Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-24 / 352. szám

A szentév küszöbén Beszélgetés Mayer Mihály pécsi megyés püspökkel- 1999. év karácsonya a keresztények életében kiemelkedő esemény. Kiemelkedő, mert Jézus születésének 2000 éves jubileumát ünnepel­jük. Püspök úr, miben nyilvánul meg ennek az ünnepnek a különle­ges jellege a katolikus egyházban?- A szentatya most karácsony éjféli miséjén megnyitja Rómá­ban a szentévet. Néhány órával később ez folytatódik Betlehem­ben és Jeruzsálemben, majd ka­rácsony napján minden egyház­megyében. Itt Pécsett is rendha­gyó módon fog kezdődni a püs­pöki szentmise. Régi egyházi gyakorlat szerint először egy templomban találkozunk, ez most a Zárda-templom. Onnan 10.45-kor körmenetben jövünk fel a Székesegyházba és meg­nyitjuk a szentévet. A szentév alkalmával kijelö­lünk templomokat, ahol ha va­laki nem tud eljönni a székes- egyházba, a szentévi búcsúkat ott is elnyerheti. A Pécsi Egy­házmegyében Máriagyűd, az egyházmegye legnagyobb bú­csújáróhelye, aztán természete­sen a székesegyház, továbbá a mohácsi, a dombóvári, a tamá­si és a szekszárdi templom. Meglesznek az időpontok püs­pöki, főpapi szentmisével, ami­kor ott a környékről összejön­nek a hívek. De igyekszünk más egyházmegyei programokat is kialakítani, közöttük kisebbsé­gieket is.- Jézus születésével új időszá­mítás kezdődött. De a tény maga ennél sokkal többet, minőségileg újat jelent az emberiség történeté­ben.- Amikor az ember megéli az események sorozatát, akkor épp karácsonykor úgy éljük meg a történelmet, mint az Üdvös­ség történetét. Ez jelzi azt, hogy a történelmet úgy akarjuk látni, mint' az Isten gondviselésének megjelenését az Ószövetségben, és ugyancsak mint Jézus Krisz­tus által az Isten fiának jelenlét­ét az Újszövetségben. Kará­csony határkövet jelent az Ó- és Újszövetség között. Talán úgy is mondhatom, a történel­met kettéválasztja, de úgy, hogy meglátjuk benne Isten szeretete közénk jött és vállalta az embe­ri életet. Egységben látjuk, mert nem elválasztja az előtte való történelmet, hanem az előtte va­ló történelemből megkapjuk a próféták által azt a rávilágítást, amely számunkra jelzi: hogy Jé­zus valóban az Isten küldötte. A keresztény ember hitvallásában ezt úgy fogalmazza meg, hogy Jézus Krisztus értünk embere­kért, a mi üdvösségünkért le­szállt a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Má­riától és emberré lett. Ugyan­csak Szent János hangsúlyozza az evangéliumában: Ő a világ vi­lágossága, az igazi világosság, amely minden embert megvilá­gosít, a világba jött. Ez az esemény beágyazódik a választott nép történelmi ese­ményeibe és cselekr-.enyeibe. Megvilágítása neueaak a törté­nelmi személlyt Ábrahámmal kezdődik, hanem 12 fejezet megelőzi Ábrahám kiválasztá­sát és magyarázatul szolgál, hogy miért választotta ki az Is­ten Ábrahámot. Valahol, valamikor az ember isten akart lenni. Úgy olvassuk a Szentírásban: „Szemetek fel­nyílik, olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat,” - ahogy a kísértő az ígéretet elmondta. Az emberi történelemben maradandó kihí­vássá lett: az ember nagysága, szabadsága, függetlensége, fele­lőssége a Teremtőtől, vagy a Te­remtőt megkerülve. Nagy kísér­tést, kihívást jelent a mindenkor emberének: Istent bálvánnyá tenni, Istent a világba zsugoríta­ni és magát az embert istenné emelni. A történelem egy pontjában, az idők teljességében Betlehem­ben közénk jött Isten fia és azoknak, akik befogadták, ha­talmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek. Tulajdonképpen ez a karácsony, hogy közénk lépett az Isten, és az Isten azt akarja, hogy mi Jézus által Isten gyer­mekeivé váljunk. 2000 évvel ezelőtt a történe­lem más fényben folytatódott: az igazi világosság, ahogyan ol­vassuk a Bibliában, amely min­den embert megvilágosít, a vi­lágba jött. A világban volt, ő ál­tala lett a világ.- Mégsem ismerte fel a világ...- E felismerés és fel nem is­merés küzdelmében írja az em­ber a történelmét. A felismerés világossága és a fel nem ismerés felvilágosultsága megteremti a fény és árnyék kontrasztját. A Római Birodalomban egy­másnak szegültek a pogányság istenségei és a Biblia egy és egyetlen Istene. A korai eretnek­ségek idején az ember Jézus az Istenember Jézusa. A barbárok idején a Fiúisten, mint üdvözítő, legyőzi az ősi pogány istenségeket, amelyeket később és néha ma is őserőként próbálnak felmelegíteni. A középkor, amely mindent Istentől értelmezett, amely mint serdületlen gyermek minden mi­tológiát tényként fogadott el, sö­tétnek bélyegződött. A Terem­tőt nem e világ részének tekin­tette, hanem a világon túlinak, természetfölöttinek. A görög-római kultúra újjá­születése, a reneszánsz az em­ber nagyságára irányította a fi­gyelmet: mi mindenre képes az ember, mi mindent tud nyújta­ni. Az Isten azonban kezdett a háttérbe szorulni. S amennyire az ember előtérbe került, úgy az Isten a háttérbe. Az 1500-as évek a kívánatos reform helyett reformációt hoz­tak, az intézményes egyház a szentségek egy része megkérdő­jeleződött. Aztán jött a felvilágosodás­nak nevezett áramlat. Nem csak az egyházat, nem csak Jézus Krisztust, hanem az Istent is megkérdőjelezte. Az embert Is­ten nélkül értelmezte. Meg is je­lentek gyümölcsei a rasszizmus­ban, a hamis naciolizmus szél­sőségeiben, a vörös és a barna szocializmusban. Az egyik a proletárságból csinált hamis is­tent, bálványt, míg a másik a faj­ból. Ettől várták a földi paradi­csomot. Megtapasztalhattuk, hogy aki földi paradicsomot ígért eddig a történelemben, az mindig poklot hozott. Az emberiség 2000-re - úgy látom - kinőtte a serdülőkort. A felnőttkorú ember megtanulta a szabadság korlátáit és nem kor­látlanságait, megtapasztalta a felelősség jogait és kötelességeit és elérte a jól képzett lelkiisme­ret belső iránytűjét. Az Abszolutum iránti érdeklő­dés, a tudomány és technikai fej­lődés határpontjai mind-mind jelzik, hogy az emberi eszközök, technikák, teljesítmények, a vi­lágkép mellett azért ott van az egyetlen cél, amelyre a világné­zet ad irányulást. Ez az irányulás egyetlen személyre utal, egyetlen személy teljesíti meg és egyetlen személy tárja fel. Ez az a sze­mély, aki azt mondta magáról „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Ő aki 2000 évvel ez­előtt lépett az emberiség törté­nelmébe és választotta úgy ketté, hogy mégis egy maradt. Csorba Győző: Mondjuk karácsonyestre.... Mondjuk karácsonyestre mondjuk megjönnétek családi ünnep ez így szokás a nagyszülőknél ha gyermekeik unokáik nem bírnak menni mint mi sem most Nekem magamnak is eléggé rázós ügy lenne magyaráznom mi volt azóta hogy nem úgy van hogy szó sincs róla De a cifra ismerkedések erre-arra az új családtagokkal éppen keservessé tennék az estét ­Majd inkább én külön s nem itt csak várjatok...- Mit jelent az 1999-es kará­csony a mai kor emberének?- Az első és legfontosabb, hogy az ember is felnőtt. Fele­lősséget vállaló ember ne csak technikákat, teljesítményt lás­son maga előtt, hanem célt is. És ezt a célt mindig is úgy tudja elérni és úgy tud ezen az úton tovább haladni, ha Istentől ér­telmezi magát. A második: a felnőtt ember mindig is meglátja maga körül az többi embert, a többi népet, nemzetet, és ezért nem lehet idegen számára a szolidaritás, a másik emberrel nemcsak kény­szerben való együttélés és alkal­mazkodás, hanem felismerése annak, hogy egy Istennek a gyermekei vagyunk. A harmadik, amit az ember­nek a 2000. évben még jobban tudatosítani kell, hogy felelőssé­gében, szabadságában, lelkiis­meretességében megtegye a sa­ját területén azt, ami rá van bíz­va, és ami a kompetenciájához tartozik. Hogy ne felülről, dikta­túrák által irányítottá váljék az ember, hanem - ahogy monda­ni szokták - a saját helyén mu­tassa meg, mire képes és milyen szeretet irányítja. Mai szóval úgy mondjuk ezt, hogy érzéke legyen, kialakuljon számára a szubszidiaritás. S végül, amit a 2000. év után az embernek még jobban át kell látni: lépjen ki az önzésből és lássa azt, hogy mi jó egy nép­nek, nemzetnek és az emberi­ségnek. Egyszóval úgy lehetne mondani, hogy lássa meg, mi az a közjó. És ha meglátja, hogy mi az a közjó, ha a közösségnek a javát szolgálja, s nemcsak klik­keknek, egy-egy szekértábor­nak, esetleg egy-egy pártnak, ha­nem a közösségnek, - kisebb közösségnek, nagyobb közös­ségnek -, akkor mondhatjuk azt, hogy az egy irányba nézés összekapcsol, mert megmutatja a közös célt. Akkor mondhat­juk, hogy a közös látókör mö­gött ott van egy közös életértel­mezés, amely nem csak egy nap­ra, és nem csak egy haszonra vonatkozik, hanem túlmutat ezeken. Megmutatja az Abszo­lutum iránti elkötelezettségün­ket és az Abszolutum iránti sze- retetünket. Amikor azt mondom, hogy az Abszolutum iránti szeretetün- ket, akkor mint katolikus em­ber azt kell mondanom, hogy ez az Abszolutum a személyes Is­ten és nem csak egy istenség. A személyes Isten, aki számunkra atya és aki elküldte hozzánk az ő fiát Jézus Krisztust, akinek a 2000. éves jubileumát most ka­rácsonykor valamennyien együtt ünnepeljük. S nem csak emlékezünk. Az ünnep mindig közösséggé for­málja az embereket. És ha most karácsonykor jól és szépen tu­dunk ünnepelni, akkor az a kö­zösség amelyikről azt mondjuk, hogy egy népnek, nemzetnek a közössége az is jobban fog ösz- szeforrni és az is nagyobb re­ménységben nézi a következő éveket, évtizedeket. Ezekkel a gondolatokkal minden olvasó­nak áldott ünepeket kívánok. Báling József Betlehem a pécsi Ferencesek templomában FOTÓ: MÜLLER A. Bodor Pál (DIURNUS) Isten nem változtat nevet Érzelembankot nyitnék. Lenne gyűlölet-folyószámlám és szere- tet-hitelkártyám. Fizetnék bosszúság-kamatot és spekulálhatnék a börzén hausse-rd és bessz-re, arra, hogy növekszik, avagy csökken a ha­rag ázsiója. Ha éppen fogytán lennék a (túléléshez egyre szük­ségesebb) indulatnak, átválta­nám a bánataimat méregre. Mérgekre. Persze, az üzlet sohasem men­ne jól. A dühnek jobb az ára és jobban eladható. Haragból na­gyobb a kereslet. Mindig többet veszítenék, mint nyernék. Némileg hozzápótolhatnék, persze, egy kis mellékessel. Ma­gánórákat adnék szomorúság­ból. Megtanítanám az örökké vidámakat arra, hogy olykor pa­lástolják derűjüket. Nehogy be­törjenek hozzájuk az irigyek, és elrabolják jókedvüket. Megma­gyaráznám, hogy olyanok is ki­foszthatják őket, akik semmire sem használhatják azt az ő ke­vés örömüket. A lelkűk ugyanis nem kompatibilis az ellopott szeretettel, mosollyal. Más a csatlakozója, a dugója, a kódja, a száma. Nem érdemes föltenni a kér­dést, hogy minek lopnak töltő­tollat, akik nem tudnak írni. Egyrészt eladják másnak, vagy a tűzbe vetik: elég vígasság nekik az is, ha nekünk már nincs. Hogy mihez kezdenek a 1,5 voltos elemmel, ha nekik ipari árammal működik a pokolgép­ük?! Bizony, azért is elrabolják a más gyerekét, hogy megöljék. Nekik ugyanolyan jól esik ez, mint parittyával betömi a más ablakát. Az igazat megvallva, nem is okoz akkora örömet ne­kik, amekkora bánatot szerez másnak. Ma már nincs mit kezdenem a gyerekkori könnyeimmel. Nem karácsonyfadíszek. Naivitást sem ajándékozha­tok senkinek. Magam sem tu­dom, mit kezdjek vele, de hát e nélkül nemigen élhetek. Valamikor - mondjuk: teg­napelőtt - még döbbenten fi­gyeltem, hogy az eszmei ellenfe­lek is gyűlölködnek. Mintha a fény természetéről vallott főbb hipotézisek, elméletek hívei agyonlőnék egymást. Mintha a sakkban az elő-indiai nyitás di­csőítői ököllel rontanának a szi­cíliai védelem rajongóira. De hát persze, hogy kardot rántanak! Az egy-Istent hívők is meg­ölik egymást - elég, ha ugyanazt más néven tisztelik. Holott nem a Fönnvaló kérte a névváltozta­tást. Eszelősök vagyunk. Nem Allah és Jehova és az Atyaisten meg a többi birkózik a porban halálig, hanem mi öljük egy­mást, visszaélve az Ő nevével. Idén betiltanám a karácsonyt. Olyan amorális lett szememben az összkép, az érdekek viselke­dése és vetélkedése, Olyan alat­tomos és erőszakos a visszaélés az erővel, a pénzzel, a befolyás­sal, oly átlátszóak a hazudozá- sok, oly ellenszenves a fölényes­kedés, a pimaszság és durvaság keverése az ájtatossággal, a szemtelenségé a szenteskedés­sel, hogy az ember legföljebb otthon, szigorúan négy fal kö­zött nem restelli elénekelni a mennyből az angyalt. És azt is csak halkan. Mindig voltak idők, amikor a gonosz buzgón templomba járt, és a jót kiközösítették, mert va­sárnap is fát vágott, mosott, ro­botolt. Félek, Jézuska hajléktalan lenne. S ha felnőne, újra eret­nek lenne. Magányos eretnek. S messziről, összehúzott szemmel nézné, hogy mit mívelünk az Ő nevében. Nem iratkozna be egyetlen pártba sem, nem is sza­vazna sem ide, sem oda. S nem tudom, belátogatna-e a parla­mentbe. Ha igen, biztos nem ülésszak idején. Fogalmam sincs, mit monda­na a munkanélkülieknek, mit a csöveseknek, mit az éhen ha­lóknak. Vannak, akik az ájtatosságot úgy betanulták, mint énekes az operaáriát. Mint egy szerepet. Azt hiszem, őket megveti a jézu- si gondolat. És kedveli azokat, akik cselekedeteikben jók. Féltem Magyarország jövőjét. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ebben önzés működjön, azaz, hogy magam miatt félt­sem. Én semmilyen jövőben nem leszek és nem lehetek már fiatal, egészséges, jómódú - ahogy nem lehetek magas vagy szőke vagy kék szemű. Csak az országért féltem az országot. Nem látom semmi biztosítékát annak a csekély intézményes jó­ságnak és igazságnak sem, amennyit egy tisztességes állam nyújthatna a jóságra, igazságra rászorulóknak. Egyre heveseb­ben és elviselhetetlenebből her- seg fülemben a harapások her- segése, a hatalmi zabálás. Mondom: olykor be kellene tiltani a karácsonyt, mert nem vagyunk méltók hozzá. a i 4 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents