Új Dunántúli Napló, 2000. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)
2000-09-29 / 268. szám
ÜlH 2000. Szeptember 29., péntek HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Médiahajó: sztárok a felszínen Miért, hogy folyvást a Kispál és a Borz együttes Hang és fény című számát dú- dolgattam az idei Médiahajón végig, miközben a politikai, gazdasági és médiaelit egy része ellejtett a szemem előtt? „Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad.” Oly szépek, ó jaj, oly fájdalmasan szépek a szelíd szeptemberi napfényben a budai hegyek (Gellért, satöbbi), a lábuknál megtörtén, de fenségesen folydogáló vénséges vén folyóval (Duna). Ilyenkor hajóra szállni ajándék, igen, már látom, ott ring az öröknek tetsző hullámokon a Médiahajó, a fedélzeten kényelmesen nyújtózkodva kortyolgatják hegyeink parázsló borait az öreg, mindenttudó- mindentértö bölcs írástudók, úgy is mint szerkesztők, és a zabolátlan tollú, büszke homlokú fiatal titánok, úgy is mint szárnyaikat bontogató ifjú zsurnaliszták. Nem így, elmondom, hogy volt. Piros ruhás, többnyire kincstári mosollyal felvértezett hostess-csapatok óvó tekintete kíséri a tömeget a hajóra, ami igazából három vízi jármű - a Táncsics, a Budapest és a Rákóczi - összekötve. Már a Nyilvánosság Előtti Alázat Kapujánál kameráznak a kamerá- zók, tolakodnak a tolakodók, leselkednek a leskelődők, jaaaj, ez az a izé a, hogy is hívják, tudod. Már korábban sejthető volt, hogy nem lehet majd lovaspólózni a fedélzeten, hiszen a rendezők - kis büszkeséggel bevallották - az optimálisnál kétszázzal több jegyet adtak el. A hajó szőkébb folyosóin az emberek egymás vállába harapnak, ha valaki elhányná magát - aminek a jelenlevők egy részének szocializációja és feszített élettempója, valamint az ingyenes sör- és borfogyasztás mián megvan a valószínűsége - a menekülési esély kisebb lenne, mint egykor a Titanicon volt. Sok van mi csodálatos, de egy százezer forintos öltöny virslimustársörért folytatott közelharcánál nincs semmi csodálatosabb. Ahogy rárabol az ingyérbüfére az elit, az oly szép, mint egy kanos trák gladiátor találkozása egy csinos besenyő szűzlánnyal a réten. Kellemetlen közjáték zavarja meg a felhőtlennek ígérkező szórakozást: asztalunkhoz még érkezésünk előtt letelepedik valami kábelszövetség, há’ jóhogy leülnek, há’ majd nem, és a hostess hiába mondja, hogy nekik itt semmi keresnivalójuk, egy mindig nyerő vagány menedzser, aki a nyári konyhába kiköltöztetett beteg anyukáját csak nagyobb ünnepekkor „szokja” meglátogatni, fennhangon kijelenti, lóvé kicsengetve, eb ura fakó, József császár nem királyunk, vesszen kutya Szerbia, innen egy tapodtat sem, surmókáim. Körbejárva igen tanulságos párbeszédfoszlányokkal lehetünk gazdagabbak. Egy őszinte középkorú hölgy például azt mond ja egy őszinte középkorú hölgynek leírhatatlan intonációval, hogy Jaj, én annyira szeretem az írásaidat”, mire a másik, „Ó, drágám, köszönöm szépen”. Odébb két fess fiatalember diskurál komolyan az élet nagy dolgairól: „Te, két ilyen jólmenő vállalkozó mit keres egy ilyen helyen?” A híres emberek blokkban, ami ez, megemlítem, hogy láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban (bocs, műveltségfitogta- tás), aztán a kortalannak tűnő egyetlen magyar űrhajósunkat kedélyesen sörözget- ve, majd Gálvölgyi János színész-humoristával kvater- kázva, voltak öreg színészek (Kállai Ferenc, Raksányi Gellért), kedélyesen és megtörtén, bár ez utóbbi határozót már a Dunával kapcsolatban használtam, mindegy, a Fidesz, mint olyan részéről alig valaki, főleg sajtófőnökök, azok se szívesen, amit megértek, mennének inkább haza a négy kerékkel a három szobába a három gyerekhez, ellenben a szocik fél parlamenti frakciója ott lejt sötét öltönyben, meg Kónya Imre meglepően elegánsan, garbóra húzott zakóban. Nem, nem, a médiahajó nem az előadásokért és vitákért van, ha definiálnom kellene az újpesti rakpart és Visegrád által keretbe foglalt történéssort, akkor olyasmiket mondanék, hogy reprezentációs lehetőség vagy tét nélküli elittalálka, de biztosan tévednék, hiszen a motivációk különbözők, van, aki inni jön ide, van, aki csajozni, van, aki megmutatni magát, van, aki találkozni azokkal, akikkel amúgy is elég gyakran találkozik, de - gondolja - azért ez más. Nem más. Kis zárt társaságok egymás mellé rendelt halmaza úszik a felszínen Visegrád felé. Hajóvonták találkozása tilos. A hagyományosan évről évre megrendezett Pénzügyminiszterek reggelijén Kupa Mihály egykori pénzügyér aprítja a kormányt, mint darabolós gyilkos az áldozatát. Jól megmondja, hogy Viktorék a választások előtt osztogatni akarnak, politikai okokból készítenek kétéves költség- vetést, hiszen gazdaságilag semmi sem indokolja az eddigi gyakorlat felrúgását, aztán a parlamenti demokráciát korlátozó folyamatról beszél, ami a társadalombiztosítási alapok államosításával és a kamarák ellehetetlenítésével kezdődött. Később, az internetes kereskedelemről szóló vita során két harmincas srác cse- szegeti egymás cégét, nem lehet tudni, hogy véresen komolyan megy a bunyó vagy csak viccelnek, szerintem véresen komolyan viccelnek, ilyenek ezek a bizniszmenek. Vác környékén egy rendőrmotorcsónakba átszáll a hajóról két öltönyös úriember, röhögünk, biztos kimenőjük van a fegyház- ból, és elugrottak meglátogatni néhány jó cimborát. Kikötünk. Nagy idők tanúja, Visegrádi Amikor még országos gondok felhőzte homlokkal Mátyás király járkált fel s alá palotád termeiben s vitézek törtek kopját sorompóba szállva a üsztásokon! Most vér helyett Amstel folyik patakokba a Lovagteremtől harminc méterre, ötszáz éves kövön otthagyott műanyag pohár, pörköltmaradék, Komár László táncdalénekes hasig kigombolt fehér ingben, fekete bőmadrágban, westemcsizmában, és valami térdig érő zakóban - aminek nyilván van valami elegáns english neve - sétáltatja nyugdíj felé közeledő testét, Bajor Imre, színész-humorista pedig ballonkabátban akadályozza, fergeteges poénokat szórva szét, a fagylaltkiszolgálást, mire néhá- nyan szólnak neki, hogy csávókám, ez nem a Heti Hetes, húzzál, mire ő folytatja, amit átmenetileg abbahagyott, az intenzív sörözést. Késő délután megkezdődik az, amit a műsorfüzet készítői díjátadásnak neveznek. Verebes István rendező (meg még sok minden más), mint konferanszié lép színpadra, az ő feladata közölni, kiket választottak be idén a Magyar Médiapáholyba, kik voltak-vannak 2000-ben a Médiasztárok. Ami ezek után következik, arra az a jelző, hogy kínos, nem elég erős. Talán a szervezők nemtörődömsége okozta vagy az egész rendezvény magasról való lemarása, nem tudom, tény, hogy a díjak átadására felkértek egy része nem küzdötte oda fony- nyadt porhüvelyét a célterületre, sőt a díjazottak közül is volt egy-kettő, aki - annak ellenére, hogy a hajón még látták -, mindenféle magyarázat nélkül hiányzott. Az abszolút mélypont kétségkívül az volt, amikor az ilyen-olyan okból kókadozó, végtelenül cinikus újságírókat Szűcs Judit szórakoztatta olyan szövegű számokkal, amikért jobb helyen felfüggesztett börtön- büntetés jár. A nyolcvanas évek elejének diszkókirálynője húsz év alatt semmit sem változott, ami külsejére nézve előny, előadóművészetére nézve nem az. Hogy valami jót is mondjak: Farkasházy Tivadar és Fábry Sándor mondott néhány jó poént - utóbbi valami díjat is kapott, de még a színpadon állva sem tudta pontosan, milyet -, a hegyek pedig őszi pompájukkal ellensúlyozták, amit ellensúlyozhattak. Mi meg hazaértünk. NIMMERFROH FERENC Vendégek, díjak Szerkesztőségünk idén a lapunk által megválasztott Közéleti 11-ből az öt legtöbb szavazatot kapott személyiséget hívta meg a Médiahajóra: dr. Tóth Józsefet, a PTE rektorát, Jung Lászlót, a Westel pécsi kirendeltségének vezetőjét, dr. Páva Zsolt tiszteletbeli brit konzult, Szekó József mohácsi és dr. Toller László pécsi polgármestert. Újságírói díjat kapott Dudás Gergely (bűnügyi tudósító), Lipovecz Iván (gazdasági újságíró), Nagy N. Péter (jegyzetíró). Parlamenti tudósításaiért Bednarik Imre, fotóiért Gárdái Balázs, operatőri munkájáért Szalai Z. László, riporteri munkájáért Ráday Eszter, Molnár Dániel és Bárdos András, a határon túliak közül Tibori Szabó Zoltán. Szili Katalin és Gálvölgyi János - ez most komoly fotó. müller a. MÉSZÁROS ATTILA Váltókezelők Sokszor kell megállnom pirosán villogó fénysorompónál. Elsuhannak előttem a robogó vonat ablakai. Itt-ott feltűnik egy- egy utas az üvegtáblák mögött. Rendszerint sivár ürességgel zakatolnak a szerelvények. Valóban ritka az, hogy zsúfoltak lennének a vagonok. Talán a menetjegyek magas ára? Vagy a benzinköltségek ellenbe is inkább autózó, mint a MÁV ügyfelévé váló utasok? Esetleg a szolgáltató infrastruktúra hiányosságai? Mert hát meglehetősen kopottak a mozdonyok, a vagonok, piszkosak a pályaudvarok mellékhelyiségei, elaggott az állomások, pályaudvarok többsége. Nem jó az emberek összbenyomása a vasútról. Úgy tűnik, a döntnököké sem. Nehéz lenne hirtelenjében megmondani, az utóbbi években hány vezércsere volt a Magyar Államvasutaknál? Talán a felemás, hol ilyen előjellel, máskor az ellenkezőjével jellemzett sztrájk is hozzájárult ahhoz, hogy a MÁV-ról kialakult kép tovább romoljon, illetve hogy a cég stabilitása tovább kopjon. Hát akkor megint egy vezércsere! Mintha az eddigiek során csak ezen múlt volna a villamosított vonalak aránya, mekkora a nagy sebességet is elbíró sínpárok hosszúsága, az állomások közötti vágánypárok kiépítése, milyen a mozdonyok átlagéletkora, a vagonok felújítási gyakorisága, a szállítások pontossága és megbízhatósága. Nem úgy tűnik, hogy a vezéren, helyesebben csak a vezéren múlik mindezeken változtatni. Hiszen bármikor bármelyik hatalom tett a vasút élére valakit, a szakértelmét hangsúlyozta, az illető pedig a reformterveit ismertette. És ismerte el ezzel azt, hogy komoly változtatásra van (lenne) szükség. Adott egy óriási test, aminek szinte minden porcikája gyógyításra szorulna. És adott egy „káderpolitika” - most a minisztercseréket értve alatta -, amelynek eredményeként a legfőbb úr dönt, s az esetek többségében saját emberét ülteti a trónhoz legközelebbi székek egyikébe. Ez a fontos. Legalábbis fontosabbnak tűnik, mint az ország érrendszerében felhalmozódott lerakódások végleges meggyógyí- tása. DUNAI IMRE Rablószak A szakértők évről évre felállítják a rangsort, hogy a világgazdaságban melyik üzletágak vannak a spiccen. A listák hitelét azonban megkérdőjelezi, hogy a bűnözés-üzlet volumenéről csak találgatások vannak, viszont ezek mindegyike azt álhtja, hogy az erőlistán egyszámjegyű lehetne a helyezése. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jelentős gazdasági szektor virágzását nem lehet képzetlen őstehetségekre és a mesterségbeli fogások családi átörökítésére bízni. Más területekkel ellentőben a bűnözők mégis képzetlenül kerülnek a szakmába, ami beláthatóan tarthatatlan helyzet. Meg is elégelte három indiai maffiafő- nők, és megnyitották saját bűnöző-felkészítő tanintézetüket. Magas szintű képzést garantálnak a jelentkezőknek, akikből nincs is hiány, hiszen az állami oktatás szétesőben, a munkanélküliség hatalmas. A szakmában óriási a konkurencia, babér (és pénz) pedig csak a legügyesebbeknek, legfelkészültebbeknek terem. Az iskolaalapítók a szervezett tehetségkutatásról sem feledkeztek meg, és szakosodtak is. Egyikük az emberrablások és a gyilkosságok specialistája, a másik kettő bpásokkal, útonállással foglalkozik. Az egyéves képzés során a tanoncok a gyakorlatban is megtanulják a lopási, rablási módszereket, a különböző fegyverek használatát. Arra is kiképzik őket, miként lehet biztonságosan végrehajtani egy emberrablást, s hogyan kell tárgyalni a családtagokkal. A hindu verebek azt csiripe- lik, hogy emelt szintű képzés gyanánt olajszőkítést és elkenést, illetve jogszabály-kiskapu készítést is akartak tanítani, de ezt a tervet egyelőre jegelték. Arra várnak, hogy országgyűlési képviselőink és a profi magyar hatóságok kiderítsék, kik jöhetnek majd náluk számításba vendég- professzorként. Mint látható, ezen ősi kultúra bűnözői példás kezdeményezésük ellenére primitíven naivak. Azzal persze kalkulálni kell a megértéshez, hogy arrafelé más értéke van az időnek és a múlásának, és a reinkarnációban is hisznek. Márpedig egyre valószínűbb, hogy „a szalonnából hogyan lesz kutya” magyar problémájának megoldása egyedül csak úgy lehetséges. hetedik oldali HOLNAP Interjú „A történész fantáziája nem írói vénájú. Ahhoz kell, hogy legyen képes beleélni magát a kutatott korba Nem az a dolga hogy a jóisten helyébe képzelje magát, és ítélkezve kiossza a múüban szereplő személyeket” - mondja a 70. születésnapját ünneplő Ormos Mária akadémikus. Tárca A falu kommunista pártjának egyik vezetőjéről azt suttogták, hogy nyilas volt, írja Bükkösöd László, aki ezt nem hitte el, mert a bácsi jól kuglizott, és mégiscsak ő állította a bábukat az ipamskör- . ben. Portré A legteljesebb szabadság felé A fényképezőgép képes az elfutó idő megállítására; hogy rögzítse a felhők futását, a folyó sodrását, a tenger hullámzását. Aki a fényképezést élethivatásul választja, az megpróbálja legyőzni a legyőzhetetlent. Többek között e gondolatokat fogalmazta Tüskés Tibor író ajánlásként, Tám László számára.- Milyen érzés közel száz hazai és nemzetközi fotósdíj tulajdonosának, a hazai diaporámamozga- lom alapítójának lenni?- Hatvanéves lettem és meglehetősen hosszú fotós múlt van a hátam mögött. Az első külföldi díjat vagy harminc éve, még Hamburgban kaptam, az utolsó külhoni kiállításom pedig az idén, Angliában volt. Az ember természetesen örömmel tekint arra a múltra, amit végigélt, s amiben sikerült valamit elmondania másoknak önmagáról, a világról. Különösen, ha arra gondolok, hogy egy boxgéppel mint amatőr fotós kezdtem, sohasem gondolva arra, hogy a fotó életcéllá, múlhatatlan szerelemmé válik. A startot 1963-ban egy országos fotópályázaton sikerrel szerepelt képem adta, egy Duna- parti részlet.- Sokszor bírálják, mert nem óhajtja követni a modernséget, s képeinek témája nem a világ ocsmányságainak bemutatása.- Imádom a természetet és az épített környezetet, s való igaz, hogy az utóbbi években a természetben már nagyon keresni kell a szépet. És én keresem, időmet nem sajnálva talpalok érte. Izgatnak az őselemek, a tűz és a víz, a föld és az ég. Vallom, hogy a művészetben lehet a legteljesebb szabadságot elérni, hát lehessek én is tökéletesen szabad és őszinte abban, amit csinálok, a saját utamon, nem követve másokat.- És sokszor visszaigazolódik, hogy jó úton jár.- Három évtizede foglalkozom az audiovizuális művészettel, idehaza és külföldön is megannyi önálló diaporámaestemen éreztették velem a nézők, hogy nagyon szeretik azt, amit csinálok. Ez mindennél többet ér. Olykor erőt ad. Egyébként a dia- poráma vitt el a művészetek egyéb ágaihoz, például a komolyzenéhez, s tanított meg a dramaturgiára, tanított meg sokféle egyébre.- Akad-e más hobbi?- A nap csak huszonnégy órából áll; már annak is örvendek, ha ebbe az időbe beleférek. KOZMA FERENC Tám László fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének és az Osztrák Fotográfia Társaság tagja hatvan éve született a Csallóközben, Egyházfán. Testnevelést tanít a pécsi Angster József 500-as Szakmunkásképző Intézetben. 1990-től 1998-ig a Mecseki Fotóklub elnöke. Nős, felesége szintén pedagógus.