Új Dunántúli Napló, 2000. június (11. évfolyam, 149-177. szám)

2000-06-24 / 171. szám

8. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. Június 24., szombat- MŰVELŐDÉ S Hírcsatorna PÉCSI SIKER KAIRÓBAN. A pécsi származású keramikus- művész, Húsz Ágnes, aki ma már az év legnagyobb részében Japánban él, nemrég rangos el­ismerésben részesült. Munkái­val az V. Kairói Kerámiabienná- lén szerepelt, ahol a második díjat nyerte el. Az alkotó a ter­vek szerint a hamarosan nyitó XVI. Országos Kerámiabienná- lén állít ki Pécsett. (ly) AZ EXPONÁLT IDŐ. E címen megjelent új könyve alkalmá­ból köszöntik a 70 éves írót és szerkesztőt, Tüskés Tibort a pécsi Művészetek Házában. A június 29-én 19 órakor kezdő­dő jubileumi esten dr. Kékes Ferenc, a Baranya Megyei Köz­gyűlés elnöke mond köszön­tőt, az író új könyvét pedig a Pannónia Könyvek sorozat- szerkesztője, Szirtes Gábor mutatja be. (ly) KERESZTÉNY EMLÉKEK. Pécsváradon nyílik meg az a nagyszabású kiállítás, amelyen a „Baranya és a kereszténység”, illetve „A magyar keresztény ál­lamiság építészeti emlékei a Dél-Dunántúlon” című váloga­tások kaptak helyet. A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósá­ga a millenniumi program kere­tében szervezte meg a tárlato­kat, amelyeket 30-án délután 5 órakor nyitnak meg. (ly) FEBRUÁRI KÉS. Bertók Lász ló költő új kötetét, a „Februári kés” című munkát mutatják be a közönségnek 28-án 18 órakor a Bagolyfészek könyvesboltban Pécsett. Az alkotóval Balog Robert beszélget. (ly) DOMBORMŰVEK. „1000 év nagy magyarjai” címmel állítja ki alkotásait Fábos György festő és grafikus Sásdon, a millenniu­mi ünnepség keretében. Az egy hétig látható tárlatot 26-án 19 órakor nyitják meg a helyi álta­lános iskolában. (ly) PÉCS TÖRTÉNETÉBŐL. Újabb köteteket adott ki és mutat be a „Pécs története Ala­pítvány”. A Tanulmányok Pécs történetéből összevont 5. és 6. számát dr. Kajtár István egye­temi tanár, a 7. számot pedig, amely a török kori vá­rosról szól, dr. Pálffy Géza tu­dományos munkatárs ajánlja. Az érdeklődőket 26-án 15 óra­kor várják a Dominikánus Ételben-italban művészet Háromezren fordultak meg a pécsi Sétaté­ren, a június 21-én megnyitott Művészet és gasztronómia címmel rendezett fesztivál el­ső napján. Az ételben-italban és művészeti programokban dúskáló heteket a Dominiká­nus Ház szervezi, ám ellenzői máris kérde­zik, a klasszikus zenének mi köze a birka­pörkölthöz? S jut-e az előbbire pénz? Az x-lábú asztalok egyikénél - az x-lábú asztal ez esetben témánk szellemi fundamentuma - egy- egy pohár tűzfekete pinot noirt kóstolgatunk Feny­vesi Bélával, a Szélkiáltó szelíd tekintetű, szakállas zenészével, a Pécsi Kulturális Központ informáci­ós irodájának vezetőjével. A bor íze fanyar, tiszta, tüze nem szárító, nem csersavas. Rotyogó birkapör­költ illata kereng fölöttünk, geszte­nyelombok fogságában. Odébb né­hány kolbászos- és borospavilon­nal, a Bazilikáról levezető lépcsősor előtt - ahol az testes illatok felhője gőzölgő kalácsokéval vegyül, és dr. Szepessy Ignác szoborfeje fölött az ég felé iramodhat - három lány éne­kel. Szemben velük a frissen ácsolt, kábelekkel átkötött pódium - akár egy díszcsomag, amit egyelőre csak kíváncsi gyerekkezek tapogatnak meg. Színtársulatokat vár, július 7- től pedig már a Millenniumi Soka- dalom nemzetiségi táncosait. A dal­lamokra is fülelve zsong a jónép, hegedűtartó a földön, az egyik lány combját rózsaszínűre csókol­ta a nap. Megkezdődött az utcai zenészek feszti­válja is, de a java csak ezután következik. „A gyümölcsóra számomra hieratikus aktus. Tiszta esszenciákat szívok fel és arra gondolok, hogy a materialistáknál jobban csak a spiritualis- táktól irtózom. A borzalom test nélkül élni. De az irtózat megrontott testben élni. Ha a test a gyümöl­csöt tartja, a gyümölcs tartja a testet.” - írja Ham­vas Béla a Gyümölcsórában. A másik, az itteni Bé­lával is valami ilyesmiről diskurálunk, bár óvako­Gazdag programmal szolgál a Dóm előtti színpad dunk ennyire emelkedettek lenni. Omar Khájjám, Balassi, Petőfi mind szerette a bort, bölcselke- dünk, és az „örök” Berda József is így panaszko­dik az ő Elégiájában: „Mely égi tájon ütötted fel ta­nyád, minden / borúra derűt sugárzó legneme­sebb ital?” Persze aki ódákat zeng a pörkölthöz, s minden nemes ízhez, azt könnyű lenne hosszasan idézni. Az is közhelyszámba megy, hogy az elbe­szélői kedély gyakran alapozódik a zsigerekben, legyen elég csak néhány nagy epikusunkra - Mik- száthra, Móriczra - gondolni, és micsoda legendá­riuma lett Krúdy filmbéli Újházy tyúkhúsleve­sének a halhatatlan Huszárik-Latinovits párosnak köszönhetően! Persze az epikusokra vonatkozó általánosítás - mint minden olyan jellegű, amely közvetlenül házasítja a szellemet a testtel, és csak okokban-következményekben képes gondolkodni - alapvetően hamis is. Hiszen például egy Déry Ti­bornak már a legóvatosabb duhajok közt volna a helye az égi ítélőszék előtt, és milyen hosszan vi­tatkoznának Tersánszky Józsi Jenő felett. És meg­jegyzendő: már az első barlangrajzok a zsákmány, a megkaparítandó étek jegyében születtek. A rej­tett barlangmélyben az állat jelképes megölése mágikus szertartás volt, ami a vadászat sikerét ga­rantálta. Van, aki gyorsan égeti el az életét. Modiglianitól Hajnóczy Péterig hosszú a sor. Fenyvesi szerint a lélek egyensúlya megkímél az ital- és ételfogyasz­tás szélsőségeitől. Hozzáteszem, megkímélhetné (megkímélhette volna) az alkotókat is, de most ne vesszünk bele a Morbus Hungaricus történeti-szo­ciálpszichológiai régióiba. Azért maradtak kifogások a fesztivál ellen jócs­kán. Hiszen - mondják ellenzői - lett a pénz, tizen­kétmillió forint, sütésre-főzésre, boros mámorra, amiből a Dominikánus Ház gazdálkodhat. Míg mások a valódi, a magas művészetet szállítják hozzá. Kétségtelen, a Pécsi Szimfonikus Zenekar számára nem egyértelmű, hogy tízéves jubileu­muk miként vált a fesztivál részévé, anélkül, hogy azt állítólag előzetesen velük egyeztették volna. Az Ifjúsági Ház vezetője, Nagy Sándor viszont azt mondja, három rendezvényüket e nélkül is meg­tartották volna. Azaz nézni kell az érem másik ol­dalát is. Nevezetesen Snétberger Ferenc gitármű­vész estjén így sokkal nagyobb közönségre szá­míthattak, és a műsorfüzetre sem kellett pénzt ki­adniuk. A gasztronómiát és a művészetet egymás ter­mészetes szövetségének kellene tekinteni anélkül, hogy a kettőt össze kellene keverni - véli Fenyve­si. - Nemcsak mert az ételkészítés is az önkifeje­zés módja lehet, és mert közös lehet bennük az életöröm, az életigenlés. Hanem, mert olyan fesz­tiválra csalogatja az embereket, amelyen a köny- nyűzenét felerészt a jazz képviseli, és a Bálványos Társulat kamarazenéjétől az Ágoston trióig csupa- csupa rendkívül igényes komolyzenei választékot kínálnak. De a beregszásziak Csehov-előadása, vagy az India hangjai is olyan különlegességet, esztétikai értéket jelentenek, amit például a fővá­rosban csak ezer forintokért tekinthetnénk meg. Itt viszont az előadások a középkori vásári komé­diák mintájára szinte mind ingyenesek! Az is meg­gondolandó, hogy a főként pályázaton nyert, és szponzorok révén összegyűjtött milliók felét a tár­gyi feltételek megteremtése, színpadok ácsolása, szállítás stb. emésztette fel, másik felét a valóban igényes produkciók, nem is szólva a szálláshelye­kért kifizetett pénzről. B. R. Fesztiválban fesztivál A Művészet és gasztronómia fesztiválon belül utcazené­szek a mai nappal záruló fesztiválját, június 30-tól zenei fesztivált, és számos táncházat is rendeznek. A Millenniumi Sokadalom című, Diósgyőrből induló orszá­gos millenniumi stafétának július 7-től 9-ig a pécsi fesztivál ad otthont, és a nemzetiségi kultúrák mutatkoznak be. A száznál több program fő helyszíne a Sétatér, ahol szín­padokat ácsoltak, a közeli Barbakán, de számos vendéglá­tóhely is külön programot kínál ezekben a hetekben. Az eseményre a Pécsi Kulturális Központ 12 milliót költ­hetett részben a szponzorok és a kormány támogatása, va­lamint a Nemzeti Kulturális Alaphoz és az Idegenforgalmi Alaphoz benyújtott pályázatok révén. Kortárs hazatérők Noha a napokban bezárja kapuit a kortárs képzőmű­vészek tárlata Mohácson, szinte bizonyos, hogy tartós hagyomány elindítója. Ha a szokvány szerint balról jobbra haladva kezdjük a sétán­kat a képek előtt a Kossuth Film­színház kiállítótermében, mind­járt megállít bennünket a csak kora szerint „pályakezdő” Ferenczi Anita festménye, egy lí- raian színes, akril férfiakt, amely az 1994-ben megren­dezett első Mo­hácsi Szalon fődí­ját nyerte. Mellet­te a „Kiugrás” cí­mű szellemes szá­mítógépes grafi­kája már az új idők szele. Mivel­hogy azóta már eltelt hat év. A mohácsi születé­sű, vagy a város­hoz kötődő kor­társ képzőművé­szek azonban csak most talál­koztak először így, és állítottak ki együtt. Zász- kaliczky Zsuzsanna művészet- történész úgy is fogalmazott megnyitójában, hogy ez a „haza­térés ünnepe”, olyan nevekkel, mint a gyurmafiguráiról elhíre- sült Tónió, azaz Tóth Antal, aki ezúttal Mick Jaggert, Nat King Cole-t és a makarónit a villájára pörgető Pavarottiját hozta el a tárlatra. A szobrászművész Gá­bor Éva Mária homokból épített Idő- és Tér-metaforáiból váloga­tott, de láthattuk Frey Judit gyö­nyörű pasztell ágyhuzatait, Bog­dán Zoltán fémműves iparmű­vész világító maszkját, és fotó­kat a posztmodern szecesszió formakultúrájával áthatott ele­gáns bútorairól. A terem köze­pén Deli Ágnes szobrászművész installációja magasodik archi­médeszi pontként, a Bencsik Ist- ván-tanítvány Kati László halványrózsa­szín márvány­ból faragott hal-pofáit, a gobelinmű­vész Lencsés Ida gyapjúból, selyemből és fémszálból ké­szített háromszögű textil- mantráját állította ki. Munkái Helsinkit, Párizst is megjárták. A színkép az ifjú Szigeti András korunk fájdalmas lüktetését tük­röző harsány, színes fotóival tel­jes. Nem véletlenül hagytuk a végére Mohácsi Regős Ferenc fes­tőművészt, aki nemcsak évei számával, hanem tusrajzaival, például az akvarellben ritka, vö- rösektől-barnáktól mélytüzű lányportréjával, összetett látás­módjával is korelnök - Kolbe Mi­hály, Rozsda Endre kortársa. Á millennium apropóján adó­dott az ötlet, a városból elszár­mazottak közös tárlata, tudom meg Köveskúti Pétertől (kis ké­pünkön), a Bartók Béla Művelő­dési Központ igazgató-elyettesé- től. Ebben az épületben már 1968 után, a megnyitását követő években számos kiállítás nyílt, mindig a városlakók nagy érdek­lődésétől kísérve. A város gaz­dag népművészete inspiráló erőt jelentett a népviseleteket olyan szívesen megörökítő Kolbe Mi­hály számára is. Ezt a kiállítást - nyomatékosítja a Mohácsi Sza­lon létrehozását is kezdeménye­ző Köveskúti - Mohács miliője, a soknemzetiségű város szeretete hozta össze. Azt is nagyon keve­sen tudják, hogy Rozsda Endre, ez a nagy szürrealista iskolához tartozó párizsi művész - akinek 1998-ban volt nagyszabású élet­műtárlata a Műcsarnokban - ugyancsak Mohácsról indult. Az itteni Rosental nevű tégla­gyáros fia Giacometti, Max Ernst, Picasso köréhez tartozott, itthon az egyik alapítója az Eu­rópai Iskolának, s aki 1956-ban még részese a „Hetek” nem hi­vatalos tárlatának, majd végleg Párizsban telepszik le. Az ő ha­zatérését és mohácsi bemutat­kozását tavaly bekövetkezett ha­lála hiúsította meg. Egyszóval ezek a gyökerek mélyek, s noha Kolbe óta nincs olyan képzőmű­vésze a városnak, aki ebből is él­ne - Bosnyák Mihály és Kedves István állhatatosan tanít, új és új, szépre fogékony nemzedéke­ket nevel -, azért Mohács képző- művészete mégis gazdagabb az átlagnál, ha az itt született kivá­lóságok hosszú sorára gondo­lunk, s nemcsak festőire, szob­rászaira, de zenészeire, éneke­seire is. A Bartók Béla Művelődési Központ tervezi, hogy folyamato­san lehetőséget ad a sorolt - külö­nösen a kevésbé ismert legfiata­labb - művészek önálló bemutat­kozásának. BÓKAR. Mohácsról elszármazott képzőművészek alkotásai Futnak a képek NAGY IMRE FILMJEGYZETE A lelécelt léc Elárulom, hogy eredetileg nem a Malkovich-filmről akartam írni, ám az a produkció, amit kiszúr­tam, annyira rossz volt, hogy úgy gondoltam, na, erről mégse, még rosszat se... így kerítettem sort a John Malkovich menet-re. A filmet Spike Jonze rendezte, aki korábban videoklipek készíté­sével lett népszerű. Ezért nem le­het csodálkozni azon, hogy egy já­tékfilmet is a klipgyártó észjárásá­val képzel el, amely szerinte úgy funkcionál, mint a bevásárlókosár az élelmiszerboltban: hol ez kerül bele, hol az. Spike Jonze tehát ösz- szeszedi egy nagy századvégi árle­szállítás lejárt szavatosságú árucik­keit, egy kis Lewis Carrolt a törpe asszonykával, hozzá egy kis Kafkát a hetedik és feledik emelettel meg a kartotékos irodából nyíló rejtekaj- tóval, aztán egy kis Freud doktort a tudatalattival, valamint az animus és az anima vitájával (ez utóbbi fo­galmakat a fűmben mai, közkele­tűbb szavakkal nevezik meg), s azt képzeli, hogy ő mennyire intellek­tuális. Pedig ha valóban az óhajta­na lenni, akkor tudnia kellene: nem kell ököllel s ordítva magya­rázni. Teszem azt, a hős leragaszt­ja akaratoskodó felesége száját, be­zárja egy ketrecbe, lévén a hölgy ál­latgondozó, ahonnét egy csimpánz szabadítja ki, hogy aztán szabadon kiélhesse transzszexuális hajlama­it... Nekem ez túl szájbarágós. Nem értem, miért akar Spike Jonze tanító bácsi lenni. Ahelyett, hogy képi fantáziájára bízná magát. Megtehetné, hiszen igen ötletesen és játékos humorral alkalmazza a mozgóképen csak ne­hezen és körülményesen megvaló­sítható szubjektív nézőpontot, a New Jersey-i autópálya mellé törté­nő lepottyanás pedig igazi lele­mény. A frusztrált bábjátékos figu­rája ugyan megint csak ószeres hol­mi, de nem annyira elkoptatott, mint a kafkázás meg a freudozás, s ezt a motívumot a film gondosan, túlbeszélés nélkül bontja ki. Leszá­mítva a bevezető bábjelenetet, amely túllő a célon, s olyannal tré­fálkozik, amivel jobb körökben nem szokás. Ennek ellenére ez a legszínvonalasabb szólam a film­ben, a képek itt magukért beszél­nek, előbb az emberi érzelmekkel felruházott marionettfigurákról, majd a bábuként manipulált em­berről. Amikor Craig Schwartz, a film főhőse, először tesz látoga­tást John Malkovich tudatában, visz magával egy lécet, amit azon­ban nem hoz vissza, de a történet végén ismét ott látom a kezében. Mármost felmerül az a kérdés, hol volt időközben a léc. John Malkovich fejében? Ez megma­gyarázná a szerep és a szöveg hi­ányosságait, kidolgozatlanságát, amit egyébként a forgatókönyv rovására kellene írnunk. Vagy ne­tán a Maxine nevű hölgy dugta el? Akkor értjük, hogy mit akar tőle Schwartz úr, mert ennek indoklá­sa, a cselekmény egyéb fordula­taihoz hasonlóan, eléggé homá­lyos. Esetleg Schwartzné vette magához, miután kijött a karan­ténból? Ez megvilágítaná, hogy a későbbiekben miért tart tőle a fér­je. Szóval hol volt a léc? Az is lehet, hogy egyszerűen csak lelécelt. Maxine szerepében Catherine Keener

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents