Új Dunántúli Napló, 2001. május (12. évfolyam, 118-147. szám)

2001-05-04 / 120. szám

I 2001. Május 4., péntek RIPORT 7. OLDAL KULTUR Hm ­Magyar Szépmíves Társaság Kortárs művészek alkotásai a Pécsi Kisgalériában A hazai kortárs képzőmű­vészet egy jelentős csoport­ját képező Magyar Szépmí­ves Társaság 20 alkotójának munkáiból látható kiállítás mától a hónap végéig a Pé­csi Kisgalériában. A humán szférát egyetemesen jellemző értékválsággal és a ha­gyományok iránti elkötelezett­ség tagadásával való szembefor­dulás hívta életre 1988-ban a Magyar Szépmíves Társaságot. Festők, szobrászok, építészek, grafikusok, fotó- és iparművé­szek, valamint írók és restaurá­torok feszítették hátukat egy­másnak, hogy akár a világ elle­nében is együttesen képviseljék, védjék meg és mutassák fel a mí­ves mesterségek, az időtelen, klasszikus szépség elévülhetet­len értékeit. A csoportot sokféle kötőelem tartja egybe, amit olykor családi kötelékek is megerősítenek. Ba­lázs József Róbert, a társaság hajdan Pécsett tanított titkára Mattioni Eszter híres hímeskö­veit, á vele való hajdani közös budapesti munkát idéző már­ványmozaik faliképé mellett pél­dául ott vannak felesége, B. Meszléri Ibolya hasonló alkotá­sai, valamint fiuk, Balázs Miklós Ernő mozaikterve is. A nagyszámú kiállító jelenléte egy-egy alkotónak csak néhány mű bemutatását teszi ezúttal le­hetővé, ezzel együtt azonban plasztikusan érzékelhető a társa­ság közös nyelvezete, a társada­lomhoz, a világhoz intézett egy­séges üzenete. Az említettek mellett Buczkó Imre, Csáji Attila, Finta József, Jeney Lajos, Csurgai Ferenc, Hock Ferenc, Markovics Ferenc, Miklósi Mária, Molnár Edit, Müller Fe­renc, Nemcsics Antal, Polónyi Ká­roly, Tari Gábor, Varga Győző, Ve­ress Sándor László, Müller Judit és a nemrég elhunyt Kiss Nagy András műveit tekinthetik meg a ma délután 17 órakor Lantos Fe­renc Munkácsy-díjas festőmű­vész által megnyitandó tárlaton az érdeklődők. _______ B. K. A t árlatot Lantos Ferenc nyitja meg fotó: tóth László Kósék újra a színpadon Negyven év után együtt a banda Csak az idősebbek emlékezhetnek: az első Ki mit tud?-on az egyik legnagyobb sikert aratott együttes a pécsi Bóbita Bábegyttttes volt. A „kezek táncával”, humoros, show-jel- legű műsoraikkal pillanatok alatt a tévéné­zők kedvenceivé váltak, s Kós Lajos (képün­kön) Jászai-díjas bábművész vezetésével a vidéki társulatok közül elsőként hivatalos bábszínházi státuszt kaptak. Kós Lajos ismét a régi formában, csupán a haja fe­hérebb egy kissé. Egyébként nyugodtan letagadhat­ná, hogy immár 75 éves, s az a tizenkét év is gyor­san elrepült, amit a bábszínháztól távol töltött, mint nyugdíjas. A bábokat azonban sosem hagyta magára, távol sem került tőlük, hiszen Bostán mú­zeumot rendezett be a maga készítette figurákból, s ekként könnyű volt például rátalálni a Kalevala társulatának összes figurájára, arra a „csapatra”, amelyet a közelgő, nemzetkö­zi bábfesztiválon immár az if­jak vesznek elő, s Kós rende­zésében újraéledhet egy régi előadás. Színházi ünnepek éve az idei: negyvenéves a Pécsi Ba­lett és ugyancsak negyven, il­letve húszéves a Bóbita is (a kezdetek, a felnőtt-bábozás startja 1961-re datálható, az önálló és hivatásos Bóbita Bábszínház pedig 81-ben ala­kult Pozsgay Imre kultuszmi­nisztersége idején), s ekként a június 21-től 24-ig tartó fesztivál a pécsi bábozás kettős jubileuma is. Képzőművészeti tanulmányaim haszna Pécsett a , bábelőadások vizuális értékének feljavításában je­lentkezett, hiszen a legújabb képzőművészeti irány­zatok is helyet kaphattak, a hipematuralizmustól az op-artig, a szürrealizmustól a kinetikus fénymoz­gásig. Az előkészületi korszak sokirányú tanulsá­gai nélkül nem tudtam volna ilyen szerteágazó, sok­színű bábos korszakot létrehozni... vallja a régi időktől Kós Lajos grafikus és bábművész, aki öröm­mel vette a felkérést, hogy vegyen részt e jubileumi seregszemlén. E napokban megkettőzött erővel ké­szül az ünnepre, több előadással (köztük szegedi fellépéssel) is. A Kalevaláról már tettünk említést: a pécsi fesztivál záró darabja lesz június 24-én, vasár­nap, ám előtte mód lesz a régi nagy csapat összetrombitálá- sára is. Május 8-án a Művésze­tek Házában az első húsz évről fogja Kircsi László, a PTE Mű­vészeti Karának docense Kós Lajost vallatni, s nemcsak a vi- deoprogramban elevenednek fel régi műsorszámok (Puskin Szaltán cár-ja Bajor Gizi mesé­jében), hanem ekkor lépnek fel először a régi időket idéző bábshow-val az első Ki mit tud?-ősok. Nos, a próbák igen jó han­gulatban folynak, s az idősö­dő, egykor amatőr bábosok va­lóban vonzó programmal sze­retnének előrukkolni. Zöld lovagok Lassan egy éve lesz, hogy megalakult Pécsett a Zöld Gondolat Lovagrend. A termé­szet- és környezetvédelmet szorgalmazó gondolkodás erősítése, szélesítése érdeké­ben életre hívott civil szerve­zet - a Dunántúli Napló köz­reműködése mellett - június 9-én avatja első felvett tagjait. Tegnap az alapítók találkozó­ján már a jelöltek kiválasztása volt a téma. A Lovagrendet a FerlingPRess kezdeményezésére és működtetése mellett tízen hozták létre, közöttük országgyűlési kép­viselő, természetvédelmi szakem­ber, a környezetre komoly hatás­sal lévő nagyüzemek vezetői. A számos beérkezett javaslat közül végül is tíz név maradt a friss lovagjelöltek listáján. E tíz névvel olvasóink is találkozhatnak majd. Jövő héten a lapunkban két alkalommal megjelenő szavazó­lapok révén voksaikkal sejthetik eldönteni, hogy ki legyen a lovag­rend öt új tagja. A szavazólapokat május 21-én éjfélig kell eljuttatni a FerlingPRess Pécs, Király u. 21. szám alatti irodájába. Június 9-én a Széchenyi téren lesz a Napló Nap. A Zöld Gondo­lat Lovagrend öt új tagja ekkor öltheti magára a természetesen zöld színű, a lovagrend címerével ellátott palástot. M. A. Vita Bízik-e Ön az orvosokban? Megjegyzés ár. Sárosi István írásához Dr. Sárosi István osztályvezető egyetemi docens (és ismert, elis­mert író) számomra igen megle­pő stílusban és felfokozott indu­lattal írt a TV2 Napló című műso­ra (április 22.) közben végzett - tudományosnak egyáltalán nem nevezhető - „közvélemény-kuta­tásában” feltett kérdéséről: „Bí­zik-e Ön az orvosokban?” Az Új Dunántúli Napló április 28-i szá­mában Sárosi doktor mélységes felháborodásának ad hangot, mi­vel a kérdésre nemleges válasz is adható, amely szerinte eleve azt jelenti, hogy 30000 magyar or­vos egy részében nem lehet meg­bízni. Szinte egy egész listát állít össze arról, hogy ki mindent és mi mindent sért már maga a kér­dés feltétele. Sértő saját magára, kollégáira, az egyetemi oktatásra, a graduális és posztgraduális or­vosképzésre, az orvosok tudo­mányos tevékenységére, sőt még a hallgatókra is. Etikátlannak (vagyis erkölcstelennek) és ízlés­telennek nevezi az effajta kérdés feltevését, és szerinte ez a televí­ziós felmérés is ékes példája an­nak, hogy az orvosok a média ál­dozataivá váltak. Távol áll tőlem, hogy a média védelmére keljek, de meg kell je­gyeznem, hogy az orvosok di­csőítése, pozitív beállítása sok­kal, de sokkal gyakoribb, mint az elmarasztalásuk. A szóban forgó kérdés megfogalmazása valóban suta volt, mert nem lehetett tud­ni, hogy vajon milyen orvosok­kal szemben is kellene a nézők­nek telefonszavazással bizalmu­kat vagy bizalmatlanságukat deklarálni.: A műsQr indításakor ugyanis arról volt szó, hogy, mi, magya­rok, sőt helybéli pécsi magyarok is tudnánk, méghozzá olcsób­ban, bizonyos szerveket átültet­ni. Ha a bizalom egyértelműen a magyar orvosok szervtransz­plantációs képességeire vonatko­zott volna, ami logikailag indo­koltnak is tűnj, akkor Sárosi dok­tor valószínűleg még tollat, illet­ve számítógépet sem ragadott volna. Ha tehát a kérdés az, hogy bízom-e abban, hogy a magyar orvosok is éppen olyan jól képe­sek elsajátítani és alkalmazni a szív, tüdő és a máj átültetésének tudományát és technikáját, mint az osztrákok vagy bármely más nemzetiségűek, akkor válaszom - úgy vélem a nagy többséggel együtt - nem más, mint egy hatá­rozott IGEN. Ha a kérdés az, hogy bízom-e az orvosban, konkrétan a családorvosomban- akit egyébként már hosszú ide­je ismerek akkor a válaszom szintén egy meghatározott IGEN. De ha a kérdés azt firtatja, hogy bízom-e minden egyes em­berben, akinek orvosi diplomája van, akkor határozottan NEM- mel voksolok. Már hogyan bíz­hatnék minden orvosban, akivel, mint teljesen idegennel a kór­házban vagy klinikán betegként összetalálkozom? Ha az ember nem is születik együtt a félelemmel (bár néhány filozófus szerint igen), amikor beteg, akkor általában a félelem is úrrá lesz rajta, ami pedig alig­ha fér össze az idegenek iránti feltétlen bizalommal - függetle­nül attól, hogy azok milyen es­küt tettek és egyáltalán mennyi­re emlékeznek rá. A bizalom, még akkor is, ha már kialakult, igencsak törékeny lélektani je­lenség. A vak bizalom pedig egyenesen katasztrófához vezet­het. Már csak ilyen megfontolá­sokból sem lehet a „bizalmi” sza­vazást csak „igen” válaszlehető­séggel lefolytatni. Ha valaki, akkor Sárosi doktor az, aki nagyon jól tudja, hiszen már sokszor, sok helyen leírta vagy például a Zsákutca című tv- játékában bemutatta (1985), hogy bizony vannak a kollégái között olyanok, akik - nagyon enyhén fogalmazva - nem képvi­selik mindenekelőtt vagy akár sa­ját érdekeikkel egy sorban a bete­geik érdekét. Meg is hurcolták ezért, és csak egy hajszálon múlt, hogy egyál­talán a „pályán” maradhatott. Fe­lesleg és megtévesztő dicshimnu­szokat zengeni az egész orvos- társadalom mind a negyvenezer tagjáról, (nem 30 ezer), annak tu­dományos tevékenységéről, kongresszusi fellépéséről és az orvosképzésről. Az öntömjénezésért biztosan hálásak azok, alak a kegyeket osztogatják, de magát az egész­ségügyet egy jottányit sem moz­dítja ki a válság állapotából. Sáro­si doktor is elismeri, hogy az egészségügy válságban van, s így aligha gondolhatja komolyan, hogy az okok között csak a pénz­telenség vagy a média rosszindu­latúsága állhat. Még ha jó minősí­tést (pl. bizalmat) is kap az or­vostársadalom döntő többsége, akkor is bőven marad csiszolni való a magatartásunkon. Mind­annyiunknak, orvosoknak és lai­kusoknak egyaránt. Dr. Blasszauer Béla, tudományos tanácsadó Sámod Ormánsága Sámod megér egy misét. Illetve megéri, hogy e Pécstől több mint negyven Itilométerre lé­vő ormánsági falvacskába elláto­gasson az ember, akár néhány órára is. S egy jókora séta után, a kövesút végén, az utolsó villany- oszlop mellől (gólyák települtek rá) kitekintsen a legelőre. Ha jó a szeme, azonnal észreveszi, hogy néhol erősen feltört a gaz, derék- nyi magasságba, s ettől megérti Szállási Sándor szomorúságát is. A tehéncsorda egyre kisebb, a gazdálkodók száma fogy. Van aki már lábasjószágot, tyú­kot, kacsát se tart, sőt éppen ott nincs veteményeskert, ahol legin­kább kéne.- Az elmúlt tíz évben feléltük a tartalékokat - jegyzi meg Szőllősi -, s mára mintha az emberek többsége föladta volna... Már a sa­ját portájukat sem söprik. A semmittevés ragadós. Ha a fi­atalok ezt látják, mit várhatunk tőlük? Régebben ha részeg embert lát­tak, nagy ívben kerülték. Ma mel­lé állnak, követik a kocsmába és vele isznak. Borra, rövidre a pénz nem számít. A településre jellemző adatokat sorol Bónis Imre, Sámod polgár- mestere (képünkön). Apró boldogságfoszlányok; minden jövőért reménykedő lel­két melengető. A kisközségnek 226 lakosa van, köztük 51 fő 18 éven alatti, s 24-en 14 év alattiak. Három óvo­dás. Az ifjak között 13 továbbta­nuló; főleg szakmunkásképzőbe járók, de akad gimnazista is. Az emberek többségének van mun­kahelye (főleg a többszörösen át­alakult egykori téeszben), s mind­össze 8 jövedelempótlós van. Ehhez már csak én tenném hozzá, hogy Sámodon mindössze egyetlen üres ház akad, ám an­nak is lenne bízvást lakója, ha a tulajdonos eladná. De még vár. Nemrégiben, amikor akadt eladó ház (lakóik öregek otthonába mentek), az új tulajdonosa gyor­san lefizette az árát. Másrészt, ha az ember figyelmesen jár, látja, hogy új ház is épült, illetve felújí- tódott. Azt mondanám; Sámod ör­vendhet ebben a gyönyörű Or­mánságban. De azonnal akad el­lenpélda is. A községben 75 fő nyugdíjas, s élnek itt a statisztiká­ból kihullott, a munkanélkülisé­get túlélő ellátatlanok is. És a jövő attól is fenyegető, hogy a házasuló korba ért ifjak nem házasodnak, s már az egyke se divat a magyaroknál - miköz­ben azért akadnak „beköltözött”, szapora családok is, akik a nyo­morúság érzetét növelik. Bódis Imre megjegyzi:- A megélhetés forintjait a leg­nehezebb megtalálni. Idénymun­ka mindig akad, de idénymunká­ra nem lehet nősülni. Sokan mondják azt, amit magam is: bár­csak földbe fektettük volna a kár­pótlási jegyeket, de az akkoriban könnyen jött kárpótlás könnyen el is ment... Azért szépül a község. Akad itt is egy csapat, amely mindent megtenne (és amire telik, azt meg is teszi), hogy a halódásra ítélt te­lepülést életre injekciózza. Szóval, előbb a református templomot tették rendbe, hogy a lelkek se maradjanak gazda nél­kül. Aztán az utat szélesítették, hogy a vendég könnyebben ide találjon, vagy hogy aki menni akar, az menjen. Most a régi iskolaépület teljes felújításán dolgoznak. Nagy ré­sze kész, de lesz tennivaló még bőven. A nagyterem, s a nagyter­met kiszolgáló kiskonyha „be­üzemelve”, a leendő könyvtár is kitakarítva (kalapolni való ipa­rosmunkát végzett a kivitele­ző!), s a tetőrészben a községi szállót is rövidesen bebútoroz­zák majd. Büszke lehet rá Bónis Imre.- A falusi vendéglátás lehetősé­gét teremtjük meg evvel a lakrész­szel, községi alapon - vezet végig az emeleti részen. - Többször for­dultak már hozzám a kérdéssel, hogy szívesen jönnének nyaralók Ormánság-nézőbe akár hozzánk is, de vajon tudok-e szállást? A község kasszájában évente vagy tízmillió forint; nem sok, de ügyesen beosztva a legszüksége­sebbekre futja. Pályázatokkal meglehet toldani a pénzt.- Ezért alakítottunk polgári egyletet - kacsint rám -, hogy amire nem pályázhat az önkor­mányzat, azt a civil szervezet ta­lán meghozza. S valóban. Nemrégiben a polgárkor a Hol­land Királyi Nagykövetségtől ka­pott egy komplett számítógép­szettet, nyom­lágbank pedig küldött Sámod­rándulásra fu­totta. Pályázati pénzekkel újítják fel az egykori iskolaudvar mellék- épületét, s szándékaik szerint ab­ból töltik fel és parkosítják az ud­vart, hogy a vendégszobák abla­kaiból is öröm legyen kitekinteni, pályázati pénzekből álmodják a jövőt. Csak az az elkeserítő, hogy a községbeliek között nem min­denki lelkesedett a dologért. Kü­lönösen nem a szálláscsinálá- sért. Nem mondják, de kitalá­lom: talán jobban örültek volna annak, ha a pénzt a képviselőtes­tület kiosztja. Sokak a megélhe­tésükre fordították volna a po­tyapénzt, bár az is meglehet, hogy nagy részük másnap már a söntéspultnál áldotta volna a község vezetőit. A gólyapár az idén is visszatért. A fészket már elrendezték; a villanyoszlop környékén munkál­kodásuk nyoma. A község jegyzője, Mészáros Gyula szerint (ő ezen a vidéken nőtt fel) elsősorban az emberek hitét kéne valahogy visszaadni, megértetve velük, hogy érdemes a nagyon ragadós semmittevés­betegségből kigyógyulni. Sámod községben az emberek ébreszté­sére esküdtek föl a falu vezetői, példát véve, mondjuk, az erdélyi testvérfalu lakóitól. Akik ott jár­tak cserelátogatáson a szilágysá­gi Varsókon, észrevették, hogy szombat délutánonként falusöp­résre vonultak az emberek. Kö­zösen. Mert bár a szegénység keserű­ség, nem lehet mindenre, a lassú elzüllésre indok. _________________________________KOZMA FEREHC I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents