Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-21 / 290. szám

12. oldal - Uj Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. Október 21., szombat- MŰVEL ODES Oldalszerkesztő: Hodnik Ildikó Hírcsatorna ÖRMÉNY FESTŐ. Jereváni szü­letésű festőművész, Robert Ma- sinjan örmény professzor kiállítá­sa nyílik október 27-én Pécsett a Plaza Galériában, Cseke Zoltán bevezető szavával. A Görögor­szágban, Franciaországban és Németországban már kiállító művész először mutatja be mű­veit hazánkban, tálata november 11-ig látogatható. (br) VENDÉGELŐADÁSOK. A Du­nántúlon is fellép gyermekelő­adásává a Pécsi Harmadik Szín­ház. A hiánypótló produkciók so­rában 24-én és 25-én Pakson játsszák a Csillaglányt, november 13-án Bonyhádon A gyáva kistig­rist, Szombathelyen 30-án a fel­nőttek láthatják majd a több szín­padon is sikert aratott Szappan- operát. (ly) ÜNNEPI NYITVA TARTÁS. A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozó pécsi ki­állítóhelyei közül ünnepek áatt csak az október 23-i, hétfői nyit­vatartási rend tér el a szokásos­tól. Ekkor a Csontváy Múzeum és a Zsolnay Kerámia Kiállítás 10- től 18 órág látogatható, míg a Vá­rostörténeti Kiállítás, a Néprajzi Kiállítás, a Régészeti Kiálítás, a Modem Magyar Képtár, a Múze­um Gáéria, az Ókeresztény Mau­zóleum, a „Schaár-utca”, a Ne­mes Endre Múzeum, a Vasarely Múzeum zárva lesz. (br) AZ ÉLET KENYERE. Az Árpád házi Szent Erzsébetről szóló „vígságos szomorújátékká" lepi meg közönségét a Marosvásárhe­lyi Színház színművésznője, Ily- lyés Kinga Pécsett: október 25-én a Művészetek Háza Fülep Lajos- termében „Az élet kenyere” c. monodrámát adja elő. (br) MATINÉ A CSONTVÁRYBAN. A pécsi Csontváy Múzeumban október 22-én 10 óra 30-tól a Nyugdíjas Pedagógusok Barátság Kórusa ad hangversenyt, vezé­nyel Gáfiné Magyar Ibolya, köz­reműködik Bánky József zongo­raművész. (br) GÁLAEST. A Hatáon Túli Ma­gyarok IX. Fesztivája zárónap- ján, október 22-én Pécsett 12 óra­kor millecentenáriumi emléktáb­lát koszorúznak a Barbakán Vár- áoknál, ahol Pá Lajos főiskolá taná, a Péterfávi Népzenei Együttes vezetője mond köszön­tőt, a gáaest 18 órától a PTE Or­vostudományi Kar aulájában lesz hatáon túli hagyományőrző együttesek fellépésével. (br> Művészek vagy műkedvelők? Nem lehet elpusztítani a közös tánc, ének­lés, muzsikálás, színjátszás vágyát az em­berekben. Miközben elsirattunk Ki Mit Tud?-okat, amatőrmozgalmat, támogatókat, a baranyai műkedvelő előadó-művészet megerősödni látszik. Pénz kell mindenhez, ezzel az áapszabállyal nemigen lehet vitatkozni. A központi támogatá­sok rendszere azonban elmúlt, s ez elsősorban a már régóta működő, nagyobb együtteseket érin­tette érzékenyen. Nem szokás ma má fellépé­sekre elengedni a munkából a tagokat, aki sze­repelni kíván, annak komoly áldozatokat kell hoznia, szabadságot kell kivenni (van, ahol még ezt sem nézik jó szemmel), az útiköltséget ki-ki maga fizeti, és gyakori, hogy fellépti díj sincs, legfeljebb egy ebéd, vagy egy pogácsás-üdítős asztal valahol hátul. Az önkormányzatok több­sége a művelődési intézményén keresztül támo­gatja a különböző köröket, s már az is haszon, ha valahol nem kell terembérletet fizetni. Ná­lunk még nem divat, hogy egy-egy csapatot va­lamilyen vállalkozó szponzorál, aki ezért cseré­be elvárja, hogy az autószalonja vagy a hambur­geres büféje előtt is fellépjen a feliratos trikóba vagy sapkába bújt társaság. Baranyában azonban a rendszerváltás utáni el­lanyhult lendület most új erőre kapott, fényes bi­zonyítéka volt ennek a „Kultúrával a Nyugat ka­pujában” elnevezésű nemzeti fesztivál, amelynek • gáláját nemrég rendezték meg zajos sikerrel a Pé­csi Nemzeti Színházban. Ezen a fesztiválon 2664 résztvevő szerepelt, 208 csoport, és 79 egyéni szereplő. Összesen 287 műsorszám került a zsűri elé. A legfrissebb hír szerint már biztos, hogy az országos találkozóra tánc kategóriában bejutottak a pécsi Művészeti Szakközépiskola növendékei, ott lesz a már 10 éves pécsi Szibi-Robi mazsorett­csoport, és a tavaly alakult Sz-Brothers, akik a 20-as, 30-as évek swing korszakától kezdve a néptáncon át a mostani hip-hop stílusig válogat­nak a repertoárukba. A márciusban kezdődött bemutatók hátterét elemezve kiderült, hogy a legtöbb csoport nem annyira a pénzhiányról panaszkodik, inkább ar­ról, hogy kevés a fellépési lehetőség, a saját falu­jukon és legfeljebb a testvértelepülésen kívül alig vannak fórumok. Hiányoznak a szakmai vezetők is, így sok együttes nem tudja, hol is tart valójá­ban. A megyében területileg aránylag egyenletes az eloszlás, talán Szigetvár térsége lehet kivétel, ahol a tapasztalatok szerint nagyon is hiányzik az alkotóközösségeket szervező, nekik helyet bizto­sító nagy művelődési ház. Pécsváradon, Sellyén, Sásdon, Mohácson, Komlón, Siklóson nincs ilyen probléma. Baranya továbbra is a kóruséletben a legerősebb, a zenei, népzenei, néptáncos csopor­tok színvonala is magas. A szakértők szerint ke­vésbé büszkélkedhetünk a színjátszók teljesítmé­nyével, és a vers- és prózamondók száma is le­hetne több. (Igaz, köztük olyan kincsre is buk­kant a zsűri, mint a 79 éves pécsi nyugdíjas ta­nár, Galambosi Nándor, aki egyébként a legidő­sebb fellépő volt.) A fesztivál megyei koordinátora a Baranya Megyei Kulturális és Idegenforgalmi Központ­ban dr. Végh Józsefné volt, aki szerint a megye kiemelkedő az amatőr együttesek számát, aktivitását tekintve. Mivel a Ki Mit Tud?-ok sorsa kétséges, tolnai és somogyi kollégákkal együttmű­ködve szeremének regionális bemu­tatókat tartani később, ám erre az NKÖM szerint nincs pénz. Megélénkült a közélet a kisebb te­lepüléseken, erre példa Mindszent- godisa is, ahol alig hat éve alakult meg a Rózsabimbó táncegyüttes a he­lyi fiatalokból, s már 1998-ban orszá­gos minősítőn szereztek elismerést. Görcsönyben szintén hatéves a köz­ség hatfős kamarakórusa, míg Kozár- mislenyben a Nyugdíjasok Egyesülete 150 tagú énekkarral is ki tud állni. Az aprócska Gerdéből a 10 éves Limba- Nostru Hagyományőrző Együttes is megérdemel néhány jó szót, ők régi, autentikus cigányzenét mutatnak be. A zenei sokszínűségre példa a rendkívül sikeres, csak kétéves Harkány Big Band, vagy a négy éve létrejött Pécsváradi Re­neszánsz Együttes többek között. Felsorolni persze lehetetlen volna a több száz működő közösséget. Annyi biztos: a korábban annyira hiányolt alulról való építkezéssel nincs baj, most már csak a pénzosztásnál kellene őket észrevenni. h. i. gy. A Művészeti Szakközépiskola táncosai kategóriájukban jól szerepeltek fotó: l. l. A modern városok építészete A napokban jelent meg az ECHO július-szeptemberi összevont, a megszokottnál nagyobb terje­delmű száma. A Pécsett szer­kesztett kritikai szemle ezúttal a modern városok és Pécs építé­szetének kérdéseit állítja közép­pontba, innen kiindulva villant­ja fel a Velencei Biennálé terüle­tén rendezett nemzetközi építé­szeti kiállítást, annak magyar pavilonját. Ehhez a kérdéskör­höz kapcsolódik az interjú is Pécs városának főépítészével, il­letve Getto József építésszel, akinek számos jellegzetes alko­tása mindennapi környezetünk részévé vált. Az ECHO kritikai rovata felidé­zi a késő nyár zenei, táncos és képzőművészeti eseményeinek legjavát, mint az Országos Kerá­mia Biennálé, a testvérvárosok művészeinek kiállítása, vagy a Moszkvai Patriarchátus Ortodox Kórusának koncertje. A „Zene­kar, mint válsággóc” című írásá­val köszönti Hamar Zsolt karna­gyot az ECHO, részletes elemzést adva a jelenlegi zenekari élet el­lentmondásairól. A „Zsolnay győ­zött” című cikkben idézi fel a res­taurátor és a művészettörténész annak a nem mindennapi mű­tárgymentési akciónak az esemé­nyeit, amelynek eredményeként a miniszterelnöki hivatal régi bú­torai ma megújulva kerülhetnek eredeti funkciójukba. Szól a kriti­kai szemle az elektronikus képal­kotók sellyei Retina fesztiváljáról, az Esztergomi Fotóbiennálé pécsi résztvevőiről; terjedelmesebb in­terjút közöl a montreaux-i jazz zongoraverseny győztesével, Sza­bó Dániellel, valamint a jelmez- tervező Tresz Zsuzsával. A lap beszámol a világörökség pályá­zatra beadott legújabb tanul­mánykötet megjelenéséről, Ved­res Csaba zenei albumairól, és Csajághy György tárogatómuzsi­kát bemutató CD-jéről. Mindenki árva A nagymamát Vári Éva alakítja a pécsi színpadon fotó: müller andrea A nyersanyag kiváló, az 1927-ben született szerző kétségkívül a drámaírás mestere. Neil Simon a Yonkersi árvákkal 1991-ben megkapta az év legjobb da­rabjának járó Tony Awardot, a mű később Pulitzer-díjat is nyert. A Pé­csi Nemzeti Színház társu­lata idei első prózai bemu­tatójának ezt a tragikomé­diát választotta. Kidolgozott karakterek, változni képes jellemek, egymásra figyelő színészi játék, követhető párbe­szédek, ütemtartó, jó színvonalú produkció - nagyjából ezekkel a szavakkal jellemezhető a Yon­kersi árvák október 17-ei előadása a PNSZ kamaraszínházában. Ke­reshetnénk különböző nézőpon­tokat ebben az előadásban, hiszen több tematikus vonulat is felfedez­hető: fő szál lehetne a németorszá­gi üldöztetések elől Amerikába menekülő zsidó emigránsok gyö­kérkeresése; vagy izgalmas volna hangsúlyozottabban a két félárva gyermeken keresztül kommentál­ni egy olyan család történetét, ahol mindenki sérült valamennyire; esetleg amatőr pszichoanalitikus megközelítéssel egyszerűen csak arról beszélni, hogy az anyák egy része valójában érzelmi terrorista, akik pszichopatát csinálnak a gye­rekeikből. A pécsi előadásban (amelyet Márton András állított színpadra, de később a rendezői feladatokat Balikó Tamás vette át) talán az utóbbi gondolatkör a domináns. A döntés jó, anyja mindenkinek van, ez a tény pedig az ókortól napjainkig számos megrázó drá­mairodalmi alkotást eredménye­zett már. Neil Simon is szemé­lyes, családi élményeiből indult ki, ám a témakör túlnő egyetlen ember érzelmi válságainak leírá­sán. Mindenki árva, mondhat­nánk a pécsi olvasatot szemlélve, legfőképpen a nagymama, akit Vári Éva formál meg különös ér­zékenységgel. Nem kegyetlen, de acélkemény, aki azonban maga is szenved a melegség hiányától. Vári Éva olyan asszonyt alakít, aki valójában tudja, mit tesz a gyermekeivel, s aki ridegségével azért űzi el maga mellől mind­egyiket, hogy ezzel tanítsa meg védekezni őket. Az egész figurán átsugárzik tudatos szerepformá­lása, minden gesztusának, mon­datának súlya van. A nagymama négy gyermeke más-más túlélési stratégiát vá­laszt. (Az előadásnak azon a pontján, ahol mindannyian ösz- szegyűlnek a családi kupakta­nácsra, még az a futó gondolat is felmerülhet az emberben: érde­kes volna egyszer az egész dara­bot úgy megrendezni, mintha a karakterek egyetlen lény hasadt személyiségrészei volnának.) Balikó Tamás attól a perctől kezdve, hogy bemászik anyja la­kásának ablakán, otthonosan mozog a (persze csak látszólag) vagány és laza Louie szerepében. Az alakítás életteli és hiteles. Nagy Adrienn Bellája, bár szelle­mileg kissé visszamaradottnak mondják, inkább csak a gyer­mekkorban feledkezett benn. A színésznő fokozatosan talál ma­gára a szerepben, ám végül egy korántsem egyszerű jellemet te­remt. Vidákovics Szláven, a nagy­fiú, Jay szerepében összeszedett, egységes alakítást nyújt, a felfo- kozottabb érzelmi helyzetekben talán kissé kevésbé kontrollál- tabb is lehetne. Pilinczes József (Eddie) sikeresen villantja fel a szinte nőiesen érzelmes, kissé széteső apafigurát, Füsti Molnár Éva (Gert) pedig néhány monda­tával formálja meg a szorongásá­ban fizikai tüneteket is produká­ló testvért. A 17-ei előadáson Arty szerepében a szöveg humorát jól fogó és közvetítő Kisida Istvánt láthattuk. A Csík György kort idéző jel­mezeiben és díszletei között ren­dezett összefogott előadás ki­emelte a lényeges dramaturgiai pontokat, így már csak szőrszál- hasogatásnak tűnik, ha megje­gyezzük: a szín átrendezésekor megszólaló, égből jövő vonatkat­togás kissé talán sok, mint legvé­gül a karácsonyi dal is, igaz, Bing Crosbyt mindig szeretjük. HODNIK IlDIKŐ GY. Futnak a képek _________________________________ Pa limpszeszt Ez is egy város filmje, Los Angele- sé, amiből azonban csupán a nyi­tó (és majd a záró) képsoron ka­punk egy hűvös, tárgyilagos totál­képet. Mindent látunk - és sem­mit. Semmi részletet, semmit, ami emberi, ami otthonias lenne. A kamera felhőkarcolókat mutat: sötét oszlopként, temetői obe- liszkként merednek elénk. Sem­mi mozgás, semmi fény. Aztán le- szállunk egy sokemeletes ház te­tejére, betonoszlopok, vastraver­zek közé. Ez az épület lesz a film szinte egyetlen helyszíne, a „Mil­lió Dolláros Hotel”. De most még a tetőn állunk, szemlélődünk a kamerával, egy fiatalember van mellettünk, ő a történet főhőse, Tom Tom (Jeremy Davies), aki öngyilkos­ságra készül. Ez az a pillanat, amikor a celluloidszalag először válik palimpszesztté: mintha új­raírt kódex lenne, a képi szöveg mögül előderengenek egy ko­rábbi vizuális textus emléktöre­dékei. Igen, a Berlin-filmben is így álltunk a magasban egy ön­gyilkosjelölt mögött, de akkor egy angyalt is láttunk mellette. Ez az angyal most hiányzik. Csak hűlt helye van a képen, őt magát már levakarták onnan. Levakartatott. Ez a palimp- szeszt-élmény többször is eltölt bennünket, amíg Wim Wenders nagy lélegzetű, a korábbi opu­sokhoz hasonló formátumú új filmjét nézzük, A Millió Dollá­ros Hotel-t (The Million Dollar Hotel). A rendező szuverén bátorság­gal alkalmazza a kettős szövegű pergamen olvasásának módsze­rét, ami az aktuális, a remekmű szintjén jelen lévő műbe olyan konstruktív hiányokat épít bele, amelyek akkor is termékenyen ér­telmezhetők lennének, ha nem láttuk volna a Berlin-filmet. Ezen esztétikai étékű hiányokat gazdag kömyezetrajz tölti be, s egy izgal­masan elbeszélt történet cselek­ményszálai hálózzák át hallatla­nul tudatos rend követelményei szerint, s egy fokozatosan kibom- ló jelkép struktúra igényeinek megfelelően. Skinner FBI-ügynök (Mel Gibson) egy gyilkossággal kapcsolatosan nyomoz. Fura, me­reven járó figura, különös ellentét a groteszk balettet táncoló Tom NAGY IMRE FILMJEGYZETE Eloise szerepében Milla Jorovich Tom társaságában. Egy alkalom­mal hason fekve látjuk, kivétele­sen nyak- és gerincrögzítő nélkül, a hátán forradások. Valamit leope­ráltak róla. A hotel olyan, mintha sziget lenne a civilizáció özönvízében. Hajótöröttek lakják, bolondok, lézengők, örök gyerekek, akiket a modern világ kirekesztett mint lététől idegen „határtapasztala­tokat”. Mögöttük fel-feldereng egy-egy felejthetetlen arc a film- történetből: Gloria Swanson az Alkony sugárút-ból és a Nagy áb­ránd Stoheimje. Wim Wenders filozófiájának alapkérdése: maga az élet, ame­lyet csak akkor tudunk értékként szembeállítani a nemléttel, ha te­remtett életként fogjuk fel. Erre jön rá hősünk - zuhanás közben. „A lány nem semmi, az Élet nem semmi.” A film valójában a zuha­nás másodperceibe préselődik be­le, s felidéz egy másik fiatalem­bert, s egy másik aláhullást. így a szerkezet a Möbius-féle szalag el­ve szerint hajlítja a jelenbe a múl­tat s a végtelen időt. Az a másik a semmibe esett. Ezt a fiút, Tom Tomot egy an­gyal várhatta odalent. t f ♦

Next

/
Thumbnails
Contents