Új Dunántúli Napló, 2000. február (11. évfolyam, 31-58. szám)
2000-02-25 / 55. szám
2000. Február 25., péntek HATTER RIPORT Uj Dunántúli Napló - 7. oldal Hullócsillagok a végtelen éjszakában hetedik oldal A hospice-szolgálatok létrejöttének nehézségei „Azok, akiknek van erejük és szenvedélyes szeretetük ahhoz, hogy leüljenek egy haldoklóval, a szavaknál is többet mondó csendben, tudni fogják, hogy ez a pillanat sem nem félelmetes, sem nem fájdalmas, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó mozzanata. Egy emberi lény békés halálának a látványa hullócsillagra emlékeztet; a milliónyi fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön örökre a végtelen éjszakában. A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk az egyén egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében. Tudatára ébreszt végességünknek, behatárolt életünknek.” Elisabeth Kübler-Ross Öt esztendeje működik Pécsett a Szociális Háló Egyesület. Léte azért vált szükségessé, mondja dr. Rideg Lászlóné (kis képünkön), a szervezet megálmodója és létrehozója, mert egyértelműnek tűnt, hogy nem biztosított a kórházakban fekvők egészségügyi és szociális ellátása közötti folyamatosság. 1996-ban otthoni szakápoló szolgálatot hoztak létre, amely egyike volt annak a nyolc szervezetnek, amely a városban megalakult. Annak szükségessége, hogy hospice szellemiségű szolgálatot is jó volna kialakítani, már a legelején megfogalmazódott bennük, ugyanis világosan látták, hogy a daganatos betegségekben szenvedők nagyon nehéz útját a halálig senki sem kíséri végig. Márpedig az új egészségügyi törvény értelmében, ha a beteg igényli, már nem titkolható el előle várható sorsa, így a korábbi időkkel ellentétben egyre többen szembesülnek gyógyíthatatlan betegségükkel. A daganatos betegségek „lefutási ideje” különböző időtartamú, hónapokig, de akár hosszú évekig is eltarthat, s ez alatt együtt kell élni a tudattal, hogy meghalnak. A halál belátható közelsége nem csupán a betegeknek jelent rendkívüli gyötrelmekkel járó feldolgozható vagy megoldhatatlannak tűnő problémát, hanem a családtagoknak is, s mindez az egymás közti viszonyt akár gyökeresen megváltoztathatja. A traumát sokan sokféleképpen élik meg, amelynek következményei több-kevesebb segítséget igényelnek, s ha segítség nem érkezik sehonnan, nagyon nehezen kezelhető helyzetek alakulhatnak ki. Hogy a hátralévő életszakaszt ki milyen, sok esetben megromlott életminőségben tölti el, az nem lehet közömbös senki számára sem, s gyakran nem hiányozhat a szakértő segítség, mert a feldolgozás megkönnyíthe- tő, ha folyamatos, bármikor elérhető kapcsolat alakul ki j a hospice-teammel. Az ál- <*, J landó és alkalmanként ’ igénybe vehető tagokból álló csapat egy percre sem hagyja magára a beteget, hiszen ha kell éjfélkor vagy hajnali négykor rendelkezésre állnak, ez pedig rendkívüli szervezettséget igényel. A betegtől pénz nem kérhető - hangsúlyozza dr. Rideg Lászlóné, ez az alapelv. Ugyanakkor viszont az ellátóktól nem várható el az ingyenes szolgálat, őket valamilyen módon dotálni kell. Ez Magyarországon megoldatlan, ellentétben a nyugati országokban szokásos gyakorlattal, ahol a társadalom felvállalja a feladatot. Halvány reményt nyújtott, hogy az 1999-es szakápolási tevékenységek közé tizenkettedikként felkerült a hospice-ellátás is, amely tb- támogatást jelentett volna. De a 12. pont furcsa módon tévedésnek bizonyult, mert a tb azóta sem finanszírozza ezt az ellátást, csak akkor, ha más szakápolási tevékenységgel párosul. Az egyesület a Siklósi úton létrehozta az Árpád-házi Szent Erzsébet Ápolási Intézetet, amely jelenleg húszágyas, s akkor keA pécsi Szent Erzsébet Ápolási Intézet már húsz lábadozót fogadhat rülnek ide a betegek, ha kórházi kezelést már nem igényelnek, a család viszont nem képes felvállalni az ápolásukat. Átmeneti ellátást nyújtanak, így lehetőség van arra, hogy hazakerülhessenek, ha az otthoni körülmények már lehetővé teszik. A többség a szociális intézeti ellátásra vár, de az is előfordul, hogy a beteg számára ez az intézet jelenti az élet utolsó állomását. Ez az intézet nem hospice-házként működik, de a folyamatosan jelentkező igény arra ösztönözte dr. Rideg Lászlónét, hogy a tényleges hospice-ellátás beindítására is erőfeszítéseket tegyen. Az elmúlt év februárjában a doktornő egy texasi hospice-csoport vezetőjét meghívta Pécsre olyan találkozóra, melyre ápolásvezetőket, szociális intézmények vezetőit invitált. A találkozóra az ötven meghívottból csak huszonötén jöttek el megtudni, miként működik egy nagy hagyományokkal rendelkező hospice-ellátás. Májusban aztán kétszáz kérdőívet küldött szét a megyében, háziorvosoknak, egészségügyi intézetek részére, melyben feltette a kérdést, igényelnének-e ilyen jellegű képzést, részt vennének- e a tevékenységben. 143 érkezett vissza kitöltve, s kiderült, hogy nagy részük már kapcsolatba került korábban valamilyen daganatos ellátással, s számukra ez komoly pszichés megterhelést jelentett, ugyanakkor támogatást a feldolgozáshoz csak nagyon ritkán kaptak. Arra a kérdésre, hogy szívesen átadnák-e ilyen jellegű tapasztalataikat, a döntő többség azt válaszolta, hogy nem. Hogy aztán az orvosok, lelki támogatók, a szociális szférában dolgozók és a laikusok tényleges teamben tevékenyen részt vennének-e valamilyen formában, arra a választ egy találkozóra való invitálás adta meg. Ugyanis csak 60-70-en jöttek el, közülük nagyon kevés orvos akadt, többségük ápolók, lelki támogatók és laikusok voltak. Ezek után elbizonytalanodott, hiszen terve egy hospice-ház létrehozása volt, illetve az ehhez kapcsolódó otthoni hospice-ellátás biztosítása. A hospice-ház indulásakor elegendő volna tíz ágy Pécs városában, ha az otthoni ápolás mellette megoldhatóvá válna. Intézetük húsz ággyal rendelkezik, az ellátott betegeken kívül jelenleg negyven főt tartanak előjegyzésben, bővítésre tehát volna igény. A fenntartást és az időnként szükséges felújítást pályázati pénzekből oldják meg, mivel a tb-finanszírozás csak a betegek szakszerű ellátásának egy részét fedezi. A szakápolási feladatokon kívül szociális ápo- lást-gondozást is vállalnak a beteg vagy a hozzátartozó kérésére. Erre a feladatra munka- nélkülieket, illetve részmunkaidőben dolgozókat foglalkoztatnak, jelenleg tíz ilyen státusú emberük van, a mohácsi egyesületi tagjaik ezt a munkát ingyen végzik havi két- három beteg esetében. Az ingyenességet ennél szélesebb körben nem fotós l. l. tudják megoldani. Pécsett bővülnének, de a jelenlegi épület emeletén óvoda működik, melynek esetleges áthelyezése az üresen álló Melinda utcai bölcsődébe megoldaná gondjaikat. Az udvarban álló kör alakú épületből pedig kialakítható volna a hospiceház. Az önkormányzat azonban eddig ebben a kérdésben nem tudott segíteni. Természetesen óriási szüksége volna a városnak arra, hogy egy ilyen szolgáltatás jól működjék, mondja dr. Sohár Endre,az önkormányzat népjóléti főosztályának vezetője, főleg így, egyesületi formában, hiszen azt nem kell a városnak komoly pénzekből létrehoznia. Az önkormányzat azonban egyre kevésbé képes kiürített ingatlanokat átadni, hiszen a meglévő fölösleges ingatlanait már eladta, s hetente merülnek fel újabb igények az idősek otthonaival kapcsolatban, melyek beteltek. A Melinda utcai bölcsődeépületet a város már átadta az egyetemnek, mondja Spolár János, az oktatási főosztály vezetője, de egyébként is be kellene fektetni felújításába néhány milliót, hogy óvodának használható legyen. Ezen túl pedig az óvodákat egy meghatározott szülői kör veszi igénybe, el- költöztetésük tehát komoly ellenállásba ütközne. Az óvodai hálózat csökkentésére pedig csak évek múlva lesz lehetőség a demográfiai mutatók szerint. Mindezek után nagyon sajnálatosnak tartja, hogy nem tudnak segíteni, hiszen a hospice-szolgálat rendkívül fontos, és minden elismerést megérdemel az a munka, melyet ezzel kapcsolatban az egyesület végez. CSERI LÁSZLÓ DUNAI IMRE Törvényhozói luxus Megnyugvással könyvelhetjük el: minden és mindenki startra készen áll, hogy semmi késedelmet ne szenvedjen az ügy. Az egyes elkobzott vámáruk karitatív célú felhasználásáról szóló törvényjavaslatról február végén szavaz az Országgyűlés. A törvény a tervek szerint május közepén lép életbe, március végén jelenik meg a végrehajtásáról szóló kormányrendelet. Annak tervezete már elkészült, hogy azonnal megkezdődhessen róla a minisztériumok közötti egyeztetés. Május közepén megkezdheti munkáját a karitatív tanács, amely az elkobzottholmik felhasználásáról dönt. A becslések szerint évente több tízmillió forint értékű elkobzott vámáru jut a rászorulóknak. Amint megjelenik a kormányrendelet, pályázatot írnak ki, és annak alapján jelentkezhetnek az érintett szervezetek a karitatív tanácsba, valamint annak javaslattevő testületébe. A késedelem kivédésére bizottság alakult a tanács tevékenységének előkészítésére. Vagyis minden olajozottan megy. Az ember szinte nem is érti, mire föl ez a nagy rohanás. Hiszen mindössze csak egyetlen évtizede emlegetjük fel vissza-visszatérően, hogy a vámon elkobzott áruk megsemmisítése mennyire ésszerűtlen. Különösen egy olyan országban, ahol a szegények arányát húsz százalékra becsülik a népességben. A helyzet fonák és tarthatatlan voltát a politikai tényezők közül soha senki nem vonta kétségbe, csak éppen a jogszabályi akadályokra hivatkoztak mindig. Nem teljesen laikusként meg merem kockáztatni: elég lett volna néhány mondatnyi kiigazítás a megfelelő törvényeken, majd a végrehajtásáról egy nem túl hosszadalmas kormányrendelet, mert hiszen kétszer ad, aki gyorsan ad. És aki lassan? Végtére is nem valami bonyolult jogi szituációról van szó. De nálunk most megadják a módját: a külön új törvénytől a pályázat alapján felálló karitatív tanácsig ívelően. Ezt a parlamentáris luxus- bürokratizmust és fontoskodást is jó lenne már végre elkobozni, mielőtt végképp túlmegy az ésszerűség vámhatárán. . LEWDVAI DÁVID __________________________ Fe lmentés Nem tudom, mi történik Szegeden, csak az biztos, hogy ha a város így folytatja, lassacskán elveszíti minden értékét. Rendben, a halak pusztulásáról spéciéi nem tehetnek, de az, ami a város köz-, kulturális és sportéletében történik, több mint elgondolkodtató. Pedig már korábban is gyanút foghattam volna. Még a nyolcvanas évek közepén megismerkedtem egy szegedi fiúval - egy nagyobb társaság tagjaiként együtt nyaraltunk a vállalati üdülőben a Balatonon. Focizott a SZEOL-ban (akkor éppen így hívták a csapatot), sőt már bekerült néha a juniorba is. Lestem is a nevét a Népsportban, hátha felbukkan, de egyszer sem találtam. Amikor aztán pár hónappal később találkoztam vele, kiderült, abbahagyta. Arról nem beszélt, mivel foglalkozik, ezt jóval később az újságokból voltam kénytelen megtudni - ő lett a Marinko- per harmadrendű vádlottja. Később felmentették. Arra, ami ma a városban folyik, nincsenek szavak. Szeged sportélete gyakorlatilag meghalt: megszűnt a női kézilabda, másodosztályban vegetál a korábban a LEN-kupában döntőt játszó vízilabdacsapat, nincs már BEK-döntős birkózógárda, most pedig ugye, utolsókat rúgja a futball is. Ha valamilyen kisebbfajta csoda folytán el is indulnak a hét végén startoló bajnokságban, azt legföljebb ifistákkal teszik. A Virág Cukrászda már hónapokkal ezelőtt megszűnt. A bérlő fogta magát és mindenestül távozott - állítólag nem fizetett bérleti díjat, az önkormányzatnak meg ez nem nagyon tetszett. Csak az az aprócska bökkenő, hogy a Virág Szegeden olyan volt, mint Pécsett a Nádor, Virág nélkül Szeged már nem is Szeged igazán. Sportnyelven szólva: és még nem volt vége. Pár napja olvashattuk, hogy a Szegedi Nemzeti Színház gyakorlatilag csődöt jelentett. Néhány előadás ugyan még lesz, de azután legkésőbb áprilistól vége. A színház is bezár. A fentiekért viszont valószínűleg senkit sem állítanak majd bíróság elé. Felmentő ítéletet azonban a közvélemény se hoz. Portré Kocsmák, zakók, regények Foglalkozása: életművész. Horváth Tamás már-már emblematikus figurája a pécsi közéletnek. Örülne, ha életet tudna lehelni a városba. Jelenleg egy irodalmi folyóirat szerkesztőjeként és a Dante Café vezetőjeként dolgozik a magának megszabott feladaton. hetedik oldal HOLNAP Riport A jótékonykodás erény, a rászorultság átok, olykor elítélendő. De vajon hol lenne az állam az intézményesített adakozók nélkül? Portré Kiss Károly 15 évig volt a Nádor vezetője, s még most is pontosan emlékszik, hogy a szállá egy- egy helyiségében hány asztal volt. A kupolában, a Magyar szobában, a vadász-, illetve a tükörteremben, és persze a fapadosban, azaz a sörözőben. Pedig már közel húsz éve nyugdíjban van.- Csalódnánk, ha nem lenne tüke.- Abszolút az vagyok. A Tettye legöregebb házában laktunk, a Pintér-kert mellett. Csodás gyerekkor volt.- Ezt csak a gimnáziumi affér rontja. Mért rúgták ki?- Hivatalosan az eredményeim miatt. Valójában politikai okból: túl ellenzéki voltam.- Nem keseredik el, szakácsnak áll. Tudott főzni?- Nem. Hajószakács akartam lenni, hogy bejárhassam a romantika regényeinek helyszíneit.- Ehhez képest egy menzára kerül.- Borzalmas volt. Minden gasztronómiai álmom szertefoszlott. Ott is hagytam. Mikor derült ki, hogy jól főz?- Talán amikor a Dömörkapu étteremben pezsgőt küldtek nekem.- Hiába: világgá megy.- Beleszerettem Párizsba. A ’90-es évek elején közel hússzor voltam kint.- Ha szabad kérdeznem: miből?- Sokszor fillérekből, de volt, hogy Hollandiában annyit kerestem, amiből fél évig elvoltam.- Nem akart ott élni?- Nem tudtam megtanulni franciául. Botrányos a nyelvérzékem. Maradtam itthon. Voltam anyagbeszerző és postás, végül a Jelenkorhoz kerültem, mindenesnek.- Itt fogja meg az irodalom.- Már korábban is sokat olvastam, de többre vágytam. Mindent tudni akartam.- Az egyetem ezt csak negyed- szerre akceptálta. Viszont fejest ugrik a mély vízbe.- Könyvesboltot csináltunk, ami fontos találkahely lett. De az igazi büszkeség a Szépliteratúrai Ajándék. Már öt éve működik.- A pénz miatt tér vissza a vendéglátásba. Büfés, majd a Petőfi Gőzös nevű söröző vezetője. Apropó, mióta ez a petőfis imágó?- Tizennégy éves korom óta. Mikor március 15-éken Pestre jártunk, rám is ragadt a Petőfi név. De a kocsmának ehhez semmi köze. Az a készülő regényem címéről kapta a nevét. Egy történelmi posztmodern kalandregény lesz. 1ENDVAI D. Horváth Tamás 1967. április 7-én született Pécsett. A gimnáziumból eltanácsolják, így szakácsként végez, estin érettségizik. '94-ben fölveszik magyar szakra, itt alapítója a Szépliteratúrai Ajándék c. folyóiratnak. Közben büfét, később sörözőt bérel. Ma Pécs egyik népszerű kávéházát vezeti. Nőtlen, gyermeke nincs.
