tanakodnak kezükben a kis térképpel. Már erősen szürkül. Az eget felhők borítják, a szél is élénk. A két fiú a pesti crombi kabátban, fejfedő nélkül, Sári magas sarkú cipőben indul el egy köves úton, az ismeretlenbe, amerre a határt sejtik. 13. A máris félig sötét havasi ösvé­nyen baktatnak egymás után, leg­hátul Sári.- Várjatok már! Ez a nyavalyás cipő!- Törd le a sarkát. Itt nem lehet tűsarkúban ugrálni! Párizsban kapsz újat - adja tó a rendelkezést Zsiga.- De piszok hideg van! - jegyzi meg Joci.- Nem a Riviéra, az tuti.- Azt mondtad, pár száz mé­ter. Már gyalogolunk három órá­ja.- Te is láttad a térképet, nem?- Ne nyafogjatok már annyit! - szól közbe Sári. - Tempó, uraim, tempó! Inkább gyönyörködjetek a hóban. A kis csapat újabb elhatáro­zással vág neki a lassan sötétség­be vesző tájnak. A szél is mind inkább feltámad, a sötéttel együtt a hideg is megérkezik. Zsiga is érzékeli, hogy ez a túra sem lesz olyan egyszerű, mint ahpgy el­képzelte. Kínjában egy idő után nem tud mást kitalálni, mint hogy forduljanak vissza. De tó tudja már, merre van az a bizo­nyos vissza?- A nyomainkat befújta a hó - jelenti Joci, mintha a sötétben oly sokat számítanának a nyo­mok. (Folyt, köv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents