Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-24 / 352. szám

1999. december 24., péntek Háttér - Riport Rendszer váltás Pécsett és Baranyában i988-90 fi ................ he tedik oldal 59. rész 1990: újságírók kontra politikusok 1990 tavaszán lezajlanak az első szabad parlamenti majd őszén az ön- kormányzati választások. Az országos és a regionális teijesztésű poli­tikai lapokat privatizálják, új, magánkézben lévő újságok indulnak és szűnnek meg. Érdemes itt elidőzni egy kicsit, mert a sajtó - mely, mint az előző részben bemutattuk, az ország lakossága megítélése szerint, a bizalmi rangsor élén áll - a hatalomra kerülő koalíció szemében a fe­kete bárány szerepét játssza el. A kérdés, hogy miért? Az eddig ismert válaszok ritkán indulnak ki az újságírók szemszögéből, elemezve a mé­diaháború kialakulásának okait. Kíséreljük most meg ezt. A Magyar Hírlap 1989-es, Maxwell általi kivásárlása után a Népszabad­ság augusztustól a német Bertells- mann-csoport, míg a vidéki lapok közül hét az Axel Springer Kiadó budapesti kft.-je részbeni tulajdoná­ba kerül. A Magyar Nemzet tárgya­lásokba kezd külföldi befektetők­kel, sikerül is megegyeznie a svéd, li­berális Dagens Nyheter kiadójával, a szerződés aláírása előtt azonban az állami tulajdonos képviselőjének közbelépésére meghiúsul a frigy. A lap később a francia Hersant-cso- port hatókörébe és részbeni tulaj­donába kerül. A Népszava a szak- szervezetek lapja marad, politikai szempontból továbbra is meglehe­tősen jelentéktelen szerepben. Megszületik a bulvárlapok közül a Kurír és a Mai Nap, előbbi radiká­lisan liberális hangvétellel, utóbbi középutas vonalvezetéssel. Mint előző írásunkban bemutat­tuk, 1989 során a nyomtatott sajtó felszabadul a pártirányítás alól, s legfeljebb indirekt politikai nyo­mással kell szembe néznie. Az új­ságírók megmámorosodva vetik be­le magukat az addig soha nem ta­pasztalt szabadságba, s ezért szuve­renitásuk esetleges megsértésének legapróbb (akár vélt) jelét is orszá­gos üggyé dagasztják. Visszautalva az előző fejezetben idézett Gallup- jelentésre, mely a sajtó ez időbeni, és se előtte, se azóta nem mért, egyedülállóan magas társadalmi el­fogadottságáról szól, érdemes leír­nunk: aki ebben az időszakban há­borúba keveredett az újságírókkal, az értelemszerűen nem csak a saját függetlenségüket féltő szerkesztő­ket, hanem a közvéleményt is (mely a sajtóban bízott legjobban az intézmények közül) kihívta ma­ga ellen. Vélhetőleg ezzel magyarázható az újságirók, szerkesztők politiku­sokkal szembeni merevsége is. 1990-ben az általános újságírói alapállás ugyanis az: ha az egypárt ellen fel mertünk lépni (Pokol Béla a következőket írja az A magyar parlamentarizmus c. kötetében: „... hadd állítsuk azt, hogy az akkori Magyar Nemzet, a Heti Világgazda­ság és a 168 óra rádióműsor kb. nyolc-kilenc újságírója kauzálisán erősebben hatott az átalakulásra, mint az összes ellenzéki szervezet együttvéve. "), nos, akkor fel merünk lépni az új pártok ellen is. Emellett - elsősorban a fogalom akkor még tisztázatlan magyarországi volta miatt - a sajtó képviselőinek több­sége minden, a sajtót illető kritikát a sajtószabadság megsértésének vélt, s ez ellen fellépve az egyik leg­lényegesebb szabadságjog védelme­zőjének helyzetébe élte bele magát. Állítható, hogy elsősorban ebből adódott az a hallatlan szakmai szo­lidaritás, melyet a következő évek során a magyar sajtó „ellenfelei­nek” nem egy­szer volt alkal­muk megtapasz­talniuk. Ennek fényé­ben talán job­ban érthető, mi­ért okozott akko­ra felzúdulást Csurka István (képünkön) már 1989 végén, amikor a sajtó „mani­pulációit” tette szóvá. Elsőként a Magyar Nemzet hívta fel a figyel­met Csurk'a álláspontjára, ő pedig a Magyar Fórumban - beleszőve vá­laszába a tévé fölé éppen akkor ki­nevezett felügyelőbizottsággal kap­csolatos sajtótámadásokat és Fidesz-SZDSZ-FKgP-állásfogla- lást is - 1989. december 12-én a kö­vetkezőképpen reagált: „... az az igazság, hogy (...) a sajtó- szabadság SZDSZ-bajnokainak csu­pán az a bajuk a hirtelen megalakult bizottsággal, hogy az ö embereik fölé nevezték ki. Már le is mondott az egyik, a Nagyvezír. Még nem az iga­zi. De itt most nem ez a fontos, ha­nem az, hogy milyen ez a szabad saj­tó. Él-e valóban a szabadságával vagy folytat valamit - talán maga sem tudja mit amit nem volna sza­bad folytatnia. Most a sajtó azért hi­szi és mondja szabadnak és pártat­lannak magát, mert egyes képviselői már nincsenek az MSZ(M)P szolgá­latára kényszerítve. De ez még nem a szabadság és nem a megtisztulás. Tagadhatatlan tény, hogy a sajtó most is szolgál: a baj csak az, hogy nem mondja meg, hogy kit és mit. Nem az a baj tehát, hogy nem az MDF-et, vagy hogy az SZDSZ-t - ha­nem hogy nem mondja meg. Mert ír­ni sok mindent lehet, és sokfélekép­pen lehet, de az igazságot egyszer csak ki kell mondani. Jelen esetben pedig az a meztelen igazság, hogy az SZDSZ-Fidesz sajtóértekezleten a MÚOSZ-nak és a Nyilvánosság Klubnak ahhoz a nyilatkozatához csatlakoztak pártok - tetszik érteni PARTOK (eszdéesz, fldesz, kisgaz­dák) - amelyik elítél egy többpárti bizottságot, amelyet a tévé urai fölé neveztek ki, A tévé urai viszont mind a régi sajtóirányítás bajnokai, az Aczél György-korszak reprezentán­sai, akiknek oroszlánrészük van ab­ban, hogy az ország ide jutott." Visszatérve kiindulópontunk­hoz: a politikai erők fő céljuknak, mint a tévé-kuratórium esetéből is látható, a közszolgálati rádió és te­levízió feletti befolyás megszerzését tekintik. Az Aczél Endre Híradó-fő­szerkesztő 1990-es menesztésével kipattant botrány nagyban hozzájá­rul Pozsgay Imre tekintélyvesztésé­hez (az államminiszter le is mond a rádió és a televízió felügyeletéről), de ahhoz is, hogy az Aczél Endre helyébe lépő Pálfy G. Istvánra és a mellé állókra már ekkor rávetüljön a gyanú: politikai megbízatást telje­sítenek. Pálfy G.-nek és csapatának gya­korlatilag már ekkor megkezdődik a kiközösítése a magyar sajtóban, ami később a MÚOSZ-ból való ki­lépésükig és a Magyar Újságírók Közössége megalakításáig vezet. Önmagában nem is ez a tény a fon­tos, hanem ennek vonzata. Korábban említést tettünk a Gal- lup-felmérésről, s ennek az újság­írók alapállására gyakorolt hatásá­ról. Mivel a sajtószabadság kérdése ezekre a hónapokra az újságírók nagy részében már a hatalomra esé­lyes politikai erőktől való távolság- tartást is magával hozta, Pálfy G. Istvánék feladatvállalása ezen atti­tűd megkérdőjelezését vetette fel. Utólag már rekonstruálható, hogy az újságírók táborán belül nem két (azaz a Pálfy G. nevével fémjelez­hető „konzervatív” csapat és az e körön kívül állók), hanem három jelentős csoport volt. Pálfy G. Istvánék, illetve kérlel­hetetlen ellenfeleik és a „maradék”, mely a MÚOSZ-ban hatalmas többséget képviselt, s leginkább MSZP-szimpatizánsokból állt - de ez akkoriban még a MÚOSZ-on be­lül lévők számára sem látszott tisz­tán. (A Népszabadság 1993. január 23-i száma idézi Vásárhelyi Mária korabeli felmérését, mely szerint a MÚOSZ-tagok közül mindössze 2 százalék számára számított az MSZP a legellenszenvesebb párt­nak.) A kérdés az újságíró-társadal­mon belül azonban a rendszervál­tás idején úgy vetődött fel, hogy van egyrészt a politikai erőktől függet­len újságíró-szövetségi tagság („a fe­nyegetett oldal”), másrészt a közös­ségből kilépő, a szolidaritást felrú­gó Pálfy G.-féle csapat, mely ezért minden ellenszenvet megérdemel. Az új híradósoknak a közvéle­mény előtti perifériára szorítása már ekkor megkezdődött. A leg­jobb eszköznek erre múltbeli tevé­kenységük feltárása bizonyult, pél­dául Sugár Andrásnak a Brezsnyev- temetésen nyújtott teljesítménye stb. (Lásd a Beszélő 1990. őszi so­rozatát „Gerenda a te szemedben” címmel - a „kormánypárti sajtó” egyes képviselőinek múltbeli meg­nyilatkozásairól.) Miután világossá váltak a front­vonalak, már nem volt kérdés, hogy a MÚOSZ-on belüli csendes (de napi munkájában politikai prefe­renciáit feltehetően tudattalanul is előnyben részesítő) többség kik mellé áll. Miután Pálfyéktól rövid időn be­lül elfordult a közvélemény, s hitel­telenné váltak, óhatatlanul hitelte­lenné váltak az általuk mondottak és az általuk előnyben részesített politikai erők, azaz a kormánykoalí­ció is. Az, hogy oly rövid időn belül elhasználódott az első Antall-kor- mány (lásd: kudarc az önkormány­zati választásokon, majd az 1990 októberi taxisblokád) szintén e fo­lyamat eredményeként (is) magya­rázható. A választási év, mint említettük, a tévé-kuratórium körüli botrány­nyal kezdődik, s rövid időn belül egy egészen más, sokkal szomo­rúbb és fájdalmasabb témával foly­tatódik. Nevezetesen azzal a vitá­val, mely az MDF egyes tagjainak kellően félreérthető (vagy félreért­hetetlen?) megnyilvánulásai miatt indult, s melynek eredményekép­pen a Demokrata Fórum egyes (fő­ként liberális) értelmiségi körökben antiszemitává minősíttetett. A népi-urbánus vita (lásd keretes írásunkat) a '80-as évek második fe­létől sajnálatos módon újra a hazai közgondolkodás része lett, s 1989- től az MDF és az SZDSZ közötti, erőszakkal felrajzolt, de átléphetet- lennek tűnő választóvonallá vált. Az alaphangot 1990. január 14- i, a rádió Vasár­napi Újság című műsorában el­hangzott jegyze­tében Csurka István, az MDF elnökségi tagja adja meg. „El­múlt az ősziró­zsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-flúk (...) egy törpe ki­sebbség el tudja fogadtatni az egész társada­lommal, hogy minden ami az ő körén kívülről jön, elvetendő’’ - idézi másnap a Népszabadság, majd kommentárjában el is ítéli Csurkát. Csakúgy, mint a Magyar Hírlap, mely összefoglalójában az „újságírók-SZDSZ-zsidók” hamis logikai hármasra szűkíti a csurkai gondolatok lényegét, kiemelve tőle az „amíg ami népi, az eleve gyanús" meghatározást. Január 18-án ugyanez a lap Fehér Klára levelét közli, aki az írószövetséget a Csurkától való elhatárolódásra szó­lítja fel: „dermedten hallgattam Csurka István jegyzetét, az írás olyan gyűlölködő, részben nyílt faji uszítás volt, amihez foghatót a nyilas éra bu­kása óta - szerencsére - keveset hal­lottam. ’•’ Csurka István a Magyar Nemzet január 20-i számában válaszol a jegyzetét ért bírálatokra és a Ma­gyar Zsidó Kulturális Egyesület kérdéseire. írásában leszögezi: tá­vol áll tőle az antiszemitizmus, s el­ítéli azt - ettől kezdve azonban a té­ma állandó védekezésre kényszeríti a Demokrata Fórum vezetését is, hiszen Csurka az alapító atyák egyi­ke, s a párt lapjának vezetője is egy­ben. A pozíciók átdefiniálása egész éven át folytatódik, a vita tárgya szakadékot jelöl a magyar szellemi (majd politikai) élet két fő csopor­tosulása között, s előbb-utóbb, ha akarja, ha nem, mindenkinek állást kell foglalnia. Ágh Attila ennek kapcsán írja: „...a magyar társadalom eltorzult fej­lődésében ott rejlik az antiszemitiz­mus veszélye, és ennek az eltorzult fejlődésnek a leküzdésében az egyik döntő áttörési pont az antiszemitiz­mus végleges megszüntetése a ma­gyar politikai kultúrában. (...) Köz­hely talán, de mégis kikeli mondani, hogy az SZDSZ is lehet és kell, hogy kritika tárgyává váljék a közvéle­ményben, mint mindenki más. Tra­gikus lenne az is a magyar politikai kultúra jövője szempontjából, ha mindenkit, aki az SZDSZ-t bírálja, eleve antiszemitának minősítenének. Nem szorul' külön magyarázatra, hogy ez az erkölcsi terror milyen fel­fokozott formáját jelentené, s ha csak nagy néha bukkanna is fel ez a jelen­ség, akkor is tiltakozni kellene elle­ne, ugyancsak az új magyar demok­rácia nevében. Felesleges szószaporí­tás volna arról értekezni, hogy az SZDSZ vagy egyéb pártok bármi­lyen címkézése milyen káros és félre­vezető, s így már eleve az is, hogy egy­általán felmerülhet „zsidó pártként" való minősítése. De azok a tények sem kerülhetők meg, hogy az SZDSZ számottevő mértékben ural­ja a médiát, és elég vehemensen szo­kott visszautasítani minden kritikát. Az SZDSZ befolyását a médiára a sajtó képviselői tagadják a legin­kább..." (Magyar Nemzet 1990. febr. 5. 4. oldal. Ágh Attila: Hová álljanak a belgák?) Immár az MDF radikálisai is a kommunistázással operálnak, a vá­lasztások idején jelenik meg a Ma­gyar Fórumban az SZDSZ vezetői­nek felmenőivel foglalkozó írás, az „Apák és fiúk” (1990. március 31. 3. oldal.). E kontextusban - csak­úgy, mint a Magyar Fórum akkori és mai számos cikkében - a szabad demokraták egy elit vezette radiká­lis élcsapat, amelynek nem érdeke Magyarország felemelkedése. Az SZDSZ a csurkai minősítés szerint a kommunisták átváltozása, liberá­lis mezbe bújtatása, az újabb dikta­túra megteremtése érdekében. A Demokrata Fórum azonban nem ezzel nyer, hanem a Francia- országból importált „nyugodt erő” jelszavával, mely egy politikai for­máció sikeres önmeghatározásá­nak kitűnő példájává lesz az újkori hazai politikai marketing történeté­ben. Igaz, abban is ludas, hogy a ké­sőbbiekben, a párt belső harcai ide­jén, az MDF - e szlogennek is kö­szönhetően - önmaga karikatúrájá­vá vált. Pauska Zsolt Népiek és urbánusok A népiek, velük szemben pedig az urbánusok csoportosulása a '30- as évek óta végig jelen volt a magyar eszmetörténetben - hol nyíl­tan, hol a mélyrétegekben két táborra osztva az értelmiséget. A szembenállás oka két különböző stratégia. Leegyszerűsítve: a népi­ek a magyar sajátosságok figyelembevételével, a nemzeti tudat és önérzet kérdéseinek előtérbe helyezésével, a parasztság felemelésé­vel (központi kérdés a földreform), s az így megteremtett új nem­zeti polgárság primátusával kívánták'elérni az ország Nyugathoz történő felzárkózását. Ezzel szemben az urbánusok nem láttak re­ális lehetőséget a magyar sajátosságok érvényesíthetőségére (ellen­feleik szerint nem is kívánták azt, mivel a húszas évek antiszemita hulláma mély nyomokat hagyott bennük - az urbánus írói csoport több tagja ugyanis zsidó származású volt), s stratégiájukat az euró­pai trendekhez igazították. Önmagukat úgy jellemezték, hogy - el­lentétben a népiekkel - ők képviselik a városi életformát, a nyugat­európai szellemi tájékozódást - amivel természetesen az ellenkező oldalon állók soha nem értettek egyet. hetedik oldal hétfőn Riport Nulladik típusú találkozás. Egy EU-diplomata meséli a tör­ténetet: biztatta az egyik mi­niszterünket, készítsenek már el egy pályázatot, mert egy- milliárd forinthoz juthatnak a közösség kasszájából. A válasz meghökkentette a diplomatát: minek bíbelődnénk pályázat­tal? Ha egymilliárdra van szük­ségem, átszólók a pénzügymi­nisztériumba. Portré Konkoly-Thege György, aki egy szép napon otthagyta a kül- keres pályát, mert szabadabb életre vágyott. Azóta hatvan or­szágot járt be és fotózott végig. Portré A Balaton első polgára A civil szervezetek által kezdeményezett „Balaton első polgára” ki­tüntető szalagot és oklevelet elsőként ő kapta meg. Az adományo­zóknak nem okozhatott nagy fejtörést a döntés: 1995-től a Balato­ni Szövetség elnöke, újabban a Balatoni Fejlesztési Tanács általá­nos alelnöke is.- Van családi hagyománya an­nak, hogy jogász lett?- Volt egy jogász unokabá­tyám, de egyébként a család fel­menői vendéglátósok, kocsmá- rosok dédapáig visszamenőleg. A jogászi pályának igazán csak az egyetemen lettem elkötele­zett híve.- A politikai szerep pályamó­dosítás is egyben?- Ez egy folyamat. 1990-ben még szinte csak „kedvtelés” gyanánt indultam az önkor­mányzati választásokon. Ami­kor tavaly újraválasztottak pol­gármesternek, már úgy döntöt­tem: a közélettel kívánok még komolyabban foglalkozni, ha a választói bizalom ezt megengedi. Egyébként az összes jelenlegi funkcióim közül a legfontosabb­nak a siófoki polgármestersé­get tartom.- Es a balatoni tisztségek?- A Balatoni Fejlesztési Ta­nács általános alelnöki tisztsé­ge azért érdekes számomra, mert a tanács a parlamenti és az önkormányzati választás kö­zött szétesett, a tisztségviselői­nek megbízatását nem újították meg. A Balatoni Szövetség szer­vezte meg újra a tanács műkö­dését. A Balaton persze nem Dr. Balázs Árpád 1958-ban Aparhanton született. 1982-ben végzett a JPTE jogi karán. Siófokon kezdte bíróként, majd 1986-tól 1992-ig a Siótour jogi osztályvezetője volt, utána ügyvédként dolgozott 1994-ig. Azóta polgármester Siófokon. Felesége ügyvéd. Nagyobbik gyermekük maholnap 18 éves, a pici húsz hónapos. egy területi, hanem egy funkcio­nális régió: három megye és há­rom régió programjait hajtjuk végre a Balaton érdekében.- Hogyan lett Tolna megyei születésűként balatoni polgár, sőt első?- Tíztől 16 éves koromig csa­ládunk kétlaki volt Siófok és Aparhant között, aztán meg­szakadt a tolnai kapcsolat. Gyermekkoromtól kötődöm a Balatonhoz. 1994-ben kezdtem el mondogatni: kellene egy olyan fogalmat bevezetni, hogy „balatoni pol­gár”. Nem kitün­tetésre gondol- mmmnmmn tam hanem ar­ra, hogy a közös identitással bí­ró embereknek legyen közös megnevezése. Azért örülök a kitüntetésnek, mert legalább már létezik olyan okirat, amely ezt a fogalmat hangsúlyozza.- Van-e igazi balatoni hobbija?- Vitorlázom, van hajóm is, ám a Balaton komplex valami, nemcsak víz, és én minden vo­natkozásával együtt szeretem. Egyébként pedig megszállottan kertészkedek. Ez a kötődésem talán a városon is meglátszik. Dunai Imre *> S 4 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents