Új Dunántúli Napló, 2000. február (11. évfolyam, 31-58. szám)
2000-02-05 / 35. szám
10. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA Új Dunántúli Napló - 2000. Február 5., szombat-MŰVELŐDÉS Pécs: a kultúra városa Nemrégiben, ha csak egy röpke pillanatra is, de az ország közvéleményének figyelme Pécs felé fordulhatott. A Magyar Kultúra Napja országos rendezvénysorozat nyitóünnepségére került itt sor, a Nemzeti Színházban megrendezett, a naphoz méltó ünnepség keretében. Bartók, Balassa Sándor művei a Pécsi Szimfonikusok tolmácsolásában, polgármesteri köszöntő, s Nemeskürty István, a város szellemiségét, kulturális értékeit ismerő, azt a világ számára örök értékűnek valló bevezetője. Az már persze más kérdés, hogy ez a nyitóünnepség ténylegesen az volt-e, aminek hirdetődött, mármint hogy országosnak minő- síthető-e. Ugyanis a(z) - egyebek mellett kultúrahordozásra, közvetítésre is hivatott - médiák elfelejtettek (?) erről hírt adni. A tv nem közvetítette, a híradók sem adtak még csak egy röpke fél percet sem. Igaz, regionális műsorunk három alkalommal is foglalkozott vele, s a mi városi tévénk összeállítást készített eme alkalomból (bár az is elképzelhető lett volna, hogy az egész estét közvetíti, hiszen vélhetőleg nem kevés időnek kell eltelni ahhoz, hogy újra a kultúra hazai reflektorfényében állhassunk). A napilapok közül, ha nem is címoldalon, de a Dunántúli Napló legalább másfél flekket elhelyezett az 5. oldalon. Az országosak között tallózva igencsak elszomorító a kép. Egyedül a Népszava számol be tisztességesen a rendezvényről. A Népszabadságban egy sor sem jelent meg. A Magyar Hírlap részletesen ismertet néhány aznapi (21-e) kulturális eseményt, de, hogy ez ügyben az előző nap történt valami itt, azt meg sem említi. A Magyar Nemzet ugyancsak foglalkozik a Kultúra Napjával, sőt viszonylag hosz- szan a millenniumra írott Balassa- művel (megemlítve a Pécsi Szimfonikusokat is), csak éppen azt felejtette a cikk írója megemlíteni, hogy előző nap Pécsett adták elő. Van azonban az „ügynek” egy olyan vonulata, amely jóval túlmutat azon az egyetlen napon, elmenve egészen addig, hogy vajon mi mindannyian, akik itt lakunk, élünk, akik szeretjük ezt a Pannon tájba simuló mediterrán várost, megbecsüljük-e, értékeljük-e azt az évezrednyi idő alatt kristályosodott (és igen, napjainkban is folyamatosan gyarapodó) kultúrértékeket, amit Magyarországon csak ez a város - merjük kimondani, hazánk második szellemi, kulturális, művészeti, oktatási, tudományos centruma, Dél-Dunántúl regionális központja ad az országnak. Mert ugyanis ezt éppen ama jegyek alapján érdemelte ki, amikről fentebb szóltam. S, hogy a város (mindenkori) vezetői - képviselők, polgármesterek egyaránt - ezt tudva, vallva, kellőképp becsülik-e a kultúra javait, s tesz- nek-e meg mindent azért, hogy Pécs eme szerepe erősödjön az ország „közgondolkodásában”? Hatalmas, meg nem fizethető, pénzben alig kifejezhető ez a kulturális érték. Pontosabban, ha pénzben nem is, de haszonban igen. Abban, amit a világörökségre bízvást pályázó város arca, levegője, utcái, terei, sírkamrái, templomai, múzeumok, levéltárak, az egyetem, a tudományos intézetek, a közművelődési intézmények, az ünnepek, a fesztek, az itt dolgozó, határainkon jóval túlnövő értékeket teremtő értelmiségiek adnak, megmutatva, hogy mit tud e város adni a szellem oltárára. Büszke vagyok, hogy megadatott: pécsivé lehettem. Büszke, mert tudom, járva-kelve az országban hányán irigylik tőlem (tőled, tőletek) ezt a mással nem helyettesíthető, meg nem fogható, sajátos ízű, zamatú bájt, varázslatos könnyedséget, s azt a csodát, amit átélnek azok, akik jönnek - és jönnek (szerencsére) szép számmal -, hogy jól érezzék magukat itt, nálunk. És jönnek vissza mindig is azok, akik egyszer már itt voltak, itt tanultak, s hozzák későbbi társukat, gyereküket, barátaikat. Mert terjed a hír, viszi a mecseki szél keletre- nyugatra azt az alig leírható valamit, amit csak itt lelhet föl, s amiért íme érdemes visszajönni. Tudom, ebben a haszonelvű, pénzértékű, piac- (és nem ember-) központú, félig demokratikus, félig jogállami, félig kapitalista (vagy tán egészen az) rendszerünkben a kultúrát is akként kívánják sokan mérni (országosan és helyben egyaránt), hogy „mennyit hoz a konyhára”. Ezért aztán vonul ki az állam, az önkormányzat azzal, hogy meg kell újulnia ennek a szférának is. S, ennek leple alatt kétes kimenetelű kht.-k, bt.-k kezébe teszi a valaha farsangi vigadalmat nyújtó kultúrházak kulcsát, már csak azért is, hogy ott (másnap) lehessen használt ruhákat árusítani. Félreértés ne essék. Tudatában vagyok annak is, hogy amikor a pécsi polgár gürcölve keresi meg a „mindennapiját”, számára az a fontos, hogy lesz-e itt új munkahely, jönnek-e ide (végre) tőkét beruházók, hogy lesznek-e fejlesztések, hogy az ipari park az ipar parkja lesz-e, hogy van-e esélye munkát találni, lakáshoz jutni, s egyáltalán a harmadik évezredbe érve, végre teremteni lehetőséget arra, hogy legalább a gyermeke éljen majd emberhez méltón európai színvonalon. S persze fontosak a multik, az interplázatescometrók (de nekem mégis kedvesebbek a családias, kicsi boltok és kisvendéglők, miközben bandukolunk a tettyei zegzugok között). Fontosak a maguk rendszerében, de csak a kultúra mellett - avagy (vallom én) - mögött. A város társadalmának magának kell persze hitet tennie, színt vallania saját magáról, jelenéről, jövőjéről, arról, hogy mi az, amit hosszú időre előre célként kitűzve meg akar - meg fog - valósítani. Mert hiába a fejlesztési koncepciókban, tervekben megfogalmazottak, ha azok aztán nem köszönnek vissza a sorsfordulós döntésekben, s a napi, nem egyszer parciális vagy egy-egy lobbi érdekei szerint alakítják a köz prioritásait, avagy az egyébként mindig is szűk költségvetésre hivatkozva sorolódnak hátrább a kultúra értékei. Hogy ez ne így legyen, hogy ne lehessen így, ahhoz kell szemléletváltás, kell elkötelezettség és következetesség. És kell, hogy tegyünk érte ki-ki ott, ahol és amennyit tud. Higgyük el, hogy ez a valaha volt bányászváros mára a magyar szellemi élet egyik központja lett, hogy az oktatás-tudás-kultúra az, mi ennek a városnak a hitelét, erejét adja, hogy ez a mi pajzsunk, vagy inkább zászlónk - s ezt vigyük (vigye a sajtó, ahol csak tudja) hírül a világnak. Óvjuk, ápoljuk, őrizzük meg, fejlesszük, s használjuk (vagy inkább használja föl) a város azt a hatalmas szellemi tőkét, ami itt meghonosodott, s ami naponta újratermeli önmagát, szándéka szerint nem maga, de a mások gyönyörűségére. CSEFKÓ FERENC Jelet hagyva a világon Nem sok ember van, aki tud homokcápát készíteni, jégből ősállatot faragni, mozdony alakú tortát készíteni, fúvócsővel célba lőni. Csizmadia Lászlónak a világon jelet hagyni akaró tudománya persze, sokkal több ennél, mégis, akár rejtőzködőnek is nevezhetnénk, hiszen egy grafikusművész nevét, különösen, ha az alkalmazott grafika terén alkot, ritkán jegyzi meg a hálás közönség. Krimibe illő jelenet lehetett, amikor 1986- ban a pénznyomda emissziós főosztályáról rohanvást jöttek Pécsre az illetékesek, hogy elkobozzák a kellékpénzeket a Harmadik Színház Emigránsok című előadásán. Csizmadia László grafikusművész zöldhasúi ugyanis olyan élethűek lettek, hogy talán még össze is omlott volna miattuk a pénzpiac, ha otthonát bankópréssel szereli fel, és nem inkább díszokleveleket, emblémákat, plakátokat, zászlókat, címereket, könyvborítókat készít. Lassan húsz éve lesz, hogy egy különös plakát hívta fel magára a figyelmet, a Pécsi Galéria kiállítását hirdetve. Egy ujjlenyomat volt rajta, amelyen egy hasadás, egy seb futott végig. Mintha kellene a túl tökéletesbe valami drámaiság, valami élet hozta forradás, heg, olyan sérülés, amelyet nemcsak az ember szenvedhet el, de másoknak, a világnak maga is okoz. Az ember és a környezet kapcsolata nagyon is izgatta Csizmadia Lászlót, a gondolat, hogy az emberi ujjlenyomat, talán a jelenlét is elszennyez, vagy éppen az akkori slágerszó, a „kömyezetalakítás”, amelyből egy érdekes munka is született. A képeken kiszáradt, tófenék, egy semmiből érkező férfi, aki a darabokból kört állít össze, majd elmegy, ám ott marad a semmi, csak átrendezve. Mégis, ha azt vesszük, megtörtént a mágikus cselekvés, a teremtés, az alkotás, és innentől kezdve jöhetnek az asszociációk arról, hogy az ember leigázza-e a természetet, vagy isten szerepére tör, hogy a semmi peremén van-e értelme az emberi létnek; ha van, a jel, amit maga után hagy, értelmezhető-e, kell-e értelmezni; és ha nincs ott egy fotós, hogy megörökítse a nézők számára, létezik-e egyáltalán. A most 48 éves, sárbogárdi születésű grafikus a Pécsi Tanárképző Főiskolán végzett biológia-rajz szakon, majd a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja lett, s tanított a művészed szakközépiskola reklámgrafika szakán is. A Művészeti Alap tagja, több sikeres egyéni és csoportos tárlat résztvevője. Bár ma már az alkalmazott grafika köti le a Pécsváradon otthont lelt művész érdeklődését, a mondanivaló jellé, szimbólummá sűrítése ma is alapvető feltétel egy igazán hatni tudó munka esetében.- Maga a feladat inspirál - mondta el. - Ha egy emblémát, lógót tervezek, először megpróbálom verbálisán letisztítani a fogalmat, a történetből kiindulva megkeresni azt a jelentést, amit akár egyetlen szóba sűrítve is meg lehetne fogalmazni. Máskor, például egy testvérvárosi kapcsolatfelvételhez készített díszokirat tervénél az volt a cél, hogy nagyon szép legyen a darab, hiszen amit ma csinálunk, az egykor múlt lesz, esetleg még múzeumba is bekerül. Akkor pedig ne nézzenek szánalommal vissza ránk, hogy milyen elembertele- nedett időszak volt a miénk. A mai, gyakran már csak a gépek, a számítógépek lehetőségeit ismerő stúdiók technikusaihoz képest Csizmadia László talán az egyik utolsó képviselője azoknak, akik még minden régi, hagyományos „kézműves” grafikai technikát is ismernek. Ez azt jelenti, ahogyan kis félmosollyal megállapítjuk, hogy ha nincs villany, akkor is tudna valamit csinálni. Persze, a számítógép óriási lehetőségeket is rejt, pillanatok alatt lehet a több ezer betűből, színből a legjobbat, a legkifejezőbbet kiválasztani. Olyan hatásokat teremthetünk vele, amelyeket kézzel hetekig kellene rajzolni. Beszélgetőtársam mégis sokra tartja a saját kezűleg végzett munkát, hiszen így volt lehetséges, hogy például a pécsi Lenau-házról készült képeken az épület annyira élethű lett, hogy néhány újság fotóként közölte, és fel sem tűnt senkinek, hogy még csak tervrajz formájában létezik az egész. Az alkalmazott grafika átszövi a hétköznapjainkat, ha ez nem is mindig tudatosul. A városok teljes arculatára közvetlen hatást gyakorló plakát az egyik legjobb példa, amely a grafikusművész szerint akkor hat, ha olyan, mint egy felkiáltójel. A pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztiválra készített munkája is ilyen volt '95-ben, a '98-as azonban már egy valódi mese, a városi térbe szorított bábfigurákkal, amelyekhez még élethű árnyékokat is szerkeszteni kellett. Csizmadia László azt mondja, nem szeret nagy szavakat használva művészi hitvallásról beszélni. Amikor képgrafikáit csinálta, csak gondolatait, érzéseit akarta szisztematikusan elmondani azért, hogy mások is okuljanak belőle, s attól majd talán jobb lesz a Világ. HODNIK ILDIKÓ GY. Csizmadia László pécsváradi műtermében fotó: tóth László Titkos látványteremtők A Jelenkor februári száma Amikor végül besereglik a közönség a színházi előadásra, már csak a végeredmény látszik. A szereplők nevét, a rendezőt, talán a díszlet- és jelmeztervezőt is megjegyzik az emberek, ám a háttérben serénykedőket a névtelenség homálya fedi. A néző csak akkor veszi észre, hogy valami baj van, ha egy díszlet mondjuk, ledől, mint egy fal a Hegedűs a háztetőn egyik előadásán. Igaz, mivel éppen elfor- gott hátra, nem okozott gondot, mint ahogyan az a hinta sem, amelyet egy operettbe szántak, de nem bírta a strapát. Szerencsére a hiba már a próbán kiderült. Ez a műszaknak is köszönhető, s hogy munkájuk mennyire fontos, arra példa, hogy nemrégen egy pécsi cég megalapította a Pécsi Nemzeti Színház műszaki nívódíját. Első alkalommal a nyertes Krecz József lett, aki valaha fűtőként kezdte itt, de hamar kiderült rátermettsége, s már 16 éve vezeti a lakatostárat. Az 52 éves férfit, aki 35 éve él Pécsett, kollégái választották a legjobbnak. A legfrissebb nagy munka a Viktória és a Villanegra díszlete, de máris készülnek az újabb produkciók. A díszletek persze, közelről egészen másmilyennek látszanak, mint a nézőtérről. Mindent biztonságosan rögzítenek, ám az lehet, hogy a közönség számára nem látható részeken már kicsit keskenyebb, kényelmetlenebb a járás. A szakembernek arra is kell figyelni, hogy egy revülépcső például elég széles legyen a primadonna szoknyája számára. A tervezők álmait (akik, mint kiderül, mindig nagyon magas díszleteket szeretnének) a realitások korlátozzák, de az is, hogy a színház Perczel utcai kis műhelyében mekkora darabokban lehet valamit elkészíteni.- A mi munkánk is folyamatos tanulás - állítja a díjazott. - Időnként új módszereket kell kitalálni arra, mi hogyan tud megállni, mozogni, nyílni. Ötleteket „lopni” más színházaktól lehet, sőt kell, de a kor követelményeinek is muszáj megfelelni. Régebben például elsősorban fából készültek a díszletek, mostanában a fémet szeretik. Krecz József kedvence volt a Hamlet fémszerkezetű tere, de a Chicago is emlékezetes, vagy a Coppelia, amelyet egy makett alapján raktak össze. Azt meséli, van néhány olyan darab, amely sok álmatlan éjszakát okoz, csak akkor jön el a nyugalom, ha végre felmegy a függöny. A lakatostárban dolgozók persze, nemcsak díszletelemeket készítenek, időnként pajzs, vért, kard, korona is szerepel a kívánságlistán.- Azt szeretem ebben a munkában, hogy mindig más - mondja beszélgetőtársam. - Ha pedig csendre vágyom, mert a színház azért nem éppen egy nyugodt hely, horgászni megyek. Jellemző, hogy nemcsak Krecz Józsefnek van köze a színpadhoz, fia, Norbert is vele dolgozott a műhelyben tíz éven át. Krisztina lánya a Pesti Kamara- színházban öltöztető, úgyhogy ha találkoznak otthon, van miről beszélgetni a régi kis házban, amely egyébként pontosan a színházra néz. h. i. gy. Egy utolsó igazítás a Viktória díszletén A Jelenkor februári száma Vörös István Az olvasás nulla foka című hosszabb elbeszélésével indul, ezt követik Cains Licinins Calvus és Karafiáth Orsolya versei. Darvasi László Szerezni egy nőt című elbeszélésciklusának újabb darabja után Schein Gábor és Makay Ida közöl verseiből. A szépirodalmi rovat további részében a fiatalabb korosztályhoz tartozó szerzők, így Bódis Kriszta Vasszilánk című novellája, valamint Király Levente, Méhes Károly, Balázs Imre József és Poós Zoltán versei olvashatók. A kritikarovat írásai ezúttal a társművészetekhez is kapcsolódó köteteket szemléknek: Visky András és Radnóti Zsuzsa Kornis Mihály összegyűjtött drámáiról közöl bírálatot, Csáky Móric Az operett ideológiája és a bécsi modernség című tanulmánykötetét Wemitzer Julianna méltatja, Keresztesi József Oliviero Toscani Reklám, te mosolygó hulla című könyvét recenzálja. __________■ Tiszt elt Hölgyem/Uram! A Janus Pannonius Tudományegyetem Alapítvány ezúton is köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik a tavalyi évben adójuk egy százalékának felajánlásával támogatták alapítványunk célkitűzéseit. A befolyt összeget - ígéretünkhöz híven - az igényes oktatói, kutatói és hallgatói munka elismerésére és fejlesztésére fordítottuk. A 2000-es év egyetemünk megújulásának éve is, hiszen január elsején - a Janus Pannonius Tudomány- egyetem, a Pécsi Orvostudományi Egyetem és a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola integrációjával - létrejött a Pécsi Tudományegyetem, Magyarország egyik legnagyobb, egyben legszélesebb oktatási spektrumú felsőoktatási intézménye. Az új egyetem fejlődésének folytonossága és töretlensége érdekében a Janus Pannonius Tudományegyetem Alapítvány továbbra is felvállalja a kiemelkedő oktatói és hallgatói munka támogatását, az intézmény keretein belül folyó kutatás fejlesztését. Adója 1%-ának megtisztelő felajánlásával Ön is segíthet e célokvalóra váltásában! A Janus Pannonius Tudományegyetem Alapítvány adószáma: 19034951-1-02. Az alapítványról és céljairól, valamint az adóátirányításról további részletes információk Kuráth Gabriellától, a Pécsi Tudományegyetem marketing menedzserétől kérhetők. Telefon: (72)251-444/2403,2423 E-mail: kurathg@rektorijpte.hu A JPTE Alapítvány Kuratóriuma
