Új Dunántúli Napló, 2001. március (12. évfolyam, 59-88. szám)
2001-03-11 / 69. szám
2001. március 11. ★ ARCKÉP ★ 7 Varga Imre Született: Budapest, 1923, november 1. Családi állapota: nős (1944), Szabó Ildikó; gyermekei: két fiú. Pályája: hallgató a budapesti műszaki főiskolán (1945 előtt), majd a Képzőművészeti Főiskolán (1950-56), kiállító művész (1967-). Állandó kiállítása van Óbudán (1983-), az Európai Akadémia tagja (1991-). Elismerései: Munkácsy Mihály-díj (1969), Kossuth-díj (1973), Pro arte aranyérem (1977), kiváló művész (1979), Herder-díj (1982), SZOT-díj (1984). Főbb művei: Prométheusz (Antwerpen), Madách (Salgótarján), Radnóti (Mohács), Derkovits (Szombathely), Lenin (Mohács), Károlyi Mihály (Budapest), Bartók (Budapest), Zeusz (Budapest), Esernyősök (Budapest), Repülóemlékmü (Győr), Czóbel (Szentendre), József Attila (Szeged), Bartók (Párizs), Lenin (Kaposvár), Lukács György (Budapest), Kun Béla (Budapest), Raoul Wallenberg (Budapest), Bartók (Párizs), A holokauszt magyar áldozatainak emlékműve (Budapest), Második világháborús emlékmű (Hajdúböszörmény), A magyar kápolna szobrai (Vatikán), II. Rákóczi Ferenc (Bad Kissingen), Szent István (Aachen), Bartók (Brüsszel). győződve arról, hogy maga a legjobb magyar szobrász.” „Nem tud rajtam segíteni - válaszoltam neki mivel a maga rendszerében én nem lehetek gazdag, ezért mindig magától fogok füg- geni. Ha elzárja a csapot, én szomjan halok. Nem lehetek tehát független, és ezért nem lehetek szabad, márpedig sajnos az én mesterségemben ez alapfeltétel.” „Jó. Megegyeztünk” - zárta le a témát Aczél, aki attól kezdve fedezett engem. Tulajdonképpen az 1990-ig tartó közel húsz év úgy telt el, hogy a megbízásokat - eleinte nem sokat - úgy teljesítettem, ahogy helyesnek láttam.- Soha nem okozott belső konfliktust, hogy Szent Istvánról, Szent Erzsébetről éppúgy készített szobrot, mint mondjuk Károlyiról, Kun Béláról vagy Leninről?- A szakma olyan, mint egy céh, a céhnek pedig szabályai vannak. Úgy 1980 tájékán, amikor a vatikáni magyar kápolnába elkészítettem Szent István szobrát, egy itthoni művészettörténész megkérdezte, hogy én, aki készítettem már ilyen szobrot is meg olyat is, hogyan csinálhattam Szent Istvánt? Ugye, nem is Szent Istvánt mintáztam meg? Akkor azt mondtam, a szakma becsületéhez tartozik, hogy olyan Szent Istvánt készítsek, akihez imádkozni lehet. Ha ugyanis rossz Szent Istvánt csinálok, ki hiszi el nekem a többi szobrot? Az alkotás szakmai becsület kérdése. Kell tehát, hogy szeressem azt az embert, akit megmintázok, hogy olyan szobrot készíthessek róla, hogy más is szeresse. Ez a feladatom. Amikor a Radnóti-szobron dolgoztam, egy kollégám odajött hozzám és felkiáltott: „Pont ezt a zsidót?” Mondom: „Itt nem erről van szó, ez feladat.” Én nem Radnótiban hittem, hanem a verseit szerettem. Olyan szobrot akartam róla mintázni, hogy mások is szeressék. Nekem ezek a szavaim. Nekem nem lesz szennyes a szám attól, hogy kommunistát mondok, sőt attól sem, hogy magát a történelmet mondom el.- Tavaly mégis leöntötték festékkel a Károlyi-szobrát.- Ilyen mindig lesz, a barbárság, a politikai bosszú ellen nincs védelem. Károlyiról is elmondtam, amit tudtam, hogy lehessen szeretni vagy megvetni, mindent. Csak rá kell nézni a szobrára: tabes dorsalisa, gerincvelő-sorvadása van; nem tud lépni, csoszog; nem tud beszélni, mert nyitott szájpadlása van, el„Soha nem érdekelt, ki mit mond rólam” hagyta az osztályát, tehát osztályáruló, ha valaki innen nézi. De áll és nagyon tragikusan áll ott a Kossuth téren.- A szakma egy része kilencven előtt udvari szobrásznak tartotta. Ez nyilván önhöz is eljutott. Nem zavarta?- Soha nem érdekelt, ki mit mond rólam. Ez a vélemény abból származhatott, hogy nem tudtak magyarázatot találni arra, miért fedezett engem Aczél. És még egy, de ez már filozófia. A legtöbb művész, és itt a nagyon jókra is gondolok, nem tudja magának megmagyarázni, hogy mi a különbség egy őáltala és egy énáltalam elkészített szobor között. Úgy gondolja, ugyanazokkal az elemekkel dolgozom, ugyanazokból az elemekből építkezem, mint ő, mégsem olyan. Valójában arról van szó, hogy a formák, amelyekkel bánok, nem tartoznak direkten és állandóan a szobrászat formarendjébe. Ezt fel is szokták róni nekem, azt mondják, irodalmias. Nem egészen erről van szó, mert a szavak, amelyekkel beszélek, a köznyelvben kialakult szavak. Amit mondok velük, az különbözik.- Ki vagy mi jelentette a mellőzések, majd a siker csúcsán a zsinórmértéket?- Az a közeg, amelyikben éltem, hallatlan gazdagságot adott nekem. Nemcsak a művészek, hanem az egyszerű emberek is. Én tisztelem azt a közeget, amelyet ez a nép jelent, és meg vagyok győződve róla, hogy a Mari néni hite ugyanolyan tényeken nyugszik, mint egy filozófus döntése. Volt olyan érzésem mindig, hogy a trend, amelyet egy nép kívánsága jellemez, az pontosabb, mint a mikrofilteres szűrő, mert egy cselekedet, egy döntés következménye mindig rajtuk csapódik le, rájuk csepeg le. Lehet valaki abszolút zseniális, lehet valaki nagyon jóindulatú, okos, az ő sorsát is végül a Mari nénik döntik el. Árpási Zoltán Az Esernyősök Budapest, Laktanya utca. Száz méter ha lehet, kétoldalt század eleji házakkal. Ahol a Fő térbe torkollik, négy hölgy. Másfél évtizede állnak és várnak ott rendíthetetlen kitartással, bronzba öntve egy míves kandeláber alatt, kezükben esernyővel. Az embernek kedve lenne odalépni, beléjük karolni, beszélni hozzájuk. Az Esernyősök Varga Imre Kossuth-dí- jas szobrászművész remekei. Arrább, a Laktanya utca elején állandó kiállítás a Mester munkáiból. Ahogy a nehéz tölgyfa kapu dübbenve becsapódik utánunk, Szent Erzsébet és Lajos jön velünk szembe. Erzsébet lovon, a király mellette a porban. Benn, a kiállítóterem halijában a Mester széles mosollyal nyújtja hatalmas tenyerét. Barátsággal invitál bennünket munkái közé. Akik valamit is értenek a magyar művészethez, tudják, hogy a hetvenes-nyolcvanas években eseményszámba ment egy-egy Varga Imre-szobor felavatása. Most itt ülünk a szentélyben és múltról, jelenről, jövőről, meg persze magáról a művészetről kérdezzük a Mestert. később fel is állították Lajosmizsén, a Tanyacsárda előtt. Aztán nagy csend következett, majd a hatvanas évek közepén új szobrászi látásmódjával valósággal berobbant a magyar képzőművészeti életbe. Hová tűnt, hol volt ez alatt a tíz év alatt?- Ötvenhat után illegális fegyverviselésért előbb vizsgálat alá vontak, majd öt év szilenciumot kaptam, amit végigsameszoltam. Ez a szilencium nagyszerű volt, mert másoknál, Pátzay Pálnál és Kerényi Jenőnél dolgozhattam. Közben megtanultam több nyelven beszélni, úgy értem, hogy szobrásznyelven. Az öt év leteltével aztán lepottyant egy-egy munka. Ezeket úgy kellett megoldanom, mint a vakrepülést. Leültem az ágy szélére és elképzeltem, hogy is volna... A repüléssel is így voltam, leültem és azt mondtam, mit kell tennem, ha kapok egy találatot a hidraulikába? Ilyenekkel foglalkoztam. Ez a fajta áthelyeződés lehetővé tette számomra, hogy amikor az öt év alatt nem kaptam semmilyen munkát, elképzeltem feladatokat. Mire munkához jutottam, már „tele voltam” szobrokkal.- Aztán jött a X. Országos Képzőművészeti Kiállítás 1965-ben, ahonnan Prométheusz című, krómacélból készült szobrát előbb kitiltották, majd megtűrték, később pedig egy antwerpeni múzeum megvette. Utána elkészítette Madáchot Salgótarjánba, Táncsicsot a budai Várba, Radnótit szintén Tarjánba meg Mohácsra. Nem volt ez túl sok? A horthysta katonatiszti, az „ellenforradalmi” múlt után a művészvilág felbolygatása? Hogyan bocsátottak meg ennyi mindent?- Nem bocsátották meg. Amit én csináltam, az a tűrt, de nem támogatott kategóriába tartozott. A Prométheuszomat látva például a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója azt mondta: „Michelangelo forog a sírjában”. A „megbocsátásom” története pedig nagyon egyszerű. Hetvenkettő nyarán meghívtak a Tihanyi Múzeumba kiállítani. Kiállítottam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy ez az én véleményem, a fej nélküli katonámat is elvittem, a folyosó végére tettem, szembe a bejárattal. Egy napon kapok egy telefont, hogy Aczél szeretne velem találkozni. Leutaztam Tihanyba, korán odaértem, egy órával a megbeszélt időpont előtt. ÁH-' tam a Rege presszó teraszán, néztem a Balatont. Egyszer csak átkarolt valaki hátulról. Visszanéztem, Aczél volt. „Hát akkor menjünk fel a kiállításra” - mondtam neki. „Én már voltam ott vagy ötször” - így Aczél. Majd pillanatnyi csend után folytatta: „Nézze, én mindent tudok magáról. Tudom, hogy repülőtiszt volt, hogy földbirtokos családból származik. Mondja, hogyan tudnék én magának segíteni? Mert meg vagyok- Varga Imre szobrászművészt sokan ismerik, de kevesebben Varga hadnagyot, Horthy repülőtisztjét. Miért éppen a repülést választotta?- Műszaki főiskolát végeztem, így lettem repülőtiszt. A repülésnek abban az időben huszár jellege volt, más légkör uralkodott ott, mint mondjuk a gyalogságnál vagy a tüzérségnél. Volt egyfajta egymásrautaltság, függtem a szerelőmtől, rajta múlott az életem, és függtem a többiektől is, mert ha a kötelékben cserben hagyott valaki, akkor meghaltam. Ez több volt a cimboraság- nál, kevesebb a testvériségnél, valahol a kettő között lehetett.- Hol érte a háború vége?- Németországban, amerikai fogságban. Ott kaptam a hírt, hogy nagyapám gazdaságából meghagytak egy nagyparaszti birtoknyi területet. Nem nagyon volt, aki megművelje, ezért hazajöttem, de 1948-ban, a pártegyesülés évében, egy ellenem is lázi- tó véres hangulatú párttaggyűlés után Budapestre mentem, mondván - teljesen elméleti alapon - a lámpa alatt van a legsötétebb, itt lehet a legjobban eltűnni. Politikai értelemben ez sikerült is. Budán, a Ganz Villamossági Gyár nagyszereldéjében dolgoztam csoportvezetőként. Innen kerültem később a Képzőművészeti Főiskolára, miután az utcán ösz- szefutottam Pátzay Pállal.- Ismerték egymást?- Negyvenháromtól kezdve rendszeresen kiállítottam, innen ismert Pátzay, meg Szőnyi is. Ezeken a kiállításokon való részvételeim roppant szerények voltak, hiszen előfordult, hogy a frontról küldtem haza pasztelle- ket, egyéb munkákat.- A repülőtiszti pálya és a művészet azért eléggé messze esik egymástól...- Ez nem egészen így van, én korábban kezdtem a művészetet, mint a katonai pályát. Már 1937- ben, 14 éves koromban részt vettem kiállításon.- Visszatérve a háború utáni időkre, nehéz volt váltani?- A jó sorsomnak köszönhetem, hogy nem ragadtam meg a sorsnak sem a tragikus, sem a nosztalgikus voltában. El tudtam felejteni és újra tudtam indulni, ami meglehetősen nehéz volt, részben a családunk - a nagybirtokos nagyapám -, részben pedig katonatiszti múltam miatt. Káder szempontból mindkettő a lehető legrosszabb volt akkoriban.- Mellőzték, feljelentették, figyelték?- Ellenszenvet éreztem, pontosabban akinek ellenszenves voltam, annak az említett körülmények támadási felületet kínáltak. Ezzel éltek is emberek, ki nyíltan, ki kevésbé nyíltan.- A Képzőművészeti Főiskolát ötvenhatban végezte el, diplomamunkáját, a Magvető szobrát kedvezően fogadták, Szeretettől készít szobrokat
