Új Dunántúli Napló, 2000. február (11. évfolyam, 31-58. szám)
2000-02-18 / 48. szám
2000. Február 18., péntek HATTER - RIPORT Élet és halál a kórbonctanon „Ez a szakma minden misztikumot mellőz” Az orvosok, nővérek, asszisztensek nagy része több-kevesebb rendszerességgel találkozik a halállal. Azonban aki a kórbonctanra - mai hivatalos nevén pathológiára - kerül dolgozni, annak az élete valóban a halál közelségében telik. Azzal a szent céllal, hogy a halottaktól még utolsó információként megtudjunk valamit, amit mi, élők hasznosíthatunk. Hátha... Csütörtök dél. A Pécsi Orvostudományi Egyetem Pathológiai Intézetében annak rendje s módja szerint beöltöztek a medikák és a medikusok: fehér ruha, arra nejlonköpeny, továbbá gumikesztyű és zöld nejlontutyí, amit a cipőre kell húzni, mielőtt belépnek a boncterembe. A kesztyűs kezek, dicséretes módon jegyzetfüzetet, tollat szorongatnak. Belépünk a nagy ablakokkal megvilágított terembe. A falakon Barcsay Jenő anatómiai grafikái, szépen bekeretezve. Mindkét oldalon mosdók. Félreállított fém hordágykocsi. És a négy vörösmárvány asztal. A jobb oldalon, közvetlenül az acélajtó mellett hátracsukló fejű férfi holttest. Szája kissé nyitva, arca borostás. A vállai alatt sötét fahasábon támasztották meg, ettől olyan furcsa ez a póz. A hátsó asztalon nagyon öreg nő teteme, immár felboncolva, nyílt, üres mellkassal. A mellette levő márványpulton belső szervei, amelyek pillanatokon belül a tanóra tárgyává lépnek elő. A hallgatók fehér köpenyes társasága két csoportra oszlik, az óra megkezdődik. Dr. Matolcsy András gyakorlatvezető orvos röviden vázolja, amit a 45 éves, főként súlyos alkoholizmusának köszönhetően elhunyt férfi kórtörténetéről tudni lehet. Voltaképp „egyszerű történet”, amennyiben a magát halálba ivó magyar állampolgár sorsa beállítható a többiek sorába. Most, szerveit egymás után véve, csupán ellenőrizni lehet, hogy a pálinka, a sör, a bor valóban azt a munkát végezte el, ami elvárható tőle... Fel is vetődik kérdésként, vajon a társadalom- biztosításnak milyen mértékben kell fizetnie egy önmagát tönkretévő ember kezeltetését? Ki a felelős az alkoholista „tettéért”? A magyar jog és az egészségügyi törvény betűje szerint az alkoholista beteg, aki orvosi kezelésre szorul. Mindezen eszmefuttatás közben a boncmester munkához lát. A szikével a halott nyakánál ejti az első metszést, majd gyakorlott, már-már azt mondanám, elegáns mozdulatokkal dolgozik. Kifűrészeli a szegycsontot, a bordák végét, afféle hosz- szúkás rombusz alakban. És ezzel máris hozzáférhetővé válnak a belső szervek, az immár két napja nem verő szív, a nem lélegző tüdő, a nem működő vese. Mindezek néhány gyors metszés után sárga műanyag tálban kerülnek át a másik asztalhoz. A boncmester - mint kiderül, nálam fiatalabb férfi - látja, hogy árgus szemekkel lesem, mit csinál, csak nem merem zavarni... Ő biztat, hogy kérdezzek nyugodtan, nem esik nehezére munka közben beszélni.- Tíz éve dolgozom itt. Huszonkét évesen jelentkeztem ide, és azóta se bántam meg. Hogy miért? Mert ez olyan foglalkozás, ami nem mindennapi. Ritka szakma. Nem tudnék mondjuk egy kőműves mellett napi tíz órában maltert keverni. Meg aztán ez biztos egzisztencia is, ami manapság nagy dolog. Hetente nagyjából 5- 10 halottat boncolok, ha mindent összeveszek, egy évtized alatt körülbelül 4000-re jön ki. Persze, egy idő után már nincs sok újdonság. Igaz, ennyi halott között sok ismerőssel, mi több, még munkatárssal is találkoztam. Természetesen néhány perc erejéig néha én is elmerengek, hiszen óhatatlanul felidé- ződik bennem, hogy tán még a múlt héten is beszélgettünk... De ezzel ennyi. Szét kell tudjam választani az életet és a halált. Egyébként azt vallom: mivel ember a halált úgysem tudja soha megérteni, nem is szabad nagyon rágódni rajta. Bármiféle érzelmi kötődésről pedig végképp nem beszélhetek, ezen a pályán az ilyesmi nem működhet. Felvetem, hogy a krimikből, thrillerekből ismert „idealizált” kórbonctan-képnek van-e valami reális alapja. Kiderül, ami egyébként sejthető, hogy se éjszakai sikolyok, se titkos látogatók, se feltámadó tetszhalottak nem tarkítják az intézet mindennapjait.- A filmek többnyire a mese eszközeivel élnek, ami itt folyik, sokkal szakmaibb. Higgye el, ez a munka minden misztikumot mellőz. Jól tudom, hogy egészen máshogy néznek ki a holtak, a kivett szervek a valóságban, mint a vásznon. Az, hogy fognak egy holttestet és lepattintják a koponyatetőt, igazából nem úgy működik, mint a moziban, én legalábbis másképp élem meg. A boncmester mindeközben meg sem áll. Eltávolítja a beleket, felvágja, és gumislaggal, amiből egyfolytában bőven folyik a víz, kimossa őket. Közben a gyakorlatvezetőnek is segít a vesék szabaddá tételében. Telefonál, gümikesztyűt vált. A demonstráció javában tart. Kettéválik a szív: megállapítódik, hogy „egyértelműen tudja a tankönyvet” - belül sötét, szinte fekete. A tüdő nehéz, ödémás, olyannyira, hogy csupán ebbe bele lehet halni. Nyomásra bődületes mennyiségű folyadék jön ki belőle. Néha egy-egy „kólát érő kérdés” hangzik el a medikusok felé, többnyire a lányok tudják a választ. A máj: nem hasonlít májra, világos színű, kőkemény és rücskös, mert már kezdett zsugorodni. A tollak mindez alatt gyorsan szántanak a jegyzetfüzetek papírjain, s az ifjú fejekben bizonyára az jár: én sose fogok így járni, és a betegemet is megpróbálom majd lebeszélni az ivásról, megmentem az életét... A boncmester megkérdi, érdekel-e az alsó szint, ahol munkájuk másik, legalább ilyen fontos része zajlik: a halottöltöztetés. A hozzátartozók számára kialakítottak egy külön szobát, itt beszélik meg a részleteket. Behozhatják a ruhákat, ékszereket, a vallási és kegyeleti tárgyakat.- A halott „elkészítése” öltöztetést jelent, férfiaknál sokszor borotválást, nőknél sminkelést. Érdekes, azoknál a halottaknál macerásabb mindez, akiket nem boncolnak, mi tagadás, elég rossz állapotban érkeznek ide hozzánk. A lényeg az, hogy a holttestnek is meg kell adni a maximális tiszteletet, és olyanná varázsolni őket, hogy a temetésen valóban szeretett halottjukra tekinthessenek a hozzátartozók. Megértőnek kell lennünk, mert bár nekünk ez a mindennapi munkánk, azoknak az embereknek, akik idejönnek, lehet, hogy életük legnagyobb tragédiája a haláleset. A Pathológiai Intézet vezetője, dr. Pajor László professzor (kis képünkön) a boncolás gyakorlatáról elmondta, hogy az egészségügyi törvény értelmében nagyon kevés az egyén szabadsága atéren, hogy rendelkezhetne saját (holt) testével. A boncolás mellőzésére akkor van mód, ha a kezelőorvos és a pathológus ebben egyetért, illetve a hozzátartozó is kérheti (vagy ha kérte halála előtt az elhunyt), de csak akkor, ha nem áll fenn semmilyen kötelező boncolási kritérium.- Sok esetben megfigyelhető, hogy az emberek mintha nem utasítanák el a boncolást annyira, mint korábban. Sokan kifejezetten kérik, hogy ez történjen meg, mert szeretnék, ha az esetből mi, orvosok is tanulnánk, s talán hasonló esetek ritkábban fordulnak majd elő a szerzett tapasztalatok fényében. Ma mintegy 5000 betegségről tudjuk, hogy genetikai hátterű, és az emberek ennek ismeretében mindinkább szeretnék tudni, hogy jövendő életükben a család tagjainak milyen veszélyekkel kell számolniuk. Az intézetben évente mintegy 600 holttestet boncolnak fel, ám ennél jóval nagyobb munka a gyógyulásra váró páciensek szövetmintáinak elemzése (1999-ben 15.500 esetben végeztek ilyen vizsgálatot), tehát a mai pathológus sokkal inkább foglalkozik az élő betegekkel, mint a halottakkal. Ám a boncolásnak természetesen napjainkban is roppant fontos szerepe van a sikeres orvosképzésben.- A kórház, a klinika a jéghegy csúcsa, és ez részben természetes is - mondja Pajor professzor. - De tudni kell, hogy az ott megjelenő teljesítményt egy óriási háttérapparátus segíti, akik, mint a pathológusok is, diagnosztizálnak, véleményt formálnak. Voltaképp a diagnoszta orvos számára az egyik legnagyobb elégtétel, hogy tudja: a klinikusnak szüksége van rá. Ha gyógyulásról beszélhetünk, az mindig a közös munka eredménye. MÉHES KÁROLY Belső szervek árulkodnak a halál okáról fotó: müller a. Uj Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal MÉSZÁROS ATTILA Nehéz mondat Senki se irigyelje azt az agytrösztöt, amelynek az a feladata, hogy megtalálja a rövid mondatot, amely az árezred elején jellemzi hazánkat. A cél az, hogy a szlogen, a jelmondat alapján az itthoniak és a külföldiek egyaránt ráismerjenek Magyarországra. Vannak persze példák, jó néhány közöttük elcsépelt is már. Ám meglehet, amikor forgalomba került egy-egy találó ország-szlogen, sokan nem néztek mögé, egyszerűen behódoltak a frappánsságának. Csak a „lehetőségek hazája” jó példa erre, de említhetnénk „rész- eredményeket” is, mint például amely szlogen Ausztria zöld szívére hívja fel a figyelmet. Annyi azonban tény, hogy a jelmondatok nem mindenkinek teljesítik a bennük rejlő ígéretet. Nálunk pedig különösen bonyolult a helyzet. Készült egy felmérés is, mintegy a nemzet hangulata, történelemtudata mögé pillantandó. Vegyes és széles spektrumú a kép. Vannak, akik a magyar átkot emelik ki, mások több jó korszakra is bukkannak. Sokakban szinte buzog az önbizalom - nem mintha ez ebben az esetben olyan túl nagy baj lenne -, mások, különösen a fiatalabb korosztály, legszívesebben elhagyná Magyarországot. (A 18-24 év közöttieknek 70 százaléka!) Van abban is önbizalom, hogy egyáltalában felvetődött a gondolat a jelmondatról. Nyilván nem a múltnak, nem is a jelennek szól, hanem a jövőnek, és vélhetően ezt is szándékozik tükrözni. Kikerülhetetlen ilyenkor az optimizmus. Alapulhat ez tehetségességünkön, céltudatosságunkon, vihartűrő, nemzetmegtartó képességünkön - valóban van mire hivatkozni. Csakhogy az említett felmérés egyik karakteresen jelentkező eredménye szerint minden jó tulajdonságunk mellett is olyan emberek vagyunk, akik sehogy sem tudnak megférni egymással. Találónak tűnik a megállapítás, s nem kelt majd bennünk hatalmas meglepetést, amikor az országgyűlésben heves vita lesz a tervezettjelmondatról. Ami természetesen ugyancsak pártérdekektől függően lesz okos, vagy ftem okos. MÉHES KÁROLY _______________________ Ká véházak Van Budapesten is egy évtizede felállványozott, foszló vakola- tú, voltaképp romokban heverő épület, a New York-palota. Igaz, odabenn nem szűnt meg teljesen az élet, a 106 éves híres-neves New York kávéház üzemel. Persze, már rég nem azon a hőfokon, amit mondjuk Kosztolányi Dezső megidéz az Esti Koméiban, mikor ők Sárkánnyal és Kanitzkyval (= Somlyó Zoltán és Karinthy Frigyes) megérkeztek ide: élni. Üres félórámban betértem merengeni. Az aranyozott, csavart oszlopok tövében két barátnő ücsörgött egy-egy kávé mellett, hátrébb egy nagyobb társaság, nagyjából hatan. Lent, a „mélyvízben" egy középkorú házaspár ebédelt. Körülbelül százötven főre terítve a többi néptelen asztal. Nem éppen tömeg. Persze, a főpincértől sem lehet már kölcsönkérni, se hozómra, meglobogtatva valami gyanús kéziratot, hogy valamelyik lap valamikor majd közli... Mikor a centenáriumi ünnepségen (akkor bezzeg sokan voltak!) találkoztam A Nyugat szerkesztőjének, Fenyő Miksának unokájával, megmutatta, hol volt Ady asztala, ahová ő is mindig ül. Két szétcsúszó márványlap közé be volt préselve egy kis papír A Fenyő-unoka azt képzelte, azt még valaha Ady dugta oda. Nem is vette ki soha, mert ezt akarta hinni. Ma, hat évvel később még mindig ott bújik az összehajtogatott cédula! Csak ez a csönd, ez az idővel megdagadt előkelőség ne lenne. Nézem a hatalmas üvegablakokon és a faállványzat X- betűin át a siető-igyekvő budapestieket. Soha nem teszik be ide a lábukat, ebbe a kihalt múzeumba. És eszembe jut, hogy ha minden igaz, két év múlva tetszhalálából újjáéled a Nádor is, ami a pécsieknek leginkább a kávéházat jelenti. Vajon képes lesz-e megtelni élettel, ücsörgő, kocsonyát eszegető, kávézó, kivételesen sehová sem rohanó pécsiekkel (mint egyébként a Király utca kiülői nyáron)? Avagy magányos üzletemberek merednek majd maguk elé reggelijük-vacsorájuk felett, amit úgyis a cég fizet. És mit se törődnek a falakat tartó legendákkal. Portré A fény játéka a fákon Azt mondja, az igazán nagy nyeresége a festészetre bukka- násában az, hogy egészen más szemmel látja azóta a világot. Tetőtől talpig megnéz minden fát, bokrot, de még a sarat is, miként csúszik a fény a sötét felületen. Mestere, Hell József festőművész biztatja: nem szabad abbahagyni! hetedik oldal HOLNAP Riport A kormány keddi döntése nyomán kamatmentes hitelt helyezett kilátásba a MiZo- válság kapcsán nehéz helyzetbe került gazdák megsegítésére. Egyelőre szó sincs azonban arról, hogy a tejtermelők miként juthatnak majd a milliárdos összegre rúgó elmaradt tejpénzekhez. Portré Várnagy Viktor, Pécs köztiszteletben álló polgára 95 éves. Gazdag életútját számos emlékezetes esemény színesítette. Ő még kezet foghatott Baden-Powellel, a cserkészmozgalom megalapítójával is.- Ez egy véletlen találkozás volt. Akkor a művész úr már működtette festőiskoláját, alapítványát is Almáskeresztúron, a galériában. Egy ízben szóltak, menjünk át megnézni. Ha már ott voltunk, kicsit „játszhattunk” is a festékkel. Ez három éve volt. Azóta már vagy száz képet festettem. Minden héten kétszer megyek a műtermébe, mert van még mit tanulnom.- Jobbára tájképeket fest.- Kevés csendéletet, és néhány nonfiguratív képem is van, de például embereket, arcokat nem. A természet a meghatározó, és egyben a legnehezebb alanyom. Drávafokon is azért vettem meg ezt a házat, mert nekem nagyon tetsző környezetben van. Sehol sem tud oly szép lenni a naplemente, mint itt, a Dráva felett.- Képeit nem adja el, a festés viszont drága dolog.- Nagyon drága a festék, a lemez, a keret is. Néhány képemet már elvitték, de nem azért, mert „piacra dobtam”, hanem mert kérték. Eljutott már például egy alkotásom Németországba is.- Viszont ecsetre nem keü költenie.- Sajátos technikát tanít nekünk a művész úr. Ujjal és radírral dolgosunk, csak az egész vékony vonalaknál kell ecsethez nyúlnunk. Ennek megvannak a hátrányai, a sötét színek nehezebben száradnak, márpedig egy-egy képet többször is munkába kell fogni. így előfordulhat, hogy egy festmény három hónapig készül.- Mozsgón is, itt is nagyon sok képe van a falon.- Egy tájkép olyanná válik nekem, mint egy családtag. Nagyon nehéz tőle megválni. A csendélet, az más, mondhatnám ujjgyakorlatként készülnek.- Kisdiák korában nem érezte magában a késztetést a rajzolásra?- Zágon Gyula volt a tanárom, de nem jött ki belőlem semmi. Volt több kiállításom, lesznek a közeljövőben is - ám még most sem tudom, mi a véleménye rólam a mesteremnek. De bárhogy is, abbahagyni nem fogom. MÉSZÁROS ATTILA Sümegi Zsuzsanna Szigetváron született 1953-ban, itt végezte általános iskoláit és a gimnáziumot is. Az államigazgatási főiskolán tanult, már darányi vb-titkárként. Most mozsgói körjegyző, és a közigazgatási szakvizsga előtt áll. Három éve foglalkozik a festészettel. á t
