Új Dunántúli Napló, 2000. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)
2000-09-08 / 247. szám
3*1 2000. Szeptember 8., péntek HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Good bye, professzor! Dr. Korompai Ferencre még mindig sokan emlékeznek Pécsett, bár úgy hinnénk, kevés időt töltött a városban ahhoz, hogy a Király utcán minduntalan ráköszönjenek és megállítsák. A professzor úr Texasból érkezett 1993-ban az orvosegyetemre azért, hogy megpróbálja a szívsebészetet megszervezni. Sikeres emberként élt meg néhány esztendőt, majd éppen olyan hirtelen távozott, ahogyan jött. Az egyetem számítógépéről mocskos irattal lőttek utána - Good bye, profesz- szor! -, s feltételezhető, hogy közeli kollégái között kéne keresni azt a névtelen levelezőt, aki a rágalmak sorát zúdította felé. Kézenfekvő a kérdés:- Milyen érzés ma Pécs utcáin sétálni?- Nagyon kellemes, mert sok szép emlék fűz a városhoz és az emberekhez. De az a nemkívánatos esemény, ami a távozásomhoz vezetett, minduntalan fel-felötlik az emberben, mert tudom, hogy mi mindent érhettünk volna el azzal a társasággal, akikkel elindult Pécsett a szívsebészeti program.- Miért a visszatérés ?- Szombathelyen a negyvenöt éves érettségi találkozót tartottuk, ez volt az ürügy arra, hogy ismét Magyarországra jöjjek. S ha már jövök, akkor Pécset nem lehet kihagyni. Ne feledje, nemcsak orvosi vagy kimondottan szakmai kapcsolataim voltak, hanem több emberrel életre szóló barátságot is kötöttem.- Elevenítsük fel a múltat; hogy került szóba annak idején, hogy ön professzorként éppen Pécsre jöjjön Amerikából? Ki hívta?- A puszta véletlen műve volt. Évekkel korábban megismerkedtem Houstonban Kellermayer Miklós professzorral, aki ott dolgozott egy tudományos intézetben, majd pedig ő mutatott be Tekeres Miklósnak, aki a pécsi egyetem Intenzív Terápiás Intézet vezetője volt. Ha jól emlékszem, éppen 1992 karácsonya körül felhívtam őket telefonon, s a beszélgetés folyamán előjött, hogy az egyetem számára igen fontos lenne a szívsebészet megteremtése, hiszen egy európai egészségügyi intézet ma nem nélkülözheti a kardiológiát, ez az egészségügy úgymond húzóágazata. És felmerült a kérdés, hogy jönnék-e?- Erre feladta Amerikát?- Mivel a korai visszavonulás gondolatával foglalkoztam, a lehetőség kapóra jött. Akkoriban, mint sok emigráns magyarban, bennem is munkálkodott a hazatérés gondolata, az, hogy a hosszú, negyven évnyi kommunista uralom után végre itthon is- tehessek valamit, segítsem az országot abban, amihez értek. Hogy törlesz- szek. Szívet-lelket melengető időszak volt. A „hazádnak rendületlenül légy híve” gondolatkörből egykor kilépett jó magyarnak végre eljött az ideje. Sokszor a szemünkre hányták, hogy ti elmenekültetek, nektek könnyű. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy kiköszörüljem a csorbát. Persze szükség is volt ránk, rám. Hiszen a probléma minduntalan úgy merült fel, hogy mivel nincs szívsebészet Pécsett és pénz sincs, mihez kezdjenek? Ki vállalja föl e semmit? Kap- hatnak-e valahonnan egy olyan értő szakembert, aki eljön és önzetlenül megkezdi azt a szervezőmunkát, ami a szívsebészet létrehozását eredményezheti? S akkor én tűntem alkalmasnak arra, hogy ezt az ördögi kört megszakítsam.- Misszió volt?- Mondhatjuk úgy is. Gyors telefonokkal és néhány faxszal elfogadták az álláskérésemet. Évi kétszázezer dolláros posztot hagytam el minden fájdalom nélkül az itteni, havi százezer forintos bruttó bérért, mert a megbízást magasztos feladatnak tartottam.- Mi fogadta az egyetemen?- Kiderült, hogy valójában a legelején kell kezdem, hiszen semmi sincs a profesz- szori tituluson kívül, amit adhatnak. Se épület, se személyzet, se felszerelés, se pénz. Ám szívsebészeti előadásokat bármelyik tanteremben lehetett tartani.- Ezek szerint a semmiből teremtődött meg az osztály?- A semmiből, de nem én teremtettem meg, hanem az a közösség, ami lassan- lassan körülvette az embert. És nem pusztán a szakmai, hanem a társadalmi közösség is. Kaptunk háromszázmilliós ígéretet az akkori pénzügyminisztertől - 1993-at írtunk -, ami elégségesnek tűnt a sebészet beruházásához. Persze ne feledjem, hogy akadt egy megszállt kollégám, Gulácsi István. Ő járta ki egyébként a pénzt a tárcától, ő szólította meg a pénzügyminisztert is. Mindenesetre nem volt könnyű, sokszor térdre kellett esni és úgy könyörögni, máskor átugrani az égő karikán vagy fejre állni, mire a pénzügyi tárcától az egészségügyhöz megérkezett az ígért pénz kétharmada. De boldogok voltunk és nem érdekelt már senkit, hogy hová tűnt el időközben százmillió. Biztosan másra is nagyon kellett a pénz.- Az első műtétet mikor végezték el?- 1995. február 14- én, és már november elején körülbelül százötvennél tartottunk. De lassan indultunk, februárban csak egy volt, márciusban kettő, majd egyre több. Amikor én távoztam, már maximális kapacitással műtöttünk, annál többre nem futotta volna az időnkből.- Azt gondolná az ember, hogy teljes volt az öröm, s hogy mindenki elégedett. S ekkor ön se szó, se beszéd fölmondott, összecsomagolt és repülőre ült. Arra sem hagyott időt, hogy az elhatározásáról lebeszéljék.- Az aknamunkák miatt. Például amíg távol voltam Prágában egy európai szívsebészeti kongresszuson, az egyetemen ösz- szehívtak egy szűk körű társaságot és döntöttek a szívgyógyászat szerkezeti felépítésének új modelljéről. Erről én mint rémhírről, utólag és véletlenül értesültem, s miután kikértem a jegyzőkönyvet tudtam meg, hogy kineveztek egy docenst csúcsembernek a szívgyógyászat élére, és nemcsak a vezetés lehetőségét vették ki a kezemből a hátam mögött, hanem még azokat a fontos részeket is leválasztották a szívsebészetről - például a haemodinamikát - amelyek hagyományosan oda tartoznak. Az történt jó magyarosan, ami ilyenkor történni szokott. Amíg nem volt semmi, addig a kutyát sem érdekelte a dolog, nevettek rajtam, hogy mit akar ez itt? De miután jöttek a közös eredmények, a csapat összeállt és a csapatmunka beérett, ki kellett lőni valahogy azt a naiv és gyanútlan, a belviszonyokat kevésbé ismerő embert, aki nem is gondolt arra, hogy a posztokért mások is ácsingóznak. S persze azonnal akadt egy önként vállalkozó is, aki bekívánkozott a főnöki székbe. Azt mondták rám, hogy ez nem is orvos, nem is tud operálni.- Még a diplomáját is kétségbe vonták...- Mikor rádöbbentem, hogy mi folyik körülöttem, úgy éreztem, hogy nem vagyok képes a dolgokat megválaszolni, szócsatákat vívni. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindennek vége, s ebbe valahogy bele is nyugodtam, hiszen a fölvállalt kötelességemnek eleget tettem, a szívsebészetet beindítottuk. Tény, hogy a műtéti számaink megfelelőek voltak, s az is tény, hogy a balatonfüredi kórház igazgatója a kardiológiai kollégium ülésén elmondta, hogy a pécsi betegek súlyosabb esetek voltak, mint a máshol műtötték és amikor odaértek a rehabilitációs osztályra, jobb kondícióban voltak, mint a többi... Ennyi. A harcokhoz nekem nincsen készségem. Nincs gyomrom hozzá. Elmentem.- Egyik percről a másikra. Ám azóta eltelt több mint három év, s volt ideje végiggondolni a pécsi kirándulást. Ma is megfutamodna?- Igen. S utólag kiderült, hogy ez a távozás nem is ártott a pécsi szívsebészetnek, mert egy olyan ember jött ide utódnak, dr. Papp Lajos, aki érti ezt a belharcot. Valószínű, hogy engem a sakálok felfaltak volna, őt nem tudják. Én azt hittem, hogy talán tíz-tizenöt esztendő is kell ahhoz, hogy az irgalmasoktól kiköltözve egy új szívcentrumot építhessünk, ő sokkal előbb megteremtette azt. Világszínvonalon.- Lelkében nincs törés?- Kiábrándulás volt, de nem olyan mértékű, mint a feleségemnek. Ő vérbeli texasi lány, nem ismerte a magyarokat, csak felületesen. Teljesen irreális képpel érkezett Magyarországra, hiszen korábban csak az emigráns körökkel találkozott, csupa olyan emberrel, aki vitte valamire, s akik nem irigykedtek egymás egzisztenciájára. KOZMA F. Megjárta a Popocatépetl csúcsát Dr. Korompai Ferenc szívsebész professzor 63 éves, Szombathelyen született, s 1956 őszén egy éjszaka az édesapja kísérte az osztrák határig. Houstonban végzett az orvosegyetemen. Temple városban lakik; felesége többgenerációs texasi lány. A professzor hobbija az európai labdarúgás, amit az USATian soccer-nek neveznek; több pályát is építtetett és üzemeltet. Az egészséges életmód híve. Volt könnyűbúvár, hegymászó (megjárta a Popocatépetl csúcsát), s a híres 66-os úton átkerékpározott Amerikán. Ma nyugdíjasként Texas állam klinikáin a szabadságukra menő vagy tanulmányaikat folytató szívsebészeket helyettesíti amolyan fregoli emberként. Két lánygyermeke van. DUMÁI IMRE írás és fej Ma van az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja. Tekintve, hogy ez már a 35. ilyen figyelemfelkeüő megemlékezés, az előrehaladás nem tűnik eléggé dinamikusnak. A világnap évről évre elszáll, az analfabetizmus viszont fennmarad. Valamint ellenreklám- ként az a szokás is, amely a pénzérmék feldobásánál igen szerencsétlenül egymást kizáró választásként különbözteti meg az írást és a fejet. Még olyan országokban is gond az analfabetizmus, mint a miénk. Pedig amíg 1949-ben az írástudatlanok aránya 4,8 százalék volt, 1996-ban a 10 éven felüli népességnek már csak 0,7 százaléka nem tudott írni és olvasni. De talán nem is az a döntő kérdés, hogy hány tízezren tesznek kereszt kézjegyet az aláírásuk helyére. Százezrek nem használják rendeltetésszerűen az írás-olvasás elemi tudását, és folyamatos az utánpótlásuk. A gyerekek 4-5 százaléka - egyes helyeken a roma kisdiákok 60 százaléka - nem jut el a , bizonyítványig. Sajnos ebben Baranyát a leginkább érintett megyék között említik. A kutatók szerint a legnagyobb bajokat a funkcionális analfabetizmus okozza, vagyis az, amikor valakinek gondot jelent például egy használati utasítás elolvasása is. Ez a , mérce kétes értékű, hiszen akadnak olyan szakmai bükkfanyelven elkövetett használati . utasítások is, amelyek megértéséhez két-három humán diploma i? kevés. (Vagy túl sok.) A jelenséget inkább ott lehet a szarvánál megragadni, hogy a felnőttnépességünk egytizede - saját bevallása szerint - életében egyetlen könyvet sem olvasott, 6,6 százaléka pedig még az újságokba sem néz bele. Az 'információk áradatában félelmetes társadalmi következményekkel fenyegetőnek tűnik, hogy ennyi ember hagyatkozik magabiztosan a fülére. Vagyis csak arra, amit hall, vagy inkább hallani vél. A helyzet szomorú fonáksága, hogy ők az értük szóló sopánkodásokat sem olvassák. Esetleg megüti a dobhártyájukat valamicske félreértett hírmorzsa a témáról az egyik „magas nézettségű” tévés személyiség előadásában két sörreklám között, hogy már megint tíz százalékkal emelkedik a könyvadó. KOZMA FERENC____________________ Tényleg Igaza van Csurka Istvánnak. Már amennyiben éppen itt volna az ideje annak, hogy az egyesült európai államok végre nyilatkozzanak, mi a fenét is akarnak velünk és a régiónkból a közös unióról álmo- dókkal. Ugyanis ha az emlékezet nem csal, már vagy tíz éve mondják, hogy rövidesen kinyílik számunkra is az a nagy és boldog közösség, ám ahelyett, hogy keblükre ölelnének (vagy úgy tennének), meglehetősen morcosán tekintenek ránk, ha fel merjük tenni a kérdést. Már azt is pedzegetik, hogy meg kéne szavaztatni az EU lakosaival, hogy kik azok, akiket örömmel látnának a schengeni határokon belül, s kik azok, akikre semmi szükség. Valamikor a kilencvenes évek elején már érintésközeibe került a tagság (a NATO más tészta), s bizony Pécsett is sok olyan fórum, kongresszus és kilobogózás volt, mely az ifjakat és az öregeket egyaránt a többcsillagos kék zászló alá próbálta terelni. Jött is az unió pénzén több hivatalnok és megfigyelő, jókat evett és ivott, s a maga tehetségéből eredően annál több biztató szót mondott, minél tovább traktáltuk jó étekkel és villányival. Mi is ihattunk velük, mert hirtelen támadt jókedvünkben jó előre kiírtuk a városszélre is, hogy bizony-bizony, európai város vagyunk. Nofene. Mostanában a konferenciák csillapodóban, a deklarációkkal pedig nem megyünk az égvilágon semmire. Néha az az ember érzése (a napi politikánál maradva), hogy előbb borulnak össze a palesztinok a zsidókkal (és fordítva), teremtve örök békét és boldogságot a Közel-Keleten, mint hogy minket az unió befogadna. Ugyanis egyelőre semmi jele a testvériségnek, hacsak nem jel az, ami az osztrák határon az útlevélellenőrzés közben a sógorok arcáról leolvasható. Úgy néznek néha az emberre, mint az ágyi poloskára, a büdös bogárra. Még jó, hogy a magyar gépkocsik rendszámtábláinak elejét nem kékítettük el mint a lengyelek, mert akkor röhögnének is. / hetedik oldal HOLNAP Riport Nem tudunk ölelni, csak siratni benneteket. A hetvennégy éves, ma Bonyhádon lakó, nagymányoki születésű Bayer Péter tízéves elhatározását váltotta valóra Gépkocsival elment a donyeci szénbányák vidékére, abba a lágerbe, ahová annak idején a tizenkilenc esztendős fiatalembert elhurcolták „malen- kij robotra”. Tárca Egy öregember emlékirataiból. Bükkösdi László a vén cigány szép lányára emlékezik, abból az időből, amikor Siklósra eredetileg könyvtárosnak szegődött. Portré A Rák jegyében, előre A riói karneválra azért szeretne eljutni, mert nagyon kedveli a latin zenét és szeret táncolni. A Loire völgyébe pedig azért, mert kedvencei a kastélyok, az öreg várak. Főzni Svédországban tanult meg - magyar konyhát vezetett -, s ha kedve úgy hozza, kenyerét most is maga süti.- Svédországban magyar konyha?- Bébiszitterként dolgoztam Lundban, egy magyar családnál. Meg kellett tanulnom főzni is, mert a svédeknek egyszerűen nincs konyhájuk. Időben kezdtem mozogni és az önellátásra berendezkedni, mert közvetlenül az érettségi után már az északi országban dolgoztam.- Sokat jár külföldön?- Nem annyit, amennyit szeretnék. Idén például egy rábai kajak- túra jelentette a szabadságomat. Nagyon élveztem.- Gondolom, jólesett a pihenés. Ütközőmezőben dolgozik a Biokom és a lakosság között.- A lakosság egy része között. Én hiszek a környezet kímélésének szükségességében, a hulladék szállítása, kezelése pedig már központi kérdéssé vált. Ezt a munkát lehet a légkor szerűbben is megoldani, ezt per sze meg kell fizetni. Ezt kell meg értetnem azokkal, akik hozzánk fordulnak.- Valahogy ellentmondásosnak tűnik: egy fiatal, csinos hölgy és hulladékszállítás.- Nincs ellentmondás. Meg kellett tanulnom, hogy a céget képviselni a külsőségben, a megjelenésben is kötelezettséget jelent. Erre bizony kőkénem kell. Rácz Henriett Tünde - családja csak az utóbbi keresztnevén szólítja - 1973-ban Makón született. 1997-ben a JPTE bölcsészettudományi karán diplomázott. 1999-ben elvégezte a pécsi egyetem közgazdasági kara marketing szakát is. A Biokom Kft. - első munkahelye - PR-referense. Hajadon, Pécsett él.- És tudja fedezni az igényeit?- Édesanyám, nagynéném segít a ruházkodásban. De a kedvenc parfümömet természetesen nekem kell megvennem.- Úgy tudom, sokat fotózik.- Nagyon sokat. Tudom értékelni a szép pillanatokat. És szeretem ezeket megosztani másokkal is. Szerintem az ország egyik legszorgalmasabb levelezője vagyok.- Netán naplót is vezet?- Nem, exhibicionista vagyok. Megmutatom magam az embereknek. A fotóimat is. Nyolc éven át grafikával foglalkoztam, de rájöttem, ebben igazi tehetség nem vagyok. Viszont a fényképezőgép szinte mindig nálam van.- Mindebből azt szűröm le, hogy elégedett.- Jól látja. Most talán nincs is más vágyam, mint családot alapítani. Ezzel együtt boldognak érzem magam és optimista vagyok. Szerencsés csillagzat alatt születhettem, a Rák jegyében, s nem érzem, hogy valaha is visszafelé léptem volna. MÉSZÁROS ATTILA 1,
