Új Dunántúli Napló, 2000. január (11. évfolyam, 1-30. szám)
2000-01-08 / 7. szám
2000. január 8., szombat Kultúra - Művelődés Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Címzetes igazgató. Elbúcsúzott posztjától a Baranya Megyei Kulturális és Idegen- forgalmi Központ megbízott igazgatója, Páll Lajos. Több, mint négy évtizedes, a megye közművelődése és a kultúra terjesztése érdekében kifejtett kimagasló tevékenysége elismeréseként dr. Kékes Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke a Címzetes igazgató címet adományozta neki. (ly) Műszaki nívódíj. Új díjat alapítottak a Pécsi Nemzeti Színház műszaki dolgozói számára. A Baranyasüt Rt. nívódíját a dolgozók titkos szavazással ítélik oda. Az elismerést tegnap, a Zorba című balett bemutatója előtt a lakatostár vezetője, Krecz József vehette át. (ly) Pécsi Szemle. Megjelent a Pécsi Szemle 1999. téli száma. A különböző kutatási, irodalmi, művészettörténeti témákat is bemutató számot tegnap mutatták be a közönségnek a pécsi Művészetek Házában. (ly) Billentyűkocsma A pécsi Ifjúsági Házban legközelebb a dzsesszklubban 13-án 21 órakor a Bánki Géza trió lép fel, 14-én 21 órakor pedig az Exfónia játszik. (ly) Könyvbemutató. Új kötettel jelentkezik a Pannónia Könyvkiadó. A Tele-dialó- gus című könyvet 11-én 18 órakor mutatják be a pécsi Művészetek Házában, ahol a munkáról Kézdi Balázs, Stark András és Kelemen Gábor beszél. A tanulmány- kötet az öngyilkosság-megelőzés kommunikatív perspektíváit elemzi. (ly) Az Árpád-ház és Baranya. Kultúrtörténeti vetélkedőjátékot szervez intézmények baranyai 6-7. osztályosok számára. „Az Árpád-ház kora és Baranya” című sorozatban az államalapítás és a kora középkor megismerése a cél, ám a résztvevők az anyagot pécsi, baranyai vonatkozásokkal egészítik ki. A legjobbak a nyári Nemzetközi Millenniumi Találkozóra jutnak. A csapatok jelentkezését január 15- éig várják a pécsi Szivárvány Gyermekházban. (ly) A népzene is legyen mindenkié Egyedülálló kiadvány jelent meg a közelmúltban „A magyarországi horvát dudazene” című CD, amely Vizin Antalnak, a pécsi Tanac Táncegyüttes zenekari vezetőjének a gyűjtőmunkáját dicséri. A népi zene hazai közkedveltségét, állapotát elsősorban a horvát népzene sorsa, szempontjai szerint ítéli meg, de onnan is jól rálátni a hetvenes évekkel kezdődő, majd hullámvölgy ■ jutó folyamatra. Édesapja csikériai születésű bu- nyevác. A bunyevác százezres népcsoport a horvátságon belül - tudom meg a 38 éves Vizin Antaltól. Már gyerekkorában szívesen hallgatta édesapját, hogy megtanulja tőle azokat a népdalokat - köztük magyarokat is -, melyeket az énekelt. Kétéves, amikor a család a három nemzetlakta Bácsbokodra költözik, ahol az úttörő-fúvószenekar tagjaként a német zenei tradíciókba is belekóstol, majd egy neves öreg tamburástól, Busa Pista bácsitól tanul meg ezen a hangszeren játszani. A helyi tambu- razenekar szokás szerint neveli, befogadja a fiatal Vizint. Megragadó élmény számára a zenekar minden tagját átható szándék, hogy a muzsika valóban a vendég jókedvét, mulattatását szolgálja. A törökök által ránk hagyományozott tambura, amely a bassz-prímtől a cselló-tamburán át a tamburakontráig és a pengetés nagybőgőig családnyivá nőtt az évszázadok során, szíves hangszer a vendéglőkben, kocsmákban. Vizin később megismerkedik a harmonikával és a zongorával is. Utóbb a Tanac Táncegyüttes zenekarának vezetője lesz. A fővárosi horvát gimnázium diákja, amikor népe zenéjét, s főként a horvát dudazenét tudatosan gyűjteni kezdi. Abban az időben telnek meg az országban mindenütt a táncházak is. 1980-ban kerül Pécsre a tanárképző főiskola horvát-szerb és ének-zene szakára. Az énekléstől gégeproblémák miatt tanácsolja el az orvos - így vált át népművelőszakra. Közben a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum szervezésében járja a bácskai falvakat, hogy horvát zenét gyűjtsön, de elmegy Magyarcsanádra, Deszkre, Szőregre is. A kisebbségiek számára sokkal fontosabb a folklór, magyarázza, ezért akarja megismerni a különböző népek - elsők közt a horvátok, szerbek - dalait is. A táncházak virágkora a hetvenes évek közepére-végére tehető, elválaszthatatlanul a népzene népszerűségétől. A fővárosban a bunyevác Kricskovics Antal vezet táncházat, Pécsett a nyolcvanas évek elején bérel helyet a Baranya Táncegyüttes a DOZSO-ban, együttes alakul a KPVDSZ-ben. Itt nagyon sok sokác, bosnyák jár el a táncházakba, együtt magyar barátaikkal, de a mozgalom a nyolcvanas évek végére leszálló ágba került. Például ami a horvát népzenét illeti, abban is óriási űr keletkezett Vujicsics Tihamér halála után! Véleménye szerint egy bezárt szocialista világ után a bőség zavara is a mai helyzet, és a kulturális-nemzeti önazonosság sem olyan érdekes ma már a fiatalok számára. „Ez a buldózer - mondja -, a nyugati, főként az amerikai mentalitás térnyerése”. A nyolcvanas évek végén még kétszázan tolongtak a Tanac együttes táncházain a pécsi Ifjúsági Házban, ma ugyanitt, a „Billentyűkocsmában” jó, ha 40-50-en gyűlnek össze, pedig díjmentesen muzsikálnak. A magyar táncházakat is kikezdte a rendszerváltás, de azokban van a közönségnek egy jelentős, értelmiségiekből, egyetemi hallgatókból verbuválódó hányada, amely nagyon öntudatosan ápolja a hagyományt, s fontosnak tartja a népi tánc és zene továbbélését. „Mi - horvátok, szerbek, bosnyákok, balkánon élő népek - jóval nagyobb pofont kaptunk, mert a háború miatt sokan elfordultak tőlünk, igy a népzenénktől is.” Beszélgetésünk végén az említett CD kerül a zenegépbe, de belehallgatunk más népek - makedón, spanyol, belga, ír, német, osztrák - muzsikájába is. A bunyevác fonót, a prélót, vagy a bácskai falvak főterét is gyakran megtöltötték a dallamok: a bor- don-síp mély tónusú, monoton búgása, a magyar táncelemeket magába fogadó csizmaverő kóló, vagy a dudát is utánozni képes szamica tambura - azaz kicsike tambura hangja. A drámai hatású makedón dudaszó mintha a hegyek lassú, mély sóhajtása lenne, amit páratlan, tört ritmusa miatt Bartók „bolgár ritmusnak” nevezett. Frissen csörgedező a moldáviai román vagy a szlovák, varázsos, archaikus zengésű az ír, amelyben a hangok transzcendensen, színesen rezegnek tovább. Ami a népzenék kedveltségét illeti, keletről nyugatra fordultunk - kommentálja Vizin. Hogy miért éppen az ír vagy perui hódított nálunk, abban szerepe lehet kapcsolatoknak, egy-egy személyiségnek, a fülbemászó dallamnak. Hasonló ez a divathoz: ha minden csillagzat úgy áll, bekövetkezik - nem mindig lehet rá racionális magyarázatot adni. Talán a kelta zene misztikuma az, ami miatt az ír és skót népzene ennyire kedveltté vált nálunk, véli Vizin. Ráadásul szép, „könnyen fogyasztható” - s például a skót nagyon pontosan beilleszthető a modern zenébe is. Bármilyen ellentmondásosan is alakuljon a népzene sorsa, a két éve indított Színház téri nyári táncházak kezdenek hagyománnyá erősödni. A Békésbandától a Tékáig, a nagynevű Muzsikástól az újabban alakult Rece-Ficéig számos együttes reprezentálja a Kárpát-medencei népek zenéit, s fordult meg többségük már Baranyában is, amelyek a magyar mellett ugyanolyan kedvvel, odaadással játszanak román, szerb, német, horvát vagy szlovák muzsikát is. A mozgalom újraéledésének Pécsett a Dominikánus Ház továbbra is az egyik motorja lehet, hiszen az idén is örömmel vállalt feladatuk, hogy egyebek közt az intim hangulatú Színház téren is köztéri koncerteket szervezzenek a Pécsett élő nemzetiségiek és a neves hazai együttesek meghívásával. B. R. Dervár Ferenc, Filákovity Vjekoszláv, Végh Andor és Vizin Antal zenél a Pécsi Nemzeti Színházban, a közelmúltban bemutatott Galócza című darabban is fotó: Tóth l. Dtinántúli Napló 9 „A” ripacs elment... Faludy László halálára Pécs: négy évtized, kétszáz szerep FOTÓ: TÓTH LÁSZLÓ Most, amikor írom e sorokat, az „emlékezést”, s már nem tudom hányadszor kezdem el- hiszen gyülekeznek fejemben a frázisok, s nehéz menekülni előlük -, hirtelen feltekintve az íróasztaltól, szobám falán beleütközik a szemem egy bekeretezett fotóba. A fotón Faludy László, akkor készült a kép, amikor 80. születésnapján, 1991-ben köszöntöttük őt. Nem szokványosán, az előadás előtt, hanem közben, az Ő bejövetelekor - megszakítva az előadás menetét. Nem nagyon tetszett Neki az ötlet, hiszen az előadás szent, azt „magánközleményekre felhasználni etikátlan”- mondta. Végül is, megadta magát, majd a bejelentést követő óriási tapsvihar Őt is megnyugtatta. Számomra örökre emlékezetes marad a pillanat: ott állt a fényben, a dübörgő tapsorkán közepette Nyegus-Faludy (A víg özvegyet játszottuk), s tán a reflektorok elvakíthatták, mert párás volt a szeme... Akkor ott úgy éreztem, hogy abban a néhány percben lepergett előtte élete filmje. Már nem a színpadon volt, hanem valahol Erdélyben járt, ahol szinte gyermekként elindult a színi pályán. „Szinte gyermekként”? Nos, a „szinte” jelző nyugodtan elhagyható, hiszen 13 éves korában már Taszilót játszotta a Marica grófnőben. Igaz, ekkor még eszébe sem jutott, hogy majdan - meglett emberként - a színészetre adja a fejét, sőt a színész szülők legnagyobb örömére bejelentette, hogy ő bizony valamilyen tisztességes szakmát szeretne tanulni: apja fogtechnikus barátjának mestersége lebegett szeme előtt. Kalandosan kezdődő élet volt ez, a 14-16 évesen szövődött szerelmek története, a Bukarestben „korrupcióval” megszerzett fogtechnikusi vizsga, a katonaélet kalandos időszaka, a politikai széljárást követő változó állam^ .garság, a későbbi szerelmek, házasságok... És mellékesen: volt két világháború, több forradalom, s néhány rendszerváltozás. Mi minden pereghetett le még e képzeletbeli filmen? Talán felvillant az is, amikor a fo- gásztanonc - nagy bátorságot merítve - apja elé állt, s béje- lentette, hogy mégiscsak színész lesz, talán újra álmodta az első szerepeket, talán megjelent előtte a dali társulatok bohém világa, a 3-4 napos „próbaidőszakok”, a pajtabeli előadások, a katonaszökevény bujkálásai, a bérkocsifuvaros trógerolása, a Színészkamara előtti megalázó igazolás procedúrája, a Pécsre érkezés akkor négy évtized előtti pillanatai - mely városhoz mindaddig „csak” annyi köze volt, hogy véletlenül itt látta meg a napvilágot. Megelevenedett az első pécsi albérlet a Felsőmalom utcában, a több mint négy évtizedes pécsi pályájának legalább 200 szerepe, s minden bizonnyal ott volt a film fókuszában a magánélet révbe érése is: Irénke, a sok kaland és sok „végzetes” szerelem után megtalált igazi társ, aki évtizedeken át biztosította számára az ehhez a pályához nélkülözhetetlen hátországot, az otthon nyugalmát. Jó néhány évvel ezelőtt a népszerű rendező, Marton Frigyes „A” ripacs címmel készített vele egy hosszabb beszélgetést a rádióban. Azt követően határoztam el, hogy könyvet írok Faludy Lászlóról, mert az Ő élete valóban „egy kész regény”. Nos, ennek is lassan már tíz éve, s a „regény” még mindig várat magára... Tizennyolc dupla magnó- kazetta őrzi beszélgetéseinket, illetve elsősorban az Ő emlékezéseit. Tudom, hogy ezt a könyvet, a hat évtizedes színi pálya történetét meg kellett volna írni. S most már meg is kell... Simon István Futnak A Képek Megtalált filmtekercsek Valójában nincsenek tények, mondják egyre többen, csak rájuk vonatkozó értelmezések vannak. (Rájuk? Mire? De ezt most hagyjuk.) Ugyanígy történetek sincsenek, tehetem hozzá, csak különféle elbeszélések. Ezeket alapvetően a narrátor által megválasztott nézőpont különbözteti meg egymástól, ha egyébként ugyanarra vonatkoznak is. Bátran kijelenthetjük, hogy a nézőpont kijelölésén áll vagy bukik a felidézett, elbeszélt történet hitelessége. Ha nekem, teszem fel, valaki arról kezdene beszélni egy mozidarabban, hogy volt egyszer három fiatal, akik gondoltak egyet, bementek egy nagy erdőbe, ahol boszorkányok laktak, akik megkínozták és elpusztították őket, és mindezt nem meseként adná elő, hanem komolyra próbálná venni, hát én alighanem szedném a sátorfámat, és kijönnék a vetítésről. Erdő, boszorkány? Ugyan, kérem. Ezzel szemben most oda vagyok bilincselve a székemhez, és egyre inkább a látottak hatása alá kerülök. Pedig erdő, boszorkány. És mégis! Vajon miért? Miért tartom az Ideglelés-t (The Blair Witch Project) az utóbbi hónapok (évek?) talán legizgalmasabb filmjének? Hát persze, a nézőpont! Három főiskolás fiatal elindul, hogy utána-, járjanak a blairi boszorkány legendájának. Visznek magukkal két kamerát, hogy dokumentumfilmben számoljanak be a tapasztalataikról. Nem nagyon hisznek a dologban, legfeljebb érdekesnek tartják a mendemondát. Lefilmezik mindazt, ami a szemük elé kerül, később majd megvágják az anyagot, gondolják. Soha nem kerülnek elő az erdőből. De később valaki megtalálja az általuk készített filmtekercseket. Ez a Blair Witch Project, Eduardo Sanchez és Daniel Myrick műve. Persze, fikcióról van szó, de úgy van tálalva, mintha dokumentumfilm volna. Kitalált történet, amely azt találja ki, hogy nem kitalálva van. Dokumen- tarista előadásmód kerül az amerikai horrorfilm rafinált, ám unalomig ismert hatásmechanizmusának helyére, s ez a kiváló ötlet újjáteremti a témát, az irracionális gonoszsággal való találkozás borzongató élményét. Ha szigorúan nézek a vászonra, hibákat is látok. El-eltúloz- zák a dokumentáló jelleget a spontaneitást hangsúlyozó kameramozgatással, s kicsit egyformák, egyéni jellemrajzot nélkülözők a főszereplők. Ám ezek a képek, még ha tudom is, hogy valójában ravaszul megtervezett játékfilmet látok, dokumentálnak valamit, méghozzá mellbevágó erővel. E három fiatal magatartását. Furcsa ellentmondás jellemzi őket. Egyszerre képzettek és tapasztalatlanok. Intelligensek és primitívek, Beszédük nyers, alulstilizált. Szókincsük ötven-hatvan szóból áll. De érzékeny a szemük, s a legutolsó pillanatig forgatnak, rögzítik a látottakat. Számukra, úgy tűnik, nem a szó, a fogalom a fontos, hanem a kép, a konkrétum. NAGY IMRE FILMJEGYZETE Lehet, hogy ezért válnak kiszolgáltatottá, egy rendkívüli szituáció felkészületlen áldozataivá? De maradt utánuk egypár felvétel. Egy film? Egy film.