Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)

2000-04-01 / 90. szám

■ ■■ 2000. ÁPRILIS 1., SZOMBAT HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — Az utcán csavargó nagyszülők Adatokkal támasztják alá, hogy közel kétszázezer veszélyeztetett gyermek él ma Magyarországon. Nagy részük „családi környezetben”, de olyan világban, ahol gyakorta a mindennapi élelme sincs biztosítva. Arról viszont nem készül statisztika, hogy vajon hány idős embert, emberpárt hagynak magukra gyerme­keik betegségeikkel, kínjaikkal együtt, és csak nagy ritkán, vagy sohasem nyit­ják rájuk az ajtót. Tény, hogy sok idős ember kerül manapság nehéz helyzetbe, kerül olykor az utcára. Maga hibájából, máséból? Kálmándy Pap Ágnes szerint - aki a meszesi családsegítő központ vezetője - minden szituáció más, minden egyes esetet külön kell vizsgálni, általánosítani nem sza­bad. Hacsak a végeredmény szempontjából nem. naaiiM Mű 1 i iiWüMMM A minap bekopogott hozzájuk egy idős asszony (M. L.-né, 77 éves), aki éjjelre fedél nélkül maradt. Kidobta a főbérlője, hozzátartozóinak pe­dig régóta nincs rá szükségük. Ő az a nagy­mama, aki nem hiányzik az unokáknak sem. A családsegítő központ dolgozói több­ször segítségére siettek már (az ő neve is szerepel az itt őrzött kétezer karton egyi­kén), s ezért úgy gondolta, hogy talán most is megsegítik. Nem volt más lehetőség (Pé­csett nincsen a kitett öregek számára krízis­szálló!), átvitték a Támaszhoz. Átmenetileg. M. L.-né három lányt nevelt föl, mindhár­man jól, rendezett körülmények között él­nek. M. L-né eladta a házát, s a házért ka­pott pénzt állítólag a kisebbik lányának adta és albérletbe ment. Bartal Lőrincné, a Támasz Alapítvány Bittner Alajos utcában lévő krízisszállójá­nak vezetője. Ide többnyire azok a gyerme­kes anyák, a férj terrorja elől menekülő tört családok jönnek (ez is megérdemelne egy külön misét), akik nem akarnak az Isten ege alatt hálni. (Akik lányanyaként szültek, és szüleik zavartak el otthonról, vagy bármi­lyen okból fedél nélkül maradtak.) Az idős nénit is befogadták, mert szom­baton délután érkezett a hír, hogy az utcán csavarog. Ilyenkor a szükség törvényt bont. De mint Bartalné mondja, öregek ottho­nává mégse tehetik a szállót, más a felada­tuk.- Mi ilyenkor a teendő?- Mivel nincs Pécs városában az öregek számára rendszeresített átmeneti otthon, kénytelenek voltunk szállást és ételt adni, de már másnap elkezdtük a végleges elhe­lyezését megszervezni. Azaz, mivel tudtuk, hogy a gyerekei is ott élnek, megkerestük őket telefonon, hogy tessenek már hazavin­ni az édesmamát. A két idősebb gyerek azt mondta, hogy nekik semmi közük a dolog­hoz, a kisebbik testvéré lett a pénz, s a köte­lesség a mama eltartásáról. Erre hívtuk a ki­sebbik gyereket.- Sikerrel?- Nagy nehezen elértük, hogy eljött érte és elvitte. Néhány nap múlva azonban megint visszatért a nénike.- Hogyan?- A lánya visszavitte az albérletbe, de a fő­bérlő másodszor is kidobta. Mi pedig má­sodszor is hívtuk a lányát, aki állítólag azóta új helyet talált a számára. Tény, hogy M. L.- né nem jött vissza.- Ezzel az eset megoldódott?- Reménykedjünk. Az esethez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy nem ritka dolog az utcai pádon ücsör­gő (éjjel ott alvó) öregember, öregasszony. Csak azt lehetetlen megválaszolni, hogy vajon miként jutottak el odáig, hogy olyany- nyira megromlik a viszony a szülő és gyere­ke, a nagyszülő és uno­kája között, hogy az idős ember ne hiányoz­zék a családból. Hogy gyűlölni kelljen. Kiutálni végleg és nem törődni vele. A gerontológus sze­rint az öregkor megany- nyi betegséggel jár, oly­kor gyógyíthatatlan lel­ki (dementális) leépü­léssel, érzékenységgel, egyébbel. Az öregember na­gyon gonosz tud lenni. Pokollá teheti a gyerme­ke (környezete) életét. Többnyire azok mennek szociális mun­kásnak, akiket belső el­hivatottság vezet. G. A. mesélte, hogy van egy kuncsaftja, aki úgy beszél vele mindig, mint egy kutyával. Meg­esett, hogy mivel nem volt friss, egyszer a fejéhez vágta a kenyeret, másszor pedig meggyanúsította, hogy kiette a húst az étel­hordóból. Pedig G. A.-ról mindenki tudja, hogy ve­getáriánus. Az egyik pécsi kórházból hívták fel a haj­léktalanokat segítő központot, hogy rövide­sen küldenek egy rászorulót. A vezető, Lő­csei Attila rábólintott a telefonvégről, s csak akkor rökönyödött meg, amikor a hajlékta­lant meglátta. Az idős férfi taxin, tolókocsiban érkezett. Járóképtelen, önmagát ellátni nem tudó.- Azt hittem, hogy agyvérzést kapok - mondja Lőcsei Attila. - Késő este volt már, ezért kivittük az öreget a hajléktalanszállás­ra az Edison utcába, de tudni kell, hogy ne­künk nincsen ápoló személyzetünk, min­denki önellátó. Maga fürdik, megy ki vécére és jön el a népkonyhára enni. Kénytelenek voltunk megszervezni az idős, magatehetet­len ember ellátását, megkérve néhány haj­léktalant, hogy figyeljenek az öregre, segít­sék, ahogy lehet.- Miért küldték a kórházból Önökhöz?- Azért, mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Kiderült, hogy bár élnek a hoz­zátartozói, de látni sem kívánják az öreget. De hát én sem tudtam mit kezdem vele, ezért néhány nap múltán én is taxit hívtam, beül­tettem az öreget és levittem a fiához, aki egy emeletes házban lakik, ragyogó körülmé­nyek közepette. Betoltam a tolókocsit a lép­csőházba és felcsöngettem, hogy itt a papa!- Mi volt rá a válasz?- Hogy vigyem el, de gyorsan. A feleség egyszerűen becsukta az orrom előtt az ajtót.- Mi lett a vége?- Természetesen otthagytam, bár engem is furdalt a lelkiismeret, nehogy valami rossz történjen vele. De hát az ember tehe­tetlen. Óránként arra autóztam, és benéz­tem a lépcsőházba, hogy ott van-e még az öreg. Még néhány óra után is ott láttam, az­tán egyszer megüresedett a lépcsőház. (A történet vége: jelen sorok írója felhívta telefonon az öreg fiát (mobilon értük el), és rákérdeztünk, mi lett az édesapa sorsa. A válasz ennyi volt:- Mi köze hozzá! Egyébként jó helyen van!) „Nem kellek én már senkinek!” A mondat sokszor elhangzik, és hozzá a befejezés is. Kálmándy Pap Ágnes mondja:- A legnagyobb baj a magány. Gondol­junk bele, hogy ma olyan alacsony az öreg­ségi nyugdíj, hogy ha valaki magára marad, képtelen a lakását fenntartani vagy albérle­tet fizetni, és közben eltartani magát. Ezért gyakori, hogy a magára maradt ember pró­bál a megélhetése után lépegetni, eladja la­kását és olcsóbbat vesz, hogy a különböze- tet felélje. És amíg egyre alacsonyabb foko­zatú lakásba költözik fel is éli. Majd kikerül az utcára. A szociális otthoni férőhelyek száma ke­vés, nagyon kevés Pécsett. Több százan vár­nának a sorukra, öt év a várakozás, s legföl­jebb kihalásos alapon lehet bekerülni.- A szülőtartás?- Kötelező, de a kikényszerítés hova vezet­het, ha a gyerek látni sem akarja a szülőjét? A szülő-gyermek viszony megromlásáért bármelyik fél lehet felelős. Nem egyik nap­ról a másikra, hanem évek hosszú során, fo­kozatosan alakul ki ez az utálat. De kialakul. A falvakban van szomszéd, talán nem olyan rossz a magány. A városi egyedüllét öl. A magyarországi öngyilkosok között (bár sok a szerelemben csalódott) minden har­madik időskorú, nyugdíjas. Aki nem akar a családja terhére lenni, vagy aki már amúgy sem teher, mert akije volna, nem kíváncsi rá. Ekként aztán (hogy az álmok szertefosz­lanák) végleg föladja. Tavaly a 3247 öngyilkosból 1054 hatvan éven felüli volt. A statisztika nagyon pontos. Az 1054-ből 688-an felakasztották magukat, 210-en mér­get vettek be, öten a gázcsapot nyitották ki, 15-en lőfegyver csövébe néztek, 32-en a kút­ba ugrottak, 54-en kiugrottak az emeletről, a többi pedig az egyéb. (Vajon hogyan lehet még csinálni?) Aki a kútba ugrik, többnyire a kút előtt a cipőjét leveszi (innen tudja a kriminológus, hogy öngyilkosság volt), és úgy hajol alá. Ne piszkolja be a vizet annyira. KOZMA FERENC Várja-e valaki? FOTÓ! TÓTH LÁSZLÓ áÉ Hogy honnan is ered az április elsejei beugratások sora, nem lehet pontosan tudni. Minden­esetre Európában jó ideje ugrat­ják egymást az emberek, Né­metországban szívesen küldik el a gyerekeket vagy az alkal­mazottakat, hogy hozzanak „ibidum”-ot (Ich bin dumm - ostoba vagyok), másfél cobs szalmafúrót, fél liter csigavért, fél kib szárított havat vagy két liter libatejet. Mifelénk is gyakoriak a be­ugratások, ismerek például olyan megyei napüapot, amely nem átaüotta elhitetni az olva­sóival, hogy az annak idején még Szabi Andrásról elneve­zett úton repülőgép fog felszáll­ni, vagy máskor azt, hogy Ma­donna meztebnül szabd végig a Király utcán, miközben ar­gentin rendőrök lövöböznek rá a háztetőkről. Mindezeket so­kan elhitték, mások nem, attól függően, ki mit gondol az írott szó hitebsségéről. Ez utóbbi koronként válto­zik, miként a pénz is, amely hol korona, hol pengő, hol meg forint és fillér képében jebnik meg, vagy tűnik el. Tegnap vál­tóba be utoljára a Magyar ___CSERI LÁSZLÓ.................'____________ Li batej Nemzeti Bank az ötvenfillérese- ket, a filléres érmék utolsó rep­rezentánsát, miután kisebb válfajai, a húsz-, tíz-, öt- és két- filléres már korábban kimúlt. Lehetne nosztalgiázni azon, hogy milyen kár ezekért a fillé- rekért, de voltaképpen nem igazán sajnáljuk eltűnésüket, az utóbbi időben már nem tud­tunk velük mit kezdeni. Én leg­inkább a lyukas kétfilléres eltű­nését sajnábm, persze nem az általa megtestesített érték mi­att. Ebben a pénzben a lyuk volt a legizgalmasabb, az azt körülvevő alumíniumkorong csupán a középen „megtestesü­lő” hbny hordozójaként volt ér­dekes. Valahogy így vagyunk ezzel az április elsejei tréfával is, nem annyira fontos, de ha el­marad, hiányérzetünk támad, miképpen nélkülöznünk kell a hiányt a pénzérme közepéről. Mert egy apró lyuk sok min­denre használható, oda mindig be lehet vabmit dugni, át lehet rajta kukucskálni. S amit rajta keresztül látunk, akár egy kulcslyukon, az jóval izgalma­sabb, mint amit úgy egyéb­ként. Pedig a két világ ugyan­az. Ha nem, akkor valamiféle tréfa áldozatai vagyunk. PUCZ PÉTER Helycserés ebédszünet Egyelőre be kell érnünk a rész­sikerekkel. Az éhségsztrájkot folytató derék sajóládiak felfüg­gesztették megmozdulásukat. A magyarázat egyszerű. Megéheztek. Ha annak idején a börtönben az ír Köztársasági Hadsereg raboskodó katonái ilyen könnyen feladták volna az ellenállást, akkor ma Bobby Sands nem lenne az éhezés so­rán nem hivatalos orvosi világ­csúcsot felállító (65 nap), ma már csak az emlékekben élő halott. Hanem láncait csörgető dundi rab maradt volna, aki két étkezés között várja az am­nesztiát. Na de lássuk be, éhez­ni is csak teli gyomorral lehet! Az ebédszünet a koplalónak is megjár. Mindezt egyébként csúcsmodellek vallották be, akik gyönyörű alakjuk meg­óvása érdekében tekintettek el az étkezés gyönyöreitől. Elme­rengve közben a világ cudar mivoltán. Magam örökké vonzódtam a látványos demonstrációkhoz. Éppen ezért, a vasutassztrájk idején, egy már korábban fel­szedett sínpályán, a töltéshez kötöztettem volna magamat, de aztán lebeszéltek róla. Azt mondták, a vonat úgysem jön, akkor meg mit ér az egész tilta­kozás. A jeges Dunát is szívesen át­úsztam volna, de kizárólag a szentendrei keskenyebb ágon, augusztusban. Ugyanis csak akkor kaptam meg évi rendes szabadságomat, ráadásul a je­ges vízben könnyű meghűlni. Akkor meg saját hibámból ke­rültem volna táppénzes állo­mányba, ezzel tovább szaggat­va az amúgy is nagy lyukakkal tátongó szociális hálómat. A tiltakozók most új eszköz­höz folyamodnak. Ülősztrájkot kezdenek. Vagyis ülnek. Sza­bad akaratukból, amit azért ritkán tehet meg az ember. Eb­ben ugyanis lényegesen jobbak és a haladó családi hagyomá­nyokat is ápolhatják. Bezzeg, akiket leültetnek, azok ezt rög­tön zokon veszik és szeretné­nek nem ülni, mert már nem fáradtak. Ebből következik, hogy némi személyi átcsoporto­sítással mindenki jól megtalál­ná számítását. Ez azután „helycserés ebédszünet" néven vonulhatna be az (éhen)hal(l)hatatlan ötletek kusza tárházába. hetedik oldal HÉTFŐN Riport A Dunántúli Napló vendége volt a tegnapi Sajtóklub ke­retében Lipovecz Iván, a HVG főszerkesztője. Hétfői számunkban a beszélgetés legérdekesebb részeit közöl­jük, szerkesztett formában. Portré Lapunknál kezdte pályafu­tását a most 73 éves Ary Róza, aki március 15-én a legrangosabb kitüntetést, az Aranytollat vehette át a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetsége székházá­ban. „A témát soha nem íróasztal mellett találtam ki, hanem az életben ke­restem. ” Egy öregember emlékirataiból Sajtódíj Kétezer március 14-én rendhagyó módon ketten nyerték el Pécs Vá­ros Sajtódíját. Á mindig nagyon puritán, hajdani szürke eminenci­ás, Báling Jóska, aki több nemze­déket tanított szerkesztőként az újságírásra, és posztumusz díj­ként az ősbohém Rab Feri, akit múlt ősszel temettünk. Feri nehezen, kínlódva írta, könnyedstílusú olvasmányos anyagait, mint ahogy szóban is akadozva, sok szünettel fogalma­zott, de kitűnően kommunikált. A hatvanas évek elején egyszer a pécsvárdi művelődési házban váltottuk meg épp a világot, Berta Bulcsú, Thiery Árpád, Rab, Pity- mallik Elvira meg én. Aránylag hamar elfogyott a borunk, s házi­gazdaként nem tudtam többet előteremteni. A többiek is pénzte­lenek voltak. A világmegváltás folytatódott, de Rab Feri egyszer csak kiment. Mikor már közel egy órája nem tért vissza, keresni kezdtük. A büfé mögötti kis rak­tárban akadtam rá. Állt, félkö- nyékkel kartondobozra támasz­kodva. Előtte két hosszúnyakú üveg, egyik üres, másikban még egy ujjnyi bor, kezében pohár, sű­rű bólogatások közepette hallgat­ta a telt idomú, ám kedves büfés­nő panaszáradatát.- Megyek azonnal, csak beszél­gettünk kicsit az Editkével.- Maga olyan aranyos Feri. Kö­szönöm, hogy meghallgatott - mondta könnyes szemmel a bü­fés hölgy. Mielőtt kocsiba száll­tak, még megkérdeztem, miről tudtak ennyit beszélni?- Én csak hallgattam, s azon gondolkodtam, gyorsan igyam a bort, vagy lassan? Vajon hoz-e még egyet? De hozott. Ezekben az években borozó­pince működött a mai Palatínus étterem helyén. Öcsi néni volt a főnök, s borkorcsolyaként olcsó zóna szalontüdőt lehetett itt enni, legalábbis Kende Sándorral, Regé- nyi Ildikóval mindig azt ettünk. Egyik ilyen ebéd utáni nyújtózás közben észrevettem, hogy igen csak néz egy lány a szomszéd asztaltól. Nem tűnt hivatásosnak. Ám azonkívül, hogy barna volt, s min­dene megvolt, semmilyen vonásá­ra nem emlékszem. Mikor Sanyiék elmentek, átültem a lány­hoz. Lesült róla a férfiéhség. Alig jutottunk el a tegeződésig, amikor befutott valaki, hogy Kampiséknál buli lesz. Kampis Péter akkortájt egy kontesszel élt boldog házasságban, s épp az An­tal utcában laktak albérletben, Mammal, Péter festőművész any­jával együtt. Aránylag sokszor volt náluk buli, mert szegények voltak, s ilyenkor a felfalt zsíros kenyérekért illő volt egy-egy üveg bort vagy vodkát vinni, a bulinak nevezett szájtépésekre. Ám friss ismerősöm nem tudta, hogy ez nem olyan buli, mint amire,ő gon­dol. Boldogan indult velem az An­tal utcába. Ez egy nagyon mere­dek utca, s az udvar is girbe­gurba. Az albérleti szoba végében lévő ablak alatt fél méterre volt a föld, ezért ha vécére akartunk menni csak kiléptünk az ablakon, s máris ott volt a magas tyúkól mellett a budi. A vita a modern művészetről folyt. Belefeledkeztem. Egyszer csak ki kellett lépnem az ablakon, mert folyó ügyeim szólítottak. Mit látok? A tyúkól bejáratának tá­masztott keményen tyúkszaros létrának egyik fokán új ismerő­söm rózsaszín feneke virít, szok­nyája felhajtva, s előtte Rab Feri li­hegve bizonyítja, hogy nem csak írni tud jól. A lány átszellemült mosollyal örül a bizonygatásnak. Észre sem vesz. Hát igen. Kommunikálni na­gyon tudott a Rab Feri. Béke po­raira. Bükkösdi László i 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents