Új Dunántúli Napló, 2001. április (12. évfolyam, 89-117. szám)

2001-04-12 / 100. szám

2001. Április 12., csütörtök KULTÚRA -RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal A harangok hallgatása Mesél a bécsi erdő - bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Egységes összkép kialakítása, a koncepció fegyelme jellemezte Hargitai Iván korábbi pécsi rende­zéseit, a játékelemek tudatos ösz- szehangolása, s ugyanezt a kvali­tást érzékelhetik most a Mesél a bécsi erdő bemutatójának nézői: az elgondolás belső logikáját s a művészi megvalósítás következe­tességét. Az előadás egyöntetűsé­ge azért is hangsúlyozandó, mert a rendezőnek ezúttal népes sze­replőgárda munkáját kellett ösz- szehangolnia: a felkavaró hatású darab végét jelző nézőtéri fények kigyulladása után nem kevesebb mint huszonegy művész fogadta a közönség tapsait. Hargitai olyan színpadi térben játszatja Ödön von Horváth drámá­ját (Mészöly Dezső némileg átigazí­tott műfordításában), amely vizuáli­san érzékelhetővé teszi a befogadók számára az írott szöveg kohézióját képező szenvedélyes kritikát, azt a szerzői szemléletmódot, amit a mű mottója így fejez ki: „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelen­ség érzetét, mint a butaság.” Ehhez tudnunk kell, hogy a butaság az író számára gyűjtőfogalom, amelynek jplentésköréhez a kisszerűség, az önzés, az alattomos indulatok - s mindennek képmutató leplezése is hozzátartozik. Kovács Yvette vas- szerkezetű díszletépítménye a jel­zett vonatkozásban kettős funkciót tölt be: a színpadi szféra racionális tagolásával elősegíti az események összefüggéseinek kiemelését, miál­tal a néző, kinek tekintete, áthatolva a rideg fémstruktúra tartóelemei között, megsejti a stabil építmény által kifejezett törékenységet, efe­mer jelleget, annak a leleplező erő­nek válik birtokosává, amely a drá­ma legfőbb sajátja. Átlátunk a felü­leteken, ahogy az író is mindig á je­lenségek mögé néz, rámutatva a ke- délyes-otthonias, „gemütlich” idill' mögött meghúzódó sötét árnyakra. E komor tónusok jegyében értel­mezhető a mellékszereplők közül Erich (Lipics Zsolt), Hierlinger (Rázga Miklós) és a Bárónő [Unger Pálma) pontosan beállított figurája. A játék transzparenciája sajátos mozgásélménnyel társul: a forgó­színpad működésének célirányos kiaknázásából eredően Hargitai nemcsak az idő múlását érzékelte­ti’, hanem olyan karusszelhatást is kelt, ami a sorskerék könyörtelen görgését sejteti. Ez a körforgás mé­lyen ironikus, jóllehet a maróan gunyoros hatást a dráma első két jelenetének elhagyása némileg csökkenti. Az író ugyanis azt su­gallja, hogy végül - a látszat szint­jén - helyreáll a darab nyitányának bonyodalom előtti helyzete (az ál­ságos béketeremtés Valéria alakjá­val kapcsolatos, akit Töreky Zsu­zsa lendületesen formál meg, az energikus hangzás időnkénti túl­zásával), ugyanakkor nagyon is vi­lágos, hogy ebben a világban min­den többszörösen is aláaknázott. Ez az üzenet azonban az egyéb­gal nevezi „senki”-nek, s ezzel a ténnyel Marianne is tisztában van, csakhogy ő hisz szerelme megváltó erejében: „Hadd teszlek emberré!” - mondja a férfinak. Fülár István ra­vaszul számító, hidegen nyugodt Fábián Anita (jobbról) és Monori Ica jelenete ként szellemesen kitalált mézeska­lács-házikók nélkül is nyilvánvaló lenne, mint ahogy ennek az 1930 körül játszódó történetnek a felko- morló távlatai sem igénylik okvet­lenül Erich csattogó kimasírozását s a „Csak Bécs az én hazám” kez­detű kórus alatt vörösbe boruló háttérfüggönyt s a felmorajló fegy­verropogást. Stenczer Béla gro­teszk színezetű Tündérkirálya és Sólyom Katalin démoni Nagyanya­alakja (Sebők Klára Anya-figurájá­nak kísérő szólamával) a jelzett ef­fektusok nélkül is bizonyára el­mondanák azt, felerősítve a kapi­tány IN. Szabó Sándor), a Gyónta­tó Atya [Bánky Gábor) és a Mister {Krumfidám) élesen megvilágított figurájának hatása által, amit a szerzőnek a Szent István dómban játszódó jelenet előtt olvasható instrukciója így önt szavakba: „A harangok elhallgattak, s nagy csönd van az egész világon.” A harangok hallgatása (Isten csendjének is vélhetjük) a néma­ság, kiáltásaként artikulálódik a gyermek halálának tudomásul vé­telekor, a földre sújtott Marianne hétköznapi passiójának záróak­kordjaként: „Tőlem mindig csak el­vett az Úr... Engem úgy ver, mint a kutyát”, mondja a lány, sejtvén, hogy a „Feszítsd meg!” még hátra­van. Fábián Anita mélyről fakadó részvéttel juttatja el hősét eddig a reménytelenül tragikus pillanaüg. Érezhető, hogy belülről, önmagá­ból építette meg a figurát, de ugyanakkor rálátása is van a jel­lemre, kívülről is szemléli. Másfajta, de hasonlóan termé­keny kettősség jellemzi a férfi fősze­replők játékát. Alfrédet Valéria jog­FOTÓ: MÜLLER ANDREA szélhámost játszik, aki az első rész szerelmi jelenetében egy pillanatra mégis őszintén s szinte akaratlanul megszólaló önkritikával gondolja, amit a lánynak mond: „Felemelsz engem. Eltörpülök előtted.” De ere­dendően gyenge jellem, s ezért tör­pe marad, kisszerűségében is ve­szedelmes törpe. Oszkár pedig, amikor a fentebb kiemelt tragikus pillanatban átöleli s - a szöveg sze­rint „kivezeti”, az előadásban vi­szont helyeselhető gesztusmódosí­tással - szinte elvonszolja Marianne-t, szintén kettős árnya­lattal cselekszik, s ebben egyaránt szerepet játszhat a rendező tudatos színészvezetése és a szerepet meg­formáló Németh János stílusérzé­ke. Mozdulataiban kifejezésre jut a megalázott lánynak otthont kínáló férfi szerelme, ám a zsákmányát lassan, de biztosan elejtő vadász torz diadala is lelepleződik. Úgy tűnik, Oszkárnak áll a vi­lág, akinek nem is kell harcolnia Marianne-ért, elegendő, ha csupán türelmesen várakozik „tisztes mé­szárszéke” előtt. Miközben forog körülötte a nagy körhinta, a drá­mabeli nyolcadik kerület - Kovalcsik Anikó szolid polgári ru­háiba öltöztetett - lakóival. Ödön von Horváth, iróniájának megnyil­vánulásaként, „népszínműnek” nevezte darabját, a szó eredeti, a bécsi Volksstück-ben testet öltött formájának groteszk paródiáját ad­va. Egy színjátékos hagyomány dekonstrukcióját valósítva meg. Ezt a dekonstrukciót folytatja a pécsi előadásban Hargitai Iván, te­remtő szétbontásként, leleplező átvilágításként értelmezve rende­zői feladatát. Nagy Imre Perzsia nagylátószögben Szülőföldem Irán címmel nyílt tegnap fotó­kiállítása a pécsi Ifjúsági Házban egy kom­lói sebészorvosnak, dr. Nowrasteh Ghodratollah-nak, aki ifjúkori lakóhelyére, Khonj városára emlékezik képekben.- Nagyapámat fotóztam le legelőször, első gé­pemmel 1983-ban, aztán ő pár évre rá eltávo­zott, s örökre bánom, hogy homályosra sikere­dett a kép, miként emlékeim is elhalványodtak az idők folyamán. Ez ösztönzött, hogy ebben a műfajban is jobb teljesítményt nyújtsak, hogy élesen vissza tudjam idézni az élet megismétel­hetetlen pillanatait, legyen az például egy virág- fakadás, vagy egy szemeteskuka bensőséges, családokat idéző tartalma. Az ember minél több új arccal találkozik, egyre jobban beszűkül a sa­ját élettere. Múltjától, emlékeitől nem tud meg­szabadulni, ezt az értéket pedig valamiképp közvetíteni kell, erre tökéletes megoldás a fotó­zás - fogalmazta meg ars poeticáját dr. Nowrasteh Ghodratollah. A kiállítás elsősorban a perzsa kultúráról, az iráni szokásokról, az ottani hétköznapi embe­rekről szól, arról, ami az elbeszélésekkel, a tör­ténelemírással sem jön át Európába. Tehát nem csak építészeti emlékeket rögzített az alkotó Dél-Iránból, hanem gesztusokat, szokásokat, iszlám előtti emlékműveket, Zoroasztriánus val­lási rítusokat is, és aki akarja, továbbgondolhat­ja, hogyan élnek arrafelé az emberek. Ezt adja Irán Európá­nak - mondja dr. Nowrasteh, amit pedig odahaza tol­mácsol erről a kontinensről, az a személyi szabadságnak egy teljesebb, magasabb szintje, persze nem politikai értékrendben gondolkodva, hanem az egyén önmeg­valósítását szem előtt tart­va. Büszke a fivérére és családjára fotó: m. a. Adott tehát a következő lépés is - folytatja a fotóművész, Iránban is lesz kiállításom Komlóról, Pécsről, Magyarországról. János-passió a templomban Szerdán az eszéki székes- egyházban, ma este 7-kor pedig Pécsett, a kertvárosi református templomban csendül fel Bach János- passiója a Pécsi Szimfoni­kus Zenekar, a Pécsi Egye­temi Kórus és kiváló szó­listák előadásában. Bach János-passiója a hat évvel később született Máté-passiónál drámaibb, a formai felépítés te­kintetében egységesebb és népi­esebb hangvételű mű. Bach eb­ben a passióban viszonylag kis zenekari apparátust használ, de fokozott a kórus szerepe. A ma esti előadás a Pécsi Szimfonikus Zenekar és a Pécsi Tudományegyetem együttmű­ködésének eredménye, hiszen az Egyetemi Kóruson kívül a szólisták egy része is egyetemi hallgató. 50-50 százalék volt a Máté-, il­letve a János-passió esélye akkor, amikor mérlegelték, mit is kelle­ne előadni nagycsütörtökön, mondja Várdai István adjunktus, az Egyetemi Kórus vezetője, a koncert karmestere, aztán mégis az utóbbi mellett döntöttek. Az igaz, hogy könnyebb kiállítani ennek a darabnak az előadói gár­dáját, de a drámai mű nehézsége abban áll, hogy nagy lendületeket vesz, amelyet nem szabad meg­törni. Igen bonyolultak a szóla­mok is, a 32-es tenorária pedig az összes Bach-ária közül talán a legnehezebb. ____________cs.l. Iz galmak az öreg padlásokon Egy pesti aukción a napokban 3 millióért ment el egy Zsol- nay-porcelán. A régiségek begyűjtőiről azt tartják, mind milliomosok, falusi padlásokról fillérekért szerzik meg a különleges ritkaságokat, hogy aztán jó pénzért továbbadják a piacon a gyűjtőknek. A valóságban rokkant bányászokból áll a porcelánokkal vásározók egy része, az igazi műkincs­piac pedig elvándorolt Pécsről Győrbe és Budapestre.- Az ördög nem alszik, köztünk senkit nem fog találni, aki a nevét adná a régiségekkel kapcsolatos nyilatkozatához. Mert bárki ked­vet kaphat a gyűjteményeket egy­szerre megszerezni, holott csak az igazi műértőnek mond valamit egy-egy ilyen porceláncsoport - adja tudtomra a pécsi régiségvásá­ron egy tüdejével és gerincével le­százalékolt bányász. Ugyanakkor hozzáteszi: - Szép számmal akad­nak a városban kis házi múzeu­mok, a napokban is jártam egy olyan pécsi lakásban, ahová 15 éve nem engedtek be néhány rokonon és baráton kívül senkit, mert a pin­cétől a padlásig festmények, por­celánok sorakoznak. Akit egyszer elkap ez a gyűjtőszenvedély, az reggeltől estig járja a kis falvakat, nekem spéciéi az Ormánság a ked­vencem. Pedig emlékszem, jókat röhögtem portás váltótársamon, amikor kis porcelánfigurákat ho­zott be a műszakra, s azokat must- rálgatta, meg szakkönyvekből ke­reste ki a korát, s egyéb mutatóit. Aztán egyszer elmentem a lakásá­ra, ott meg minden szekrény kü­lön kis tárlatnak volt berendezve, az egyikben a herendiek sorakoz­tak, a másikban az üvegek. Elvitt egy beszerzésre is magával, s attól kezdve én is a gyűjtés rabja lettem. Közben lehajol, óvatosan meg- törölget egy juhászfigurát és így folytatja: - Aztán az első portyák során döbbentem rá, hogy ehhez állandóan olvasni kell meg tanul­ni, hiszen kívülről kell tudni, hogy melyik évtizedben milyen porcelánfigurákat gyártottak, mi az értékük, s hogyan változik az kisebb hibák esetén. És persze építgettem a falusi kapcsolatokat. Volt olyan hely, ahol az első láto­gatást követően öt évvel később visszahívtak, hogy most már me­hetek, mert a papa meghalt, s kö­rülnézhetek a padláson. Ott aztán az ember talál mindent, de nem­csak rokkában, meg rézmozsár­ban kell gondolkodni, hanem a főkötőktől a bőröndön át a vizipi- páig mindenben. Ekkor például semmilyen különleges darabra nem leltem, de egy dobozban volt három tucat porcelán, amit min­denestől megvettem 20 ezer forin­tért. Ebből aztán összesen két fi­gurát tudtam továbbadni, de azo­kért 40 ezret kaptam. A jó régiséggyűjtő ismérveit úgy összegzi, hogy szerencse, szorgalmas kapcsolatépítés és fel- készültség nélkül az egésznek semmi értelme. No és pár száz­ezer forint forgótőke is kell hozzá. Aztán jön a második kör, az érté­kesítés, ami pedig kereskedői vé­nát igényel. A vásáron a nagyke­reskedők jönnek első nap - a hó első vasárnapját megelőző csütör­Kamatszegény Martyn-díjak Pécs Önkormányzatának kulturális bizottsága saját keretéből kényszerül kipó­tolni a Martyn Klára- és a Martyn Ferenc-díjakat, mert azok pénzalapjának kama­ta egyre inkább eszmeivé teszi az anyagiakkal is járó elismerést. Döntés a mai vá­rosi közgyűlésen várható. Az 1982-ben elhunyt Martyn Ferencné közérdekű meghagyást tett 357 ezer forintos tőkével, amelynek kamatait igényes, jó munkát végző művészettörté­nésznek ítéli oda kétévente egy szakmai testület. Az 1986-ban el­hunyt Martyn Ferenc festőmű­vész végrendeletében a vagyoná­nak jelentős részéből 835 ezer fp- rintos törzstőkével pécsi, bara­nyai képzőművészek elismerésé­re alapítványt, illetve díjat hozott létre, amelyet róla neveztek el. Ezenkívül ösztöndíjat is alapított, amelynek pályázatait szintén kétévente bírálják el. Korábban mindkét díjat két­évente, de évente egymással vál­takozva adták ki. Most évente együttesen tervezik kiadni mind a Martyn Ferenc-díjat, mind a Martyn Klára-díjat, és azt is sze­retnék, ha a Martyn Ferenc ösz­töndíjra is lenne módja a kurató­riumnak, illetve az önkormány­zatnak. Az infláció miatt azon­ban mindkét díj anyagi értéke igen megcsappant. A Martyn Klá- ra-díj törzstőkéjének ez évre ese­dékes kamata 29 ezer forint, a „Martyn Ferenc Alapítványé” pe­dig 96 ezer. Pásztor Ágnes, a pécsi polgár- mesteri hivatal illetékese nemrég a képviselő-testület szakbizottsá­ga elé vitte a díjak helyzetét, s a kulturális bizottság úgy döntött, hogy a Martyn Klára-díj esedékes idei kamatát 50 ezer forintra, a Martyn Ferenc Alapítványét pe­dig 120 ezer forintra egészíti ki. Ezenfelül olyan előterjesztést visz a közgyűlés elé, hogy a város művészeti élete számára rendkí­vül fontos Martyn-díj és ösztön­díj ügyében indokoltnak tartja az alapítvány vagyonának 500 ezer forinttal történő emelését az ön- kormányzat által. A főosztályvezető asszonytól megtudtuk, ha csak ezek az anyagi lehetőségek maradnak, a hagyományok szerint június ele­jén lesz a díjak átadása:- Igyekszünk egyéb módot is találni a díjak összegének növelé­sére. Önkormányzati keretek is szóba jönnek a pénzmag-keresés során, de művészetpártoló tevé­kenységekre próbálunk felkérni tehetősebb vállalkozásokat is. A probléma egyre kevésbé egyedi és nem is pécsi sajátosság: mind több hajdan tanácsi keze­lésre bízott, másfél-két évtized­nél régebbi alapítvány és köz­meghagyás törzstőkéjét tette az eredeti célra alkalmatlanná, mél­tatlanná az infláció, amely az utóbbi húsz évben összesen leg­alább 1200 százalékos volt. tökön -, őket követik a komo­lyabb gyűjtők, a külföldi vevők, majd mindenki más. Persze min­denki gyarapítja a saját gyűjtemé­nyét is, tulajdonképpen ez az egész tevékenység valódi haszna. Akinek van úgy félmilliós forgótő­kéje, az jó szinten meg is tud élni ebből. A pécsi két éve még az ország egyik legnevesebb régiségvására volt, egy ideje viszont leszállóág­ba került. A vásározók erről úgy vélekednek, hogy hiba volt másfél éve 10 naposra tervézni, mert a valódi vevők nem tudták eldönte­ni, hogy mikor jöjjenek. A keres­kedők beleuntak, hogy vadászni kellett a megfelelő találkozóra. Tavaly ősztől aztán újra rendet te­remtettek, azóta van négynapos nyitva tartás, de ezzel elérték azt, hogy a pesti Ecserire, és Győrbe viszik már a régióból is az igazán értékes darabokat. Egy normális pécsi régiségvá­sáron kétszáznál több az árus, de’ 40-50-en mindig kint vannak, s nem ritka egy-egy 800 ezer forin­tos üzlet, de az tény, hogy a piac Az értékes porcelánok a vásárokban is kelendőek FOTÓ: MÜLLER ANDREA mindkét oldala jól ismeri az ára­kat.. Sőt, ma már faluhelyen is al­kudni kell, mert vagy nagyon pontosan tudják a helybeliek az értéket, vagy eleve túllicitálják.- Hogy meddig csinálom? - kér­dez vissza bányász ismerősöm. - Beleszerettem, meg eljutottam egy olyan szintre, hogy már izgalom­mal várom az újabb és újabb pad­lásokat, vajon megtalálom-e ott a sok kacat között az értékest? Ez egyféle felfedező szenvedély is, másrészt a kapcsolatteremtésnek óriási szerepe van. Egyébként meg nem a meddig, inkább a miért a fontos. A házi gyűjtemények egyre gyarapodnak, de ha valami történ­ne velünk, az már le van zsírozva, hogy melyik rekeszt ki mennyiért veszi majd meg. MÉSZÁROS B. ENDRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents