Új Dunántúli Napló, 2000. január (11. évfolyam, 1-30. szám)

2000-01-15 / 14. szám

2000. Január 15., szombat - Új Dunántúli Napló HATTER RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal Eltűnt emberek garázsa hetedik oldal Italraktár Pécsett. A környéken élők hamarosan tiltakoztak, mert természete­sen rögvest megjelentek a „pillanatfogyasztók”, akik helyben fel is pattintották a sörösüveg kupakját. Később egy cég raktára. A szomszédságban lakók azon­ban protestáltak ellene, mert az árut hozó-vivő gépkocsik már hajnalban nagy ricsajt csináltak. Dekorműhely lett, de ennek is hamarosan költöznie kellett, mert a felhasznált ragasztók, különböző festékek szaga megült a lépcsőházban, beszivárgott a lakásokba. Utána egy kis csend következett, s sokan kérdezget­ték, mi lehet még itt? L. néni 67 évvel előzte meg az ezredfordu­lót. Éppen január 1-jén született. Édesapja a fronton maradt. Utoljára azt hallották róla, hogy karpaszományos hadapród vezette őket hazafelé, a Don környékéről. Beértek egy kis faluba, de másnap reggel kettővel kevesebben menekültek tovább. Az egyik az apja volt. Egyedül ment-e tovább, vagy - mint mesélik - teljesen legyengült és nem bírta már, vagy tudatosan nem akart a töb­biek terhére lenni, s választott valamilyen megoldást, nem tudni. Mint ahogy a falu nevét sem. Amikor hallotta, hogy néhány évvel ezelőtt odautaztak a magyarok, síro­kat kerestek, eltűnt embereket, s hogy em­lékművet állítottak a doni magyaroknak, ki­ment a kertbe, egy virágot szakított, és elás­ta a földbe.- Azt hittem, hogy így legalább örökre hazai földben nyugszik, s hogy a közelünk­ben. Azóta azonban már a kert sincs meg. Egyszer L. néni visszakéredzkedett a házba - már nem is az élt ott, aki tőlük megvette -, a tulajdonos meghökkenésére a kertbe si­etett, mást meg sem nézett. Egy fürdőme­dence volt ott, ahova a virágot temette.- Az én életemben sorban tűntek el az emberek! - L. néni egy kis széken ül, ölé­ben összekulcsolt kezeivel. Messze, na­gyon messze néz a csendbe. - Először nagyapám, valamikor a húszas évek végén. Mondták róla, Amerikába ment, de nagy­anyám nem hitte. Még hogy ráült volna a tengerre! Hiszen a halastótól is félt. Azután édesapám, de ez sok emberrel megesett ak­koriban. Legutóbb a lányom. Erről L. néni nem mesél. Csak a tudata tűnt el a lányának, átzuhant egy másik, a mienkével semmiféle kapcsolatba sem ke­rülő, saját világba. Egy garázs nem alkalmas lakásnak. Nem szolgálhat lakásként. Se társadalmi megíté­lés szerint, se jogi értelemben. Nem csak a víz, vagy éppen a fűtés hiánya miatt.- Egyszerűen nem értem! - tárja szét a kezét az I. emeleti ablakon kinézve Sz. Gáborné. - Mindig az jut eszembe, hova járnak vécére? Ezeknek a paneleknek a hő- szigetelése rossz. Különösen a nyílászárók­nál. De akkor milyen lehet egy garázsé? Nézze meg - mutat az ablak keretére erősí­tett hőmérőre -, mínusz 4 fok...- A házat is azért adtuk el, mert már nem bírtuk a fenntartását. Az uram sok mindent megcsinált rajta, de amikor pár évvel ez­előtt leesett a létráról, s a combját törte, muszáj volt eladnunk. Ha tudom előre a sorsom, nem így történik. Addig én soha sem vettem sárgarépát, vagy zöldbabot. Szaladtam hozzá, mi bajod, kérdeztem, hát mit csináltál, most aztán mi lesz velünk? Mit tudott volna szólni az én szegény uram... Csak feküdt a létra mellett. Ebből kórház lesz, mondta. Temető lett. L. néni sír. Vékonyan, bátortalanul, nyögdécselő, apró sóhajokkal, mintha min­den baját titkolnia kéne, vagy szégyellnie. Redős kis arcán a szája csücske felé bukdá­csolnak könnyei. Mind jobban elborítja a bánat. Régi idők, események, mindig fris­Eltemették, a lánya is átzuhant az érte­lem nélküli világba. De - mondja L. néni - legalább békéje van. A garzont így meg sem vette. Hallotta a hírét, garázst kiadnak. Amit tudott, ami na­gyon kellett, vitte magával. Meg a kislányt. Vécére a közeli kertbe járnak. Azt még megtartotta L. néni. Kapott valakitől egy hőkandallót. Még szerencse, ecseteli, hogy két oldalról is garázsok vannak.- Anyám azt mondta, ha tisztaság van, akkor rend is. Arrébb tesz egy, az apró kis asztalra állí­tott vázát. Három szál virág van benne.- Ilyent tettem apám után is a földbe. HÄ-1 Garázsok végtelenbe vesző sora valahol Pécsett. L. néni akár lakhat Is az egyikben. illusztráció, l. l sen fájó tragédiái között bukdácsol. Neve­ket emleget, évszámokat. Egész életét egy sínre rakva, távoli vonatzakatolássá olvad élete egyhangú szomorúsága.- Legalább ezt ne szülte volna! - Képet kotor elő az egyik sarokba álló ládából. Pa- pírköteget kell szétbontania, borítékok, le­velezőlapok, rongyossá hajtogatott pecsé­tes papírok közül kerül elő egy kislány fo­tója.-És az apja?- Nincs. Mire megtudhattam volna a lá­nyomtól, ha egyszer meg is mondta volna, de olyan volt, mint az én uram, hogy még a jó hírt is úgy kellett kipréselni belőle, már nem tudtam véle szót váltani. Amit akkor mondott, azt már nem lehetett igazságnak érteni. így titok marad most már örökre, ki is ennek a kislánynak az apja. Eltűnt az is, mint a családunkból régebben többen is. Ez már így nő föl, se anyja, se apja, se nagy­apja, s ki tudja, én meddig leszek... Soha nem ment senkihez. L. néni úgy gondolja, megszólnák az emberek, ha - mondja - koldulni vetemednék. Különösen a szülőfalujában élők véleményétől tart. Az egykori erdélyi otthonban negyven évvel ezelőtt járt utoljára. Amikor a házat elad­ták, rá pár hétre az ura meghalt. Akkor még nem volt unoka. Először egy apró garzonra gondoltak.- Igen féltem. Az én uram nem szeretett volna négy fal között élni. Nem bírta volna ki ásó és fejsze nélkül! Bérbe vettek egy kis kertet, Pécshez igen közel.- Azt gondoltam, az én uram felépül még. Egyszer bekopogott valaki hozzá a ga­rázsba. Jó ember volt. Hozott egy csomó használható ruhát, volt abban a zsákban cukor, liszt, de még egy üveg olaj is. Leült a garázsban, azt mondta, L. néni, azt az üve­get az ajtón átlátszóbbra kicserélem, legyen itt több fény.- Nem volt szabad, nem az enyém. De azért sokat sírtam... Suhancok firkáltak egy éjszaka festék­szóróval a garázs ajtajára. Nem tudták, L. néni lakik ott. A közelben dolgozó autósze­relő jött át, lemosta a festéket, s megígérte L. néninek, elveri ezeknek a suhancoknak a derekát. Az innen kettővel arrébb lévő ga­rázs tulajdonosa minden reggel úgy ment el, hogy köszönésképpen jókorát dudált az ablakból integető ifjú nejének. Valaki szólt neki, kisgyerek alszik a közeli garázsban. Nem hitte, megnézte, többet nem dudált, és egyszer banánt hozott L. néninek. A közeli boltba jár bevásárolni. Próbál­tak neki az itt dolgozók segíteni, mert L. né­nit mindenki szereti. Nem fogad el azon­ban semmit. Azt tudták csinálni, hogy ha L. néninek sok lett volna egy kiló liszt, azt mondták, éppen kihasadt egy tasak, azt vi­gye el. Akkurátusán lemérték neki a fél ki­lót, L. néni helyeslőén bólogatott, majd a pénztár után vitték neki, de akkor már há­romnegyed volt benne. Máskor, ha éppen az kellett neki, azt mondták, szerencséje van, most akciós. Persze, nem volt az. Karácsony estén is bekopogott valaki hozzá, de akkor az asztalkán már ott volt egy kis fenyő, egy apró gyertyával.- Elénekeltük a Mennyből az angyalt. Csak rövid ideig maradt, elment. Akkor én tényleg úgy éreztem, eljött hozzám a mennyország! MÉSZÁROS A. _Mf_SZÁHQS ATTILA Meghalni tüos! Elvagyunk itt, a most megkí­mélt Dunántúlon. Kicsit mesz- sze vannak tőlünk azok a hol téglából, jobbára vályogból épült házak, amelyek vagy ösz- szeomlottak már, vagy romba dőlni készülnek. Messze a tíz­ezer hektárok, ahol most jéggel fedett, lapos tenger terpeszke­dik. A kapujukban kétség- beesetten panaszkodó békési­ek, akiknek elfúló szavából itt csak keveset hallunk, értünk, érzünk. Nem kérgesedik a te­nyerünk lapáttól, homokzsák­tól, kényszerköltözködéstől. Elismerően bólintunk a munkaruhás polgármesterre, aki a dolgokat rövidre zárva, a falu polgáraival állt neki a bel­víz elvezetésének, ástak árko­kat, vágtak át úttesteket, terel­ték a vizet el a településtől. Nem látjuk persze az éjszakái­kat, s nem állunk gumicsizmá­ban órákon át a jeges latyak­ban. Hallgatjuk a hivatalt, hogy 160 milliós igényből csak 1 milliónál valamivel többet hajlandó megtéríteni. Dühösek leszünk ezekre az érzéketlen bürokratákra, de nem ordí­tunk. Messze van. Talán sokan fel sem érjük, mekkora ez a tenger. Nem mond szinte sem­mit a hektárözön. Sem az, hogy mennyi a kár, mennyi várható, s mi lesz a folytatás. Amikor a fagy enged a szorítá­sából, s kemény hidege vált át még rombolóbb pusztítássá. Légifelvételeket látunk, nyilat­kozatokra fülelünk, kisírt sze­mekre, valamiféle, oly sokakat érintő kilátástalanságra figye­lünk fel. Majd lapozunk. Néhány alföldi megye több településén temetkezési tilal­mat kellett elrendelni a belvíz miatt. Van, ahol az ukáz már fél éve érvényben van. Előírás, hogy koporsós temetés esetén két és fél méteres mélységig nem lehet talajvíz. Most a fel­szín fölött van, hol húsz centi­vel, hol fél méterrel. Kicsit közelebb kerülünk e különös élet-halál dilemmá­hoz, ha tudjuk, hogy csak Bé­kés megyében közel nyolcvan település 116 temetőjéből 21- ben hosszú hetek óta temetke­zési tilalom van. Több érintett megye - Béké­sen túl Heves, Szolnok is - tisz­tiorvosi szolgálatánál jelezték: felkészültek a járvány veszélyre is. Azért ebbe már beleborzon- gunk. Minden egyből sokkal közelibbnek tűnik. KOZMA FERENC _______________ Ch ilis bab A minap a bécsi Papagájvédő Munkaközösség (mert ilyen is van) szakácskönyvet szerkesz­tett, melyben a kedvenc állata­iknak szánt recepteket sora­koztatták föl. A szakértő zoo­lógusok közreműködésével ké­szített kiadványból az is kide­rül, hogy a közhiedelemmel el­lentétben a madarakat nem szabad pusztán magokkal etetni, hanem meglehetősen változatos étrend szükséges ahhoz, hogy a közel száz évig is elélő papagájok egészsége­sek és életörömtnel teliek le­gyenek. így többféle sajtot, sok főtt zöldséget, rizst, tésztát, különféle tejtermékeket, sőt húst is kell nekik adni, lehető­leg jól fűszerezve. A papagáj ugyanis nagyon kedveli a fa­héjat, borsot, hagymát, fok­hagymát, curryt, olíva- és sze­zámolajat, sőt kifejezetten imádja a méregerős ételeket, köztük a chilis babot. A madárgasztronómia egy újabb fejezete mindennapja­inknak. Örömmel hallom eb­ben az elembertelenedett vi­lágban. Pusztán azt sajnálom, hogy csak a jólétben élő ma­dárkáknak szerkesztették a könyvet, és arról nem szól fá­ma, hogy mi legyen a kalitká­ját hagyott, legatyásodott egye- dekről. Merre, s hogyan lehet­ne számukra ingyenkonyhát nyitni, melegedővel, éjszakai szállással. Ugyanis eszembe jutott, hogy az első és utolsó papagájom, amely egy szellőz­tetés idején kiröppent az abla­kon és soha sem tért vissza. Vajon merre lehet? Jutott-e va­laha chilis babhoz, a szegény. Egyébként a papagáj sza­kácskönyv legérdekesebb feje­zetében azt taglalják a szer­zők, hogy miképpen bírható rá a madár az egészséges táplál­kozásra, életmódra. Ehhez persze azt is ki kell tapasztal­ni, hogy vajon nyersen, avagy frissen főzve, esetleg apróra vágva szereti-e a zöldséget, jobban esik-e, ha a gazdája tá­nyérjáról szemezgetheti le a fa­hájas rizst. Végül egy fontos tudnivaló: éjjelre ne hagyjunk a ketrecé­ben ételmaradékot, mert az oktalan állat képes az utolsó falatig kienni, s reggelre ét­vágytalanul, mogorván ébred. Nem lesz kedve füttyögni. No, de ilyet? hetedik oldal HÉTFŐN Riport Egyesek szerint január vé­gén pusztító földrengés lesz Magyarországon. A szakem­berek ettől nem tartanak. Nálunk öt éve eltörölték azt a szabványt, amely előírta az épületek tartószerkeze­tének földrengés elleni véde­lemre tervezését. Portré Bárány György filmoperatőr 1961 óta dolgozik a Magyar Televíziónál, 1977-től a pé­csi stúdióban. Alkotásai kö­zül büszke a 20 részes, az ország horgászvizeit bemu­tató sorozatra. Készítése közben maga is szenvedé­lyes pecás lett. Portré „Most várom az új biciklimet” Amikor telefonon keresem, szabadkozik, „nem érdemli meg”, hogy portré készüljön vele. Aztán mégis kötélnek áll. Az egykori főiskola sokak szerint egyik legnagyobb ta­nár-egyénisége ma sem pihen. Nyugdíjasként vállalkozó a család: ő fordít, felesége pedig magánórákat ad.- Szende. Ez nem egy sváb név.- Nagyapám magyarosított 1902-ben. Studer volt az eredeti.- Az már jobban hangzik. Gon­dolom „von Haus aus"perfekt volt németből.- Épp ellenkezőleg. Legföljebb a zenéje volt a fülemben. Apám kántortanító volt, úgyhogy muzi­kális családban nőttem föl.-És az egyetemen tanulta meg a nyelvet? Viccel velem...- Pedig így volt. Eredetileg ma­gyar-történelemre vettek föl, de a második évben szabad utat kap­tak a nyelvszakok. Én a németet és a latint választottam. Naponta ötven német szót tanultam meg, és persze a nyelvtant. A mélyvíz­be egyébként- Azért később behozta.- A rádióban állandóan gyako­roltam, ráadásul rengeteget leve­leztem is. Az állandó készenlét a folyamatos feladat sokat segített.- Olyannyira, hogy a német tanszékre hívták.- Nem tartottam magam tanár­alkatnak, de nagyon szerettem a hallgatókat. Vallom, csak úgy le­Halász Előd professzor dobott be, rám bízta a nyelvi lek­tort, legyek én a tolmácsa. De állítom, ma egy ötödikes németes kisiskolás tud úgy, mint ahogy én tudtam az ál­lamvizsgámkor. Szende Béla 1936. március 15-én született Babarcon. A szegedi egyetemen diplomázik magyar-német szakon, majd a Pécsi Rádió német szerkesztőségében dolgozik. 1968-tól főállásban tanít a Tanárképző Főiskola német tanszékén, ’75-től ’90-ig ■ tanszékvezető. Nős, felesége nyugdíjas. Három lányuk van. hét eredményt elérni, ha partner­nek tekintjük őket. Igaz, sokan tá­madtak, és azt vetették a sze­memre, hogy túl liberális vagyok.- Nyelvművelést, országis­meretet és irodalmat is tanított. Melyik a kedvenc?- Az irodaloih, Thomas Mann miatt. Na, ez Halász Előd hatása.- Szokatlanul korán abbahagy­ta.- Az egyik órámon belekezd­tem egy mondatomba. Három dolgot akartam elmondani, de csak kettő jutott eszembe. Azt mondtam, most kell abbahagyni, amíg csak én ve­szem észre.- Azért dolgo­zik tovább.- Muszáj, de persze szeretek is fordítani. És most is tanulok: az új helyesírási szabályzatot.- Korábban sokszor láttuk nye­regben. Bringázik még?- Most várom azt az új, nagyon szép járgányt, amit karácsonyra kaptam, de még nem érkezett meg. És már jó néhány éve telje­sen egészségesen élek. Tudja, mi­lyen jó? LENDVAI DÁVID / >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents