Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-21 / 349. szám

1999. december 21., kedd Háttér - Riport Rendszerváltás Pécsett és Baranyában 1988-90 58. rész A bizalmi rangsor élén: a sajtó A fordulat évét jelenti 1989 - minden, számunkra fontos szempont­ból. A politikai erőtér az év végére ugyanúgy gyökeresen átalakul, mint a nyelvpolitika terepe. A sajtó immár valóban szabaddá lesz, s egyben az intézményrendszer meghatározó elemévé válik. Újságírók és médiakutatók többsége szerint előtte sem volt és azóta sincs olyan mérvű sajtószabadság, mint amilyen ’89-ben megadatott. A UPI hírügynökséget idézi a Magyar Nemzet, amikor a Gal­lup kelet-európai felméréséről ír: „...Kevesebb, mint a megkérde­zettek egyötöde válaszolt úgy, hogy a szocializmusnak van jövő­je. Figyelemre méltó, hogy a bi­zalmi rangsor élén a sajtó áll 72 százalékkal. Az egyházakban 67 százalék bízik, 62 százalék a kor­mányban, 56 pedig a hadsereg­ben. Bizalmát fejezte ki a parla­ment iránt 53 százalék (...) Érde­kes, hogy az MSZMP és az új pártok egyforma helyezést értek el: 36 százalékot gyűjtöttek.” A politikai­lag fontos napi­lapok közé be­lép a Magyar Hírlap, míg a Magyar Nem­zet és a Nép- szabadság - vi­szonyítási pont­ként - őrzi ve­zető pozícióját. A nyelvpolitikai küzdelemben figyelemre méltó még a Heti Világgazdaság teljesít­ménye, s a tél elején megjelennek a két vezető ellenzéki párt heti­lapjai is, a Magyar Fórum, illetve a legálissá váló Beszélő. Utóbbi kettő közül igazából csak a Ma­gyar Fórum válik jelentőssé. Egy­részt mert az MDF hatalomra ju­tása után sem talál jó ideig olyan budapesti lapot, melynek szer­kesztősége egyértelműen szimpá­tiát táplálna a párt iránt, s így a Magyar Fórumból tájékozódik mindenki, aki figyelemmel van az MDF ideológiai és belső moz­gásaira. Másrészt pedig, mert a szabad demokraták számára a budapesti lapok megfelelő terep­nek bizonyulnak, így a Beszélő, legálissá válása után, elveszíti je­lentőségét. Olyannyira, hogy rö­vid idő után az SZDSZ vezető személyiségei stratégiai kérdé­sekben kifejtett nézeteiket sem saját lapjuk főszerkesztőjének, hanem a Magyar Hírlapnak, a Népszabadságnak vagy a HVG- nek adják át. Pártoktól független napilap­ként megalakul az év közepén a Mai Nap és a szekszárdi, Bába Iván által szerkesztett és orszá­gos terjesztésű Dátum. A hetila­pok piacán megjelenik 1989 má­sodik felében a rendkívül hallga­tott rádióműsor anyagait másod­közlő 168 óra, a nyugat-magyar­országi Tér-Kép, a Hócipő, majd a pécsi Helyzet és a Fidesz-lap- ként induló Magyar Narancs. Az év első háromnegyede a Magyar Nemzet (majd később már bizonyos mértékben a Nép- szabadság) által támogatott Pozsgayé, Grósz fokozatosan háttérbe szorul, csakúgy, mint Berecz János. Németh Miklós (első képünkön) pedig, önállósít­va magát és kormányát, egyre na­gyobb szimpátiát élvez. A Né- meth-kormány szócsöve a Ma­gyar Hírlap, majd már erre sem tart igényt. Megvalósitva az első sajtóprivatizációt, október végén váratlan gyorsasággal átadja a lap 40 százalékos tulajdonrészét a Robert Maxwell által kézben tar­tott brit Mirror-csoportnak. A Népszabadság az MSZMP megszűnésével és az MSZP meg­alakulásával október 8-án „szoci­alista lappá” minősíttetik, míg a Magyar Nemzet a HNF orgánu­ma marad (az év vége felé egyre távolodva Pozsgaytól). Júliusban megkezdődik a vita: kié legyen a vidéki sajtó? (lásd: Magyar Nem­zet, 1989. július 26. 3. oldal). Az újságírók közgyűlésének napján, január 28-án robban a bomba: Pozsgay Imre állammi­niszter bejelenti, hogy az MSZMP KB történelmi albftótt- sága a Jelenlegi kutatások alap­ján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt: egy oligarchikus és a nemzetet is megalázó ural­mi forma elleni felkelésnek”. A bejelentés mind hazai, mind nemzet­közi szinten óriási visszhan­got váltott ki, s bár később a Központi Bizottság kompromisszumos álláspontra helyezkedve az „ellenforradalom­ba torkolló népfelkelés” meghatá­rozást fogadta el, ennek már ke­vés jelentősége volt. Fordulóponthoz érkeztünk, hi­szen Pozsgay bejelentése az egész politikai rendszer legitimi­tását, s természetesen ezzel a ha­talmon lévők pozíciójának jog­alapját is megkérdőjelezte. Mivel a Kádár-korszak az „ellenforra­dalmi, restaurációs erők” leveré­sének szükségességéből eredez­tette hatalomra kerülése jogossá­gát, 1956 egyetlen szóval történő átértékelése az egész politikai szisztémát zárójelbe tette - s ez­zel az elmúlt negyven évet is. Az év Pozsgay Imre diadalme­netének ígérkezett, s hogy még­sem lett azzá, vagyis, hogy nem választották köztársasági elnök­ké, ami egyébként a közvéle­mény-kutatási adatok szerint (lásd: HVG 1989. január 27. 53. oldal) bizonyosan bekövetkezett volna, az az SZDSZ nyáron kez­dődő politikai vágtájának az eredménye volt. Jogilag ugyan a „négy igenes” népszavazás tette fel az i-re a pontot, a nyelvpolitikai előkészítés, a tömegek sajtó­beli befolyáso­lása azonban jóval korábban megkezdődött. Az év második felét már vá­lasztási kampányként kezelő el­lenzék radikális része nem tért napirendre afelett, hogy az MSZMP (MSZP) adja a köztár­sasági elnököt, s ennek megaka­dályozására egy módot látott: a népszerű MSZMP-s „reforme­rek” illetve a népszerűtlen „kövü­letek” ellentétpár feloldását, a két erő egybemosását, egy kalap alá vételét. A sikeres sajtókampány nemcsak Pozsgay lába alól húzta ki a talajt, de a szocialisták vá­lasztási szereplését isdeterminál- ta. (A HVG augusztus 26-i szá­mának 56. oldalán nyilatkozó Orbán Viktor a demokratizálódá­si folyamatra a legveszélyesebb­nek az MSZMP-t tartja, mond­ván: „...mert eltűri, hogy tagjai közt egyszerre legyenek ott a reformkommunisták és az 50-es évek pufajkásai." Érdemes megje­gyezni a dátumot, mert a „pufaj- kás” kifejezés a '94-es választások előtt újra megjelenik.) Az ellenzék küzdelme ettől kezdve, mint a társadalom küz­delme mutattatott be a nyilvános­ság előtt. Az eredmény: ha csu­pán hatezer szavazatkülönbség­gel is, de a szavazók úgy döntöt­tek, a parlament megválasztása után válasszunk csak köztársasá­gi elnököt. Az év második felében az El­lenzéki Kerékasztalba tömörült szervezetek megkezdték egymás­sal szembeni, poziciófoglaló saj­tóbeli akcióikat is, ami a minősí­tésekben, a másik védekező hely­zetbe kényszerítésében öltött for­mát. Az MSZMP felett bevégzett győzelem után a volt állampárt­tól való minél erőteljesebb elha­tárolódás lett a viszonyítási pont. Az antikommunista retorika első nagy hulláma következik, egymást „kommunistázzák” a pártok. Elsősorban az MDF-nek kell védekeznie a „nem igazi el­lenzéki szervezet” vádja ellen, s a népszavazás körüli megosztott­ság kapcsán olyannyira élessé válik a helyzet, hogy az október­ben elnökké választott Antall Jó­zsefnek (második képünkön) az MDF országos gyűlésén dekla­rálnia kell, elutasítja „azokat a vádaskodásokat, miszerint az MDF opportunisták és kollabo- ránsok gyülekezete lenne.” (Ma­gyar Nemzet, 1989. október 23. 3. oldal.) Az SZDSZ-t a később az MDF támogatásával jelöltként induló, népszerűsége csúcsán lé­vő Király Zoltán (harmadik ké­pünkön) minősíti az „Én nem pártutasításra vagyok ellenzéki" című, a népszavazás ötlete miatt a szabaddemokratákat elítélő Magyar Nemzetben megjelent nyilatkozatában (okt. 19.): „Én ugyan igyekszem különválasztani az SZDSZ elvakult szélsőségeseit a tisztességes magtól, de ezek után azt kell mondanom, hogy az isten mentsen meg bennünket attól, hogy ők jussanak hatalomra. Ha ez bekövetkezik, akkor proletárdik­tatúra helyett egy másik diktatúrá­ba esik az ország. ” 1989-ben eldőlt: szabad az út a rendszerváltozás előtt. A kö­vetkező évben a parlamentbe ju­tó erők már megmutathatták magukat, s az év közepén meg­kezdődött a választási harc. A fentiekben ösz- szefoglalt főbb politikai és a sajtóban meg- j e 1 e n i t e 11 nyelvpolitikai folyamatok bi- zo nyí tj ák, hogy igazán je­lentős áttörés a politikai harcokban akkor me­het végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai alól a ta­lajt, és ezek helyett sikeresen tudnak elterjeszteni új kifejezé­seket, disztinkciókat. Jó néhány kutató szerint a konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. Pauska Zsolt hetedik oldal ^Jegyzet— Hangok versenye Hangverseny volt hirdet­ve a POTE-aulába. Schiff András, a világ egyik leg­nevesebb pianistája tette tiszteletét Pécsett, e kul­túrájáról messze földön hírlő délszaki városban. A Mester meg is tett mindent, hogy jó szokása szerint elkáp­ráztassa közönségét hallatla­nul (ez jó jelző egy koncertet il­letően!) finom játékával, azon­ban honnan gondolhatta vol­na, hogy a zongorájából elő­csalogatott dallamoknak más hangokkal is versenyre kell kel­niük. A Pécsi Orvostudományi Egyetem, mint tudnivaló, egy óriási, működő, dolgozó intéz­mény. Péntek este fél nyolckor is. Az, hogy az aulában valami­féle muzsikálás zajlik, a jelek szerint az objektív körülmé­nyeket egy csöppet sem befo­lyásolja. Azt, hogy a pécsi lakosság legköhögősebb egyedei mind zenerajongók, nem először ál­lapíthatják meg a magukat pöf- feszkedően a nem-köhögősek kasztjába soroló jelenlévők. Végül is, értékelendő volt an­nak a köhögőnek a gesztusa, aki távozott a teremből, hogy aztán a remek visszhangot biz­tositó előtérben olyan köhögő-koncertet ren­dezzen, hogy Beethoven legyen a talpán, aki azt nem hallotta meg. Schiff András hunyt szemmel kergette a bil­lentyűket, ám valahol csapó­dott az ajtó, a Pathológiai Inté­zetnél csöngettek (még mond­ja valaki, hogy a kórbonctanon hulla csönd van!). A művész szerény meghajlás után ismét lecsapott a fekete-fehér pálci­kákra, mikoron angol évfolya­mosok gajdoltak a termet levá­lasztó függöny mögött, majd valaki végigcsoszogott a karza­ton. A szünet után, fél tíz körül újabb ajtók nyikordultak, ká­szálódtak hazafelé az elmé­lyült tudósok, Janacek szoná­tája alatt koppanások hallat­szottak, le-lepottyant egy kulcscsomó, esernyő, megesik a legjobb családban is. Schiff csak játszott, áradt, és adott még három ráadást. Örültem, hogy jelen volt a kulturális ügyekért felelős al­polgármester is. Ezek után nem hiszem, hogy egy rendes koncertterem szükségességét bizonygatni kellene. Méhes Károly Izvinyítye Akárhogy is számolom, már csupán négy napja van a szombathelyi pol­gármesternek arra, hogy beváltsa azon ígéretét, mi­szerint karácsonyra a vá­ros polgárainak asztalára teszi le - mintegy ajándékként - a nyelvvizsga-bizonyítványát. Négy nap nem túlságosan hosszú idő, úgyhogy igencsak igyekeznie kell Szabó Gábor­nak, ha nem akar szégyent val­lani. Sok esélyt ugyan nem lá­tok a dologra, bár ebben a négy napban még egyszer, alaposan át lehet kutatni az egész lakást, és arra is mutatkozik némi ha- lovány esély, hogy a karácsonyi nagytakarítás közepibe’ buk­kan rá a papírra, ha ez a bizo­nyítvány létezik egyáltalán. Utóbbi esetben akár az is le­het, hogy végre vesz egyet. Ugyan nem tudom pontosan, mibe kerül manapság a fekete­piacon egy orosz nyelvvizsga­papír, de azt gyanítom, abból a bruttó 730 ezer forintból, amit múlt héten szavaztatott meg magának a városvezető, csak- csak telik rá. 'Szabó Gábor jól megszolgált prémiumának bi­zonyára örülnek a szom­bathelyiek, mert hát ki nem örülne ugye, ha ar­ról van szó, hogy ajándé­kot kap, pláne magától a polgármestertől. Egyet­len ajándék se nincsen ingyen, ezt jól tudják a szom­bathelyiek, akik ilyenkor de­cemberben, jutalomosztás ide­jén arról is szívesen megfeled­keznek, gondolom, hogy szere­tett városuk nincs éppen rózsás anyagi helyzetben. A szomorú tényről egyébként maga a pol­gármester tájékoztatta őket egy, a helyi napilapban feladott fizetett hirdetésben, amelyben ugyan a megoldásra vonatkozó­lag semmi konkrétumot nem olvashattak a polgárok, azt azonban megtudhatták, hogy a városvezetés elszánt, és a meg- szoritó intézkedésektől sem ri­ad vissza. Még véletlenül sem szeret­nék a demagógia mezsgyéjére tévedni, de ilyen körülmények között a városvezetőnek nem prémiumot illene kérnie, ha­nem leginkább csak bocsána­tot. Mondjuk oroszul. Lendvai Dávid ^hetgd^oldd holnap Riport A kultuszminiszter ismét ie- lép. Nincsen szerencséjük a Pécs­hez kötődő kultuszminiszterek­nek. Andrásfalvy Bertalan után most Hámori József is idő előtt adja át a miniszteri bársonyszé­ket, s vonul vissza az egyetemi ka­tedrára. Igaz, a rendszerváltás óta még egyetlen elődjének sem sikerült kitöltenie egy kormány­zati ciklust. Portré Ember István orvospro­fesszor. ízig-vérig debreceni, akit Nápoly (is) nevelt, majd az - úgymond - mediterrán Pécset választotta. A Humán Közegész­ségtani Intézet óráit a hallgatók egyszerűen csak „Embertannak” hívják. Portré A Pécs-Svájc-Chicago háromszög Azon ritka emberek közé tartozik, akit nem részegített meg a si­ker. Pedig karmesterként az elmúlt tizenöt esztendőben első díjnál rosszabb eredményt nem ért el Európa legrangosabb versenyein. Tanítványai és zenekarának tagjai a legnagyobb elismerés hangján beszélnek róla.- Idén tavasszal sikerült megis­merni a versenyszféra másik ol­dalát is egy kicsit.- Riva del Gardában vehet­tem részt a világ legjobb szak­embereinek társaságában an­nak a versenynek a zsűrijében, amelyik néhány éve épp ne­künk Ítélte oda a nagydijat.- Ez a feladat, gondolom, ke­vesebb feszültséggel járt.- Igen, de nagy koncentráci­ót igényelt. Ugyanakkor hihe­tetlen élményt jelentett, hiszen a kiváló amerikai, japán, hol­land muzsikusokkal barátságot is kötöttem.- Idén is indult a zenekar verse­nyen?- Nyáron Va­lenciából hoztuk el az első díjat.- Ez már tör­vényszerűnek tűnik.- Nem az, de óriási a kocká­zat. Nagyon nagy a zenekarunk iránti megbecsülés, elvárják, hogy a lehető legjobban játsz- szunk, és ennek meg kell felelni.- Immár sokéves hagyomány a decemberi, baráti kör által szervezett koncert Pécsett.- Néhány napja történt meg, a POTE aulája zsúfolásig meg­telt, hatalmas siker volt. A Ma­Neumayer Károly 1954-ben született Pécsett. 1977-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola trombita-kamaraművész tanári szakán, majd 1998-ban fúvószenekari karnagyi diplomát szerzett. A pécsi főiskola rézfúvós tanszékének vezetője. Számos európai verseny győztese. Nős, három gyermeke van. gyár Rádió felvette az egészet, a Bartókon majd hallható lesz.- Beindult a főiskolán a fúvós karmesterképzés.- Igen, ősszel kezdtünk, és nagyon szeretjük csinálni. A fő­iskolán egyébként januártól ko­moly változások lesznek, hiszen az egyetem művészeti kara alá tartozó intézet leszünk. Vannak terveink, februárban létreho­zunk ott egy szimfonik band-et, mmmmmmmm amely egy svájci­magyar program keretében hol itt­hon, hol Svájc­ban ad majd kon­certeket húsz svájci zenész részvételével.- Mik a távolabbi tervek?- Nagyon izgat a szimfoni­kus zenekar. Ha lehetőséget kapnék azon a területen, nem utasítanám vissza. 2000-re egyébként a vasutas zenekar­nak nincsenek versenytervei, de elképzelhető, hogy Chicagó­ba kiutazhat az együttes, amennyiben sikerül pályázaton elnyerni a repülőjegyekhez szükséges összeget. Ez még az idén eldől. Óriási lehetőség len­ne számunkra, de az egész ma­gyar fúvószenei kultúra számá­ra is. Cseri László » I >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents