Új Dunántúli Napló, 2000. június (11. évfolyam, 149-177. szám)
2000-06-02 / 150. szám
: 'I 2000. Június 2., péntek HÁTTÉR 1- RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal Mire jó egy konferencia? A színpadon hosszú asztal virágokkal. De ezen a sebtében összedobott szcénán kívül semmi nem emlékeztet a deklarációktól recsegő pirosdrapériás konferenciákra, mikrofonnal tüsténkedő házigazda, dr. Stark András pszichiáter és orvoskollégái „alászállnak” miután mondókáikat elmondták, ugyanis az írásvetítő, a vászon, s más eszközök odalenn vannak a színpad előtt, valahol a súgólyuk magasságában. Az ünnepi tósztok végén egyébként is kialszik a villany, mintha a tudatalatti világába merülnénk, híven a pszichiátriai vándorgyűlés szelleméhez. A ránk szakadó sötétségben csak egyetlen reflektor marad égve. Az az egy, amit a színpadon állítottak fel a tévések, s amely most a közönséget pásztázza, akár egy Szabó Ist- ván-filmben. A Harkányi Művelődési Központ színháztermében lágy, zsongásszerű nevetés száll fel a széksorokból. Nők nevetése. A nézőtéren zömmel nőket pásztáz a fény, és valóban ők a főszereplők - mentálhigiénés szakemberek, orvosok, szociális gondozók, segítő szakápolók. Többségük fiatal, legfeljebb középkorú, egy alulfizetett, roppant nehéz pálya robotosai. A sérült lelkű és elmeállapotú emberekkel való napi törődést ők még úgy-ahogy győzik -, ebben a szakmában aligha lehet alibi munkát végezni. A mostani, a tizennegyedik vándorgyűlés a szakmát, és a Pannónia Pszichiátriai Egyesületet is ünnepelte, amely az 1980-ban létrejött Magyar Pszichiátriai Társaság délmagyarországi tagozataként alakult meg Sziget- • váron. A vándorgyűlések házigazdái a május 26-i, pénteki megnyitón humoros epizódokban is felidézték a múltat, bár nem ad sok örömre okot, hogy 1985-ben még főként harcról szólnak a krónikák. Arról, hogy a pszichológiát fogadják el önálló diszciplínaként. Harc ez a szűkebb szakmával is, az önállóságért, hogy különváljon az ideggyógyászattól, nem szólva a „nagytársadalom” előítéleteiről. A témák is árulkodók. Eleinte még a társadalmi környezet és a szakmai önazonosság viszonyát kell tisztázni, néhány év és az alkoholizmus, a másság, az átmenetiség kerülnek napirendre, s már szó eshet egy kedves kolléganőjük padlizsánszínű ruhájáról vagy a siklósi napok családias bájáról is. következik Marcali, s vele a történet, amit már átjár a posztmodern pszichoterápia szabadabb - szabadítóbb - légárama, amikor is egy beteg így búcsúzik pszichiáterétől, bíztatóan megszorítva a kezét: „További gyógyulást kívánok!” Balaton- földváron, az 1996-os gyűlésen indulnak először azok a „workshop”-ok - munkacsoportok -, melyekből kettőnek lehettem a vendége. Félkört formálva üljük körbe a filmvásznat. Bergman „Tükör által homályosan” című filmjéből bukkannak fel Karennek, a beteg fiatalasszonynak a pszichózisába bevilágító részletek. Kétórás munkára számíthatunk, mondja a workshop vezetője, dr. Stark. A feladat lélekelemzés, azoknak a jelképeknek a kibontásával, amit Bergman a művészetével felkínál. Bemutatkoznunk nem kell, az összetolt széksor zárt áramkörében futnak a szavak, sűrűn kapaszkodva egymásba: a megfogalmazás eleganciája sokad- rendű. A villanásokon, reflexiókon van a hangsúly, elejtett félszavakon, asszociációkon. A vásznon idősödő férfi - orvos - hazudik szerelmet a fiatalasszonynak, és hazudik önmagának is, aki talán maga is hinni akar ebben. Atyai érzéssel fordul a nő felé, de egyúttal az orvos fölényével, távolságtartásával is - a fiatalasszony fájdalmából már nem kér részt. Karen a szeretetlen házassági kapcsolatból egy reálisnak megélt álomvilágba menekül. Orvosi nyelven ez a pszichotikus élményvilág, elemi szorongásokkal. Édesanyját, a szeretet megingathatatlan forrását korán elvesztette, a szépíró apa pipogya kívülálló. Egyedül testvére képes osztozni bajában, persze anélkül, hogy betegségétől el tudná oldozni. A képlet klasszikus, azt is tudjuk, hogy a kulcsszó a szeretet, mégis bonyolult ügy. Karen hiánypszichózisát képtöredékek alapján - jelképek, gesztusok értelmezésével - kell rekonstruálni. Mindazt, amit a hullámzó tenger - a vágyakozó lélek - rejt a rácsokat idéző ablakon túl. A töredékre adott töredékválaszoknak ez az önreflexív „konzílium” a kovásza. A konzíliumot igazából csak berekeszteni lehet. Csikorogva szánkóznak a helyükre a székek. Össze-össze mo- solygunk. A végére érni megkönnyebbülést jelent, noha a felkavarodó kérdések ott bolyonganak bennünk továbbra is. Hány köznapi sorsot, kezdődő betegséget fednek el ugyanígy álcaként használt gesztusok, lassan növekedő hazugságok, szándékos elértések, kóros jelentőségadás? A lelki segítő, a pszichiáter, rendelkezzék bármilyen mély empátiával, beleláthat-e betegének gyerekkorába, jelen idejű mindennapjaiba, a tudatában keletkező sötét, elmérgesedő zugokba? Rakhatunk-e a segítőre olyan súlyokat, hogy a beteg számára szinte már a megváltó szerepét töltse be? Szombaton a színházteremben vidám, ismerős csapatot köszönt dr. Bitter István, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Friss híreket hoz. Optimistákat. Hogy megalakult a szakápolók egyesülete, s hogy két év múlva az agresszióval foglalkozó világszimpóziumot hazánk rendezheti. És pesszimizmusra okot adókat is: van egy „föntről" jött elképzelés, hogy a szakma a saját kezdeményezésére csökkentse a képzésbe kerülő pszichiáter szakorvosok és a dolgozók számát. Következményeit, amikor így is súlyos a hiány szakdolgozókból, pszichiáterekből, nem tartotta érdemesnek a szakma előtt taglalni. De hát hogyan is kell foglalkozni a ma dúlt emberével? Nem lehet véletlen, hogy a pszichiátria milyen gyakran hívja segítségül a művészetet válasz reményében. A modem kor rítusait is kutató zalaegerszegi főorvos, dr Győri László egészen Gauguinhez hátrált vissza előadásában - híres „Honnan jöttünk, hová megyünk” című képéhez. Az 1875-ös év új korszak, a globális interakciók kezdete Földünkön. Háromnegyed száz évet ugorva az időben, a posztmodem technológia kezdetét 1945-ben jelölik meg, és amikor 1963- ban Oswald vagy Ruby (?) meghúzza a ravaszt és Kennedy nincs többé. Ez az optimizmus és a naivitás korszakának vége. És mégis, Kerouac hősének, Moriartynak a „haláli” utazásai, a diákmozgalmak kudarca, s megannyi átmenet után, a plazák „bevásárlósétányára” kényszerített fogyasztói lény korában a lélektan újra és újra megpróbál visz- szatémi az emberhez. Túl a mérőműszerek, gyógyeljárások „objektivitásán”, és ezt már nem sokkterápiával, az elmebeteg elkülönítésével, hospitalizációjával szeretné megtenni. Ezt erősítette a pécsi dr. Kottái Mária (képünkön) előadása is. A pszichoterápia jövőjében kételkedőknek is reményt adnak a narratív terápiák sikerei, még ha maga az egészségügyi rendszer is eléggé pszichoterápia-ellenes, s egy-egy pszichiáternek néha napi hatvan ambuláns kezeltje van, hogy az illető kórház a mai pontvadászatnak is eleget tegyen. De a fogyasztói lét sem kedvez annak, amit igaz emberképnek kellene vallanunk. Másfelől a gyógyítást segíti egy új könyv - szerzője német -, amely az orvos-beteg kapcsolatról ír őszintén nekünk, betegeknek is. Hogy ugyanis nincs abban semmi különös ha egy terapeuta nem felel meg a beteg elvárásainak. Összeférhetetlen lehet a gondolkodásuk, és annyira elüthet egymástól az erkölcsük, hogy az sértheti a páciensét. Másfelől egy „guru”, akiben vakon megbízunk, akár el is „rabolhatja”, függővé teheti a személyiségünket. A betegek is sokfélék. Legjobban azok gyógyíthatók, akik maguk is „vevők” a terápiára, együttműködnek, gyógyulni akarnak. A posztmodem terápia átadja a kezdeményezést a kliensnek, a kutatói magatartás helyébe együttműködő, narratív, az érzéseket pozitív irányba generáló beállítódás lép, a kívülálló szerepét átveszi az egyenrangúságot feltételező viszony. Az ember, amely főként azzal több az állatvilág képviselőméi, hogy időiségben él és a saját halhatatlanságát is meg akarja tapasztalni, amikor piramisokat s más műalkotásokat, kultúrát hoz létre - valójában mitikus lény is. E felfogás - amely tán nem véletlenül hangzott el a kimondottan emberközpontúnak tartott pécsi pszichoterápiái iskola képviselőjétől - ismét csak az új eljárásmódok jogosultságát igazolja. S egyúttal a doktornőnek azt a zárógondolatát, hogy az ember képes a saját lényéből is meríteni, külső, ezoterikus támaszok nélkül. BÓKA RÓBERT A nyolcvanas években „odakinn” pusztán csak „lélekröl" beszélni transzcendens tartalmai miatt veszélyes vagy legalábbis kétértelmű dolog. A szakfolyóiratokban mindenesetre már a hetvenes évektől kiváló munkák jelennek meg az agykutatások eredményeiről, Pethő Bertalan művészetpatológiai elemzései Gulácsyról, Garai László „munkaerőpiaci” érvelése az emberről, stb. Az első némiképp elfeledett agytérképet itthon dr. Geréb György szegedi professzor készítette még az ötvenes évek elején. A pszichológia autonomitását és kitüntetett szerepét az ember egésze felöl közelitő, holisztikus szemlélete is igazolja. A pszichológusok érvelnek elsők között az „önző gén” fogalmával a nyolcvanas évek közepén, amit a túlideologizált gondolkodás még igyekszik támadásnak feltüntetni, egyebek közt azért, mert a vulgáris okoskodás szerint ellentmondásban áll az önzetlenség szocialisztikus fogalmával. Ekkor zajlanak azok a megosztó tudománypolitikai viták is, melyek nyomán a reformereket igyekszenek távol tartani vagy megfosztani a döntési pozícióktól. DR. SZALAI ISTVÁN Ketyere Mind többet halljuk ezt a szót. Hogy jól, vagy rosszul használják, az még kideríthetetlen. Ifjú barátaim értelmezése szerint leginkább szerkezet-félére alkalmazzák, mely nem fontos, és nem is működik kifogástalanul. Dzsuvás! Nincs betűnk a szó első hangjára. Három betűvel közelítjük meg a kezdetet. Mint amatőr dzsuvás kutató kiderítettem, hogy ezen szó mögött rongyos, koszos, szakadt, nyálas, férges (és még jó néhány szimpatikus jelző, tulajdonság) rejtezik. „Mintha tehén szájából rángatták volna ki”, vagy ugyanez kutyával, csak a másik végéről van szó. Majré, szajré, buznyák, zsemyák, suvemyák. Ezer szót is fel lehetne sorolni, amelyet bizonyos körök, életkorúnk, társadalmi rétegek használnak, majd elterjednek az egész országban. Az ifjúság különösen fogékony minden iránt ami nem hagyományos, nem „rendes”, irodalomban nem használt. Mi fiatalkorunkban kajáltunk, később hálóztunk, majd burkoltunk. Még véletlenül sem ettünk. Nem táncoltunk, hanem csörögtünk. Nem sétáltunk, hanem slattyog- tunk. Á főnök góré volt, de semmi köze nem volt a kukoricához. Hepajoztunk, buliztunk. Élő nép vagyunk, és természetesen rengeteg más nyelvű emberrel érintkeztünk. Az üzleti élet, a technika szinte kényszerített, hogy az új dolgoknak nevet adjunk. Árpád apánk idejében nem volt kuplung, és a kalandozások alkalmával dzsidipi, hábécsé, bux ismeretével nem rendelkezve, egyszerűen kifosztották a kolostorokat (mai nyelven: lejmol- tak). Elgondolkodtató, vajon miért költ a nép csúnyán hangzó új szót a régi szép magyar helyett. Két évtizede írtam egy cikket, melyben azon keseregtem, hogy miért a csúnya „csaj” szóval szólítjuk meg a szép „kislányt”. No és mi lett azóta? Ma már mindenki „csajozik" (természetesen a férfiak is). Aggódom, hogy ezzel a cikkel szándékomtól eltérően a ketyerét reklámozom, és 20 év múlva már minden dzsuvás ketyerézni fog. Váú! (ez egy mostani indulatszó) KOZMA FERENC________________ A baba bögyörője Amikor még hajdanán, a szép magyar anyanyelvűnk őre, megboldogult Lőrincze Lajos tanár úr tájszavakat gyűjtött egy falucskában, apró gyereket látott elfutni maga mellett, ünneplőben, kicsi kalapban. Kíváncsi lett volna arra, hogy vajon azon a vidéken miképpen mondják valójában a kalapot, azaz kalaptya, kalapocskája, avagy tökfödője van-e a gyereknek. Odafordult tehát a pádon ülő nagymamához és rákérdezett:- Mondja már nénikém, de csak úgy parasztosan, hogy mije is van ennek a gyereknek? A néni lesütötte a szemét, és nagy nehezen kibökte.- Hát, bögyörője. Mindez arról jutott az eszembe, hogy a minap olyan hajas babákat hoztak forgalomba Magyarországon, amelyek ránézésre aranyos hajas babák, szépen göndörített Bar- bie-frizurával, szoknyácskával, köténykével, és kiföstve lyá- nyos mosollyal. Olyanok, hogy csak na. Állítólag Kínából importálták a kollekciót. Ám ha a babákat levetkezteti a gyerek, kiderül, hogy nem leánykákról van szó, mivelhogy bögyörőjük nőtt a lábuk közibe. Igaz, hogy műanyag, de mégiscsak bögyö- rő az, minden kellékével. Kissé fura, mondhatni bizarr a dolog, de a másságot toleráló mai világunkban minden bizonnyal ilyen babákra is szükség van. Ha másért nem, oktatási célból. Hogy tudja meg a gyerek, olykor mije is lehet a lyánynak. Szinte látom, amint a bugyiját vesztett hajas baba láttán miképpen kerekedik ki a megajándékozott gyerekecske szeme, töpreng a kukacon, mert hát hajas babát (erre sem mernék azért megesküdni) nem föltétlenül a nagykorú gyerekeinek vesz az ember, aztán fölmutatja a szüleinek, magyarázatot várva. És legfeljebb a kérdésére nehéz a válasz, amidőn a szülőnek ki kéne nyögnie, csak úgy parasztosan, hogy mije is; van a babának. Ámbár manapság nincs mit csodálkozni a dolgon. Mert a világ dolgaira figyelve, és a magunk sorsát benne elemezve annyira megzavarodhat az ember, hogy olykor magáról sem tudja, fiú-e avagy lány. hetedik oldal HOLNAP Riport A fák állva halnak meg. Érthetetlen fakivágásokról panaszkodnak a dencs- háziak. Az önkormányzat tavaly kezdte a munkát, amely idén tavasszal folytatódott. A panaszok kiterjednek a művelődési házra és az iskolai állapotokra is. Tárca Bükkösdi László „Egy öregember emlékirataiból” című sorozatában a bányászbarátságról ír. A szerző lakás- kiutalás reményében valaha uránbányásznak állt. A bánya tele volt érdekes emberekkel arisztokratával, katonatiszttel, olimpikonnal. Portré Nekem itt van feladatom” 1998-ban óriási közönségsiker mellett választották Pécs Szépének. Aztán kicsit csönd lett körülötte, ám az utóbbi időben egyre gyakrabban láthatjuk konferálni különböző rendezvényeken, így ő vezeti majd a június 10-én a pécsi Széchenyi téren megrendezendő Napló Napot is. Kétszakos egyetemista, ami nem kifejezetten azt támasztja alá, amit az emberek többsége a szép lányokról gondol.- Egyedüli gyermek, lány is, szép is. Gondolom szülei a széltől is óvták.- Egyáltalán nem, mindent rám hagytak. Talán épp emiatt, de nem is akartam tombolni. Tizennyolc éves koromig még diszkóban sem voltam.- Hát akkor? Hazament az iskolából és tanult?- Tizennégy éves koromig úsztam, akkor áig volt szabadidőm. Utána viszont azt sem tudtam, mit csináljak, annyira ráértem. A tanulást sem vittem túlzásba, szerencsére „ragadt”, ami az órákon elhangzott.- Megkímélem a sztereotip kérdésektől, de az azért érdekel, hogy az egész iskola szerelmes volt-e önbe?- Nem hiszem, én legalábbis nem tudok róla. Persze, azért akadt néhány hódoló.- Mégis úgy kell rábeszélni, hogy induljon el a szépségversenyen.- Sosem voltam magamutogató típus. A szüleim győzködtek, és végül beadtam a derekam.- Másodszorra jut föl a csúcsra. Mi a titok?- Az első választás után egy éven keresztül modellkedtem. Többek között azt is megtanultam, hogyan is kell mozogni a színpadon. Ez szerencsére rengeteget segített.- Most sem lenne esélytelen... Mégis mi vitte rá, hogy egyetemre menjen?- Egyszerűen tanulni akartam, saját magam miatt. Tudom, a kommunikáció vagy a filozófia nem olyan tárgyak, amelyekkel „el tudnám adni” magam, viszont nekem nagyon fontos, hogy egyre többet tudjak. Az egyetem olyan látásmódot ad, amit máshol nem tudnék megszerezni.- Végtére már most is piacképes. Tényleg, előny, hogy szépségkirálynő?- Kezdetben az volt, ma viszont már inkább a hátrányait érzem. Mindig fennáll a veszély, hogy azt mondják: csak a szépsége miatt van itt.- Bár akad most is munka, nem érzi úgy, hogy előbb-utóbb kinövi a várost?- Nekem egyelőre itt van feladatom, amit ráadásul szeretek is csinálni. LENDVAI DÁVID Szabó Anita 1978. szeptember 5-én született Pécsett. A Leőweyben érettségizik. ’97-ben „csak” a város különdíjasa a Pécs Szépe vá- lasztáson, egy év múlva viszont az ő fejére kerül a korona ’98 óta a pécsi bölcsészkaron kommunikáció szakos, tavaly a filozófiát is elkezdte. Az egyéni vállalkozó ex-szépségkirálynő még hajadon. ) > A változások előszelében
