Új Dunántúli Napló, 2001. március (12. évfolyam, 59-88. szám)

2001-03-03 / 61. szám

2001. Március 3., szombat KULTUR A RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal Foltvarrás a művészet rangján Bornemissza Eszter patchworkjei a Pécsi Kisgalériában A patchwork, magyarul foltvarrás évről évre nagy nemzetközi és hazai kiállításokon bizo­nyítja, hogy a szükségből erénnyé vált tevé­kenység olyan produktumokat képes létre­hozni, amelyek a művészet rangjára emelik. Amerika és a Távol-Kelet, különösen India ke­rültek az elmúlt századok során nemegyszer olyan helyzetbe, hogy a textilanyagok elképesz­tő módon felértékelődtek. Sokan „folt hátán folt” ruhákban jártak és a falakra, hálóhelyekre sem jutott más, mint valami összevissza foltozott le­zser matéria, aminek minden négyzetcentiméte­re a szó szoros értelmében értéket képezett. Az­tán a sikeredettebb darabok a jobb időkben is betöltötték a szerepüket, mígnem az ilyetén való munkálkodás önállósult: mutogatták egymás­nak, majd kiállították a foltkompozíciókat. Bornemissza Eszter matematikus, matematikai doktorátussal 1996 óta tagja a Magyar Foltvarró Céhnek. Arról beszél, hogy ez a képző- és ipar­Bornemissza Eszter képzőművész-matematikus művészet határvidékein elhelyezkedő művészet valósággal berobbant az életébe. Ő maga ugyan­csak villanásszerű gyorsasággal kötelezte el ma­gát a patchwork mellett, szólásszerűen: jött, lá­tott és ...győzött. A Fényfolt, a Mélyvízi fények, a Viszonyulások, a Kavargás és az Esőerdő című munkák címe is jelzi, hogy elég nagy az elszaka­dás a textília, a „rongy” és a belőlük készült mű­vek világa között. A nyersanyag, az egyszerű le­pedővászon, festve, batikolva, csűrve-csavarva, sík kompozícióba rendezve a falon képként, tex­tilmunkaként, reliefként hat. A patchwork vagy más néven qilt három rétegből áll: az előlapból, a közbélésből és a hátlapból. Az előlap az a felü­let, amely a varrás, festés, rétegezettség, elrende­zettség révén a voltaképpeni művet megtestesíti. A kivitelezés aprólékos munkát igényel, nagy tü­relmet feltételez. A jó munkához nem elég egy rongyoszsák. Eme tevékenységnek a produktu­mai is igen széles értékskálán mozognak - a jó- akaratú jópofaságoktól a kiemelkedő műalkotá­sokig. Bornemissza Eszter, mi­után belépett a céhbe, 1966-ban látott egy nívós kiállítást Lyon­ban. Elkezdett tanulni, dolgozni és zsinórban aratta a nagy hazai és nemzetközi sikereket. Kö­zönségdíj, zsűridíj, a legjobb design díja, első díj. Hosszú vol­na a teljes felsorolás. Ma az egyik legelismertebb képviselő­je, mondhatni szaktekintélye a méltóbb elnevezésre váró folt­varrásnak. Egy hétig látható ki­állítása tegnap nyílt meg a Pécsi Kisgalériában. Szombaton és vasárnap pedig a Pécsi Művé­szeti Szakközépiskolában, or­szágos találkozó keretében lesz megtekinthető egy nagy, átfogó patchwork-kiállítás, amely a műfaj teljes hazai keresztmet­szetéről ad képet. FOTÓ! TÓTH L ________________________________B1BISSI K. Hír csatorna KIVÁLÓ NEVELŐ. A pécsi Haj­nóczy József Kollégium igazga­tóhelyettese, Hegedűs Béláné a kollégiumi nevelőknek járó or­szágos elismerésben, Kardos László-díjban részesült. A népi kollégium neves képviselőjéről elnevezett díjat a napokban ve­hette át Budapesten. (br) TANULSÁGOS ESETEK. A PTE Orvostudományi és Egész­ségtudományi Szakosztálya 5- én, hétfőn délután 16 órakor Tanulságos Esetek címmel fóru­mot rendez. Ezúttal a Szív- gyógyászati Klinika és az Aneszteziológiai és Intenzív Te­rápiás Intézet munkatársai is­mertetik azokat az eseteket, amelyeket szakmai megbeszé­lésre érdemesnek tartanak. Az eseményre várják a megye, a régió érdeklődő egészségügyi szakembereit. (p) LÉLEKMANKÓ címmel ma, szombaton 17 órakor a Parti Galéria Mária utcai kiállítóter­mében dr. Toller László pécsi polgármester bevezetésével, Bükkösdi László nyitja meg Szabó János Megyefán élő szobrászművész kiállítását, amelyen a szobrász elmúlt években készült, festett fa­szobrait tekintheti meg a kö­zönség. (bk) B. KOLEP ILONA festőművész kiállítása nyílik meg március 10-én szombaton 16 órakor a pécsi Bazilika Kocsis László ter­mében. A kiállítás dr. Páva Ist­ván nyitja meg, közreműködik a Pécsi Madrigálkórus. _______________________1*1 Me gjelent az ECHO Az ECHO, pécsi kritikai szemle legújabb száma ezen a héten került az árusítóhe­lyekre. Benne a január és február hónap pécsi művé­szeti rendezvényeinek kriti­kái olvashatók. Középpontba ezúttal az emlék­művek és köztéri szobrok kerül­tek. Aknai Tamás és Gyenis Ti­bor tanulmányai segítenek új megközelítést adni e szerteága­zó kultúrtörténeti kérdéskör­nek. Az építészettel foglalkozik Getto Katalin, a pécsi 120 laká­sos szociális épületegyüttes tervpályázatáról szóló írásában, melyben a pályázat körülmé­nyeiről, a nyertes pályamunkák­ról készített áttekintést. Több cikk foglalkozik a szín­házzal és színház körüli esemé­nyekkel. Olvashatjuk Fekete Vali beszélgetését Szikom Jánossal, a pécsi Pillantás a hídról rende­zőjével, és természetesen kriti­kát is találunk a lapban az elő­adásról. A balett-társulat Kamé- liás hölgy előadását értékeli Lő­rinc Katalin kritikája. A Szoba­színház Emberbarát című elő­adásáról is itt találunk méltatást. Pécs zenei eseményeinek átte­kintését szolgálják Gönczy Lász­ló és Selmeczi Péter cikkei, illet­ve egy interjú is olvasható Ved­res Csaba zeneszerzővel, amit Koszits Attila készített. Az ECHO márciusi számá­nak nagyobb részét a „Feketén- fehéren” rovatban megjelent kritikai írások teszik ki. Ezek­ben felidézik Komiss Péter fotó- kiállítását, Almásy Dévai László iparművészeti munkáit, Löm­mel Ilona keramikus életmű-ki­állítását, dr. Szász János fotog­ráfiáinak, Bállá Vera képeinek, Fasz György kerámiáinak kiállí­tásait. Itt olvashatók még kriti­kák francia jazz-koncertről, egy széki zenekar koncertjéről és pécsi egyetemisták diploma­koncertjéről. Pécsen kívül a lapot már Bu­dapesten, a Műcsarnokban és a Ludwig Múzeumban, valamint a Balassi Kiadó könyvesboltjai­ban is meg lehet vásárolni. _______________________tei Tu dományos „mandulavirágzás jKonferencianapok a Pécsi Tudományegyetem szervezésében Mandulavirágzási Tudományos Napok néven új kezdemé­nyezés született a Pécsi Tudományegyetemen. Március 5-8. között az egyetem tudományos műhelyei számára nyílik lehetőség a bemutatkozásra, arra, hogy az ifjak (és minden érdeklődő) előtt beszámoljanak kutatási eredményeikről, komplex módon megközelítve egy-egy kérdéskört. A szervezők szerint meg kell ta­nulni a szóösszetételt. Mediterrán vidékünkön a mandulavirágzás a tavasz kezdetét, - és a szervezők reménye szerint ezentúl minden évben, egy konferenciasorozat startját is jelenti majd. Ahogyan azt dr. Tóth József, a Pécsi Tudo­mányegyetem rektora (képünkön) a meghívók beköszöntőjében fo­galmazta; adjunk egy napot, az új, frissítő erejű gondolatoknak, azaz a hangulat inspirálja a tudomá­nyos együttgondolkozást, vigye előre a város szellemiségét. A hétfőn kezdődő és csütörtö­kön záródó, minden érdeklődő számára szóló, nyitott program va­lójában tíz egynapos konferenciát takar, különböző helyszíneken, oly sok előadással és előadóval, hogy felsorolásuk lehetetlen. Ezért csak ízelítőként ragadjunk ki egy példát arra, hogy miként kapcsolódhat­nak egy témá­hoz a sokféle stúdiumot adó egyetem egyes tanszékei. Már­cius 7-én példá­ul a konferencia címében - A szívritmus válto­zékonysága az orvos, a villa­mosmérnök, a matematikus és a pszichológus szemszögéből - is fel­lelhető ez a parola. De szó lesz a multimédia helyzetéről (az új taní­tási és tanulási módszerekről), a tér és társadalom viszonyáról, a kör­nyezet-egészségügyről, bizonyos halmazok (galois-gráfok) értelme­zéséről és alkalmazásáról, a társa­dalom és gazdaság ciklikus fejlődé­séről, az időről. Az utóbbi témakör­ben például dr. Ormos Mária törté­nész a történelem és az idő kapcso­latát elemzi, dr. Papp Lajos szívse­bész pedig a halál elleni küzdelem időtényezőiről szól. A tudományos összejövetelek bővebb „étlapján” kalandozva ér­demes lesz tehát a jövő hét prog­ramját a mandulavirágzáshoz iga­zítani. Hiszen az „egynapos konfe­renciák” nemcsak abban mások a korábbiakná, hogy a tavaszhoz kö­töttek, hanem awá is, hogy merő­ben újszerűén, összefüggéseit sok- oldáúan megvüágítva vetik fel nap­jaink problémát, s ezzel a különfé­le tudományok művelői is (történé­szek, filozófusok, orvosok, mérnö­kök, fizikusok, teológusok) talál­kozhatnak egymássá, szembesül­hetnek egymás gondolatává. (Részletes program: www.dunantulinaplo.hu) Hajmeresztő rémdráma, vérgő­zös fantazmagória - ez Shakes­peare ifjúkori tragédiája, a Titus Andronicus. Igazi horror: kilenc gyilkosság nyílt színen, nemi erő­szak, megcsonkítás, elevenen el­temetés, emberevés. Ez utóbbi úgy történik, hogy egy anyává megetetik fiainak pástétom gya­nánt felszolgált húsát. Csakhogy mindez csiszolt, szinte rafináltan ügyes dramaturgiával adatik elő, lüktetőén dinamikus párbeszé­dekkel, költői szárnyalású mono­lógokkal. A borzalomnak és a po- ézisnek ez a különös, meghök­kentő vegyüléke oly ellentmon­dásos, hogy szinte kihívja, meg­követeli az ironikus értelmezést. Julie Taymor Titus című film­jével erre tett kísérletet. Az első képeken a címszereplőt látjuk hadával visszatérni Rómába egy győztes csatából. Sáros, élettelen arcú, merev tartású, gépiesen mozgó katonák menetelnek előt­tünk. Mintha hatalmas méretű, groteszk bábjátékot látnánk. Azért említem e nyitányt, mert a rendező elképzelésének ez lehet a főmotívuma: a marionettszerű­ség szinte minden fontosabb fi­gurával kapcsolatosan megfigyel­hető. Lavinia faágakként meredő kézcsonkjaiból például mintha huzalok, drótok lógnának ki, pe­dig ez a szegény áldozat még a legemberibb teremtmény ebben pusztítást okoznak, mint Aaron (Harry Lennix) sátáni furfangja vagy a buja gót királynő, Tamora bosszúszomja; ez utóbbit Jessica Lange játssza, nem eléggé meg­győzően. S mindez nemcsak az ókori Rómára érvényes. A rendezői koncepció másik főmotívuma ugyanis, hogy a képi elemek vé­gigpásztázzák az egész történel­met, beleértve korunkat is. Saturnius (Alan Cumming) és környezete századunk első felét idézi, Tamora pszichopata fiai pedig egészen mai képzettársítá­sokat ébresztenek. De bőven lá­tunk barokk belső tereket és klasszicizáló homlokzatokat, kis­sé terjengős adagolásban. Ebből a szempontból a film legjobb je­lenete, mikor Anthony Hopkins úgy ül a fürdőkádban, mint Ma­rat Peter Weiss drámájában. A látomás erőteljes, ám kissé egyoldalú. Hiányzik a képeknek az a távlata, amit Shakespeare- nél a költészet biztosít, a kínból kelt jelek, a gyötrelemből szőtt igék. És az az abszurd komikum sem kap elég teret, ami a Titus- drámát az Übü király előfutárává teszi. Pedig Julie Taymor észre­vette, hogy a drámában mennyi­re fontos szerepet játszik az írás: a szereplők életük legválságo­sabb pillanataiban a betűk által óhajtják megörökíteni szenvedé­Bűnös? Áldozat? Bábfigura? Titus szerepében Anthony Hopkins a világban, amely egy ismeretlen, ellenséges bábjátékos uralma alatt áll. Julie Taymor értelmezé­se szerint a dráma figyelemre méltó merészsége abban áll, hogy szerzője feltételezi: ha nincs Gondviselés, a történelem kannibálok csatározásává válik. Mások szerint Shakespeare ép­pen e feltételezés képtelenségét bizonyítja művével. Anthony Hopkins, a rendező felfogásának jegyében, igen kriti­kusan ábrázolja Titust: a római hősiesség, törvénytisztelet és ál­dozatkészség értelmetlenné válá­sát mutatja meg, azt, hogy ezek a képzelt erények majdnem annyi seiket, szövegeket hoznak létre, mások pedig régebbi írások meg­fejtésével próbálják önnön sor­suk talányát megfejteni. A néma Lavinia kinyitja Ovidius Átválto­zások című művét, csonka karjá­val rámutat Philomela történeté­re, s rokonai így értik meg, mi történt vele. De az a legször­nyűbb, hogy az írások gyakran megfejthetetlenek, s ha igen, ke­gyetlen üzenetek, pokoli jóslatok olvashatók ki belőlük. A dráma szereplői viaskodnak a betűkkel, akárcsak olvasói. A film nézői már kevésbé: a képek túlságosan is egyértelműek. Nagy Imre Egy öregember emlékirataiból Pali bácsi Nézem a tévében hajdani ked­venc műsoromat, a Híradót, de a csömörtől hamar átkapcsolok a Discoveryre. Inkább látom az afri­kai orrszarvúak megmentését, mint politikusaink acsarkodását. De hiába bámulom az orrszarvú­akat, egy régi baromfiudvar jut eszembe. A csirkék egy több seb­ből vérző társukat csipkedték. Hi­ába hajkurásztam el őket.- Hagyd csak - mondta nagy­apám -, nem tudsz mit csinálni. Ha az egyik megsebesül, a többi halálra csipkedi.- De miért?- Ez a törvény náluk. A tv-ben a rinocéroszokat most óvatosan autóra tuszkolják, de agyam belső képernyőjén más képsor pereg: Egy fiatal kakaska a szomszéd udvarból a kerítéshez jön és emberi hangon átkiált:- Hallom a kis Búboska megse­besült.- Az ugyan nem! - mondják in­nen.- De bizony, beszélik - erőskö- dik amaz a szomszédból.- Ki sebesült meg? Ki sebesült meg? - kérdik többen is.- A Búboska, csak tagadja... Aztán kap is, ad is, a vallatás során Búboska... Megrázom magam. Ébresztő. De egy régi mondat ugrik be em­lékezetembe: „A gyűlölet a lélek atomfegyvere”. Ki is mondta? Vagy írta? Olyan mint egy egysoros vers. Talán az is. Csak nem a Weöres Sándoré? Nem. Ezt mintha a drága, hamar elfelej­tett Lovász Pali bácsi írta volna. A jogi egyetem elvégzése után a Népjóléti Minisztérium tisztvi­selője lett. Onnan küldték le 1928- ban Pécsre, hogy szervezze meg az SZTK elődjét, az OTI-t. Ezt igazgatta 1951-ig. Közben meg­szervezte a Janus Pannonius Tár­saságot, annak főtitkára volt meg­szűnéséig. Létrehozta a Sorsunk c. folyóiratot s társszerkesztője volt. Első verseskötetéről még Kosztolányi írt kritikát. Pali bácsi egész életében szol­gált. A betegbiztosítást, az irodal­mat, az embereket. 1944-ben a Janus Pannonius Társaság utolsó munkás irodalmi matinéját a légi­riadó szakította meg. Soha, senkit meg nem bántott. Ha valakiről el­marasztalót mondott, olyan ele­gáns stílusba csomagolta, hogy nehéz volt észrevenni: ez most nem dicséret. Én a hatvanas évek második fe­lében jártam hozzá sokat, első­sorban a költő Galambosi Lacival. László Lajos akkoriban írta dokto­ri disszertációját a Sorsunk folyó­iratról. Néha ott voltunk, amikor konzultált Pali bácsival. Áhítattal hallgattuk. Élvezetes hely- és iro- dalpmtörténet volt, amit mondott. Ám a végtelen tisztelet és sze­retet mellett is volt bennem vala­mi, amit akkor nem értettem. Az öregúrnak tömegiszonya volt. Nappal aludt. Késő délután ébredt, sötétedéskor ment ki egy kicsit sétálni feleségével, Dodo nénivel. Aztán látogathatta meg egy-két fiatal, majd éjjel dolgo­zott. A múzeum számára dolgoz­ta föl irodalomszervező tevékeny­ségének dokumentumait. De nézzük csak. Székre kell áll- nom, mert nálam magas polcra ke­rültek Lovász Pál verseskötetei. Persze, az utolsóban, az 1975-ben megjelent Arckép-ben van az eszembe jutott egysoros. Érdekes azonban, hogy egy régi jel másik versnél nyitotta ki elsőre a könyvet. Ez a négysoros is a szívemhez nőtt: „Kint reggeltől esik, / nem áll el, hull szüntelen. / Ajtónkban a szomszédasszony beszél, / nem hallgat el, napom reménytelen.” Talán nem is tömegiszony volt az igazi neve annak a neurózis­nak, amelytől lemondott a nappa­li életről. Kezdem megérteni. Bükkösdi László I A bábuk vére Futnak a képek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents