Új Dunántúli Napló, 2000. december (11. évfolyam, 329-357. szám)
2000-12-23 / 351. szám
12. oldal - Új Dunántúli Napló K A R Á C S 0 NY ± 2 0 0 0 2000. December 23., szombat I1HÜ9I Bencze János Cigányzene- Én csak azt nem értem, hogy lehet egy ilyen nyomorult muzsikus cigánynak olyan gyönyörű húga, mint neked? - kérdezte ismét a törzsőrmester Bice Banditól, aztán fenékig ürítette a poharát. Tisztán itta a karcos fehérbort, s már csak hárman voltak a kocsmában. Csirke Pali, a fáradt kocsmáros, vele szemben a törzsőrmester, aki órák óta a pult előtt állt kigombolt zubbonyában, s egyik pohár bort hajtotta le a másik után. Bice Bandi pedig a lassan kihűlő vaskályha mellett ücsörgött, s már többször összecsomagolta, majd újra elővette a hegedűjét, mert a törzsőrmester minden harmadik pohár bor után a falu összes menyecskéjének és lányának erőt, egészséget és boldog ünnepeket kívánt, s olyankor neki játszania kellett. Szenteste volt. A kocsma már alkonyaikor kiürült, s a ködbe burkolt utcán is karácsonyi csönd ült. Csirke kocsmáros elmosogatta az összes poharat, megcsinálta a leltárt, felsöpörte a csikkekkel telehajigált olajos padlót, s órák óta ment volna már haza, de a törzsőrmestert nem merte elküldeni. Bice Bandi is rég indult volna a Polákék kertészetében álló kis házba, ahol ketten laktak a húgával, Lucával, aki esténként mindig félt, s még a petróleumlámpát sem merte meggyújtani, villanyuk pedig nem volt. A sudár szép Luca ezért sokszor elkísérte Bice Bandit a kocsmába. Mindenkitől elhúzódva leült a kályha mellé a sarokba. Maga elé meredve szó nélkül csak várt, amíg Bice Bandi öt-tíz forintért a hegedűjén különféle nótákat játszott a kapatos vendégeknek. Ők egy idő után megszokták a hosszú sötét hajú, fekete szemű lányt, s mert ő a kezdettől nem válaszolt senkinek, később már nem is akartak vele szót váltani. A törzsőrmester újabb bort kért, s azt mondta Bice Bandinak:- Gyönyörű a húgod. A cigány megremegett, s félt a rendőrre nézni, mert ezt mondta már késő délután is, amikor Luca a hóna alatt egy fenyőággal be- ■jött a kocsmába. A lány leült a sarokban, a törzsőrmester pedig odalépett hozzá,« hogy megsimogassa az arcát, de Luca felsikoltott, és váratlanul beleharapott a kezébe. Aztán a lány felpattant, fogta a fenyőágat és zokogva kirohant az ajtón. A rémült Bice Bandinak még arra sem volt ideje, hogy letegye a hegedűjét.- Rohadt kurva, ezt még megbánod! - sziszegte megint a törzsőrmester a sajgó hüvelykujját masszírozva.- Ugyan, Lajos! - próbálta békíteni Csirke kocsmáros, miközben újabb bort töltött a rendőr poharába. - Félkegyelmű lány ez, hiszen tudod.- Tudom hát. De ebben a faluban az van, amit én akarok, mert Bokros törzsőrmesterrel nem tanácsos játszani. Még 1952 karácsonyán sem! - jelentette ki, s ez tényleg így volt. - Karácsonyra különben is ajándékot illik adni, nem ujjharapást. És én most úgy döntöttem - fordult az enyhén imbolygó rendőr a kopott hegedűtokot lehajtott fejjel szorongató cigányhoz -, hogy a helyi közbiztonság érdekében nekem most a te veszett Lucádat hozza a kis Jézus ajándékba.- Másik faluba kellett volna mennünk mégis - gondolta Bice Bandi, miközben a kihalt úttest közepén vonultak a rendőrrel. Egyébként Szentmártonból kerültek ide másfél éve Lucával. Azután, hogy ő felrobbant a határon. Illetve nem is ő robbant fel, hanem egy őz szaladt a magyar-jugoszláv határt elválasztó aknamezőre, s a szilánkok közül néhány az ő térdébe fúródott. Azóta nem tudja behajlítani a jobb lábát. Gombázni volt, ráadásul rossz helyen, mert a határt tilos volt megközelíteni. Csak épp az ottani bokrok alján nőttek a legszebb Szent György-gombák. Aztán jött az a kerge őz, majd a robbanás. Őt először a kórházba, onnan pedig a börtönbe vitték, s a törzsőrmesterhez hasonló határőrök és rendőrök pofozták, azt állítva, hogy jugoszláv kém. De nem volt az. Két hónap múlva abbamaradt a pofozás, őt pedig kiengedték. Ment vissza a tizenhat éves kishúgához. Csak Lucával is baj volt. Valakik ketten - a lány sose tudta megmondani, kik - egy este elvitték, és a falu szélén az árokban megerőszakolták. Luca azóta nem beszélt senkivel, csak vele, a bátyjával. így aztán el kellett jönniük Szentmártonból, s itt a Polák kertész munkát adott nekik és befogadta őket.- Bár ne tette volna - mondta magában elkeseredetten Bice Bandi, miközben a részeg törzsőrmester kérésére az Akácos utat játszotta. A rendőr megállt, s az árokpartra húzódva vizelt. Ő pedig arra gondolt, elszalad. Aztán eszébe jutott, nem tud futni, s így képtelen segíteni a húgán. Csöndes, alacsony házak között vonultak, és olyan magánosán, mintha csak ketten lettek volna a lassan kihűlő világban. Elől a törzsőrmester lépkedett, mögötte Bice Bandi. A rendőr vitte a hegedűtokot, hogy a cigány menet közben is játszani tudjon.- Szegény Lucám! - gondolta kétségbeesve, s mikor ráfordultak a Polák kertész háza melletti gyalogútra, abbahagyta a hegedülést. Köd volt, és a sötétben álló meggyfák ágairól víz csöpögött. Esténként hazafelé jövet ezeknél a sűrű növésű fáknál egyébként is mindig félt.- Játssz tovább! Lánykérőbe megyünk - követelte a törzsőrmester.- Nem játszom! Csak fokoznám vele a bajt, mert meg kellett volna, hogy öljelek. De gyávák és hitványak vagyunk. A Megváltónak értünk már nem is érdemes megszületnie - mondta Bice Bandi, s a lába elé dobta apjától örökölt hangszerét.- így is jó, bokszos! - hadarta dühösen a törzsőrmester, és csizmájával rátaposott a sárban heverő hegedűre. - Csak azt ne hidd, hogy megúszol bármit is, mert itt nincsen már megúszás. Én szelíd ember vagyok, de kemény is. Ha nincs cigányzene, hát nincs!- mondta, aztán néhány lépés után az oldaltáskájából egy bilincset vett elő.- Állj a fa elé! - parancsolta Bice Bandinak. Ő meg engedelmesen odaállt, s miközben átkarolta a fát, hagyta, hogy a rendőr megbilincselje. Fiatal tölgy volt egyébként. Június elején Luca tágra nyílt szemmel annak a törzsén nézte az útra készülő szarvasbogarakat. A fa körül akkor rét illatozott, s gyönyörű margaréták nyíltak rajta, Luca pedig koszorút font belőlük, aztán a fejére tette, és mosolygott.- A legjobb lenne talán meghalni - mondta nagyon halkan Bice Bandi, s miközben ott állt a tölgyhöz bilincselve, arra gondolt, a törzsőrmester talán épp most teperi le az ő védtelen húgát karácsonyi ajándékul. Ám nem tudott meghalni. Kiáltani sem tudott, s igazából nem is lett volna kinek. Várt csak megbilincselve, s először azt hitte, káprázik a szeme, amikor lángok csaptak ki a házból. De tényleg tűz volt. Már a melegét is érezte. Ekkor hangosan zokogva siratni kezdte Lucát. Épp éjféli misére harangoztak, amikor megjelent mellette a húga.- Az a nagy rendőr kérte, gyújtsam meg a lámpát, mert látni akar engem - mondta a lány. - Én pedig meggyújtottam, és kidőlt a petróleum. De jó is a tűz, mert könnyebben idetalálnak az angyalok. Csak ehhez hegedülnöd is kellene. Ám nem az angyalok jöttek, hanem a rendőrök. Aztán másfél órával később a tűzoltók is. De nekik már nem volt dolguk. A favázas kis ház eltűnt, ahogy Luca és Bice Bandi is végleg. Bokros törzsőrmester égett maradványait katonai tiszteletadással temették el. Bertók László Még minden elképzelhető Fölül, legfölül a fenyő. Alul a gyermek. Mire vársz? Kiment az ablakon a ház. Jön be a hideg levegő. Ül a széken a kicsi nő. Matat a múltjában az ács. Mert ahány ház, annyi szokás. És elkezdődött az idő. Ragyog középen a mező. Csöngetnek, de valaki más. Mint mikor az ősrobbanás. Még minden elképzelhető. Nézi a fát a csecsemő. Meg van írva, amit csinálsz. Meliorisz Béla Istenek játszanak csak láttalak volna, mikor még iskolába jártál, ahogy taposva október aranyát a görbe és lejtős utcákban mentél a gimnáziumba, rugdalva a századvégien dekadens gesztenyéket, mígnem a lefolyók roszdás rácsai mögött találtak nyirkos nyugalomra, farmert hordtál te is, gondolom, s nem csupán a könyvesbolti kirakatok előtt álltái meg, a szünetekben fejezted be a latin fordítást vagy másoltad le a matek házit, s ha kellett, lázas üzeneteket küldözgettél a pad alatt, de nem ismertelek, s időnként már azt hiszem, antik istenek játszanak velem, s csak döbbenten kérdem, jó volna megismétlődni? veled? Méhes Károly Egy nap van ilyen A végtelen idő áramából mint nyúl a cilinderből előbújik a lányom Meg kell néznem közelebbről vajon más-e mint az álom közben cummog az emlőn Nézem a lelapuló orrát két hajforgóját hosszú fejét Mondják: mosolyog rád! Hat éve a lassú füstöket a szülészet ablakából lestem most már bármi jöhet Ágoston Zoltán Mit szeretnék karácsonyra? Kérdezik a családom tagjai, és én rettenetesen gondolkodóba esem. Amíg nem jut eszembe semmi, addig is mutatom, hogy erősen gondolkodom. Aztán rögtön látni kezdem magamat kívülről, ettől persze csak rosszabb lesz a helyzet, még kevésbé tudok a feladatra koncentrálni. Miért volt ez régen másképp? - teszem fel a kérdést magamnak, hátha a kérdés „elméleti” végiggondolása majd a gyakorlatban is hasznosítható lesz, és képes leszek megmondani, mit is szeretnék. Miért tud a gyerek olyan szívósan, ellenállhatatlanul vágyakozni valamire, ahogy a felnőtt, ha megfeszül, se tud. (Igazából azért itt régebbi gyerekek járnak a fejemben. Manapság a gyerekek már sokkal közelebb vannak a felnőttekhez ezen a téren: az erőszakos, egymással versengő ajánlatok dömpingje valami diffúz, tanácstalan állapotot eredményez, amelyben a nagyon is reálisan létező javak csábítása nem igazán ad helyet a képzeletnek, az imaginációnak, a vágyakozás nem kívülről irányított, hanem belülről fakadó formáinak... Szerintem ebben nagyon igazam van, igaz, vélhetőleg kevesen vitatnák.) ...És ezzel máris azon kapom magamat, hogy én is beleírok egy sorocskát a „Bezzeg régen” című nagy elbeszélésbe, amely az emberiség elsüllyedt, atlantiszi aranykoráról szól, és kicsiben naponta újraíródik bármely két, harminc fölötti ember között zajló emlékfelidézésben. (Ezt akkor inkább hagyjuk. Vagy mégse? Tisztességesen reflektáltunk gondolkodásunk előföltevé- seire, konkrétan arra, hogy beszédünk akaratlanul valami fajta nosztalgikus szerkezetbe rendeződik e tárgyban.) Ez mind szép, akár örülhetnék is neki, hogy pillanatok alatt ilyen flottul eljutottam idáig, de mindebből még mindig nem következik semmi értelmes válasz arra a kérdésre, hogy mit is szeretnék karácsonyra. Fájó szívvel ejtem el a nosztalgikus fonalat, pedig szívesen elidőznék még annál az emléknél, hogy miért kértem hatévesen gitárt magamnak, amin aztán majd csak egy év múlva kezdhettem el tanulni a zeneiskolában, aminek az érintőit még évekkel később sem tudtam tisztességesen átérni az ujjaimmal, és hogy miért kértem gitárt, ha egyszer a gitár iránti metafizikus vonzódásom sem volt képes megakadályozni abban, hogy ne a focipályán töltsem a délutánokat gyakorlás helyett, s onnan ne a késésem miatt már az iskolakapuban váró zenetanár, Jóska bácsi korholó tekintete előtt rohanjak előbb hazafelé - burleszkfilmbe illő sebességgel eljátszani legalább egyszer a házi feladatot -, majd csatakosan és bűntudatosan a zeneórára. (Ezt a kérdést per tangentem tehát megoldottam: ezért nem tudok gitározni. Sőt, azóta már a számomra egykor kultikus hangszer is szomorú sorsra jutott, gyerekeim, főleg Gazsi fiam tépi úgy a húrjait, ahogy utoljára Jimi Hendrixnél láttam.) Keressünk inkább valamiféle praktikusabb fogást a problémán, gondolom, és vegyük sorra, mit kaptam az előző években, hátha azokból valamit újból szeretnék, vagy éppen ellenkezőleg, talán kizárhatok néhány lehetőséget, és minimálprogramnak már ez is megteszi. Nos, itt volt például az izé, meg a..., tudod, a hogyishívják... De sajnos, az a helyzet, hogy ezt most nem tudom megmondani - nyögöm ki végül őszintén -, ezen még gondolkodnom kell. Látom a csalódottságot, ennél többet néztek ki belőlem, és én is érzem, hogy milyen snassz a helyzet. Egyetlen ötlet, egyetlen épkézláb ötletecske kellene... Szerkesztőnek, kritikusnak könyvet ajándékozni meglehetősen kétes vállalkozás, szinte sosem mehet biztosra az ajándékozó, valóban ismeretlen könyvvel lepi-e meg az illetőt (továbbá lásd még a tengerbe vizet hordani címszót), illetve felmerülhetnek a másik fél részéről az esetlegesen a munkára történő-asszociációk és ennek nem feltétlenül derűs konzekvenciái. Talán valami jó CD... Igen, azt hiszem, azt szeretnék. Tekintsünk el most attól, hogy az ötlet nem a legeredetibb az ajándékozás vüágtörténetében, de egyrészt hagyjuk most a világtörténelmi perspektívát másra, másrészt szögezzük le, hogy zenét-szeretünk hallgatni, és indoknak ennyi éppen elég. (Most látom csak, milyen jó, hogy nem tanultam meg gitározni, nem lettem zenész, mert akkor most még ez a CD-do- log se mentené meg a helyzetet, tekintettel a munka jellegű vonatkozásokra.) Ezen a ponton akár meg is nyugodhatnék, tulajdonképpen, ha nehezen is, de konkrét választ adtam. Valamiféle meghatározhatatlan hiányérzet miatt azonban mégis tovább kísért bennem a kérdés: mit is szeretnék tehát karácsonyra? Finom ételeket? Természetesen. Időt? „Egy kis független nyugalmat”? Hát persze. És ugyanakkor végre a családomat is, másképp, mint a mindennapokban. A gyönyörűen feldíszített karácsonyfát, amivel majd megint órákig kínlódom, amíg belefaragom a talpba és végre - a Szentlélek, valamint damilok segítségével - képes leszek a helyére állítani. Szeretném még a gyerekek Jézuska-várását, a közös énekléseket, az örök történet újramon- dását. Végül is nem mást, mint azt a néhány örömteli napot, az ünnepet magát, ami akkor, remélhetőleg, elkövetkezik. véltem s ez nem változott ez az egy Hogy többé nem csak por és hamu vagyok Mihalik Zsolt Mennyből az... Föl El hiába mordulsz. hiába fordulsz. Mindenütt csak ugyanaz a nap ragyog. Pokolra szállunk bukottszép angyalok. Szakács Eszter Helyettünk Nem tudjuk faggatni többé a zárt végtelent, ami, úgy mondják, vagyunk, titkos, belső tirádáit, melyeket egyszerre ununk és hallgatunk, céltalan késztetést, meddő termékenységszobrot, sosem szülő anyát, hullámzó, kitartott hangot, harag és türelem esőjét és tavát, a sóvár csömör, jóllakott kétség között elveszettet, megtaláltat, sehonnan sehová utat, homokból lábnyomot, madár után ágat, dobszólót, sziú füstjelet, harangzúgást, mely vibrál bennünk, mint a vér, sokasodnak, szaporodnak, és mind helyettünk kérdez, helyettünk beszél... zT\