Új Dunántúli Napló, 2000. június (11. évfolyam, 149-177. szám)
2000-06-14 / 161. szám
HI 2000. Június 14., szerda HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal Egy korosztály megadta magát? A hírek szerint van ma egy korosztály Magyarországon, amelyről lemondott a hazai munkaerőpiac. A 40-45 éven felüliek kezéből a huszonévesek állítólag nemcsak átvették, hanem egyenesen kiragadták a stafétabotot, s az idősebbek még örülhetnek, ha az előrelépés minden reménye nélkül, de legalább a munkahelyükön maradhatnak. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az a szemlélet, hogy minden tudás ma már 3-5 éven belül elévül, s hogy a kulcs- pozíciókba is jól képzett, agilis fiatalok kellenek, akik minden energiájukat a munkának szentelik, akkor született meg az Amerikai Egyesült Államokban, amikor felnövekvőben volt egy új számítógépes, illetve a telekommunikációban, és a banki szférában elhelyezkedni kívánó szakgárda. Az új tudással hamarosan nélkülözhetetlen pozíciókba kerülők az ideológiát is megtalálták ahhoz, hogy megmagyarázzák, miért fordult a feje tetejére a világ, s lett a tudásukért tisztelt idősekből olyan ballaszt, amitől a feljebb emelkedés érdekében meg kell szabadulni. Ugyanezek az emberek ma a negyvenes éveikben járó vezetők, akik ma már más nótát fújnak: eszerint éppen a középkor- osztály a megbecsült rétege a munkavállalói körnek, hiszen már nem köti le őket a gyermekvállalás gondja, még innovatív módon fejlesztik önmagukat, az idők során hasznos kapcsolatokat alakítottak ki, s a munkabírásuk gyakran még nagyobb is fiatalabb kollégáiknál, értékes tapasztalataikról már nem is beszélve. Magyarországra, mint minden divat, ez is késve „gyűrűzik be”, azért a látszat ma az, hogy a magyar középkorú munkavállalók egy része gyakorlatilag harc nélkül megadta magát, zavartan és bizonytalanul elfogadva azt az ideológiát, hogy egy 40-45 éves ember már nem képes eléggé megújulni. Elhiszi magáról, hogy az egyre jobban elterjedő technikai eszközök és új kommunikációs formák idegenek maradnak a számára, a képzőhelyekről frissen kikerült munkaerőkkel pedig sem stílusban, sem önbizalomban nem tud verseCélok 14 és 24 között lete, s már egyre több az olyan üzlet is, ahol a korábbi hirdetésekben keresett, 30 év alatti, reprezentatív megjelenésű eladólányok helyett újra a nagyobb anyag- és áruismerettel rendelkező, gyakorlott szakember jelentkezését kérik, aki ma már csinos középkorú, és nem tanácstalanul mosolyog, amikor egy vásárlót tájékoztatni kell. Fiatalokat inkább a média, a telekommunikáció, a számítástechnika területein alkalmaznak, szakember-túlkínálat azonban az elemzők szerint még sincs, bár a marketinges és a pénzügyes állásokra az átlagosnál többen jelentkeznek. Külföldről is érdeklődnek a hazai informatikai specialisták iránt, nagy a kereslet a programozókra, rendszerfejlesztőkre, információrendszer-tanácsadókra, de ezek a helyek általában csak egy-két évre szólnak. Az biztos, hogy a diplomások ideje eljött, s az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetének tavalyi felmérése szerint a felsőfokú végzettségűek iránti igény nőtt, tíz év alatt hat százalékkal. Másoddiplomát inkább a multinacionális cégek várnak el. Sokkal kevesebb pályakezdőt alkalmaznak a korábbi évekhez képest viszont a feldolgozóiparban, a kereskedelemben, az építőiparban, ugyanis a nagyobb gazdálkodószervezeteknél inkább a leépítések, átszervezések a jellemzők, de nem igaz, hogy mindenhol az idősebbektől búcsúznának, ha lehet, átképzésekkel tartják meg a bevált dolgozókat. A 45-ön túliak általános félelmét talán az okozza, hogy az elmúlt évtized leépítései valóban többnyire őket érintették. Amikor azonban pécsi, baranyai álláshirdetőket kerestem meg azzal a körkérdéssel, kit érdemes ma felvenni, kiderült, hogy például villany- szerelőnek, varrónőnek, lakatosnak tapasztalattal rendelkezőt keresnek, kőműves, hidegburkoló olyan kell, aki egyedül is képes dolgozni, és már nem kell a felügyeletével fáradozni, és kifejezetten érett személyiséget kerestek életbiztosítással foglalkozó területi képviselőnek, mivel az emberek jobban bíznak egy középkorú emberben, mint egy fiatalban, akinek egyszerűen szemmel láthatóan nincs annyi élettapasztalata, vagyis kevésbé hitelesnek látszik. A negyvenedik éve felé járó János egy külföldi cég alkalmazottja. Asztalosként dolgozik, rendkívül jó minőségű konyhabútorokat, illetve stílbútorokat készítenek, kis tételben, megrendelésre, a határon túlra, nyugati piacra. Elmeséli, hogy náluk az életkor teljesen lényegtelen, csakis a munka számít, aki jól dolgozik, megbecsült munkás (bár külföldi társához képest a fizetés csak töredék). Márton harminc múlt, azok közé a fiatalok közé tartozik, aki (mint János is), eladható tudás birtokosa. Egy nagy, de csak közalkalmazotti bért fizető intézménynél kezdte rendszergazdaként, úgyhogy a saját vállalkozás ötlete hamar megfogalmazódott. Kis számítógépes cége eltartja, sőt azt is kibírta, hogy cégtársa váratlanul kiszállt az üzletből, a vevőkör egy részével együtt. Versenyképes az olcsóbb árakkal, a személyre szabott szolgáltatásokkal lett. László Jenőné (túl az ötvenen) egy pécsi méteráruüzletben dolgozik, de nem nyugtalan, ha a jövőjéről kérdezem. Több, mint tizenöt éve van itt, ismer minden szállítót, minden trükköt, szakmai tudásának gyarapítását pedig nem tartja olyan félelmetesnek, hiszen az új anyagokkal folyamatosan ismerkedik, s a gyártók is, jól felfogott érdekből, rendszeresen megkeresik. Nem retteg attól sem, hogy a fiatalok „kitúrnák” a helyéből, fizetésben pedig ma már egy pályakezdőnek se nagyon adnak keveset, pontosabban az övé nem olyan magas 30 év munkaviszony után, hogy lényeges legyen a különbség. A beszélgetések közben érdekes módon sok szó esett a stílusról, arról, milyennek látják a törekvő, friss energiájú fiatalokat az idősebbek. Sok persze a „bezzeg az én időmben” típusú vélemény is, a legérdekesebb azonban ezzel kapcsolatban annak az elemzésnek az eredménye, amelyet Lust Iván pszichiáter idézett egy vele készült interjúban. Eszerint a mai huszonévesek inkább pragmatikusabbak, a fennálló kereteket akarják kihasználni. A maiak már célratörők, nem lázadnak a tekintélyek ellen, s jó álláshoz juttatják magukat azzal, hogy jól tudják, hogyan kell kellemesen beilleszkedőnek mutatkozni a humánerőforrás-igazgatónál. A szociológus szemével más problémát lát a mai rendszerben Vásárhelyi Mária, aki azt nyilatkozta: ma aránytalanul felértékelődött a fiatalság, ami azt is jelenti, hogy lassan már az is önmagában való értékké válik, ha valaki fiatal. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, a nagyobb gond az, hogy ezzel együtt hihetetlenül leértékelődik a tudás és a tapasztalat. Félő, hogy erőteljes ellenérzés alakul majd ki az ifjúsággal szemben, ami pedig semmi esetre sem cél. Főként nem lehet azok célja, akiket elvileg éppen a mostani fiataloknak kellene majd a következő 15-20 évben támogatni, hiszen a most nyugdíjhoz közeledőknek sem a bére, sem a későbbi nyugdíja nem lesz elég rá, hogy a megélhetésüket, egészségügyi ellátásukat finanszírozzák. A mai húszon- és harmincévesek először saját szüleiknél tapasztalhatják majd mindezt, akiket nem lehet már más nyakába varrni. HODNIK ILDIKÓ GY. Valójában milyenek a ma 14-24 éves fiatalok? A GfK Piackutató Intézet kutatói szerint 2000-ben a korosztály egymillió-hétszázezer tagjának 30 százaléka „törekvő", életfelfogása a kockázatvállalás, a küzdés, az alkalmazkodás. 24 százalékuk „hagyományőrző’’, aki úgy gondolja, az erkölcs és a kötelesség előbbre való az élvezeteknél. 19 százalékuk „befutó”, vagyis jómódú, értelmiségi családból származó, iskolázott fiatal, optimista világnézettel. A korosztály 14 százaléka viszont már „vesztes", fizikai munkát végez, rossz anyagi helyzetben él, s az államtól vár segítséget. 13 százalék az, akit az elemzők az „élvhajhász” kategóriába soroltak, ezek a fiatalok a mának élnek, az élvezeteket, az érzéki örömöket hajszolják. A fiatal diplomások egyik 1999-es munkaerő-piaci elemzése kapcsán kérdés volt az is, mit vár el egy fiatal a munkájától? A közép-európai térségben 7500 főiskolás, egyetemista 79,92 százalékának az anyagi biztonság a fő, 50,68 százalékuknak a személyes fejlődés, míg 41,96 százalék gondolta úgy, hogy a tehetséges emberekkel való kapcsolatba kerülés is lényeges. Az állandó kihívást jelentő feladatok 40,72 százaléknak fontosak, legjobb szakember 31 százalék akar lenni, sok külföldi utazásra 19,80 százalék számít, legmagasabb vezető 9,12 százalék kíván lenni, míg egy vállalkozás tulajdonosa 7,72 százalék lenne szívesen. nyezni. Valójában azonban sok szakmában megmaradt a tapasztalat és a tudás becsüKOZMA FERENC Oda a pontok Állítólag mégsem lesz pont- rendszer, s mindössze a pénztárca bánja (és nem a jogosítvány), ha tilos helyen parkol az ember, vagy ha netán átlépi a záróvonalat. Ugyanis a parlament bizottságaiban is vegyes fogadtatásra talált az ötlet, miszerint 16-18 ponttal gazdálkodhatna kétévente minden úrvézető, s ha elfogynak a pontjai, oda a jogosítványa is. Állítólag az ötlet előterjesztője (aki nyugati mintára osztotta volna ki a nyuszifüleket) is belefásult már és letett arról, hogy végigvigye a dolgot a törvényhozáson. Egyesek szerint inkább az úthálózatot kéne rendbe tenni. Persze a vegyes fogadtatás nyilvánvaló oka, hogy minden bizonnyal a honatyák is átlépik időnként a megengedett sebességet, másrészt nem a pontokkal, hanem a gyakoribb ellenőrzésekkel és a következetes szigorral lehetne megjavítani a hazai közlekedési morált. Mert való igaz, hogy a morál nem a legjobb. Naponta szembesülhetünk vele. Kissé eltúlozva: száguldó őrültekből vagy csigamódra haladó trotlikból áll a forgalom. Mindenesetre az adatok elgondolkoztatok: ezer ember veszti életét évente a közutakon, s több mint tizenhatezer balesetet könyvelhettünk el a tavalyi évben. S erre is gondolnia kéne annak, aki a gázpedált nyomja. Valamikor a hatvanas évek elején az MHSZ (a fiatalabbaknak: Magyar Honvédelmi és Sportszövetség) szakiskolájában tanultam meg az úrvezetést (nem vicc!), egy meglehetősen közlékeny és bőbeszédű szakoktató mellett, három- sebességes Moszkvics gépkocsi volánja mögött szerezve némi vezetői gyakorlatot. Akkoriban legfeljebb ha a lovas kocsik okoztak néha közlekedési drekkhelyzetet, egyébként minden úrvezető, ha nem is személyesen, de látásból azért ismerte egymást. Nos, a közúti tanulmányok kezdetekor elgördültünk a pécsi nagytemető mellé, oktatóm (aki civilben mentősofőr volt) leállíttatta a motort és besétáltunk a főkapun. „Nézzen szét jól - mondta. - Ide kerül, ha nem hallgat rám!” S ezzel véget is ért az első napom. MÉSZÁROS ATTILA ___________________________ Ha tárharc Különös egyvelege a terhes múltnak és a várható jövőnek a jelen napjait átszövő „határharc”. A múlt terhes következménye alatt természetesen most Trianon értendő. A 80 évvel ezelőtti „béke- szerződés” a nemzetközi jog tudorai szerint formailag semmi hiányt nem mutat. Ám az évforduló kapcsán számos olyan magánemberi vélemény is elhangzott, amely szerint a trianoni határok az erő szülottá. A „határmegszüntetés” immár hosszabb ideje foglalkoztatja Baranya vezető politikusait is. Azt ugyan senki sem gondolja, hogy az egyesített Európából eltűnnek majd a nemzethatárok, ám a térképeken való feltüntetésükön kívül jelentőségük nagymértékben csökken. Ennek az állapotnak az elérését ígérik a határokon átnyúló regionális kapcsolatok fejlesztésének, kiteljesítésének lehetőségei is. A CBC-programról van szó (Cross Border Corporation), egy Phare-alapról. Jó pénzekkel. Eddig ebből Baranya - és régiója - sajnos kimaradt. Pedig például Győr - Ausztriába átnyúló, a regionalitást erősítő - beruházásaira, többek között a Ro-Ro kikötőre 1,8 millió, a repülőtér fejlesztésére 425 ezer eurót markolhatott fel. De a Fertő-tóra is kaptak a soproniak 1,2 milliót. Van hát mi után kapaszkodni Baranyában is. A horvátországi helyzet megnyugvása kinyithatja felénk is az EU CBC- kasszáját. Úgy tűnik, a nyár végére befejeződik Horvátország átvilágítása. Következménye lehet az is, hogy a magyar-osztrák, magyar-szlovák, magyarszlovén és magyar-román határok után a magyar-horvát régió is támogatást kérhet. A baranyai politikusok már most 10-12, a CBC-hez igazodó program előkészítésén dolgoznak. Sietni kell, mert ezek a pénzek -az EU összesen 150 milliót különített el erre a célra, s ebből 22 millió euró lehet Magyarországé - csak a csatlakozásra való felkészülés időszakában vehetők igénybe. Lényegében tehát pénz után futnak politikusaink, ám a futás közvetett célja például útkorszerűsítés, innovációs és technikai központ, vagy éppen repülőtér megvalósítása lehet. hetedik oldal HOLNAP Riport Önmagunkat adni ajándékba A Magyar Katolikus Püspöki Kar legutóbbi körlevele a Boldogabb családokért címmel a Szentcsalád vasámap- m jelent meg. Bíró László püspök, a központi szeminárium rektom (egyben a püspöki kar családreferense) kapta ü feladatot még 1996- ban a körlevél előkészítésére és kidolgozására Portré A pedagógus sok tekintetben csupán tüneti kezelést nyújthat a diákoknak - mondja Prucsi János, Tessedik Sámu- el-díjas pécsi kollégiumigazgató. Portré Négy megye székkapitánya Igazából édesapjának szeretett volna valamilyen emléket állítani Sárdy Imre, amikor vitéznek állt. Annak az édesapának, aki az első világégés idején önkéntesként szolgált a fronton (géppuskás volt), s aki magatartásával és hősiességével kiérdemelte a „Kis Ezüstöt”, feltételét annak, hogy egy közkatona kardlappal vitézzé üttessen.- Árulja el, hogyan lett önből vitéz?- Hadapród voltam Nagyváradon, s amidőn a kilencvenes években elkezdtünk a bajtársaimmal összejárni, megtudtam tőlük, hogy újra éledt a magyar Vitézi Rend. Nos, megismerve azt, hogy ki kerülhet a rend tagjainak sorába, eszembe jutott, hogy drága édesapám is kiérdemelte volna azt, de ő sajnos nem jutott el odáig. Összeszedtem hát a dokumentumokat és előterjesztvén a kérelmet, együtt kerültünk be a lovagok közé. Apám posztumusz vitéz lett, én pedig az ő jogán kerültem be a rendbe, melyet még 1921. augusztus 20- án alapított Horthy Mik- lós.- Ön ma már nevében magas funkciót visel. Mit jelent ez?- Én vagyok a dél-magyarországi székkapitány, négy megye tartozik hozzám, Baranya, Somogy, Tolna és Zala. A régióban élő vitézekkel az a feladatunk, hogy becsülettel, keresztény módra és jó magyarként éljünk, őrizzük hős eleink emlékét, rendezvényekkel gondoljunk rájuk. Örömmel tesszük. A Vitézi Rend nagymestere Habsburg József Árpád főherceg, s jelenleg itthon és Dr. v. Sárdy Imre, nyugállományú tüzérfőhadnagy, a Vitézi Rend székkapitánya 1927-ben született Baján. A vüézi címet édesapja érdemei után viselheti, őt 1995-ben avatták fel Ifjúkorától Pécsett él a jogi egyetemet is itt végezte. ’87-ben, mint a K1SOSZ megyei titkára vonult nyugdíjba. Felesége nyugdíjas, gyermekük nincs. a nagyvilágban úgy háromezer-ötszázán vagyunk.- Milyen az egymás közti megszólítás?- Általában tegeződünk, de a hivatalos magázódásbán kijár a „nemzetes uram” illetve a „ nem- zetes asszonyom” cím, ugyanis a rendnek nőtagjai is vannak.- Mivel tölti hétköznapjait egy székkapitány?- Találkozókat szervezek, levelezem idehaza és a nagyvilágban, próbálom a bajtársaimat összehozni és együtt tartani. Ifjabban nagyon szerettem a feleségemmel utazni és szenvedélyesen diáztam - tekintélyes a gyűjteményem - ám mostanában már legfeljebb csak gondolatban utazgatom, miközben ültetem a ház előtt a növényeket. Fazonra igazítom a buk- szusbokrokat. KOZMA F.
