Új Dunántúli Napló, 2000. augusztus (11. évfolyam, 209-239. szám)
2000-08-09 / 217. szám
‘ : é| 2000. Augusztus 9., szerda HÁTTÉR R I PORT Űj Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Szigetmagyarország „Ejnye, ejnye Rebeka, meg ne tudja nagymama... Akiknek meggyőződésük, hogy csak a hosszú haj, a hülyezene, a villanyos gitár meg a cipzáros paplan a Sziget, azoknak hiába bizonygatom az ellenkezőjét, úgyhogy az alábbiakban nem nekik mesélek. Azok figyeljenek, akik el tudják hinni, hogy van még valahol egy darab jó Magyarország, ahol nem ez a visszataszítóan zavaros, méregzöld lötty folydogál élet gyanánt, hanem valami más. Pécsről érkezem, egyedül, egy néhány órája véget ért kapcsolat emlékeivel. Péntek éjszaka van. Armentieres fölött, de ez már a Három testőr utolsó előtti fejezetének néhány sora, úgyhogy nem ebbe az irányba szövöm tovább a történet fonalát. Nekem, suttyó vidékinek a Filatorigát körülbelül olyan egzotikusán hangzik, mintha mondjuk Casablanca lenne annak a HÉV-megállónak a neve, ahol leszállók úgy ezredmagammal. Az óbudai Hajógyári Szigethez közeledve a néhány perces gyaloglás során - mámorító, mámorító - nagyjából fél kiló por épül be az orrüregembe kirobbanthatatlanul, s ott is marad két három napig. Sorbaállás nélkül, kis lelkiismeret-furdalással felveszem a kiváltságosoknak járó hetijegyemet. Még néhány méter, áthaladok két-három ellenőrzési ponton, se bent, se kint, aztán még egy lépés, még egy, és már bent. Vagyok. A Sziget, az más. Szép szimbolikus, hogy egy hídon kell átkelni ide. Bár már hetekkel a rendezvény előtt nézegettem a programokat a neten, mindennap magoltam, hogy mikor mi lesz, most cseppet sem bánom, hogy nem emlékszem arra, müyen koncerteket, előadásokat, beszélgetéseket húztam alá alkoholos (száraz fehér nagyfröccs) filccel. Nekiindulok a sötétnek. Az éjszakai sziget ugyan már önmagában is mámorító - több tízezer ember hullámzik és morajlik a gyengén megvilágított területen -, azért némi alkohol nélkül nehéz, de szerencsére találkozom A-val és A-val a Rák-nál, ami köztudottan a pécsi szigetelők eszméletvesztésének egyik kedvelt helyszíne. Iszunk egy kis (sok, iszonyúan sok) rozét, hogy úgy legyen, mint régen, nyári estében, nővel tó mellett, de most valahogy nem megy, ez meg már Kispál és a Borz, ami később lesz csak, másnap, varrjuk el gyorsan ezt a szálat is. , A fejenként másfél liter jó minőségű rozé és néhány jótékony, kölcsönös lelkifröccs Érdekes adatok után, úgy fél kettő körül A-val és A-val végigdúljuk a szigetet, berombolunk mindenhova, ahová csak lehet, de most nem tudom megmondani, hogy azt a félbevágott zsemlébe beléhelyezett, rántott pulykamellet akkor et- tük-e vagy másnap éjjel. Hozzávetőleg negyven kilométert gyalogolunk a koncerthelyszínek között, csak arra emlékszem, hogy mindig valami színpad elé érünk, ahol kedves emberek könnyűzenéinek gyér fényben. Aki nem töltött még el egy éjszakát por- tyázva a Szigeten, az úgysem hiszi el, hogy az ember fia ott nagyobb biztonságban van, mint az olajmaffia az elmúlt tíz évben Magyarországon. Hacsak nem rúgsz fejbe háromszor készakarva egy, a fűben térdelő, kétméteres szolnoki punkot, miközben az egy norvég, ABBA-rajongó lánnyal próbálja a Hattyúk tavát, nos, altkor szinte biztos, hogy senki nem fog inzultálni. Egy rövid bekezdést szentelek annak is, hogy oszlassak, méghozzá téves képzeteket el. A Sziget ma már nem kizárólag arról szól, hogy esztétika-filozófia szakra éppen felvett, aligérettségizett hosszúhajúak pogóznak szelíden a Sáskafejő Laci és Nyúlványai nevű együttes hörgésére. Multikulti lett már ez a rendezvény is, a punkok jól megférnek a poperekkel, az egyik színpadon mondjuk a Back II. Black szőnyegbombázza a jóízlést, miközben máshol a Hétköznapi Csalódások kergeti őrületbe rajongóit. Másnap másnap. Gyógysör majd Uhrin Benedek. A Táncdalfesztivál sátor, ami pedig látott már néhány nagy bulit, a mostanihoz kevésnek bizonyult. Cirka kétezer ember zsúfolódik minden undorát leküzdve egymás átizzadt ruhájához, hogy láthassa a mestert, aki fekete öltönyben és csokomyakkendő- ben, valamint fehér mgben pléjbekkel, tátog a színpadon saját, hasonlíthatatlanul hamis énekére, magának a pléjbekk-technológiának a létjogosultságát kérdőjelezve meg ezzel. Uhrin Benedekből nem kozsók csináltak sztárt, hanem a közönség, és a közönség ezért nagyon hálás. Nem egy műember ugrál előttünk szétszolizva, hanem egy 80 éves nagypapa lépked egyet jobbra, egyet balra fitnesstelenül, miközben éktelen közhelyeket bocsát ki a száján, például, hogy a szeretet a legnagyobb fegyver, meg hogy adjatok az éhezőknek kenyeret, de aztán valahogy az egésznek mégsincs közhely-íze. Végtelen derű az emberek arcán. Ott énekel egy aranyos hülye, aki valahonnan a pesti agglomerációból jött a fogyatékos fia mellől, basszus, hát persze, egy esendő, tudatlan, infantilis ikszipszilon, aki a meglévő szavakkal beszél, nem ismeri az igazak nyelvét. Én, te, ő. Mi. Uhrin Benedek sikere leírhatatlan, a tömeg a Nagyszínpadra követeli, a Rebeka nevű, megesett puliról szóló dalát meg kell ismételnie. A számok között néha mond az öregember néhány szót, például, hogy ő világviszonylatban gondolkodik, meg hogy a koncert előtt nagyon félt, hogy be (!) fog sülni. Hátborzongatóan igazi. Örök emlék. Talpalatnyi valóság. UB után csak kóválygok, néhány percig nem vagyok magamnál, majd újra összefutok a két A-val és egy volt osztálytársammal, vételezünk rozét a Rákban, és elindulunk a Pesti Est Színpadra, ahol Para Kovács Imre újságíró és unicumfüggő sokkolja tóksójával naponta a magyarokat. (PK1 a Magyar Narancs érdemes publicistája, de mostanában az egyik internetes lapban is vidám perceket szerez az odatévedőknek. Korábban olyan filmekről írt ajánlót, amelyeket nem látott, most viszont már nem létező, általa kitalált filmekről követ el különös kegyetlenséggel kritikákat.) Imre a CPG együttest szólítja szombaton délután hat körül a színpadra. A nyolcvanas években a Kádár-rendszer börtöneit is megjárt, igen kemény szövegeiről - „mocskos, rohadt kommunista banda, miért nincsenek ezek felakasztva”, remélem, pontosan idéztem - elhíresült bandáról kiderül, hogy soha nem volt rasszista, a CPG pedig nem azt jelenti, amit sokan hisznek - cigány- pusztltó/püfölő gárda - hanem valami mást, de hogy mit, azt sajnos nem hallottam jól. Para szinte minden hozzászólót felhív a színpadra, elképesztő arcok jutnak szóhoz jóvoltából, például egy kétméteres, kétszáz küós, vörös hajú szumóbirkózó Zuglóból, akiről mintha valami olyasmi derülne ki, hogy valamikor ő is punkilag nyomta a beatet. Még néhány pohár rozé és vörös, aztán sietünk a Nagyszínpadhoz, ahol már vérszagra gyűl az éji vad, van vagy tízezer ember. Most kicsit el fogok érzékenyülni. Van néhány olyan órája az életnek, amelyeknek letelte után az ember (in concreto: én, N.F.) azt mondja: érdemes volt eddig kitartani. A Kispál és a Borz múlt szombati koncertje után ezt mondtam, persze nyilván nem ezt, ki az a hülye, aki ezt a mondatot fennhangon kimondja, de azért így leírva nem annyira gáz. Lovasiék ott abban a budai alkonyaiban, majd szürkületben újra belémgyalogoltak ezerrel, mint már eddig sokszor, de soha ennyire nem volt fontos, hogy halljam: „Hadd álljon meg benned az élet,/ hogy megkérdezd, élet, mi végre kérlek,/ hogy annyira keményen meneteltél,/ engem, mint birka, lelegeltél,/ tisztellek, küzdesz, meg minden,/ de valid be nekem, hogy nincsen/ szükséged immáron másra,/ csak a kezedben a dámapárra,/ hogy megemeld ismét a tétet/ és nyerjél még egypár évet,/ csinálj még egypár dolgot,/ amit valaki fontosnak mondott.” Kösz. Éjjel még volt egy kis ámokfutás, magasba feltartott kézzel időnként váratlanul odaléptem vadidegenekhez „kiscsoportosoook, kis- csoportosoook" kiáltással, amire a megszólítottak vagy azt válaszolták, hogy ők középső- sök/nagycsoportosok, vagy csak továbbmentek, ja, és még kis híján felléptem egy 15 éves forma sráccal egy karaoke-színpadon, a „Mikor Qinton beül a Lincolnba,, kezdetű Tankcsapda szám elüvöltése lett volna a feladat, be is nevezett minket néhány kiscsaj, de aztán leléptem. Szóval Benedek, Kispál, rozé, a két A., és egy jobb Magyarország: nekem ennyi volt a Sziget. ___________________NIMMERFROH FERENC 19 99- ben 50 ezer liter bor fogyott egy hét alatt a Szigeten. Idén sok más mellett volt például bolgár konyha is. Tavaly 8000 liter tejet és kakaót ittak meg az egészséges emberek a Szigeten. 2000- ben kétszer több ingyenes értékmegőrző volt, mint 1999-ben. A szigetlakok 32 százaléka budapesti, 63 százaléka vidéki, 5 százaléka külföldi. A becslések szerint körülbelül 40 ezer darab hamburger fogyott el egy hét alatt. 14 km elektromos és hírközlő kábelt fektettek a fesztivál területén. A hetijegy ára elővételben 8-9000 forint volt, a helyszínen 10 ezer forint, a napijegyért 2000 forintot kellett fizetni. MÉSZÁROS ATTILA Az utolsó Ez az egy hét fontosabb, mint közel fél évszázad. A hazatérés körüli vizsgálatok, az adminisztráció, az előkészületek, a feltételek itthoni előkészítése mögött feloldódik - adja Isten, örökre! - sok évtized minden napja és minden hosszú, gyöt- relmes éjszakája. A különös történet elhalványítja bennünk az embertelenségről, a kiszolgáltatottságról, az elborzasztó gépiességről, a nyomor lehető legalsó szintjeiről szerzett sejtéseinket, ismereteinket. El lehet képzelni az utolsó magyar hadifogoly, a kotyel- nyicsi gyógyintézetbe zárt 75 éves Tamás András életét? Akiről az ezekben a napokban látott felvételek sem bizonyítják elméje háborodottságát, legfeljebb megfogyatkozottságát? Mennyi időnek kellett vajon eltelnie, amíg ez az ember any- nyira belenyugodott a megvál- toztathatatlanba - Szolzsenyicin nyomán nehéz elképzelni, hogy ott, abban a korban és világban, ha egyszer valakit a hatalom a darálóba dobott, valaha is kiszabadulhatna onnan -, hogy maga is elfogadta: elmegyógyintézeti ápolt vagyok, innen nincs kiút. S hogy többé se Magyarország, se rokonok, se déli harangszó, se lóca az árnyékban játszadozó házfal előtt. Az oroszok rendesek. Szokatlan módon segítenek abban, hogy Tamás András hazakerülhessen. Talán ők inkább meg vannak arról győződve, hogy egy elmefogyott embert engednek ki a rácsok mögül. S hogy sohasem fog annyira feltisztulni az utolsó magyar hadifogoly memóriája, hogy elmesélhesse 53 év minden napját és éjszakáját, szóljon az ápolókról, az intézeti higiéniáról, a kosztról, a tél hidegéről, a kórtermek ápoltjairól - egyszóval egy nálunk már lecserélt világról. Arról, hogy ebben a zárt világban miként vált fokozatosan feleslegessé az emlékezet, az anyanyelv, az igény valami iránt, a kiszabadulás reménye. És az oroszok is nevezték el Tamás Andrást az utolsó magyar hadifogolynak. Aki húsz év körüli volt, amikor a kezük közé. került. Ép elméjű fiatalember. Őrült ez a történet, szörnyű ez a sors. Adja Isten, valóban ő legyen az utolsó magyar hadifogoly! KOZMA FERENC Növekedési pályán A padlás mélyéről, a lomosból előbukkant régi sörösüveg nosztalgiát ébreszt. Nemrégiben került elő a különleges, öblös óriáspalack, amiben an- naki dején másfél liternyi, úgynevezett „családi sört” értékesítettek, s arra emlékezteti a korombeli embert, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még szűkös volt a választék. Különösen nyaranta volt sörhiány a lágerben (Lengyelországtól Bulgáriáig), s hogy ilyen idő tájt Pécsett, a közelgő bányásznapok okán érdemes volt családi sör után a külterületi kolóniákon érdeklődni. Különösen Szabolcsfaluban, Meszesen vagy Pécsbányán járt az ember sikerrel. Ki tudja miért, a Szalon is hiánycikk volt, s abban a hiánycikk-kutató világban szüléink minket, gyermekeket küldtek felderítő útra. Főleg hús és sör után nyomoztunk. A világ azóta jótékonyan megváltozott (már akinek). Van minden, csak pénz legyen hozzá. A sörgyártók legnagyobb gondja az elmúlt években pedig az volt, hogy egyre csökken a hazai fogyasztás, s az erjesztésből remélt nyereség az elvárt mérték alatt marad. Az adózás sem nyújtott a sörözéshez segítséget, s emiatt aztán a rendszerváltás szaporította magánserfőzdék sorra lehúzták a rolót. Ugyan az évtized elején még 9 millió hektoliterrel fogyott az árpaléből Magyarországon, de aztán ahogy múltak az évek, úgy csökkent le 7 millió hektoliter alá, s úgy tűnt, semmi remény arra, hogy (akár a magyar gazdaságot) ismét növekedési pályára állítsák a sörfogyasztást. Máig. Azt olvasom egy tegnapi híradásban, hogy nem csak megállt, hanem ismét növekszik a. hazai fogyasztás és söripar gyártói átlagosan legalább öt- százalékos forgalombővülést regisztrálhatnak az idén. Elemzők azt mondják, hogy a sörfogyasztás az életszínvonal szeizmográfja is; együtt csökken és emelkedik azzal. Jelzi a jólétet. Ezért érdemel talán az átlagosnál több szót a tegnapi hír, ezért van értelme az emelkedő indexet is figyelni és imádkozni érte. Csak „sörhiány” ne legyen belőle, mint régen. hetedik oldal HOLNAP Riport Az időskori gondozás nem örömforrás. Szederkényben, az idősek otthonában az igazgató a jövő felé hajtja az intézetet. Az egyik túllépendő állapot a lehangoló halálozási mutató. Az itt élő öregek közül jelenleg minden 12-13. hal meg egy- egy évben. Januártól közhasznú társaságként működnek tovább. Önállóan gazdálkodhatnak, megjelennek a vállalkozói piacon, ami reményeik szerint azt eredményezheti, hogy bevételeik révén stabil működést teremthetnek maguknak. Mégpedig úgy, hogy életminőségben és komfortban többet adnak a gondozottaknak. Portré Út a kontinensek teteje felé Megjárta már a poklot, s fotózta felülről a Nap fényétől aranylón izzó felhőket. Rekordja az Elbrusz csúcsán van, a Kilimandzsáró nem adta meg neki utolsó pár száz méterét. A napokban tért vissza a Mont Blanc tetejéről kilencedik alkalommal. Nem kerek szám, mégis jubileumi út volt.- Mi volt ez a jubileum?- Egy könyökbalesetem miatt gyermekkoromban sem sportolhattam. Egyetemistaként kezdtem el a természetjárást, majd a hegymászást. Elvégeztem a szükséges tanfolyamokat, s éppen húsz éve jártam először a Mont Blanc-on, a Monte Rosán és a Grossglockneren.- Benedek István szerint „Mindenkinek... ...megvan a maga Matternhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni.” Le- Van ennek realitása, időhatára?- Száz százalék, hogy megcsinálom és szeretném ötvenéves koromig teljesíteni.- A hegy legyőzése nem csak akarat kérdése.- Nem veszélyesebb, mint autózni. Átéltem már két halálos balesetet, a Kilimandzsárón -.- Sok áldozata van a hegyeknek.- Ehhez a kicsúszáshoz kötődően költötték már halálhíremet is, de a jó Isten velem volt. Egy kiálló szikla fogott meg, ha az nincs, ezer métert esek...- Eddig kilenc út Európa tetejére.- Nyolcszor csoportot vezettem, egyszer egyedül voltam. A tizedik nem valószínű, hogy idén meglesz. Tudom, hogy van nálam jobb hegymászó Pécsett. Én azonban megfertőzni akarom az embereket. Számomra ez legalább olyan fontos, mint a tizedik út. győzni a számára rendelt legnagyobb nehézséget is. Nekem is megvan a magam Mattern- hornja.- Túl már az Elbrasz 5621 méterén is? Az Elbrusz az eddigi magassági rekordom. Az a célom, hogy az összes kontinens legmagasabb csúcsára feljussak, kivéve a Mount Everestet. Dr. Győrfy Mihály Nagykanizsán született, 1951-ben. Általános iskoláit Zákányban, a középiskolát Csurgón végezte, majd a Pécsi Orvostudományi Egyetemen diplomázott 1981-ben. Volt patológus, radiológus, tanár, vállalkozó, most orvoslátogató. Nős, három fiúgyermekük 19, 17 és 10 éves.- Mit adnak a hegyek az embereknek?- A fotókon nincsenek rajtuk az izzadtságcseppek, az izgalmak, a kínlódás, a siker belső érzése. És nincsenek rajtuk az a tisztelet sem, amit a hegyek megfoghatatlan, de jól érezhető méltósága szül. MÉSZÁROS ATTILA ezért fordultunk vissza a csúcs alól -, illetve a Fogarasi-havasok- ban, s magam is kicsúsztam a Mont Blanc-on.
