Új Dunántúli Napló, 2000. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)

2000-09-02 / 241. szám

2000. Szeptember 2., szombat KULTURA-MUVELODES Űj Dunántúli Napló - 11. oldal Ahol nem várnak a múzsák csókjára A Pécsi Nemzeti Színházban, a hangversenytermekben szá­mos olyan neves művésszel, képtáraiban sok olyan névvel találkozunk, akik valamikor Pécsről, a Művészeti Szakkö­zépiskolából indultak. Az iskola az új tanévben már kifeje­zetten a művészképzést állítja előtérbe. Az országosan is nevet-rangot szerzett intézményt, az ott folyó munkát volt okunk méltatni már eddig is, nem hallgatva el az ilyen profilú iskolák szokásos gondjait - az oktatás magas fajla­gos költségeit, eszközigényessé­gét sem. Lényegesebb ennél, hogy a szakközépiskolában foly­tatódik a modern táncok kurzu­sa, s vezetője olyan kiváló, nyel­veket beszélő, szakíróként is is­mert táncművész, mint Lőrincz Katalin, a Táncművészeti Főisko­la docense, mondja Uhrik Dóra balettművész, a tánctagozat ve­zetője (képünkön), aki tegnap vehette át Pécs Városa Pro Communitate-díját. Ezzel a má­sodik évfolyamtól induló kurzus­sal a pécsi intézmény valószínű­leg egyedüli a művészeti szakkö­zépiskolák sorában. A pécsiek tánctagozatán 60-an tanulnak, közülük 19-en elsősök az idén. Bozsik Yvettől Czebe Tündéig és Kéri Nagy Béláig számos tehetség nevelődött itt, a most végzettek közül a vajszlói Nagy íriszt a vi­lághírű Holland Akadémia fogad­ta volna örömmel, csakhogy a képzéshez 2 millió forintnak megfelelő kauciót kellett volna letennie. így is hat ifjú táncosuk jutott el külföldre az idén, ami azért rendkívüli, mert az Amsz­1 * 1 1, «r'J| Magyarul - magyarán 1 Ismét a címzésekről A Címzések c. írásommal egy levelezőnk kérésének igyekeztem eleget tenni. Visszajelzése szerint köszö­nettel vette, megtoldva az­zal a megjegyzéssel, hogy ilyen részletességgel még sohasem olvasott róla, és hogy úgy érzi, mintha nem befejeztem, hanem csak ab­bahagytam volna. Elárulom, a kérés teljesítéséhez kapóra jött egykori kedves tanít­ványom, aki a MAB (Magyar Akkreditációs Bizottság) nyelvi szakértőjeként az intézmény írásban lebonyolított ügyintézésé­nek tervezetét adta át helyesírási szempontból való véleményezés­re. Ennek egy része éppen a szó­ban forgó témát dolgozza fel ki­merítő alapossággal. Úgy gondol­tam, talán nem lesz haszontalan, ha ebből az anyagból kiemelem azokat a megjegyzéseket, ame­lyek közérdeklődésre tarthatnak számot. Álljon itt tehát a viszonylagos teljesség kedvéért néhány házi­szabálynak szánt javaslat. Sem az udvariasság szabálya­in, sem a címzett vélt vagy valódi hiúságán nem esik csorba, ha a címzésben nem használjuk a be­osztás és/vagy tudományos foko­zat mellett az úr vagy asszony megszólító szókat. A nemeket jelző különbség egyoldalúsága így is fennáll, ha pl. a tanár úr és a tflnámő minősítést vetjük egy­be. Az én diákkoromban a tanár úr, tanárnő változattal volt bizto­sítva az egyenlőség. Van, aki ma is használja a foglalkozás megje­lölése nélkül az úrnő vagy úrasz- szony szót. A családi állapot bi­zonytalanságát szerencsére a hölgy szavunkkal feloldhatjuk. Nélküle bizony sutának érez­nénk, sőt mosolyra késztetőnek az előadók, szónokok ajkáról el­hangzó ilyen megszólítást: Nőim és uraim! Az orvosegyetemek hierarchiá­ját a docens beosztásúaknái, a ta­nár úr, tanárnő megszólító szóval tartjuk tiszteletben. De felemás érzelmi, hangulati hatású a köz­gyógyellátásban a doktornő he­lyett a doktorasszony, vagy főor­vos asszony helyett a főorvosnő. Ha a szervezetet, intézményt megnevezzük, akkor csak a tiszt­séget jelöljük meg birtokos sze­mélyjellel ellátva. Pl. N. N. a Pé­csi Akadémia Bizottság elnöke (nem: ... elnök urának). Kutató- intézetekben a tudományos se­gédmunkatárs, ... munkatárs, ... főmunkatárs a használatos. Gyakori megoldás, hogy a szervezet vagy intézmény nevét nem, csak a tisztséget használjuk a címzésben: N. N. elnök úr (nak), N. N. elnök asszony (nak). Akkor is, ha a tisztséget megneve­ző szó összetétel tagja: N. N. ház­elnök úr, N. N. főtitkár asszony, N. N. frakcióigazgató asszony. Két vagy több megkülönbözte­tő' elemet egymástól vesszővel választunk el: N. N. akadémikus, rektor; N. N. egyetemi tanár, dékánhelyettes. Témánkhoz szorosan kapcso­lódik az intézmények, szerveze­tek nevének helyesírása, főként a kisebb szervezeti részek (osztá­lyok, tanszékek stb.) jelölése. De ez szintén sok bizonytalanságot vet föl, ezért máskor foglalkozom vele. Rónai Béla terdamba Európa országaiból fel­vett húsz-harminc fiatal közt szinte minden évben akad olyan, aki ebben az iskolában végzett, a pécsi műhelyt képviseli. A képző- és iparművészeti tagozat vezető­je, Kuti László szobrászmű­vész hangsú­lyozza, hogy az egész iskolá­ban, így termé­szetesen a vizuális műfajokban is ettől a tanévtől kezdődően kifeje­zetten a művészképzés irányát szeretnék erősíteni. Az iskola több elsőéves diák oktatását vál­lalta föl mint korábban, a mint­egy száz növendékük közül 29- en elsősök, szembetűnő például, hogy az alkalmazott grafika szak első évfolyamán kilencen kezd­ték meg a tanévet. A további sza­kok - textil, kerámia, ötvös - kö­zül a kerámia két éve már az egy­re keresettebb intenzív üvegkur­zussal bővült. Az is meglepő, hogy a most felvettek többsége nem a rendhagyó, nehezen kezel­hető tehetségek közül való, ha­nem színjeles, de legalább né­gyes átlagú tanuló volt nyolcadik­ban. A cél a mindenkinek az egyéni­ségére illő tehetség kibontakozta­tása, mondja a tagozatvezető, de segítséget kell adni annak is, aki az anyag formálásában, a művé­szi önkifejezésben nem találta meg önmagát és ezért váltani akar. Ez a mindenoldalú humá­nus beállítódás annál is inkább fontos, hiszen az utóbbi évek föl­erősödő jelensége az is, hogy az itt érettségizők közül néhányan jogi, sőt közgazdasági pályát vá­lasztanak. A fúvós-harsonás előadómű­vész Vida Lóránt személyében új vezetője van zeneművészeti ta­gozatnak, aki a nyugdíjba vonuló kiváló klarinétművésztől, Pa- láncz Tamástól vette át a stafé­tabotot. A zenésznövendékek 115-en vannak a négy évfolya­mon, 26-an kezdik az első évet. A fuvola és a harsona szak a legke­resettebb, tudom meg Vida Ló­ránttól, s az érdeklődés átmeneti csökkenése, hullámvölgy után tavaly a fafúvós és ütős hangsze­rek iránt is megélénkült az ér­deklődés, és az idén már többen jelentkeztek a zongora tanszakra is. Ebben nagy szerepe van a bólyi zenei táboroknak is, amit néhány éve indítottak. A zenei oktatásban is határozott törek­vés, hogy a közismereti tárgyak mellé egyenrangúként zárkóz­zon fel a képességfejlesztés. Módszertanában a kilencvenes években következett be valósá­gos robbanás - eredményeivel az iskola is élni akar. Az oktatási programba magától értetődően illeszkednek a mesterkurzusok - az idén sok más közt Jandó Je­nőt, Julia Bees zongoraművésze­ket, Fejér András harsonamű­vészt, Inhoff Ede trombitamű­vészt várják. Ami a művészi pályán való to­vábblépést illeti, a tagozatveze­tők elsők közt a szakirányú felső­fokú továbbtanulást említik, egyébként pedig még a tagozato­kon belül is vegyes a kép a fiata­lok jövőjét, leendő egzisztenciá­ját illetően. Lehetőségeiket a ta­nári pályákon, a színházi társula­toknál vagy a zenekarokban ugyanúgy a közalkalmazotti bér­tarifa határolja be, mint sokun­két, másfelől a legszorgalmasab­baknak, a kiugró tehetségeknek is sokat kell tenniük azért, és sze­rencséseknek kell lenniük, ha az átlagból kiemelő karriert akarnak befutni. Festők egy múlt nélküli városból A hét közepén a tűt sem lehetett leejte­ni Komlón a Múzeum és Könyvtár Vá­rosház téri kiállítótermében, ahol Ta­kács Péter festőművésznek, a Kender­földi Általános Iskola rajztanárának és fővárosi barátjának, Nagy Előd festő- és éremművésznek nyílt tárlata. Jöttek, áramlottak a vendégek, s nemcsak a minden városra jellemző ügyeletes pro­tokoll, hanem tanítványok, kíváncsisko­dók is. Történt végre valami a városban. Abban a ma is közel harmincezres városban, amelynek már mozija sincs és még uszodá­ja sincs, elfogytak a munkahelyei, de van egy (sőt több) bevásárlóközpontja is. Ezért is jó, hogy itt vannak most ezek a képek a falakon a természet, a nők és a színek szépségét ünnepelni, a valóságot álommal gyógyítani, kifejezvén alkotójának rendít­hetetlen hűségét is a harmóniához, ahhoz a vágyott ideához, amelynek többségünk olyan könnyen adja oda magát. Az immá­ron ötvennyolc éves művész korábban nagy mesterségbeli tudással megfestett lírai akvarelljeivel lopta be magát közönsége szívébe szűkebb pátriájában, de újabban elszaporodó olajképei - kezüket ölükbe ej­tő vagy térdükön nyugtató, tűnődő nőalak­jai, fényitta aktjai és virágai is kulturált ko­loristát mutatnak. A múzeumfolyosón sora­kozó kisméretű munkái közt egy-egy már új utat sejtet, elmozdulást a szokványosán eufemizáló piktúrától egy szűkszavúbb, ám mégis „szókimondóbb” világ, egy másfajta elmélyültség felé. Az utóbbiak közt egy-egy erdőnyiladék, horhos expresszíven tömör, kubisztikus hajlandóságú megfogalmazása már utal a táj súlyokat hordozó lelkére, Komló és a tájék mai, valódi arcára is. A tárlatot követően barátok, szponzo­rok, szépasszony-modellek mondtak po­hárköszöntőt festészetére, és Takács Péter, a tanárként is csupaszív ember szívesen idézte fel a hagyománytalan város rövidke „művészettörténetét” is. Mintha a jelentő­sebb komlói alkotókat mind vargabetűre kényszerítette volna a sors, de legalábbis arra, hogy ne érje őket reflektor- fény. Az első nagyformátumú tehetség éppen Takács gyermek­kori-fiatalkori ba­rátja, Torhó Gyula volt. Ma valahol Dél-Franciaor- szágban él bete­gen, fél tüdővel. Fenegyerek volt - fogalmaz Takács. Ezt a féktelen te­hetséget - aki érettségi nélkül is bekerült a főisko­lára és akit taná­ra, Bernáth Aurél is'szeretett - érzé­keny realizmus jellemezte, amely kubizmussal gaz­dagodott. De már a hetvenes évek elején disszidált, azóta soha nem is jött haza. A kö­zelmúltban volt ugyan egy kiállí­tása Komlón a gyűjtőktől előkerült művek­ből, de mai művészetét, álomszerű, légies munkáit tulajdonképpen nem ismeri a ha­zai közönség. Nem kevésbé tehetséges, de jóval szelídebb, kiegyensúlyozott piktúrát képviselt kortársuk, Tímár István, akit Moldova György nem igazán szerencsés módon mutatott be a Tisztelet Komlónak című könyvében a festőt csupán csak „megbízhatónak” titulálva. Tímár óriási kölcsönökbe verve magát próbált bizonyí­tani, próbált a vélt vagy valós skatulyából kiszabadulni, hogy először az adósságai te­messék maguk alá, végül a keserűsége és az ital. Méltánytalan lenne említés nélkül hagyni valamikori kiváló tanárukat, a Kép­zőművészeti Gimnáziumban tanító Merész Gábort, aki valószínűleg egyenessége, és Takács Péter alkotásai FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ tanári igényessége miatt keveredhetett konfliktusba iskolájával. A krónika, ha egyszer valaki megírná, számon tarthatná Orsós Teréz és Kafányos Gyöngyi naiv fes­tőket, az őket felfedező Koltai Magdolna festő-tanárt, vagy Domonkos László koron- gozót és keramikust is a helyi alkotók sorá­ban; Bálint Ferenc grafikus Erdélyből tele­pült ide, a heraldikus Kováts Ferenc itt él, a helyét még kereső ifj. Torhó Gyula ide tér vissza; és nem feledkezhetnénk meg olyan művésztanárról sem, mint Blumschein De­zső vagy a Takácsnak is lelki muníciót adó Czanik István fotóművész. A névsor nem teljes. Csak hát az a történet Komlóról nemhogy megírva, de még kitalálva, kiku­tatva sincs. ALKOTÁSOK TÍZ VÁROSBÓL. A Pécs testvérvárosainak művészei című kiállítás nyílt tegnap ¥csi Galériában. Felvételünkön a Seattle-ből érkezett anyag egy része atiiató. ct.l. Múzeumigazgatók Európából PÉCS A kortárs képzőművészet európai múzeumainak igazgatói adnak találkozót egymásnak szeptemberben a fővárosban. Egyik programjuk Pécs megtekintése, ahol kortárs gyűjte­mény jelenleg nem látható. A kiállítóhelyeiről nevezetes városban ugyanis az az abszurd helyzet teremtődött néhány éve, hogy a Szabadság úti Modern Képtár II. - a Káptalan utcai Mo­dern Képtár I. ifjabb „testvére” - a kilencvenes évek ingatlanraciona­lizálási programjának átmeneti ál­dozata lett. Ismeretes, hogy a Ter­mészettudományi Gyűjtemény elaggott Rákóczi úti épületét elad­ta a megyei önkormányzat, hogy a múzeumnak ez az osztálya a Rákóczi útról a modern képtár e célból átformált Szabadság úti épületébe költözzön, míg a kép­zőművészeti alkotások a Papnö­velde utcai Megyeházára kerül­tek, ahol időközben egy egész emeletnyi szintet alakítottak át a A várost megtisztelő, a polgár- mesternek és a megyei önkor­mányzat elnökének címzett levél a látogatásról a budapesti Ludwig Múzeumból érkezett a közel­múltban, tudom meg Várkonyi György művészettörténésztől, a Janus Pannonius Múzeum mun­katársától. A konferencia szeptember 21- től 26-ig tart, résztvevői 24-én látogatnak hozzánk. Mivel Pé­csett jó ideje nem látni a kortárs képzőművészeti gyűjteményt, a Káptalan utcai Múzeum Galéri­ában rendeznek egy kiállítást a raktáron lévőn képekből válo­gatva. képtárt funkciók számára. Az áta- lakítási-revonálási munkák miatt a képek jelenleg még a Megyehá­zán elraktározva várnak jobb sor­sukra. Igaz ugyan, hogy a kiállító- termek 90 százalékig készen, fel­újítva, parkettázva várnak az al­kotásokra, csakhogy időközben az Országos Műemlékvédelmi Hi­vatal joggal találta aggasztónak az egész épület tetőzetének statikai állapotát, és nemcsak a tetőzet, hanem a homlokzat felújításáról is rendelkezett. A képek elhelye­zése ezért csak a tetőzet nagyjaví­tása után történhet meg. A pályá­zati úton nyert szerény 30 milliós támogatás és a megyei önkor­mányzat 50 milliós „saját ereje” együtt már lehetővé tenné a mun­kák megkezdését, ha nem akadt volna kisebb bonyodalom a köz- beszerzési pályázat körül, amely miatt a munkák csak most kez- dődnek meg. ____________bókah.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents