Új Dunántúli Napló, 2000. május (11. évfolyam, 119-148. szám)

2000-05-31 / 148. szám

2000. Május 31., szerda HATTER RIPORT Uj Dunántúli Napló - 7. oldal Románia - ebek harmincadján hetedik oldal 1989 decemberében megbabonázva bámultam a televízióban a romániai forra­dalom közvetítését. Nem volt kétséges számomra, hogy véget ér a félelem epo­cha, és valami jobb következik ott is, itt is. 2000 májusában először utaztam Ro­mániába, ám míg a magyar turisták többsége legfeljebb csak a Déli-Kárpátokig merészkedik, engem egyenesen Galacig vitt a vonat. Hét főből álló csoportunk a galaci egyetem közgazdász-hallgatói által szervezett, az Eu­rópai Unióra fókuszáló Eurotime című ren­dezvényre volt hivatalos. Galac, a 350 ezres dél-moldvai város a Duna partján, a Fekete­tengertől 250 kilométerre, Pécstől 24 órányi vonatútra fekszik. A Kárpátokon éjszaka rohan át vonatunk, az Ister, kívül hegyek, patakok, alpesi tájak, belül enyhe - iróniával kezelt - revizionista késztetés. A hajnali Brassó érintésével a reg­geli Bukarestbe érkezünk. Alig szippantunk néhányat a Gare de Nord, az Északi pálya­udvar kissé fülledt levegőjéből, megjelen­nek az egész Romániát ellepő négylábú ta­karítók, a kutyák. Később poggyászmegőr­zőben, kollégiumban, autók alatt, étterem­ben, hotelben bukkannak fel az ebek, több­ségük szelíd vándor. Mint később megtu­dom, a kutya-fogamzásgátlás trükkjei szom­szédunknál annyira ismertek, mint nálunk mondjuk a medúzák szaporodását akadá­lyozó módszerek, a kölyköket pedig nem szívesen vetik alá búvárkiképzésnek. A kóborkutya-populáció méretén kívül az egy négyzetméterre jutó posztoló egyenru­hások igen magas száma lepheti még meg a nyugatabbról érkezett bámész turistát. Idő­vel jövök csak rá, hogy a Gare de Nord vi­szonylagos nyugalma a nemritkán állig fel­fegyverzett rendőrök/katonák/egyebek je­lenlétének köszönhető. A főváros apokaliptikus fortyogása a pá­lyaudvar környékén igen erős. Cipőpuco- lók, fiatal szipusok, alkalmi árusok, döbbe­netesen mocskos hajléktalanok és félkegyel- műek, hajléktalan félkegyelműek, utcán al­vó 9-10 éves gyerekek. Hosszú séta után jutunk el a román parla­menthez, melynek épületét a körötte elhe­lyezkedő, neostupid stílű negyeddel - a fő­város legfrekventáltabb része - együtt még a Számok, százalékok Románia lakossága közel 23 millió fő. 1988-tól a fokozódó ki­vándorlás hatására Románia népessége csökken. 1990-ben hi­vatalos román adatok szerint közel 100 ezer ember hagyta el az országot. A két fő célország Németország és Magyarország volt. A tényleges emigráció ennél jóval magasabb, egyes forrá­sok a ’89 és ’95 közti időszakra közel 1 millió román kivándorlót említenek. A nemzetiségek szerinti megoszlás a hivatalos sta­tisztikában: román 89,47 százalék, magyar 7,12 százalék, roma 1,76 százalék, más nemzetiség 1,65 százalék. A hivatalos ada­tokhoz képest vitatható a magyar és a roma nemzetiség aránya, ami legalább 8, illetve 2-2,5 százalék. A vallási megoszlás, ugyancsak hivatalos román adatok szerint: ortodox (pravoszláv) 86,81 százalék, római katolikus 5,1 százalék, református (pro­testáns) 3,52 százalék, más vallású 4,57 százalék. Csak az or­todox egyház fogadja el a rá vonatkozó statisztika hitelességét. Kárpátok Géniusza kezdte el építtetni. Egy holland csoporttal együtt járjuk be a mega- lománia emlékművét, óriási méretek minde­nütt: gigantikus oszlopok, hatalmas termek. Ceaujescu szelleme. Vanitatum vanitas. Bukarestből kelet felé indulunk, gyorsvo­nattal három és fél óra Galac, szegény agrár­falvak váltakoznak nyomasztóbbnál nyo­masztóbb óriásgyárakkal. Húsz jókedvű ro­mán fiatal fogadja széles mosolyokkal a hét fáradt, rosszkedvű magyart, utazótáskáinkat bedobálják az ott parkoló negyvennyolc Da­cia egyikébe, úgyhogy megkönnyebbülve sé­tálunk el szállásunkig, amely a biztató Sport­hotel nevet viseli. S. kollégával behatolunk kis szobánkba, majd észleljük, hogy ablakunk előtt úgy nyolc centiméterre bazi nagy fal ék­telenkedik, melyről később kiderül, hogy át­hatolhatatlan akadályt képez a nap zavaró su­garaival szemben, konzerválja a kellemes, nyirkos hűvösséget, így az étkezések utáni sziesztáinkhoz ideális helyszínül szolgál. A rendezvény hivatalos megnyitóján vala­mi olyasmi történik, amitől a politikától meg- csömörlött cinikus magyar polgár agya le­dobja az ékszíjat: kis késéssel megérkezik Paul Dobre, Galac megye prefektusa, akit a fi­atalok majdnem-vastapssal, hangos örömki­áltásokkal fogadnak. Később kiderül, Dobre nem különösebben népszerű politikus. A megnyitó után egy fiatal újságíró lép oda hozzám, megkérdi, mi a véleményem az euró árfolyamának zuhanásáról, de miután közlöm vele, hogy my english is hot too good, áttérünk egy könnyedebb témára, az RMDSZ kormányszereplésére. Mondom neki, szerin­tem a 6-7 százalékot, ha esik, ha fúj produká­ló romániai magyar párt amolyan sejobbse- bal, óvatos - erő, mire ö buzgón bólogat, ám felhívja rá a figyelmemet, hogy az őszi orszá­gos választásokon valószínűleg bukta lesz reggelire a liberális koalíciónak, és félő, a mostam ellenzék (Iliescu és csapata) kijátsz- sza a kisebbségi kártyát a kampányban. Vendéglátóink kényes témákat nem vet­nek fel, már az elején leszögezik, a Eurotime fő üzenete a két nép közti barátság. Az egyik buli előtt például a Magyarországot és szom­szédát ábrázoló hevenyészett térképünkön - ami színvonáas színpadi szösszenetünk kel­léke és díszlete volt - az egyik román fiú két vonallá összeköti ha­zánkat hazájával, a határra merőlegesen pedig ráír egy szót: friends (barátok). Bár nem kezdjük el éne­kelni a Mindent visz- sza! című irredenta dáocskát, azért han­gulatunk később ki­csit elromlik, miután one of our romanian fnends szűk körben kijelenti: Romániában csak románok élnek. Az Európai Unióvá foglákozó worshopo- kon a közgazdászhál- gatók kitesznek ma­gukért, bátran kérdez­nek, s az előadók sem veszik félvállról felada­tukat. Utóbbiak EU-val kapcsolatos ismere­teinek mélységével kapcsolatban ugyanak­kor néha kételyeim támadnak. Asztrátestem leborul a székről, amikor a Román Nemzeti Banktól érkezett szimpatikus fiatá hölgy a kérdésre, hogy szerinte Románia mikor fog csatlakozni az unióhoz, a következő választ adja: úgy 5 év múlva. Az egyetemisták egyébként bizakodók, mondják, ha lassan is, de jön a tőke, van már például Daewo-gyár. A hatalmas állami vállalatok - amilyen a több tízezer (!) em­bert foglalkoztató galaci fémművek - jelen­tős része azonban még privatizáció előtt ál, a munkanélküliség viszont már most 10 szá­zalékos. Délkeleti szomszédunknál sok minden kapható, ám árubőségről dőreség lenne beszélni. A kereslet csekély, nem cso­da, egy havi 100 dolláros (30 ezer forint) fi­zetés nem számít rossznak, az árak viszont alig valamivel áacsonyabbak, mint náunk. It's a big problem - mondja halkan Mircea, amikor megkérdezem, hogy a túró­ba lehetséges, hogy az áltáunk is felkeresett turistaparadicsomban, a Déli-Kárpátokban található Peles-kastély közvetlen környeze­tében több a szemét, mint fán a levél, ami azért nem semmi, tekintve, hogy azon a kör­nyéken a gazdag flóra 80 százalékát tűleve­lűek alkotják. Szervezetlen hulladékszállí- tásról és a még távolról sem európai menta­litásról beszél a román fiú. Egy hét, rengeteg tányér puliszka, még több csorbáeves, váamint sok korsó Ciuc és Ursus után újra az Isteren ülünk, sörö­zünk, jó a kedvünk. Aztán Brassó környékén váaki meghúz­za a vészféket. A két román káauz rögtön ott terem, mutatják, nincs leplombáva a kar, mi voltunk. Nem mi. Angolul, németül magyarázkodunk, de ők csak románul érte­nek. Annyit azért sikerül a tudtunkra adni­uk, hogy ha nem fizetjük ki a bírságot, ak­kor a következő állomáson hívják a políciját. Úgy 8-900 kilométerre vagyunk Magyaror­szágtól, este kilenc körül lehet, csak forint van nálunk, no meg a félelem. Képzeletem­ben egy ellenséges ország ellenséges rend­őrének képe jelenik meg, amint lerángat a vonatról, bevisz az őrszobára, megver, az­tán jó esetben reggel elenged. Kérnek egy útlevelet, gyorsan odanyújtom. Kiírják az adataimat. Ebben a pillanatban nem vagyok más, csak egy rettegő, kiszolgáltatott állat, semmi mást nem szeretnék, csak megúszni ezt az egészet, keresem a menekülés útját. Akkor nyugszom meg, amikor az egyik egy lapra felírja: 10 ezer forint. Ismerős moz­dulatok: zsebrebírságolás. Mikor látja, hogy fizetnék, újabb számot mutat: 5000. Vissza­kérem a passzportot, átnyújtom a pénzt, majd két kezemmel vízszintesen kaszálva jel­zem, hogy akkor most ennek vége, mire a kaller megismétli a mozdulatomat. Nem lá­tok az arcán haragot, csak keserűséget. De keserűség van Sőkáig a mi arcunkon is. Csak Lökösháza után lazulok el valame­lyest, kel a nap, ébred az Alföld. Európa sze­rencsétlenebbik felében sok minden meg­változott 10 év alatt - gondoltam korábban. Egy EU-konferenciáról érkezve, egy EU-tag- jelölt ország polgáraként azt hittem, szabad­ságomban áll csak úgy üldögélni egy vonat­fülkében. „Ez volt az a pillanat, amikor visz- szavonhatatlanul fölfedeztem magamban a félelmet. Azt, hogy van bennem, hogy mégis van bennem félelem. Úgy, ahogy van ben­nem tüdő, máj, agyvelő. Félni nem lehet al­kalomszerűen, félni csak örökké lehet. így lesz." (Esterházy Péter) így lesz? NIMMERFROH FERENC Halfogás kalappal Ismét felfedezték maguknak Pécs városát a koldusok. Nem mintha télen nem találkozhat­tunk volna velük, ám ennek a létformának is van szezonális jellege az idegenforgalmi köz­pontokban. Pécs annak számít, így a polgárok és a turisták szá­mára mostanában egyre több zavarba ejtő találkozás adódik. A szelídebb koldusok csak ki­teszik a kalapjukat a járdára, és többnyire még a kéregetés szo­kásos szövegét sem mondják: a helyzetük beszél helyettük. Ám­bár ez sem feltétlenül egyértel­mű: sok gyanús jele van annak, hogy nálunk is megjelent a szakmai maffia, amely megszer­vezte a bérkoldulást. Olyanok te­hát a placcra kiültetett kérege- tők, mint a kizsákmányolt ha­lászmadarak, amelyek nyakán gyűrű akadályozza meg a meg­szerzett falat lenyelését: a halat rögtön elszedi tőlük a gazda. Il­letve ez esetben csak egy másik alkalmazott, aki a koldus szem­mel tartásán ügyködik: az ut­cán, téren tälenül őgyelgő élet­erős ifjak közül valaki. A járókelők elé toppanó, kar­jukat ráncigáló, őket hosszan elkísérő, elutasítás esetén han­gos átkozódásukkal még in­kább botrányos jelenetet produ­káló fürge kéregetők tevékenysé­ge miatt jóval több az aggoda­lom. Ők a szánalomkeltés hitel- rontói. Legutóbb is szóba került az önkormányzat közgyűlésén a téma. Az ilyen felvetésekkor ugyancsak időszakosan elhang­zik a válasz: a kéregetés sza­bálysértés, a bírság azonban be­hajthatatlan. Egyébként van is valami fogalmi képtelenség az ügyben: koldust pénzbírsággal sújtani. Sűrűbb közterület-fel­ügyelői jelenlétet szoktak ígérni ellenük. Ahogy most is. A visszazaklatás ezen for­mája persze hozhat valami eredményt, de most már ideje lenne a koldulás ellen bevetni a legnagyobb fegyvert, a bürok­ráciát. Nem eleve „bírságolni” kellene a koldulást, hanem en­gedélyhez kötni, az engedélyt pedig különféle igazolásokhoz. És ha még az adóztatás is csa­tasorba állna, az lenne csak az igazi. Végre lenne szervezet, amely úgy istenigazából szem­mel tartaná ezt a jövedelem- szerzési formát. Talán még a rászorultságot, meg a csaláso­kat is. CSERI LÁSZLÓ ______________________ CC CP A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelő­ség időnként betiltja bizonyos árucikkek forgalmazását, ame­lyek mérgezőek, balesetveszélye­sek, tulajdonképpen tehát túl azon, hogy pocsék minőségűek, még bajunk is lehet használa­tuk során. Legutóbb olyan cik­keket tiltott be, amelyek ráznak, ezek között van búvárszivattyú, csatlakozódugó és -aljzat, T-el- ágazó, merülőforraló, satöbbi. Fogja például az ember az ol­csó merülőforralót, hogy egy kis kávét főzzön magának, beleló­gatja a vízbe, és azonnal agyon­csapja az áram. Leszámítva, hogy megvan ennek is az elő­nye, hiszen a kávé már önma­gában is méreg, pláne nagy mennyiségben, tehát előbb- utóbb elpusztultunk volna attól is, azért bosszantó a dolog. Mégsem öngyilkossági szándék­kal vettük a fonalát, ha így lett volna, már a boltban agyoncsa­pattuk volna magunkat. A legdöbbenetesebb azonban nem is a forralónak, hanem an­nak a sárga színű, típusjelzés nélküli földelt csatlakozódugó forgalmazásának a betiltása, amely a CCCP feliratot viseli. Hol a fenébe gyártanak ma CCCP feliratú dugót? Hiszen a Szovjetunió már régen meg­szűnt, gondolhatja-e valaki nor­mális ésszel, hogy ezzel a már­kajelzéssel el lehet adni bármit is? Természetesen nem kizárt az sem, hogy a sárga CCCP dugó­kat még a megboldogult Brezs- nyev-érában gyártották, s ismer­ve az akkori termelési mutató­kat, sokmilliós darabszámban. Most pedig valaki fillérekért pi­acra dobta, talán üzleti megfon­tolásból, talán politikaiból: a bukott rendszer bosszújaként. Voltaképpen egy ilyen csatla­kozódugó még nosztalgiából, a korszak emlékeként sem iga­zán praktikus tárgy, különösen ebben a színben. Vajon miért éppen sárga? Miért nem vörös? Ha mélyen belegondolunk, rá­jöhetünk, hogy ezért nem lehe­tett eladni annak idején, az sem kizárt, hogy az egész du­gógyártó kollektívát a Gulágra szállították a renitens szín mi­att, hiszen ennél kevesebbért is száműztek Szibériába embere­ket. Most, hogy eltelt egy kis idő, s kitört a békés egymás mellett élés, beáramolhatott az ország­ba a CCCP-s dugó. Talán ez az a korábban sokat emlegetett sárga veszedelem. hetedik oldal HOLNAP Riport A szabolcsi csatorna mint állatorvosi ló. Mecsek- szabolcs szennyvízcsatorná­zása Pécs régi adóssága. Amíg a városban a csator­názás 62 százalékos, az uniós csatlakozás feltételei minimum 70 százalékot kö­vetelnek meg. Portré A nepper melléfogott. Az egyik legismertebb hazai idegenforgalmi szakember ablaka alatt próbált vendé­get fogni. „A magánzókkal nem bírjuk az árharcot” - mondja Wiesner György, a Mecsek Tours ügyvezető igazgatója. Portré Huszárok, szakképzés és filozófia Régi pécsi családból származik. Ükapjának a Tettye-patak mellett volt vízimalma, nagyapja pedig a 8-as huszárok tisztje volt, az ezred emlékműve a Széchenyi téren áll.- Elégedett a pályájával?- Igen. Mindig gépészmérnöknek készültem, úgy gondoltam, ezen a területen van keresnivalóm. Az egyetem után tanári pályára ke­rültem, géptant, energetikát taní­tottam.- Mi volt az oka, hogy az egye­temi oktatói állást felváltotta a szakképző iskolával?- Komoly kihívás volt, hiszen a rendszerváltás óriási átalaku­lást ígért a szakképzés területén, követve a gazdasági változáso­kat.- Mit jelentett igazgatónak len­ni ebben a helyzetben?- Egy nagy szakképző iskola vezetőjének lenni a mai világban menedzseri munkát jelent, ugyanis pályázni kell tudni, s jó kapcsolatokat fenntartani a gaz­dasággal. Sokat változott a szakképzés?- Tízféle képzés van jelenleg az intézetben és 21-féle szakma. A szakmai struk­túra átalakult, lényegesen több az érettségit is adó szakmai képzé­sek száma, illetve az érettségi utá­ni képzéseké. Amíg korábban 75 százalék volt az érettségit nem adó képzés, most fordított a hely­zet. Az oktatáson belül itt volt a leggyökeresebb átalakulás.- A szakmunkásképzésnek a köztudatban valahogy nincs külö­nösebb rangja.- Az elitgimnáziumoknak vá­logatott gyermekanyaguk és vá­Dr. Herbert János 1949-bén született Pécsett. ’73-ban diplomázik a Műszaki Egyetemen, ’88-ban doktorál, ’99-ben szerez PhD- fokozatot. Tanított a JPTE Technika Tanszékén, a Műszaki Egyetemen. Kilenc éve az Angster József Szakképző Iskola igaz­gatója. Felesége reumatológus. Két lánya és két unokája van. lógatott szülői hátterük van, s köztudott, hogy a jó eredmény elérése érdekében a gyerekeket „árnyéktantestület” korrepetálja. Talán még az ifjúság felső har­madának színvonalas képzésnél is nagyobb feladat az alsó har- madot benntartani az oktatási rendszerben. Mert mindenkinek szakmát, tudást kell nyújtani. Különösen a hátrányos helyzetű­eknek, mert ellenkező esetben a szó szoros értelmében az utcára kerülnek.- Milyenek a továbbtanulási esélyek?- Innen is ke­rülnek műegye­temre, főiskolák­ra gyerekek. En­nek az iskolának a tanítványai kö­zül van ma már főmérnök, hajós- kapitány, sőt megyei rendőrkapi­tány is.- Jut idő az igazgatói és az ok­tatói munkán kívül másra is?- Fiatal koromban vívtam, erre ma már nincs időm. De nagyon érdekel a komolyzene, a filozófia és a teológia. CSERI L. I I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents