Új Dunántúli Napló, 2001. július (12. évfolyam, 177-207. szám)

2001-07-16 / 192. szám

I 2001. Júuus 16., HÉTFŐ RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA­Parasztudvar a múzeumban Visszaköltözött Dél-Dunántúlra „Toldi farkasa”, az arany sakál 2004-ben adják át a Janus Pannonius Múzeum Természet- tudományi Osztályának állandó kiállítását, amely a szak­emberek szerint egyedülálló lesz az országban. Idén azon­ban még egy kiállítássorozat látható a felújítás előtt álló épületben. Természeti kaleidoszkóp címmel látható jelenleg jubileumi kiállí­tás Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályának a Szabadság u. 2- ben található kiállítótermében. A kiállítás inkább kiállítássorozat, hiszen egésze vagy egy-egy része időnként megújul, mondja Dénes Andrea osztályvezető, tehát érde­mes sűrűn látogatni. A kiállításokat a Központi Kör­nyezetvédelmi Alap 1670 000 fo­rinttal, a Nemzeti Kulturális Alap 1 millió forinttal támogatta, a gyűjtemény állagmegóvására be­adott pályázatukon pedig 500 ezer forintot nyertek a Nemzeti Kulturális Alaptól, melyen a szek­rényeit kinőtt bogárgyűjtemény kap új bútorzatot. A legközelebbi pályázatot az épület felújítására és az állandó kiállításra szeptemberben, a Köz­ponti Környezetvédelmi Alaphoz adja be a múzeumot fenntartó Baranya Megyei Önkormányzat, illetve a múzeum. Keresik az ál­landó kiállítás fő támogatóját egy dél-dunántúli céget, amely a kö­vetkező munkacímű új, állandó kiállítást támogatná: „Ahol leg­korábban tavaszodik” - Termé­szeti örökségünk a magyar medi­terránban. Az állandó kiállítás nagytermé­ben a leglátványosabb és a teret uraló, több oldalról és több szin­ten látható életkép egy mecseki hegyoldal lesz, ahol az erdei, a barlangi és a vízi élet egyaránt testközelből tanulmányozható. Besétálhatunk az erdőbe, mondja Dénes Andrea, láthatjuk és hall­hatjuk az erdőt, madarakkal, kis emlősökkel, és szarvasbikák pár­viadalával. Ugyanakkor bepillant­hatunk a hegy gyomrába, és él­vezhetjük a barlangok egyébként láthatatlan élővilágát is ugyan­úgy, mint egy hegyi patak víz alatti és vízparti élőlényeit rákok­kal, szitakötőkkel, tegzes lárvák­kal, csigákkal. Lesznek kis diorá­mák is, mint például a hegyvidéki sziklás területek élete, a rétek, le­gelők élete a föld felett és a föld alatt. Tervezik egy falusi paraszt- udvar élete nappal és éjjel című bemutatót, ahol háziállatok, ka- pirgáló tyúkok, kakas, veszekedő libák, istállóból kiinduló tehén, kirepülő füsti fecskék, háztetőn kelepelő fehér gólya látható, és éj­szakai megvilágításban látszik a ház mellett osonó nyest, menyét, rókát kergető, ugató kutya, kuvik a közeli fán, s denevérek repked­nek a fényre odarepülő rovarokra vadászva. De bemutatásra kerül a városi épületek élővilága, továbbá az aranysakál élete is. A Dél-Du- nántúlra ugyanis visszaköltözött és szaporodik „Toldi farkasa”, az aranysakál. Gondoltak a múltbéli események szemléltetésére is a tájak földtörténeti és történeti múltjának bemutatásával, kőzet- és ősmaradványok, dinoszaurusz lábnyomok, ősnövények és álla­tok maradványai, illetve modell­jei felhasználásával. Az új, állandó kiállítás tervezett megnyitása 2004, a múzeum cen­tenáriumának éve, ugyanis a Pé­csi Városi Múzeum 1904-ben nyi- totta meg kapuit. ___cseri jászló A Tanac sikere Újabb díjjal gyarapodott a sok komoly elismerést ka­pott pécsi Tanac Néptánc­együttes trófeagyűjteménye. A múlt hét végén Szegeden ren­dezett II. Martin György Néptáncfesztiválon a második díjat érdemelték ki műsorukkal. A találkozó nem csak az ország minden részéből érkezett elő­adók bemutatkozását, hanem egyben megmérettetését, verse­nyét is célozta. A pécsiek két ko­reográfiával léptek fel. Az egyik a város környéki bosnyákok tán­cait mutatta be, a másik „Eső­tánc” címmel nem csak nép-, hanem táncművészeti elemeket is tartalmazó új alkotásként ara­tott sikert. A Tanac szegedi szereplését a Nemzeti és Etnikai Kisebbsége­kért Közalapítvány támogatta. A Szávai Józsefé Ital vezetett együt­tes, melynek táncházain egyko­ron több százan tolongtak a pé­csi Ifjúsági Házban, legközelebb a hagyományos szeptemberi „Is­ten hozott, kedves vendég!” hor- vát fesztiválon lép a pécsi közön­ség elé. Őszi terveik között szere­pel egyébként egy, a Pécsi Nem­zeti Színházban rendezendő nagy műsor is. M. A. „Hát mit csináljunk, romák vagyunk! Lassan fél éve új önkormányzat vezeti Gilvánfát. Kétségbeejtő helyzetet vettek át, a falu adóssága a 30 millió forint köze­lében volt. Am most is annyi. Ennyiben mondhatjuk: Gilváníán nem történt sem­mi. A felszámolóbiztos és a polgármester azonban optimista. Előbbi a kis lépést is nagynak érzi, utóbbi nem fél a jövőtől. Mi mindenből nem jött össze ez a 30 mil­lió, felsorolni nem is érdemes. Csak né­hány komolyabb tételt említve: a Magyar- mecskével közös fenntartású napközi, isko­la felé több millió forint, a kamatokkal együtt a vízszolgáltatónak is lassan egy tí­zessel lógnak, s ott van a harmadik nagy hitelező, akivel még csak tárgyalni sem le­het, haladékot kérni - maga az állam. Jogo­sulatlanul felhasznált segélypénzek miatt ugyancsak 8 millió forint körül van a követelése.- Ilyen költségvetés mel­lett ennek az adósságállo­mánynak a rendezése kivi­telezhetetlen - jelzi a Vectigalis Rt. által megbí­zott pénzügyi gondnok, Tasnádi Péter. Palkó László polgármester (képünkön) mérgelődik. Újabb vízszámlák érkeztek, egyelőre tanács­talan, hogyan és mikor fizetik.- Mindenki azt akarja - mondja, majd fi­nomít egy kicsit -, legalábbis a többség, hogy saját vízórája legyen. Csakhogy a vízórák egyijce sem hitelesí­tett, mind ki kell cserélni, éppen a napok­ban derült ki, hogy az eddig tudott 3000 helyett 7000 forintba kerül. Az új önkor­mányzat ideje alatt újabb közkutakat tele­pítettek, valószínű innen hordják az em­berek a vizet, ezért magas a számla. Ha pedig megtudják, hogy 7000 az óra, talán még magasabb is lehet.- Lehet itt új önkormányzat - magyarázta január végén egy fonnyadt férfi a^gilvónfai ut­ca közepén -, Gilváhfá az Güvánfa marad... Azért nem egészen. Két hete telepített ide munkahelyet egy cég, most tizennégyen dolgoznak itt, havi bruttó 40 ezerért. Ha si­kerül megvenni az Ormánság Alapítványtól a régi iskolaépületet, újabb 30-40 ember jut­hat j j ö védelemhez.- Ez nagyon jó - bólint egy idősebb ci­gányasszony, rokkant, ügyes kezekkel rakja össze a műanyag függönycsipeszéket. 4 Azt hiszik, ha kimondják: Gilvánfa, el- kezíd zsákszámra ömleni hozzájuk a pénz! - Az egyik közeli faluban hallott vélemény ez. A csatornák azonban eléggé szűkek, elfo­gyott már az a múlt évi rendkívüli segély is - a közmunkások alkalmazására kapott 28 millió forint -, ami révén hat hónapon át tudtak többeket keresethez juttatni. Igaz, jó néhányuknak, meglett korú férfiaknak, ez volt az első munkaviszonya. 4 Közmunkára sincs pénz - szögezi le a polgármester. Fáj amiatt is a feje, hogy a kép­viselők lassan már hiányolják a tiszteletdíjat. Amíg azonban a felszámolási eljárás tart, a jogszabály szerint nem kaphatnak. Emlegetik is Krisztust, koporsóját, annak őrzését. Azt mondja Palkó László, ennek ellenére egysé­ges a testület. Mások mondják: nem éppen. Talán erre vonatkozik Palkó fél füllel hallott mondata: „Mit csináljunk, romák vagyunk!” Van persze sok minden, amiben egyetér­tenek. A családi segély kifizetésénél például képviselő-testületi döntés született, hogy akinek óvodai, iskolai díjjal tartozása van, az ennek levonása után maradó összeget kap­hatja csak meg. Amikor azonban a segélyfi­zetés napja eljött, ez a döntés valahogy fele­désbe merült. Azóta se kérdezte egyik kép­viselő sem: hát akkor meg minek döntöt­tünk? Most újabb vitát kell csitítani a magyar- mecskei iskola és Gilvánfa között. Erről senki sem beszél szívesen, de egy, az iskola által nyert pályázati pénzből a gilvánfaiak „gyerekarányos” részt követelnek. A pályá­zathoz ugyan semmi közük, de a Magyarmecskén tanuló 170 körüli kisdiák­ból több mint 70 Gilvánfáról jár át. Jól jönne az ilyen alapon számított pénz Gilvánfának. Egy elmérgesedett vita viszont lecsengőben van. A jegyzőügy. Gilvánfa régen Magyar- mecskéhez tartozott, azután kiszállt, önálló jegyzőséget működtetett, majd ismét bejelent­kezett a mecskei körjegyzőséghez. Már mi­nisztériumi szinten foglalkoztak az üggyel, kötelezték a befogadásra a központi telepü­lést, de a határozatot nem hajtották végre. Ta­lán jól is tették, mert 2001. január 1-jétől Güvánfa ismét önáüó jegyzőséget szeretne. Azt mondja Tasnádi Péter, valamennyire persze lehet csökkenteni a falu adósságát. Eh­hez azonban sok munkára, adminisztrációs fe­gyelemre, megalapozott döntésekre van szük­ség. Most a felszámoló eüenjegyzése nélkül semmit sem lehet kifizetni, illetve Sellyéről he­tente kétszer átjár a jegyző. Tasnádiék szeret­nék még a nyár végére befejezni a felszámolási eljárást. Mondhatjuk, attól kezdve lesz önálló az önkormányzata. Mi lesz azután? Ez az, amire nem tudott választ adni Pal­kó László. MÉSZÁROS ATTILA KOLOZSVÁRI MŰVÉSZ TARLATA. Kudor Duka István különleges dörzsöléses technikával készült képei láthatók július 21-ig a pécsi Parti Galériában. fotó: tóth l. A csillék napfényes jelene Különös gyűjtemény vonzza a bányákhoz, bányászathoz kötődőket Pécsett, az egyik meszesi sörözőbe. Lassan, szívós munkával, sokak köz­reműködése eredményeként Horváth Jenő lassan elmond­hatja, bányászmúzeumot si­került kialakítania. Egy csil­lével kezdődött. Hűek Jenőnek nincs elege a bá­nyából? A külszíni fejtés porából, pokolian meleg katlanjából? Hát Tárnoki Róbert miért égettette a Nappal rongyosra a hátát sínhe­gesztés közben, hiszen még csak nem is gráner? És a többiek? Akik hozták relikviáikat bányászmúlt­jukból, segítettek kőzúzalékot tö­möríteni? A gránereken, a bányászokat szeretőkön és tisztelőkön keresz­tül mérhető igazán, milyen lég­üres tér maradt, amikor betöme- dékelték a szénbányákat. Ezt az űrt igyekeznek most - Horváth Je­nő áldozatot valóban nem sajnáló vezérletével - egy tujáktól zöld, futómuskátlitól színes kis parkkal némiképp kitölteni. Horváth a vá­ros egy másik végén meglátott egy ház előtt egy csillét. A meszesi gránerek segítettek, hogy Zobákról az ő kertjében is legyen egy. Kopott volt, öreg, igen sok munka árán díszük most a rende­zett telken, ünmár hetedmagával. Mert jöttek az öreg gránerek, régi zobákiak, Széchenyi-aknaiak, jöt­tek az emlékeket őrizni akarók, olyan is, aki mindjárt sínt is ígért a csillék alá - később Horváth maga vásárolt csöveket, s hegesztette ebből a síneket tűző napfényben Tárnoki -, majd mentek Komlóra zúzalékkőért, talpfákért. Ötben vi­rág, kettő csillében igazi akna­szén. Pénzért vásárolt. Azután gyűlni kezdtek a többi relikviák. Bányászlámpa, érmék, szabadságolási levelek, csákány, fotók, réselő-kalapácsok, szob­rok, apró aknatornyok. Vannak már olyan darabok is a semmiből és munka árán varázsolódó em­léktárban, amelyeket csak köl­csönbe adtak - de szívesen. Min­denki fellelkesedett, mondja Hor­váth Jenő. Csak néhány bányász­özvegy sírdogált egy kicsit. Horváth Jenő? Soha sem volt bányász, azt mondja, „én csak au­tószerelő vagyok.” A gyűjtemény­be - teszi hozzá - csak olyan da­rab kerülhet, amelyen ott a Pécsi Szénbányák emblémája. És per­sze a gránerek és tisztelőik szíve- lelke. MÉSZÁROS A.- Na persze. Hiába jó fej. Ezek biztos nem fognak futni hagyni - morog Zsiga.- Hazudnak, mint a vízfolyás - csattan fel Sári.- Ott van a Kovács, az a zsernyák meg a társa. Nekem ke­rekperec megmondták, hogy fel­köttetnek.- Édes istenem... - sóhajtja Sári.- Ugyan már, nem eszik olyan forrón a kását! - véli Joci.- Forrón? A halott édesapám, már semmüyen kását nem eszik - komolykodik Zsiga.- De vicces vagy, hallod-e.- Az a kérdés, az öreg meddig húzza a kórházban. Ha megma­rad, akkor talán nem olyan vészes a helyzet. De ha bekrepál, akkor nekem is végem.- Ez a legrosszabb, ez a várako­zás, a bizonytalanság... - panasz­kodik Sári. Ebben a pülanatban Zsiga ész­reveszi a tér másik felén Lenyót, aki három lány társaságában ép­pen valami vidám történetet me­sél. Felugrik, üvöltve rohan feléje.- Megállj, te szemétláda... Most kicsinállak! - Kitépi a lányok gyű­rűjéből, leteperi, mire Joci és Sári odaér, javában verekednek. Mi­közben dögönyözik egymást, Zsi­ga egyfolytában kiabál.- Te hernyó, te köpedék. Hagy­nád, hogy sittre vágjanak ártatla­nul? Meg felkössenek? Te is spicli vagy, mi? Legszívesebben leokád­nálak! Joci és Sári megpróbálják szét­választani őket.- Elég, elég legyen már! Mit akarsz? Még egy pert a nyakadba? Akkor senki sem mossa le rólad, hogy az öreget is tényleg agyon­verted! - üvölti Joci Zsiga arcába.- Jól van, hagyjatok már! Csak kifordul a belem az ilyen férgek­től, mint ez a... - a legmélyebb un­dorral mondja - Lenyó! A krumpliorrú véresen, poro­sán ^hanyatt fekve zihál a földön, a kezefejével törülgeti magát.- Oké, oké kishaver. Te akartad - hörgi, miközben feltápászkodik a földről. - Elmegyek én a nyava­lyás tárgyalásodra. Ne félj, ott le­szek. De azt nem fogod megkö­szönni. Úgy himbálózol majd a kötélen, hogy öröm lesz nézni. Na, ezt akartad? Ezt? Zsigáék már a tér másik felén járnak, onnan nézegetnek hátra, Lenyó magát porolja, a lányok is nevetgélve hagyják magára. 6. Nagy keservesen hazaértek, Sári és Joci közös erővel támogat­ják fel a még mindig zilált Zsigát a lépcsőházban. Kiérnek a gangra, végigbotorkálnak, kanyarodnak. Odaérnek egy zöldre mázolt ajtó elé. Nem is kell csöngetniük, az ajtó kinyílik. Egy apró, kontyos asszony, Zsiga anyja áll ott, kisírt szemekkel.- Most volt itt a Törökné - kez­di halálra vált hangon.- És? Mit akart? - kérdezi Joci elsőnek.- Reggel meghalt a kórházban a férje - és már sír is. Zsiga senki másnak, csak ma­gának mormolja.- Vége. Mondtam, hogy ez lesz a vége. 7. Mind a hárman bent ülnek Zsigáék lakásában, leeresztett re­dőnyök mögött, félhomályban.- Kész. En tűnök innen. Nincs más választásom - jelenti be Zsiga. Sári szinte sikítva kérdi.- Mi az, hogy eltűnsz?- Csak úgy? - kérdi Joci.- Csak úgy! Hát hogy? Az útle­vélben már benne van a jugó ví­zum. Mázli, hogy pont az Adriára akartunk menni nyaralni. Veszek vonatjegyet. Viszem a dollárt meg van itt egy kis arany is, aztán ka­lap, kabát. A többi a jövő zenéje.- Én is veled jövök! Jaj, úgy félek - húzódik Sári közelebb Zsigához.- Félni már felesleges. Intéz­kedni kell.- Hát, ha jobban belegondo­lok... - morfondírozik Joci -, ne­kem sincs sok keresnivalóm itt­hon. Nem igaz? Elvisztek?- Naná. Ballasztnak jó leszel. De akkor most sipirc. Még ma in­dulnunk kell. 8. A ljubljanai főpályaudvar jegy­pénztáránál Sári, Joci és Zsiga áll­nak a kis ablaknál. Bár megviselte őket az éjszakai utazás, elég jóked- vűek, hogy ideáig simán eljutot­tak. Persze, még csak most követ­kezik a neheze, átszökni Olaszor­szágba. Sári némettudását igénybe véve vesznek jegyet Triestig, majd félálomban bóbiskolva zötyögnek, míg immár délután rájuk nem nyit a jugoszláv határőr.- Dobr dán. Ggye vü igyítye? Sári az előre megbeszélt verzió szerint kezdi előadni a rablóme­sét arról, hogy ők hárman a ma­gyar mezőgazdasági minisztéri­um delegációja, akik egyenesen Lipicába utaznak, hogy a lóneme­sítéshez szükséges anyagot (affé­le biológiai anyagot) szerezzenek be és vigyenek haza. Amikor a ha­tárőr végre megérti, miről van szó, nem állja meg nevetés nél­kül, bár azt nem tudni, vajon átlá­tott-e a szitán vagy csak magát a történetet találja humorosnak.- És ebben a kis táskában fuva­rozzátok ide-oda a ló-izét? - mu­tat ütött-kopott hátizsákjukra. Mind a hárman ártatlan képpel bólogatnak. (Folyt, köv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents