Új Dunántúli Napló, 2001. május (12. évfolyam, 118-147. szám)

2001-05-06 / 122. szám

RIPORTER A POKOLBOL Vujity Tvrtko riporter egyetlen sztárallűrt ismer el, ha PVSK-Dália-meccs van, akkor ő nem dolgozik. Egyetlen meccsre emlékszik, amire nem ért oda, akkor lefoglalta a mecseknádasdi söröző telefonját, húszforinto­sokat dobált be és a pécsi sportcsarnok portása ki-be rohangálva a teremből tudósította a mérkőzésről. Mellesleg riportokat készít, a Tizenkét pokoli történet című riportkönyve hetekig vezette a könyves toplistát, s a Torna Andrásról, az utolsó magyar hadifogolyról forgatott filmjét 120 ország televíziós társasága vette meg, a Tv2 idén ezt a mozit nevezte az Emmy-díjra. Egyébként pedig a kosárlabda gyerekkori szerel­me, s ma már a csapat 10 százaléka az övé, hiszen az egyik játékos, Zsolnay Gyöngyi a felesége. Véletlenül lett riporter, hiszen tolmácsként találta magát a délszláv háború közepén, s ha már ott volt, sírva-kiabál- va beletanult a mesterségbe. Tucatnyi díjat besöpört már, de azt se tudja, hova tette el őket. Még egy jó riportkönyvet viszont szeretne írni. S persze mindenekelőtt vagy mindenekfölött szeretné látni a térdoperáció után lábadozó feleségét, amint újra kifut a pályára... VR: Egyszer azt mond­ta, hogy nem szeretné, ha „én lennék a fiú, akit a háborús riport­jai miatt emlegetnek”, ám sokan mégis be­skatulyázták. Vujity Tvrtko: Ilyen a nézői logika, azóta 150 érdekes tájon jártam, mégis csak a háborúra emlékeznek. Nekem szerencsére nincs Viet­nam-szindrómám, nem álmodom a tragédiákkal. VR: Kicsit megmoso­lyogtam, amikor azt ol­vastam, nem megy bele őrültségekbe, pedig a riportkönyvében elis­meri, hogy se isten, se ember nem tudja meg­állítani, ha valahova be akar menni. Vujity Tvrtko: Más­fél év után már elárulha­tom, rengeteg embert le­fizettem, hogy bejuthas­sak Csemobilba, mielőtt 2000. december 15-én végleg lezárták. Ott akar­tam lenni. Viszont a dél­szláv háborúban egyszer az operatőröm nyakához tették a kést a kameráért, s akkor a film sem érde­kelt. Csaba talán tíz éve dolgozik velem, s ő az igazi hős. Őt sose mutat­ják, a neve nem forog közszájon, de ha nem szeretné a mozgóképet, miről szólna a mozi? S amikor menekülni kell, én könnyen vagyok, de ő a húszkilós kamerával nem tud úgy szaladni... VR: Tolmácsként ment ki Eszékre, aztán riporterként jött haza. Ez olyan, akár egy amerikai álom... Vujity Tvrtko: Nem mondom, hogy nem, bár nem váltam 92 nap alatt riporterré. Valóbán a Ma­gyar Televízió tolmácsa­ként mentem ki Eszékre, s miután körbezárták Eszéket, nem tudtam ha­zajönni. Kértem segítsé­get, erre azt mondták, tudósítsak. Másnap már a BBC is megkeresett, mert hallották, hogy a magyar tévé embere kinn van. Nem voltam akkor még riporter, de tettem a dolgom, sírva mondtam el, hogy vére­sek az utcák, sokan meg­haltak... VR: Azóta eltelt egy­két év, s mondhatnák azt is, hogy Amerika visszainteget, hiszen már tanítja a szakmát az NBC magánegyete­mén, s beköszönt Holly­wood is. Vujity Tvrtko: Volt szerencsém tanulni a Miami Egyetemen, ahol az NBC szponzorál egy újságírókait és már ven­dégként hívnak vissza évente egy hónapra. Tíz előadást tartok, Újság­írás nem megszokott környezetben címmel. Az amerikai diákok ugyanis nem nagyon ta­lálkoznak katasztrófa­közeli témákkal, közle­kedési dugóról, tájfunról vagy legfeljebb 0. J. Sim­son életéről írhatnak, míg én elmesélhetem, hogy lehet egy kataszt­rófahelyzetet, háborút riporterként átvészelni. Hogy tévesztettük meg például operatőr bará­tommal a helyi hatósá­gokat, amikor medveva­dásznak adtuk ki ma­gunkat, s csak azért volt nálunk kamera, hogy a zsákmányt lefilmezzük. Aztán egészen más film lett belőle. VR: Úgy tűnik, egy­két hollywoodi forgató­könyviró is betévedt az előadásaira, hiszen nagymozit akarnak forgatni Tvrtkoról, a magyar riporterről Ez már nem is amerikai álom, hanem álom lu­xuskivitelben. Vujity Tvrtko: Fél éve megkeresett egy amerikai ügynökség, hogy az élettörténetem alapján készülne egy film. Nem tudom, hon­nan származik az ötlet, illetve annyit tudok, hogy egy magyar szár­mazású forgatókönyvíró, aki a riportkötetemet is olvasta, kérdezte, hogy a megfilmesítési jogokat eladtam-e már. Nyüván ő se azért kérdezte, mert unta a riportokat olvasás közben. S miután a To­rna András-filmemet 120 ország televíziós társasá­ga leadta, még köny- nyebben ment minden. VR: Miről szól a szerződése, átírhatják az életét is, vagyis Pécs helyett akár egy kis szerb vagy horvát falu­ban is születhet? Vujity Tvrtko: Na nem, s bár a szerződés részleteit nem árulha­tom el, az nem titok, hogy vétójogom van a forgatókönyvvel kapcso­latban. És azt is kértem, hogy szeretnék részt venni a forgatáson. Egyébként egy kiköté­sem volt, hogy nem sze­retnék magyar Rambót játszani, géppisztollyal síró amerikai gyerekeket kimenteni a bősz viet­nami ..dzsungelharcosok markából. A történet ívét egyébként már felrajzol­ták, egy bányászcsalád­ból származó fiú bele­csöppen a háborúba, ri­porterré lesz, majd eljut a világ legérdekesebb vi­dékeire, sőt élete nagy ál­ma is teljesül, Csemobil­ba is beengedik. És aztán hazakíséri az utolsó ma­gyar hadifoglyot, s mi­közben kamera nélkül is egyre többet beszélget­nek, barátság szövődik az öreg és a fiú között. VR: Most jött haza Amerikából/ ahol egy hétig bezárkózott a két forgatókönyvíróval, s csak ült és mesélt. Mi­kor lesz ebből mozi? Vujity Tvrtko: Úgy 3-4 év múlva. A forgató- könyv készül, s közben a producer befektetőket keres a filmhez. Nekem ezzel már sok dolgom nem lesz. Óriási buli és ha elkészül, én attól még nem leszek más ember. Úgyhogy nem álmodo­zom tovább. A felesé­gemmel szoktuk ugyan ugratni egymást vacsora közben, hogy őt csak Julia Roberts, engem meg Brad Pitt játszhat. És elhatároztam, hogy ezentúl nem foglalko­zom a filmmel, most és itt beszéltem róla utoljá­ra. Nem akarom, hogy elterelje a munkámról a figyelmet. Majd ha be­mutatják. Addig csak ri­porter szeretnék lenni. VR: Régen láttam a TvZ-n, ennyi szabadsá­got kap a társaságtól, hogy csak csavarog a világban és néha készít egy-két riportfilmet? Vujity Tvrtko: Teg­nap még Los Angeles­ben voltam, holnap már Messinában leszek, en­nél nagyobb szabadság valóban nem kell. A Tv2 munkatársa vagyok, s biztos nem fogok holnap máshova átigazolni két forintért többért. Hűsé­ges típus vagyok, a köz- szolgálati tévétől se jöt­tem volna el, ha nem rúgnak ki. Egyszer vá­laszt az ember vörösbort és csapatot is. Nekem a Keller György-féle villá­nyi és a PVSK-Dália ko­sárcsapat régóta meg­van. Az egyetlen sztár­allűröm, amiről szóbeli egyezségem van a hír­igazgatóval, hogy ha kosármeccs van, akkor nem dolgozom. Az is csak egyszer esett meg velem, hogy annyira iz­gultam a meccs miatt, hogy nem vettem észre, alig van már van benzi­nem. Le is állt az autóm, s beláttam, hogy már nem érek oda Pécsre a kezdésre. Berontottam a mecseknádasdi söröző­be, húszforintosokat do­báltam be a készülékbe, s a pécsi sportcsarnok portása ki-be rohangált a terembe, hogy engem tu­dósíthasson. VR: Tudom, hogy mindig titkolja, merre Vujity Tvrtko Született: Pécs, 1972. szeptember 24. Diploma: University of Miami kommunikációs és televíziós újságírás Dfjalc Pulitzer, Hemingway Család: Felesége Zsolnay Gyöngyi válogatott kosárlabdázó FOTO: EUROPRESS/DIÓSI IMRE járt, de állítólag sike­rült bejutnia a világ legnagyobb lepratele­pére is, ámbátor nem biztos, hogy minden ri­porternek ez az álma. Vujity Tvrtko: Ha­marosan leadják majd hat új riportfilmemet, s minek beszélni előre egy moziról. Utána meg már felesleges, ha jól sikerül­tek. Etiópában, ahol ka­tonai diktatúra van, való­ban sikerült belopni ma­gunkat a világ legna­gyobb lepratelepére, s ez egy magyar orvosnőnek köszönhető. Dr. Axman Ágnest az Államokban jobban ismerik, mint ná­lunk, neve szerepel a „2000 orvos, aki megvál­toztatta a világot” kötet­ben és a leprának ő az egyik, ha nem leghíre­sebb szakértője. Felka­rolt bennünket, s így mint dr. Vujity és dr. Ta­lán utaztunk. Kis kame­ránkkal forgattunk, ami olyan, mint amivel a ja­pánok filmeznek a Ha­lászbástyán, csak egy ki­csit felturbóztuk. Égy- szer majdnem lebuk­tunk, mert a sátrunk előtt borult fel egy dzsip, s rohantak a helyiek, hogy lássuk el a sérültet. Szerencsére az utolsó pillanatban előkerült a doktornő. Egyébként pe­dig úgy állítottam össze a hat műsort, hogy egy új riportfilm mellett le­gyen egy régi, vagyis utá­najártam, hogy mi tör­tént a régi riportalanya­immal. Uhrin Benedek­nél is forgattam, s elké­pedve néztem, hogy mo­biltelefonon szervezi a fellépeseit és ötvenezer forint alatt már nem megy fel a színpadra. Sajnálom, hogy tavaly megcsináltam vele a fil­met, mert hát mi lett a kedves, aranyos bácsi­kából? VR: Beszélgetésünk megszakadt, hiszen közben a PVSK-Dália kosárcsapatát elkísér­te Messinába, s bár a lányok csak harmadi­kak lettek, a város is­mét úgy fogadta őket, mint a győzőket haj­dan Rómában. Meddig él egy csapat? Vujity Tvrtko: Még gyerekként kezdtem el szurkolni a csapatnak, s ma már a tíz százaléka az enyém, hiszen az egyik bedobó, Zsolnay Gyöngyi a feleségem. O mondta egyszer, hogy a csapat kikaphat, de ve­reséget nem szenvedhet soha. így volt ez Messi­nában is, ahova megin­dult a város, hiszen Pécs chartergépet bérelt, s buszokkal, autókkal is eljutott oda 1000 ember, míg otthon a városi sportcsarnokban sok ezren szurkolták végig a meccseket. Az belépődí­jukból, százasaikból ál­lít szobrot a város Hor­váth Jucinak, az örö­kös csapatkapitánynak, aki autóbalesetben halt meg. A fia, Balázs az egyik legjobb barátom, míg a férje, Gábor Mes­sinába is eljött. Nem tu­dom, meddig tart ez a csoda, mert ez már le­genda. Ha meccs van, a városon 3 perc alatt vé­gig lehet hajtani Me­szestől Uránvárosig, hi­szen olyan kihaltak az utcák, mint egy esős vasárnap délután. VR: A felesége, Gyöngyi viszont hóna­pok óta nem játszik, bár most is együtt volt a csapattal Olaszor­szágban. Ha jól tudom, egy ideje csak az ő ame­rikai műtétjére keres, és a gyógykezelése sem olcsó történet. Vujity Tvrtko: Az információi első osztá­lyúak, annyi különbség­gel, hogy ez a történet nem a pénzről szól. Sok mindent megtennék még, hogy Gyöngyit új­ra a pályán láthassam. Két éve küszködik a tér­dével, mert a régi csapa­tában nem engedték ki­pihenni egy sérülését, majd olyan szteroidin- jekciókat kapott, amit nem lett volna szabad. Amikor elegem lett a nyomorúságos hazai kezelési anomáliákból, magyar orvosok taná­csára kivittem őt Ameri­kába, ahol dr. Jack Jensen műtötte meg olyan világszínvonalú körülmények között, amire itthon nem lett volna esély. A houstoni térdklinika specialistá­ja, aki egyben az ameri­kai válogatott csapator­vosa is, nem ígért töké­letes gyógyulást, de ha Gyöngyin múlik, újra játszani fog. Most már itthon van és a lábado­zása ott tart, hogy napi 6-8 órát izomerősítő gyakorlatokat végez, s a napokban vette ismét kezébe a labdát. Ám a csapat mellől nem moz­dul, mindig megy velük és a szurkolók megtap­solják. Most olvastam, hogy Rátgéber, az edző azt mondta, ha Zsolnay és Újvári felépül, nem igazolnak senkit. Minek is? Egyébként Csiszár Jenő, vagyis Újvári Esz­ter kedvese éppúgy ott van minden meccsen, mint én, s persze Messi­nába is eljött. VR: Milyen egy jó Tvrtko-mozi? Vujity Tvrtko: A jó film olyan, amit én is - mint néző - szívesen megnéznék. Ha engem nem érdekel, megette a fene, ezért nem készítek épületről, gyárról, ese­ményről riportot. Egyéb­ként meg szeretem az egyszerű történetet. Az egyik legjobb mozim Pál János sombereki szur­kolóról szól. Szegény Já­nos a Somberek-Felső- szentmárton megyei I B labdarúgó-mérkőzés második félidejének 31. percében berohant a pá­lyára és a gólba tartó lab­dát kirúgta a kapuból, így megmentette csapa­tát a vereségtől. Ám a 61 éves vezérszurkolót ezért 15 évre letiltották a sombereki meccsek láto­gatásától, s ebbe bele­betegedett. VR: A riportkönyv sikere bearanyozta az eddigi Tvrtko-összest, s még egy Emmy is be­futhat Torna András bácsi hazatéréséről. Ál­modik még valamiről, vagy ezután minden nap ajándék lesz? Vujity Tvrtko: A té­vézés fontos, de vannak fontosabb dolgok is. Sze­retnék még egy jó köny­vet írni. Apám, aki 35 évig szénbányában dol­gozott, maximalistább volt. Ő azt mondta: ül­tess egy fát, írj egy köny­vet és nemzél egy gyere­ket. Fát már ültettem, könyvet is írtam, a többit majd meglátjuk... Dalia László

Next

/
Thumbnails
Contents