Új Dunántúli Napló, 2000. július (11. évfolyam, 178-208. szám)

2000-07-13 / 190. szám

2000. Július 13., csütörtök HATTER RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal Diszkós álmok luxuskivitelben A diszkók csúcsidőszakában, a hajnali órákban a legtöbb ember épp a másik ol­dalára fordul, s legszebb álmát alussza. A klubélet állandó szereplői is egyfajta álomvilágban élnek, szuper cuccok és márkás italok között, aztán a péntek­szombatot követően egy hétig tart az ébredés. Az utcákon már csak elvétve húz el egy-egy hazafelé tartó autó, járókelő sem igen akad, néhány vidám, összekapaszkodó fiatalt le­számítva. A város egyik legimpozánsabb diszkójának bejáratánál a biztonsági őr ele­gáns határozottsággal kéri a közel ezer forin­tos belépti díjat. Rögtön felméri, hogy fizi­kailag nem vagyok ellenfél, s azon sem üt­közik meg, hogy más generációhoz tarto­zom, mint a törzsközönség.- Csak pár percre ugranék be körülnézni, írni szeretnék a fiatalok éjszakai szórakozá­sáról - próbálkozom bejutni.- Na ne, ismerjük ezt a szöveget, sokan próbáltak már ide így belógni - válaszol. Végül is nagylelkűen beleegyezik, hogy ugorjak be egy negyedórára, s keressem meg a barátnőmet, vagy azt a csaj, akit sze­rinte kinéztem magamnak. Odabent mintha egy hatalmas fürdőszo­bába léptem volna, tükörcsempék a padlótól a plafonig, krómozott karfák, villogó, körbe­futó fényszeletkék vakítanak el, s akárhová nézek, mindenütt magamat látom. A luxus berendezésű, túlméretezett für­dőszobából éppen csak a kád hiányzik. Éjfél elmúlt, mégis csak néhányan lézengenek a helyiségben.- Csak hajnali egy órakor kezdődik az igazi élet - mosolyog rám egy 15-16 éves forma leány. - Mérinek hívnak - mondja, s nyomatékosan hozzáteszi, hogy ipszilonnal kell írni. - Havonta két-háromszor tudok el­jönni ide, ennyit bírnak el anyagilag a szüle­im, folytatja „Mary”, s látván, hogy megakad a tekintetem az ibolyaszínben vibráló ruhá­ján, hozzáteszi: többek között azért járok éppen ebbe a diszkóba, mert tetszik, ahogy az UV-fényben pompáznak a fehér ingek és blúzok. Másrészt ideöltöznek ki a legjobban a srácok, egy kicsit olyan ez, mint a filmek­ben, itt hamar el lehet felejteni a hétközna­pok szürkeségét.- A városban ez az egyik legdrágább hely, de itt minden olyan látványos, és kevesebb a Belépő- és italárak A diszkókban egy este költségei nagyban függnek attól, hogy szólóban, vagy csapatban mulatozik az illető. Egy szüle­tésnap, vagy egy névnap 4-5 fős baráti körben whiskykkel, kólával már három kör kifizetésével is 10 rongy fölött van. A lányok általában megússzák a belépő kifizetésével és maxi­mum ezer forintos fogyasztással, hacsak nem vedelnek Bailey likőrt hajnalig. A fogyasztás, a pénzköltés fölső határa egyébként a csillagos ég. Belépők: Soul6: lányoknak 200, fiúknak 400 Ft, Boccaccio: 800 Ft, de ha fellépő van, akkor 1000-1500 Ft. Tobacco: 250 Ft, Rák Café: 400 Ft. Italok: üdítő: Soul6:100 Ft, Rák Café 130 Ft, Boccaccio: 180 R. A whisky-t (4 cl) a legolcsóbb helyen sem adják 600 forint alatt, de van, ahol a nevesebb márka, (pl. Jack Daniels) 1400 Ft-ba kerül. A sörökből csapolt változat többnyire nin­csen, a külföldi üvegesek 200-300 forint között kaphatók. balhé is, mint a többi diszkóklubban - jegy­zi meg Attila, Mary hasonló korú kísérője. Rögtön rá is kontráz: - A múltkor például az egyik külvárosi diszkóban jártam, s egy óra alatt két bunyó is volt. Az egyetlen előnye az ilyen kültelki helyeknek, hogy ott már éjfél felé javában zajlik az élet. Viszont mindenki sokkal agresszívebb.- Előfordult már az is, hogy a szemem lát­tára az egyik táncparkett melletti sarokban kis híján megerőszakoltak egy lányt. Az jár ilyen helyekre, aki az egész heti keresetét egy este akarja elmulatni, a pia meg hozza a balhékat is, bölcselkedik a csa­pat harmadik tizenévese, Adrien. Kiderül, általában kétezer forinttal érkeznek a lányok, ez két-három üdítő elszopogatásához elég, na meg a belé­pőre. Ha jól jön össze az este, a srácok is elköltenek ránk egy rongyot, felelik kórusban a hölgyek. Persze más a hely­zet, ha szülinapot, vagy más öntömjé­nezést tart valaki, mert az legalább 20 ezerbe kerül az ünnepeknek. Szandi és Sue az egyik árnyékos sa­rokban kólázik. így is messziről vakíta­nak ruhájukon, cipőjükön a márkajelek.- Nincs rajtam sok cucc -, mondja Sue. - Amit fölveszek, az eredeti FILA, vagy legalábbis Nike. Ez a pár gönc együtt úgy 50 ezer forintba volt, három hónapig spóroltam rá. De megéri, mert a táncparketten más ember leszek, s erre gondolva másként telnek hétköz­nap a bolti eladói órák is. Szandi a ruhakölteményekről, a szuper­szerkókról másképp vélekedik: - Sokan di­rekt azért járnak csak a város első számú diszkójába, hogy megmutassák mennyi pén­zük van, hogy ők a város aranyifjai. Nincs annál visszataszítóbb, amikor a fiúk egy­másnak mutogatják, hogy milyen extrákat tud az új autójuk, a ruhájuk milyenségét meg úgy ecsetelik egymásnak, hogy éppen csak az árcédulákat nem dugják oda a másik orra alá. Egy másik, jóval kisebb, több teremre bontott dizsiben Rita, a frissen érettségizett, munkanélküli lány a maga választását dicsé­ri. - Elég sok helyet ismerek már, s megra­gadtam ennél a családiasabb változatnál. Itt előfordul, hogy 40 évesek is betévednek, de a 13-14 éveseket sem nézi ki senki. Az extra külsőbe burkolt dolgokat nem sze­retem, szerintem ott furcsa és ellenőrizhetetlen dolgok történnek a háttérben.- A drogról például ter­mészetesen sehol senki sem mer beszélni, de az enyhén szólva pofátlanság, hogy akad olyan diszkó, ahol a WC-ben csak forró víz folyik, mert a speed után állandóan szomjas a fogyasztója, a pultnál meg az egyik legdrágább ital az ásványvíz. így viszont arra is akad vevő - kapcsolódik a beszélgetésbe Joy. Abban aztán egységes az álláspont, hogy a nagy diszkók zenéjével is gon­dok vannak, mert végtele­nített house-t, vagy technot játszanak, míg vannak klubok, ahol 10 percen belül a kí­vánságokat is teljesítik. A zenében a dance a menő, s újabban a latinritmusok, a lényeg, hogy táncolható legyen a muzsika. Divatos tánc? Többnyire ugri-bugrit jár mindenki - felelik -, kézhadonászással, szambaszerű mozgással. És újabban divat, hogy a fiúk fi­úkkal, lányok lányokkal táncolnak, de ki­mondottan zavarja őket, ha a másik táborból odatolakodik valaki. A diszkóöltözékről ismét Rita tart kiselő­adást.: - Van, ahol megszólnak, ha nem a legutolsó divat szerint öltözködsz. Az „elit” .éjszakai klubokban most az megy, hogy a lányok rózsaszín, meg kékszínű cuccokat öltenek. Fiúknál az ismert sportszergyártók Elfeledkezve a hétköznapokról FOTÓ: TÓTH L. dolgai a menők, lányoknál pedig egyértel­műen a Keyo. Ez egy párizsi divatcég, s ilyen elnevezéssel egy 10 centi szélességű felső 10 ezer forintba kerül. Én jobban sze­retem az egyedi dolgokat, a ruháimat a test­vérem varrja. Formára egyébként bejött újra, hogy a blúz, a szoknya alja féloldalasra van levágva. A magas talpú cipő továbbra is megy, csak már nem kizárólag fekete színben, hanem színes változatban is. A jó ruha fél siker a fi­úkhoz.- A fiúk sajnos leginkább az olyan lányo­kat keresik - elmélkedik Szimona, Rita ba­rátnője -, akik sablonosak, akikről úgy gon­dolják az öltözetük alapján, hogy simán meg lehet fektetni őket egy este után. Hogy mi a sablon? A szőke hajú, szoláriumban barnított testű nők, akiknek éppen csak a mellét takarja a felső, s persze magas talpú fehér cipőben billegnek.- Mi viszont azt várjuk a srácoktól - fogal­mazza meg a diszkóba járás ars poeticáját a trió harmadik tagja, Andi -, hogy ne legye­nek kottarészegek, két-három mondatot ma­guktól is összehozzanak, s lehetőleg tartal­masat. Mert a diszkóban nagyon jól lehet is­merkedni. Nagyon ritkán, még olyan normá­lis fiúk is előfordulnak, akik Szabad egy táncra? kéréssel kezdik a próbálkozást. Ugyanezt a kérdést Mike pár asztallal ar­rébb másképp válaszolja meg: négyezer fo­rinttal indulok neki péntek esténként az éj­szakának. A cél: jót bulizni a haverokkal, de benne van az is, a pénzbe is bekalkuláljuk, hogy egy nő is összejöhet. A csajoknál sze­rintem az a nagyarc, akinek bevágódó szö­vege van, de másodlagosan a pénz sem hát­rány, és a tánctudás, meg az, hogy kell rápö­rögni egy lányra, ha beindul a kapcsolat. MÉSZÁROS B. ENDRE MÉSZÁROS ATTILA Dinnye Hát most meg nem tudnám mondani, honnan importálunk dinnyét. Nem görögből, az zi­her. Nem is érték a tökfélékhez - néhány dinnye íze alapján vé­lem, ezek közé tartozhat -, így megközelítőleg sem tudom ma­gyarázatát adni, minek írok egy olyan témáról, amelyhez kí- vül-belül zöld vagyok. Csak vannak dolgok égen és földön - főleg az utóbbin -, amelyek va­lahogy szakértelem híján is sze­met szúrnak. Szóval jön a dinnye, messzi idegenből. Lehet, a tökfélék- ügyi-minisztérium legújabb si­keres tárgyalásai eredménye­ként. Meg sem lékelik őket a kofák, a végén még kiderül, hogy tényleg töknek jók. Ne­kem meg átsuhannak a feje­men a késő tavaszi napfényben csillogó fóliaalagutak hosszú csíkjai a vajszlói homokon. Egyre kevesebbet látok. És ezeknek a baranyaiaknak dinnye íze volt, lékelni is lehe­tett őket, még sem süllyedtek el az őstermelők. Nem baj, itt állunk az EU- küszöbön - tényleg, ezek a tök­félék nem valamelyik EU- országból jönnek? És nincs itt valami susmus összefüggés az F19-esek és a dinnye között? Ha Lockhead nem kell, akkor leg­alább a dinnyénket vigyétek el... -, most dicsért meg ben­nünket Brüsszel tanár úr, bár mezőgazdasági piacunk kinyi­tásának halaszthatatlanul fon­tos szükségességét azért még nyomatékosan felírta a táblára. Pedig a paradicsomról még nem is szóltunk! Nem mon­dom, hogy mi találtuk ki, de azért őshonos, nincs az a kert... És akkor Dél-Amerika! Állítólag onnan jön. Gondo­lom, megint valami csereüzlet. Ott nem tudtak mivel fizetni, csak paradicsommal, különben minek hoznánk be? Mi szeretjük persze, már­mint a paradicsomot, sokféle módon használjuk, hasznosít­juk. Ivóié, saláta, karikára, cik­kekre szeletelve, mártás stb. Vagy éppen nem tetszésünk je­leként hozzá vágjuk a varázsló­hoz, aki megpróbált átverni bennünket. Mármost erre az import dinnye is jó, sőt alkalmasabb. Végül is ballisztikus pályán el­juttatva remek üzletembereink­hez, talán erőteljesebben jelzi, a trükk tök rossz. És nem a pa­radicsomba vezet. CSERI LÁSZLÓ ____________________ Iga zolványvesztés Elveszett a személyi igazolvá­nyom. Érvényes útlevéllel és 1500 forintnyi okmánybélyeggel kell megjelennem a hivatalban Pécsett, a Kossuth téren. Reggel nyolctól osztják a sorszámot, fi­gyelmeztet a hölgy a telefonban, s én már ott is vagyok nyolc tíz­kor. Felveszik a jegyzőkönyvet, majd sorszámot kapok. 15-ös. Nyugodtan elmehetek, taná­csolja egy őrző-védő úr, két óra múlva kell visszajönnöm. Két óra rengeteg, de ahhoz kevés, hogy valami világmegváltó do­logba belekezdjen az ember. Mi­re visszaérek, tele optimizmus­sal, még csak a 10-es van soron, tájékoztat a 14-es. Támasztom a falat, mint ahogyan a többiek is, bár néhányan a lépcsőn he- verésznek. A kis számú ülőhe­lyen jobbára a nők ücsörögnek, lassan eggyé válnak a székkel; ha én egyszer kismama lehet­nék! - fut át rajtam a reményt keltő gondolat. Az újonnan jöt­tékét mindenki kajánul lesi, sorszámaik nevetségesen maga­sak, késő délutáni időpontokat ajánlanak nekik. Mi, professzi­onális várakozók csak mosoly- gunk a naiv kezdőkön, bár mo­solyunk egyre inkább vegyül ke­serűséggel. Végre bent, az ügyintéző höl­gyek barátságosak, nem is ve­lük van a baj, kevesen vannak, mi pedig sokan: ritkításunkat talán elrendelhetné az ÁNTSZ. Újabb adatlapok, aláírások, az­tán következhet a fülke, melybe egy digitális kamera bámul be. Fáradtan bambulok rá vissza, a kép siralmas is lesz, saját déd- nagyapámat vélem benne felfe­dezni. Újabb helyiségbe külde­nek át, ott kell várni a lakcímet igazoló kártyára Meglesem a mellettem ádló papírját, az ő fényképe is kiábrándító. A folyosóról beszűrődnek az újonnan érkezettek visszafogott káromkodásai, de mit érdekel ez már engem. Kezemben az ideiglenes személyimmel kilé­pek a kapun. Hirtelen nem is tudom, hová tegyem, hogy el ne veszítsem. Bár ezt nem könnyű elveszíteni. A4-es méret, igazol­ványnak óriási, plakátnak ki­csi. Ilyen igazolást talán Csapajev lovashadseregében adtak ki utoljára. Ott sem a szö­veg volt a fontos, hiszen senki sem tudta elolvasni, hanem a pecsét. Azt meg a homlokomra is nyomhatták volna. hetedik oldal HOLNAP Riport Van egy egészen különös ember. A 78 éves Uhrin Be­nedek az első igazi magyar intemetsztár. Énekel és ver­set ír, könyvei vannak. S miközben vidámkodik, egyedül neveli fogyatékos fi­át. Az Uhrin-jelenség egyedi a médiapiacon. Portré Dr. Ásványi József, a pécsi Pollack főigazgatója lehetett volna mérnök, s kereshetett volna jobban, de egyetemet akart és kutatni szeretett. Portré A misinai torony őre A most már öt éve 195 méter magas kolosszus tövében az ember félelmet érez. Alant, a városban mindenki biztos benne, hogy erős szél esetén a toronycsúcs két méterre is kileng. És hogy onnan nézve a horizontra rajzolódik a Ba­dacsony. Garai Tibor azonban csak csendesen mosolyog.- Sohasem fél, úgy 175 méter ma­gasságában?- Amikor először kapaszkod­tam fel, volt bennem némi „ma­gasfeszültség”. De a repülősöknél töltöttem a katonaidőm és tér­iszonyom sohasem volt.- Igaz ez a két méter, meg a Ba­dacsony?- Az öt évvel ezelőtti magasítás előtt - addig 192 méteres volt a misinai torony - a csúcsán való­ban 40-50 centis volt a kilengés. Azóta azonban lengéscsillapító fogja vissza a mozgást, a legerő­sebb szélben is mozdulatlan a to­rony. Badacsony? Én még nem láttam innen. Pécsi-tó, sásdi dom­bok, esetleg Dombóvár, ezeket igen. re. Mindig ketten megyünk, egye­dül tilos.- Nem utálja ezt a monstru­mot?- Nem. De télen, amikor a vas­beton fagyosan hideg, kellemet­len munkahely a toronyban a be­tonvasba kapaszkodni.- Kívülről nézve veszélyes mun­kahely. Belülről?- Milyen gyakran megy fel a csúcsra? Oda évente há­romszor, ez egyébként amúgy is kötelező, 175 méterig többször. Itt még ki lehet lépni a „csőből”, de a sugárzás miatt legfeljebb 20 perc­Garai Tibor 1948-ban Pécsett született. Gerdán járt általános is­kolába, majd ismét Pécs következett, a szakközépiskola, később levelező tagozaton a gépészeti technikum. Az Antenna Hungária Rt. tv-állomásának gondnoka. 1974 óta dolgozik a Misinán. Há­rom gyermekük van, felesége gyógyszerész-asszisztens.- Egy ideig volt veszélyességi pótlék, de most már beépítették az alapbérbe. Egyébként valóban veszélyben csak egyszer éreztem magam. Amikor Pécsre látogatott a pápa, nekem kellett a torony csúcsára kiraknom a 9x3 méteres nemzeti lobogót. Erős volt a szél, rám tekerte a zászlót. Akkor bi­zony cikiben éreztem magam...- Egy időben vetélkedett egy­mással a képeslapokon Pécs jelké­peként a torony és a székesegy­ház. Melyikre szavazna?- A torony éjjel és nappal mindig valóban feltűnő a városból nézve. Én azonban még­is a dómra szava­zok.- Sokan kérik, hogy vigye fel őket a csúcsig?- Sokan, de erre nincs lehető­ség. Feljutni extra kaland lehet másoknak, gondolom, ezért a gyakori kívánság. Nekem azon­ban munka. Még ma is érzek né­mi feszültséget, ha a tornyon kí­vül dolgozom a magasban, úgy, hogy mindkét kezem használni kell. De aláírtam egy nyilatkoza­tot: a saját felelősségemre vállal­tam a feladatot. MÉSZÁROS A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents