Új Dunántúli Napló, 2000. május (11. évfolyam, 119-148. szám)

2000-05-09 / 126. szám

2000. Május 9„ kedd HATTER RIPORT Uj Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal Festménypiac és képkereskedelem Nem pénzre, hanem jó szemre van szüksége a gyűjtőnek Vaskos kötetben (Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona, 1997} az el­múlt két évszázad magyar festői, több mint hatezer név és életrajz. Talán leg­többjük a két háború közti időszakból, a polgárosodó Magyarországról. Abból az időből, amikor nem kellett különösebb tehetősség ahhoz, hogy valaki olaj- festményt, rézkarcot vagy esetleg akvarellt vegyen, s kiakassza a nappali falára. Persze akad a jegyzett művészek mellett sok olyan autodidakta festőmester is (olykor művelt, félművelt úrhölgyek), akik igyekeztek a közízlést kielégíteni (megélni valamiből), s ekként futószalagon gyártották a csendéleteket. De vajon melyik festő mit ér? Melyik kép milyen értéket képvisel? meglehetősen pejoratívan cseng, hiszen minden művészeti ágban, az irodalomban, a költészetben és a muzsikában is gyöngécs- kék a közízlés által mérhető alkotások. Tu­catjával tudnék felsorolni olyan, ma élő és alkotó festőket, akiknek irreálisan magas az áruk, s képeik tengerével lepték már el a pi­acot. Silány áruval is óriási közönségsikert érhet el az ember. Ám az általam piaci fes­tőknek nevezett piktorok mellett akadnak mások is, akik sokkal eredetibbek, egyénibb utakon járnak. Beleélő képesség, intuíció kell ahhoz, hogy a ma alkotói közül valaki kiválassza az igazán jókat. Ezért mosolyog az ember azokon az újgazdagokon, akiket sodor magukkal a divat. Szerencsésebb az, aki a konvencionális műveken túl lát, és a maga örömére vásárol valamit. legalább hatezer jegyzett magyar festőt tart számon a szakirodalom, és még többen van­nak, akikről meg sem emlékezik a művészet- történet. Ebben a nagy kínálatban a laikus va­lóban nehezen tud tóigazodni. Egyenes a kö­vetkezmény, hogy ha eladni akar, és látják rajta ezt a nagymérvű tájékozatlanságot, ke­vés képkereskedő fogja reális értékbecsléssel kisegíteni. Nem árt tehát az óvatosság, ám azért aki keres, az találhat megbízható szak­embert és kaphat korrekt értétótéletet.- Mi legyen a zsinórmérték?- Mondok egy tippet a .sok közül. Annak a festőnek, aki a négykötetes Művészeti Le­A képkereskedelem fellendülőben van nap­jainkban, egyre több magángaléria nyit, s ez azt is bizonyítja, hogy a piac elbírja e galé­riákat, és tulajdonosaiknak jó esetben tisz­tes megélhetést biztosít. Az árak olykor a csillagos eget verik, olykor szolidabbak, el- viselhetők. De vajon a képek vásárlásakor hogyan induljon útnak a témában tájékozat­lan, hihet-e mindenki a saját ízlésének? Mi dönti el a jó választást? Csak a pénztárca? Mindezekről beszélgettünk Kosári Aurél­lal, aki immár tizenkét éve, hogy saját biro­dalmat teremtett Pécsett, és galériája a város egyik színfoltja. Határozottan fogalmaz:- Aki igényes környezetben és nem üres falak között szeretné leélni az életét, termé­szetesen körülnéz, hogy mivel díszítse a la­kását. Hangsúlyozom, nem feltétlenül pénz­kérdésről van szó, hiszen lehet venni réz­karcot, grafikát, festményt olykor meglehe­tősen olcsón is.- És aki a pénzét fektetné be?- Lebeszélem az embereket arról, hogy valaki trezaurálás miatt járja a galériákat, mert nem biztos, hogy jó lóra tesz. Többnyi­re a közízlést legjobban kiszolgáló, s ezért legdivatosabb festőket felejti el könnyedén az utókor. Régebben is az járt jól, akinek a nagybácsija, mondjuk egy progresszív ízlé­sű ügyvéd vagy tanár volt, s azokat a festmé­nyeket vette meg a saját örömére, szerétéi­ből - és nem vagyonszerzés szempontjából -, melyek tetszettek neki. A két háború kö­zött olcsón juthatott olyan képekhez, me­lyek ma milliós értékeket képviselnek, és a dédunokái áldhatják a nevét. Biztos ízlés ke­veseknek adatott, s nem jó az - bár néha el­kerülhetetlen -, hogy valakinek a képvásár­láskor szakértőre, segítőre van szüksége. Festők és a képeik árai aukciókon Az aukció a gyűjtők piaca, igazából nehéz előre megmondani, hogy adott pillanatban, adott alkotó festménye mennyiért is fog el­kelni. De azért orientál. Néhány közelmúlt aukció árairól az alábbi­ak, ízelítőnek. Edvi Illés Aladár (1870-1958) Tanya című képe (olaj, 65x120 cm) 140.000 forintért cserélt nemrég gazdát. Pólya Tibor (1886-1937) A kútnál című alkotásának (olaj, 50x40 cm) 60.000 forint volt a kikiáltási ára és 100.000-ért kelt el. Rippl-Rónai József (1861-1927) Zuáv című képe (kartonra fes­tett, olaj, védett) 9 millióért kelt el. Schönberger Armand (1885-1974) Olvasó nő című alkotásá­nak (karton, vegyes technika) kikiáltási ára 320.000 forint volt, a kép 400.000-ért kelt el. Csók István (1865-1961) Varró lány című alkotását (olaj, 60x50 cm) 280.000 forintért árulták, a kalapács 480.000-nél ütött le. Mednyánszky László (1852-1919) Tátra című olajfestménye (60x76 cm) 400.000 forintról indult és 1.100.000-nél állt meg.- És a mai festők világa?- Ma is lehet a kortárs képzőművészetben nagyon rosszat és igen jót fellelni. A kom­mersz alkotásokat veszik, mint a cukrot, de ezek nem maradandók, és soha sem lesz va­lóban értékük. A közízlés szó számomra- Ezek szerint a pénzbefektetés rizikó?- Még a lezárt életművekről is nehéz vég­leges ítéletet mondani, az évek múlásával változhat egy-egy festő keresettsége. Annak ellenére, hogy képkereskedő vagyok, én le szoktam beszélni mindenkit arról, hogy úgy vélje a vásárláskor, ez igen jó befektetés is. Aki festményekben akarja a pénzét kama­toztatni, annak azt ajánlom, hogy nagyon so­kat tanuljon, pallérozza magát, olvassa a szakirodalmat. A kóklereknek pedig ne higy- gyen, inkább a saját sugallataira hallgasson.- Olcsón is lehet, lehetett mestermunká­hoz jutni?- Igen. A hatvanas években például bárki bemehetett bármelyik állami képcsarnokba, ahol viszonylag kevés pénzért vehetett Czóbel Béla, Molnár C. Pál, Márffy Ödön és még mások műveiből. S aki abban az időben e festőkre speciali­zálta magát, utóbb nagyon jól járt. Ve­lük párhuzamosan persze akadtak ka- pósabb alkotások is, melyek az akkori vé­telárnál ma sem ér­nek többet. Nem minden képre érvé­nyes a tétel, hogy idővel megsokszo­rozza az árát. A mai művészek között is óriási a különbség. Én kommersz képe­ket nem veszek.- Minden vala­mirevaló polgárla­kásban akad né­hány kép, a nagy­mama, nagypapa idejéből. De vajon melyiknek mennyi lehet az értéke?- Látatlanban mondom, hogy nagy része megőrzésre érdemes, s úgymond minél ne­vesebb festő festette, annál értékállóbb. De ne felejtsük el, hogy az elmúlt kétszáz évből xikonban szerepel, már nem lehet kom­mersz a festménye. Ehhez kell - lehet - az árat is szabni. Akkor érheti az embert nagy veszteség, ha úgy viszi a piacra a portékáját, hogy fogalma sincs arról, mije van. De azért sokkal gyakrabban fordul elő, hogy valaki egy számára kedves, ám művészeti szem­pontból silány festményt értékel nagyra, mint fordítva. Az alulértékelés, bár megesik, manapság ritka.- A múló idő a festmények értékét növeli?- Természetes, hogy az évtizedek nem múlnak nyomtalanul, bár én erre a kérdésre azt szoktam mondani, hogy az igazán gyön­ge, fércmunkáknak nem számít az idő, s ezek általában tó is rostálódnak. Attól, hogy vala­mi régi, még nem kell, hogy értékes legyen. Ám, néha egy-egy névtelen művész alkotása, egy hajdanvolt ráérős háziasszony kedvtelés­ből festette-rajzolta kép is ezrekért cserélhet gazdát - produkciójuk értékes lehet, hiszen annak idején a leánynevelő intézetekben megtanították őket rajzolni, festeni.- Olykor a pécsi vásárban is feltűnnek kincsek?- Gyakorta kijárok, és nem egy, lelkemet melengető holmira, míves mesterek mun­káira ráleltem már. Ezeket az alkotásokat - megtisztítva, rendbe téve - a galériám kör­nyezete hitelesíti.- Mit tanácsolna egy kezdő gyűjtőnek?- Ha szeretettel és élvezettel figyeli a hajda­ni és a mai képzőművészeti produktumokat, az már vásárlás nélkül is a javára válik. Ha gyűjteni kezd, járja a képtárakat, múzeumo­kat, figyelje az aukciókat, hallgasson a saját megérzéseire, de képes legyen a saját ízlését is felülbírálni vagy meghaladni, kozma ferenc DUNA! IMRE Hundstadt A szokásos kényszerű reggeli lendülettel nyitok ajtót a város­ra: egy nagy szimatoló fekete orr fogad mindjárt a küszöbön. Egy robosztus németjuhász az érdeklődő. Szájkosara nincs, póráza a járdán távolból pará­dézó gazdi markában pihen gyenge alibiként. A kutya új ut­catárs lehet. Még jó, hogy nem léptem a lábára. így ismerkedé­sünket nem árnyékolja be kí­nos incidens. Vajon a lépcső­házból kirobbanó kisdiákok­kal miként végződött volna a találkozás? Most már célzatosan figye­lem a kertvárosi kutyacsend­életet: vannak ugyan kivéte­lek, de az arra kötelezett mé­retű és fajtájú ebek többsége szájkosár és póráz nélkül sé­tál. És elvégzik a dolgukat ha­sonlóképpen nagy szabadság­gal, ami szintén tilos. A gaz­dik olykor csak szemmel köve­tik a kedvenceiket, ami meg­fékezésükhöz annyit ér, mint hideglelésre a ráolvasás. Ám ezt egy elfogult kutyatulajdo­nos el nem ismeri. Inkább le- küldi sétálni a negyvenkilós csupa izom kutyáját a kisisko­lás csemetéjével, aki a kapu­kulccsal együtt sincs harminc kiló. Elvileg persze ez sem meg­engedett Pécsett, és vannak rendfenntartó szervezetek is, amelyeknek elvileg kutya köte­lességük lenne a korlátozó elő­írásokat betartatni. Ez a tevé­kenységük az utcakép szerint azonban eléggé hatástalan. Ám könnyen meglehet, hogy a statisztikákból az erély igazo­lása fog kiderülni. A jegyző nemrég bejelentette, hogy újra elszámoltatja a közterület-fel­ügyeletet. A rossznyelvek sze­rint sokkal biztonságosabb a tilosban parkolókat bírságol­ni, mint egy kaukázusi farkasölő tulajdonosát. A ha- rapósabb hatósági fellépésnek azonban a bennfentesek sze­rint más a buktatója: egy ne- kihevült gazdit olykor nehe­zebb megfékezni, mint a vak­merő állatbarátok által is megsüvegelt kutyáját. Érthetetlen, hogy nálunk fejlettebb demokráciák hogy az ördögbe tudnak eb-ügyben rendet tartani. Megjegyzem: a városszéli táblák szerint Pécs is „Eurostadt”. Lehet, hogy a kutyaságokból felmentése van, vagy esetleg ebvárosi ranggal bír? MÓCZÁH ZOLTÁN _______________________ Nó ta indulj! Örvendjünk, polgártársak! Ak­kora csapást mértünk a „holivudi kecsapkultúrára”, amekkorát a hongkongi karate­filmek és a dél-amerikai soro­zatok tíz év alatt sem képesek. Rátalálván arra, ami igazán magyar, vasárnap óta egyesü­letbe tömörülve rögvest védeni, óvni, fejleszteni, népszerűsíteni szándékozunk a Magyamóta Országos Egyesülettel. Eddig csak úgy beledanol- tunk a pusztai éjszakába, pén­tekenként kereskedelmi tévék sztárjainak tátogására vertük a taktust a távirányítóval két mo­sóporreklám között. Ennek örökre vége. Ezentúl autentikus forrásból buzog fel a magyar nóta, jobbra, szebbre nevelve ősi hagyományait levetkező né­pünket. Visszatérnek a húsz évvel ez­előtti régi szép idők, mikor a spotlámpák kereszttüzében iz­zadt arcú cigányprímás húzta a közel százkilós, ftitteres kis- estélyiben éneklő művésznő fü­lébe azó, ha nékem sok pén­zem lesz kezdetű remekművet. Világtól elzárt falvak düledező művelődési házai telnek meg újra nyakig ünneplőbe öltözött nyugdíjasokkal, még a Z+-on is lesz heti egyórás magyamóta blokk. A millennium jegyében az énekórán Mendelssohn és Mozart közé besuvasztják a Dankó Pista-összest kötelező­ként. A mulatós lakodalmakon az imigyen kiművelt násznép összetöri az elektromos orgonát egy Modem Talking-slágert hallva, messze földre elűzi a zenészt, és saját maga szóra­koztatására tisztán csengő hangon előadja az Akácos utat. Ha a francia sanzonok világ­hódításra alkalmasak voltak, ne higgyük, hogy a mi műdala­ink, magyar nótáink alávalób­bak azoknál. Jusson eszünkbe, hogy távoli földrészekre sza­kadt hazánkfiainak már csak a futballválogatott győzelmétől és a Vásárhelyi sétatéren Béla dgány muzsikál dallamaitól szökik könny a szemébe. És ha még jobban belegon­dolunk, a mai felhabosított, rockosított változatnál még az eredetiek is ezerszer jobbak. Az viszont már más kérdés, hogy egy liter bor után este 11 és haj­nali kettő között már szeretni is tudom őket. hetedik oldal HOLNAP Riport Kárpótlás nélkül maradt hadiárvák. A Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Jogok Or­szággyűlési Biztosa jogalko­tási javaslattal fordult a Honvédelmi Minisztérium­hoz, melyben kérte a hadi- gondozásról szóló törvény olyan módosítását, amely lehetővé tenné, hogy a volt hadiárvák könnyített bizo­nyítási formában igazolhas­sák az egyösszegű kárpótlás irádíi jogosultságukat. Portré Dr. Vajda János, a pécsi Egyesített Egészségügyi In­tézetek új megbízott igaz­gatója. Portré Történelemfaggatás földközelben Halk szavú, és a beszélgetés alapján is módszeresnek, pre­cíznek tűnik. „A pályám során nem az elmélettel, a nagy történeti szintézisekkel foglalkoztam, hanem az igazi te­repmunkával. A lelőhely szakszerű, lehető legtökéletesebb feltárása, megmentése, dokumentálása és a leletanyag fel­dolgozása az, amire leginkább alkalmasnak érzem ma­gam” - fogalmazza meg a szakmai önjellemzést.- Makóiként hogyan került Pécsre?- Régész diplomával itt találtam állást. Másodéves egyetemista ko­romtól volt kapcsolatom a pécsi múzeummal. Ide jöttem nyaranta ásatásokra. Baranya is kedves volt. Az őskorral szerettem volna foglalkozni, itt viszont népván­dorlás koros régészre volt legin­kább szükség. Végül is örömmel vállaltam a szakterületet.- Mintha karrierjét feláldozta volna a családjáért.- Nem áldozat volt, és a sors hozta így. Első férjem korán el­hunyt. A má­életkorú kolléganők már túl van­nak a gyermeknevelés megráz­kódtatásain, és felszabadultabban tudnak a szakmával foglalkozni. Nekem ez még hátravan. A fiam­nak ez most nagyon anyás idő­szak.- Miért ezt a pályát választotta?- Kisiskolás koromban megra­gadott a történelemnek az a vo­sodikkal a kantavári ásatáson is­merkedtem meg. Ő stati­kus mérnök. Koromhoz képest fiatal anyuka vagyok: 11 éves a lányunk és 6 éves a fiúnk. Ez egy kicsit a szak­mai munkámon is érződik. Ilyen Nagy Erzsébet 1956-ban született Makón. A szegedi egyetemen magyar-történelem-régészet szakon szerzett diplomát 1980-ban. Egyből a pécsi múzeumba jött dolgozni. A népvándorlás kom a szakterülete. Egy ideig a régészeti osztály vezetője volt, de a második gyermeke születése után felmentését kérte e feladatkörből natkozása, hogy miként éltek a hajdani emberek előttünk ugyan­ezen a földön. Ehhez a régészet az egyik segítség. A másik ok: én mindig földközelben éltem. A nagyszüleim hagymatermesztők voltak. Pici koromtól jártam tó nyaranta a földekre dolgozni. A terepmunka így teljesen termé­szetes volt. A régészet, amíg a le­lethez eljutunk, kémény fizikai erőkifejtés és megpróbáltatás: ki­tartani fagyban, hóban, vagy 40 fokban a búzaföld kellős köze­pén.- Ám nyugodt munkának tű­nik.- Attól függ, hol kell dolgozni. Egy gyors lelet­mentésnél nagyon is feszes lehet a tempó. Dolgoztám már úgy, hogy a közműárokban tőlem két méterre működött a markoló. Az előre megszervezett tervásatásnál tényleg nincs helye a kapkodás­nak, mert amit kibontunk a föld­ből, az attól kezdve már csak a dokumentáción, fotón, és a ré­gész emlékezetében él tovább.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents