Új Dunántúli Napló, 2001. február (12. évfolyam, 31-58. szám)

2001-02-21 / 51. szám

2001. Február 21., szerda RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal K U L T U R A Tímár Mihály két élete Magyar klasszikus, Jókai-dráma a Pécsi Nemzeti Színházban Ma, amikor a nézők gyakran kétes értékű művek pótszerével kénytelenek kielégíteni a regényes történetek és a felfokozott érzelmek ábrázolása iránti igényüket, rendkívüli tiszteletet érdemel, ha egy színház, mint most a pécsi, a nemzeti romanti­ka egyik legnagyobb alakjához fordul. Annál is inkább, mert Jókai Mór drámaíróként is jelentős szerző. Halála évében, 1904-ben a Franklin Társulatnál megjelent színműgyűjteménye húsz alkotást tartalmaz, ezeknek legalább a fele mai színpadon is megállna. Az arany ember-1 1884-ben mutatták be, s közel háromszázszor (!) játszották. Ha erről a darabról akarunk szólni, a három nőalakkal kell kezdeni, Jókai sajátos mitológiájá­nak három állandó, archetipikus figurájával: a démonnal, a márványszoborral és a földi angyallal. Közös bennük, hogy egész életükben csak egyeüen férfit képesek szeretni, de azt „minden poklokon keresztül”. Az egyik elvesztette, azért vált démon­ná, a márványszobrot máshoz köti a hűség és a hála, ezért boldogtalan, az angyal pedig vár, befo­gad és megbocsát. Jókai világában jó férfinak lenni, habár nem veszélytelen. Az arany ember-ben Athália a vesztes nő: Bozó Andrea érzékletesen festi fájdalmát, de a félelmetes erő hiányzik belőle. Ez az Athália egy alapjában egyszerű, sértett ráclány, ahogy önmagát nevezi egyszer, aki most bosszút akar állni boldogtalansága okozóin, ezt elhiszem neki. De nem fut a hátamon végig a hideg, amikor feltárja a Szent György lovagot ábrázoló kép titkát, pedig amikor olvasom a szöveget, s Tímár kérdésére („Tud ön valamit?”) azt válaszolja: „Igen. Elegendőt arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman: én is, ő is, kegyed is” - akkor eláll a lélegzetem. Szabados Tímea debütálását a Pécsi Nemzeti Színházban sikeresnek látom: Noémija angyal, de földi vonzerővel és egyre erősödő öntudattal. Bár szigorú kézzel meghúzták a szerepét, mégis jól festi azt a lelki folyamatot, amelynek ered­ményeként vadóc leányból érett, a maga sorsát vál­lalni akaró asszonnyá válik. Harmonikus párost alkotnak a Terézát plasztikusan megformáló Füsti Molnár Évával, aki a figura világban szerzett tapasztalatainak erőteljes tolmácsolásával korrajzot nyújt a nézőknek, s ezzel távlatot ad a Senki szigeti édennek, amelynek hangulatába beleillik, a komor információk ellentéteként, a paradicsomi állapo­tokat idéző állatok szerepeltetése, akik a produkció kedves színfoltját alkotják. Simon Andrea Tímeája az előadás kiemelkedő teljesítménye: jórészt ki tudja bontani a drámai helyzetek összetett pszichikai tartalmait, mint például abban a nagyje­lenetben, amelyet Fillár Istvánnal mutat be, aki Kadisa mérnökkari tisztet, hűvös tárgyilagossággal és fojtott tűzzel idézi meg. A fiatal színésznő játéka az említett dialógusban pontosan megfelel Jókai egyik rendkívül fontos instrukciójának: sejtelemter- heserC vall a lélekben zajló küzdelemről, gesztu­saival az alak jövendő sorsát is érzékeltetve. A jelenet az előadás legszebb részlete, s ebben konstruktív tényező Fillár precíz szerepfelfogása. A három nőalak azonban nem rendeződik egységes kompozícióba, s ez vélhetően összefügg azzal a körülménnyel, hogy az előadás számomra a premieren még nem tűnt egészen kiérleltnek. A rendező, Csizmadia Tibor a mű színpadra alkal­mazása során visszalépett a regény felé, s epikusán széthúzta a cselekményt - például a vörös félholdas zsák megtalálásának és a Brazovics-házba való megérkezésnek a jelenetével -, ám e betoldásokat néha felesleges láncszemnek ítélem. A nem eléggé világosan értelmezett befejező jelenetben pedig Atháliának az élő Tímárra történő utalását az ájulásából ocsúdó Tímea nem értheti, a néző viszont e nélkül is tisztában van a valós helyzettel. Azt gondolom, bátrabban ki kellett volna aknázni Papp János kitűnő díszleteinek jelbeszédét, a szcenikai tér dinamikáját. Az árnyjáték alkalmazása figyelemre méltó, dimenziótágító ötlet, kár, hogy didaktikusán alkalmazzák, így Krisztyán Tódor eltávolításakor a merénylet után, néha felesleges is, mint a befejező képben. A monológok előtérbe hozása szintén vitatható megoldás. Igaz, a magánbeszéd nemcsak a drámaíró, de az epikus Jókainál is különlege­sen fontos eleme a szövegnek, csakhogy a közönséghez intézett mondatok formájában e részletek óhatatlanul epikus kommentárokká válnak, holott eredetileg nem azok lennének. A férfi szereplők nem nyújtanak minden szempontból meggyőző alakítást. A főhőst, Tímár Mihályt megformáló Rázga Miklósban megvan ugyan az igény a lelki krízis ábrá­zolására - ez a benső hasadtság, kettős kötődés lenne a figura fókusza -, de azt hiszem, hogy az ő szövegét különösen megviselte a túlzott kurtítás, főként -a monológjai vesztettek sok vért, továbbá a Szent György képnél zajló jelenetben is halla­nunk kellene azokat az - itt mellőzött - val­lomásszerű megjegyzéseket, amelyeket a rejtőzködő hős- a látottakhoz fűz, nem elegendő a befejező átok. Pilinczes József kifejezően érzékelted Brazovics törtető gátlástalanságát, de ott is harsog, ahol nem kellene, ezzel egyszínűvé teszi a szerepet. A feleségét, Zofját alakító Nagy Adrienne is adósunk maradt néhány árnyalattal. Barkó György hiteles Ali Csorbadzsi. Stenczer Béla és Tóth András egy-egy jellegzetes színnel járul hozzá a színházi est képéhez. Krisztyán Tódor alakja Jókainál olyan, mintha Tímár sötétlő árnyéka lenne, a főhős elválaszthatat­lan, ördögi kísérője. Sajnos, Bajomi Nagy György játéka téves szerepértelmezésen alapul: ennek a fi­gurának nincs ereje, súlya, inkább olyan, mintha vígjátéki intrikus lenne, de a műben ez csak a fel­szín, csalóka máz. Ebben az előadásban nem értjük, miért tart tőle annyira a főhős. A bemutató azonban bizonytalanságaival, hibái­val együtt is igazi színházi esemény. Magyar klasszikus, Jókai drámája Pécsett! Nagy Imre Teréza szerepében Füsti Molnár Éva, Tímár Mihályt Rázga Miklós játssza Hírcsatorna A KAMÉLIÁS HÖLGY a Tháliában. Neoklasszikus tán­cok, látványos színpadképek - ígéri a fővárosi színház közön­ségének a színlap. A Pécsi Nem­zeti Színház balettegyüttesének előadását március 7-én mutat­ják be Budapesten. (an) ŐSBEMUTATÓ lesz szerdán, február 21-én 18 órakor Pécsett a Művészetek Házában. Az animá­ció műhelyei rendezvény ven­dége Kismányoki Károly rendező lesz. A „Sötét térben - Egy pillanat emlékmásolatai 2000” című alkotása először kerül kö­zönség elé. (aa) KÜLÖNLEGES kongresszusi napot tartanak február 25-én Jehova Tanúi baranyai, somo­gyi, tolnai és zalai gyülekezetei. A négy megyéből mintegy ezer küldöttet várnak 9 óra 45 perc­re a komlói Városi Sportcsar­nokba. A keresztelkedés a déli órákban lesz. (aa) TISZTÚJÍTÓ közgyűlést tart február 28-án a Pécsi Finn- Magyar Társaság. A Civil Közös­ségek Házában 17 órakor kezdő­dő rendezvényt megelőzi 15 óra­kor a Kalevala fordítója, Vikár Béla Mátyás király utcai emlék­táblájának megkoszorúzása, iaai ÓBÁNYÁN MEGSZÉPÜLT A KULTÚRHÁZ. A területfejlesztési tanács és a Baranya Megyei Németek Országos Szövetségének támo­gatásával felújították az óbányai kultúrházat. Elsősorban a helyi közösségi rendezvényeknek ad otthont az épület, a későbbiekben a fiatalok részére klubot és könyvtárat kívánnak itt működtetni. FOTÓ: MÜLLER ANDREA Lélekmankók - sánta énünknek Nevezték erdei manónak, volt fa­lusi kirakatrendező, nyomdai gra­fikus és formakészítő. Mi több: Pécs magánnyomdái egyikének vidám társtulajdonosa. Szabó Já­nos egyszerű ember, van egy-két tucat fából való szobra, egy mopszli kutyája, és ami talán a legfontosabb, van egy kis erdőszé­li sátortetős háza. Műterem ez és lak is egyben Szentdomjánban, a patakparton, mindenképpen az Isten közelében, ez esetben éppen a háta mögött. Immár nem „fej­ben” szobrászkodik, mint hajdan, hanem az életben. Él. Hite szerint a szobraiban. És benne a szobrai. Valóságos élet ez, amit élni lehet, szemben azzal a különféle körül­mények-diktálta viselkedéssel, amit a legtöbb ember életnek ne­vez. Szabó Jánosnak ki diktálhat? És mit? Távol a „világtól”, ezek kö­zött a viszonyok között. Hittel... Micsoda hit is ez? Valamiféle azo­nosulás. Nem, nem az erdővel, nem a tájjal, nem a körülmények bármelyikével, hanem magával a forrással. Azzal, ahonnan az erdő, a táj, a dolgok és a körülmények vannak, erednek. Amitől süt a nap és mozognak az égen a felhők. Meg, hogy a madarak, amitől azok amik, és amitől azt teszik, hogy re­pülnek és énekelnek. A mindezzel való sorsközösség, eggyé válás en­nek a különös faszobrásznak a hi­te. Tudás is ez persze egyben. Tu­dása az egyszerinek, a megismé- telhetetlennek, a megnyilvánulni akarónak. Eme tudás és hit olyan groteszkeket produkál, mint a Lé- lekmankó sánta embereknek cí­mű fura alkotás. Emlékeztet ez egy ökörszarvra, egy girbe-gurba lándzsára, a Hold valamiképpen megkanyarított szőke sugarára, emlékeztet egy kizárólag egyféle­képpen kacskaringózó útra. Alter­natívákra és arra, hogy nincs alter­natíva. Aztán a három gém, ami madár, daru és - angolból fordítva a szót: játék. A hetedik te magad légy (!) József Attilára utal oly mó­don, hogy hat fából faragott, szán nyas rovarként szögre tűzött légy mellett van egy hetedik - üres - szög. Formái nem apollóiak, nem is bruegheliek. Semmi állítólagos, hagyományos „szépség” és semmi fantázia-alkotta, netán kiagyalt borzadály. Groteszk. Kompozíció természetesen. Stabil szobrászati állapotok, a tér harmonikus bir­tokbavétele. Jól kiegyensúlyozott tömeg-elosztás. Továbbá igen fi­nom, míves felületek. Az erdei ház egyik polcán pa­rányi plasztilinfigurák sorakoz­nak. Ötletek, tervek, vázlatok. A másik helyiségben különféle mé­retű kész és félkész alkotások a túlélést jelentő groteszk jegyé­ben. A mi nemzedékeinknek megadatott világ groteszkjét csak groteszk módon lehet továbbad­ni. Ezáltal a feszültség nem szű­nik meg, csak talán feldolgozta- ük. 25-féle fával dolgozik Szabó János. Leggyakoribbak ezek kö­zül a vadcseresznye, a tölgy, a vadkörte, a bükk, a gyertyán. A szobrok általában festett felületű- ek. Mesterek? Követett tradíciók? Nemigen beszélhetünk ilyenről. Vannak viszont Szabó Jánosnak is kedvenc szobrászai, mint pél­dául Kő Pál, Samu Géza, Lóránd Zsuzsanna... és persze Brancusi. Kiállítása a közeljövőben nyílik meg a Parti Galériában. BEBESSI K. TARCA Mi mindig mindenre ráfizetünk Vigadjunk Nemcsak a pártok taktikáznak. Ezt teszi az egyes ember is. Hol érdekből, hol ta­pintatból - elhallgatja a gondolatait, vagy szelídebben fogalmazza meg, a közért­ben barátságosan mosolyog Terka néni­re, holott utálja a pincsijét, s a főnökének sem vágja a képébe naponta, hogy a sza­gát sem bírja. Milyen jóképű, kellemes, ügyes fiatal­ember volt Orbán Viktor miniszterelnök úr a Vigadóban! Aki eleve vele akar egyet­érteni, akiben tehát semmi politikai ellen­szenv vagy ellenérv nem berzenkedik, az büszke lehetett rá. Remekül vegyítette a rögtönzés-látszatot az átgondoltság látsza­tával. (A köznapi életben, ha valaki ha­sonlóan jó benyomást alakít ki bennünk, akkor vagy a rajongói leszünk, vagy arra gyanakszunk, hogy szélhámos. Kalandor­nak és politikusnak létkérdés, hogy bizal­mat keltsen, rokonszenves legyen.) Or­bánban volt elegancia, magabízás, és a na­gyon jóindulatú néző azt is gondolhatta olykor, hogy közben finoman céloz a má­sik, a párhuzamos, az el nem hangzott, de igazán nem titkos beszédre: “Csak nem akarjátok, hogy itt most a kisgazdákról, Torgyánról beszéljek? Vagy önbírálatot gyakoroljak a megfigyelési cécóért? Tu­dom, sokkal pontosabban mint ti, hogy az ellenzéki önkormányzatokkal szemben visszaéltünk a hatalmunkkal; szerintünk ez jó edzés nekik, a következő választáso­kon már ránk szavaznak! Némelyeket za­var a kemény kéz - de hát tudjuk, kikkel szemben kell keményeknek lennünk. Én jól tudom, hogy rendetlen csőd van a me­zőgazdaságban, nemcsak sejtem, hanem tudom, hogy mi mindent lehetne vitatni a titkosszolgálatok munkájáról, mekkora baj van az egészségügy valamennyi szint­jén, de ami ennél sokkal súlyosabb: tu­dom, hogy azok között, akik nem tőlünk remélhetik érdekák örömét, már jelentke­zik némi mérhető ellenszenv...” Csakhogy! Már nem az az érdekes, hogy kik és milyen pimaszul fölényeskednek az or­szággal - hanem az, hogy amihez csak nyúlnak, tönkremegy. (A gazdaság egé­széhez nem fértek hozzá; abban, hogy a nagy ipari beruházások gazdái és a nagy exportőrök itt vannak, ide jöttek, semmi szerepük nem volt; az Opel, az Audi, a Szuzuki és a többi, akiken a magyar gaz­daság mostani növekvő teljesítménye múlik, nem az elmúlt két esztendőben te­lepedett meg itt, s akik ekkor telepedtek le, azok is a korábban megteremtett felté­telek csábítására érkeztek. Az agrárgaz­daságot némi, kétes politikai ellenszolgál­tatásért, kiadták szörnyű albérletbe - lát­juk, mi történt. A környezetvédelemmel ugyancsak. A paksi atomerőmű és a Dunaferr sorsáról talán ne is beszéljünk. Az egészségügyről egyelőre semmit. Há­rom közszolgálati televízióból kettő - az Ml és az M2 - mint politikai mellék­üzemág már biztosan tönkrement. A ma­gyar média- és kommunikációiparban csak a kormányos cégei prosperálnak, s rajtuk kívül csak az Országimázs fizet jól. Mi mindig rettentően ráfizetünk arra, ami drága - arra pedig még jobban, ami olcsó. Rosszabbik énem is megszólal Csak magánügyekben vagyunk amné- ziások. Történelmi memóriánk tökéletes. Ezer éve - százezer éve! - háborúról há­borúra történünk. Háború nélkül nincs emberi idő. Béke-utópiáimat mind hazudtam. Mindig tudtam, csak nem mertem beval­lani, hogy a következő ezer, százezer év is háborús lesz, ha lesz. Háborúk nélkül jövő sincsen. Mígnem a jövő és a háború elemészti önmagát: A háború nem üzemi baleset. Nem olyan velejárója jellemünknek, mint villa­mosságnak az áramütés. Tűzvészben sen­ki sem mélázik azon, hogy istenkém, be sok jót köszönhetünk a tűznek: fagyban anyás melengetést, korty édes forróságot, kondér alatt szép lángokat. Szobám egyet­len nézhető képernyője a tűzhely üvegab­laka - aki azonban a világűrből nézi fejlő­dő, monumentális háborúink, csak akkor ámul elbűvölten, ha ő maga a sátán. Ezer évek óta a háború állandóbb, biz­tosabb jellemzőnk mindennél. Ezer évek óta mindig csak háború előtt és háború után voltunk. S most, hogy már látjuk: a föld “globális” - felfedeztük: a háború permanens. Életformánk a halál. Szer­zésnek, vesztésnek legemberibb módja. Az ezeréves hős és áldozat, a temetetlen Ismeretlen Katona észre sem vette a re­neszánszt, mindig újabb háborúba vit­ték, szivárog a könnye, s már nem dicse­kedve mondja, hogy egymaga hány ezer ellenséget ölt meg. (Én még azzal sem dicsekedhetem, hogy lenne némi halvány sejtelmem, me­lyik repülőgépet kellett volna megvenni. S mennyit áldozhat erre ez a kis ország. Mint mindenről, ami életbevágó - er­ről is alig tudunk valamit.) Bodor Pál (D1URNUS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents