Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-18 / 346. szám
8 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. december 18., szombat Hírcsatorna Kórusok, évtizedek. A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma hét zenei együttesének rádió- és televiziós felvételeiről, kül- és belföldi szerepléseiről jelent meg CD a napokban. A kiadvány 1965-től 1999-ig ad képet az iskola gazdag zenei kultúrájáról, amely Ivasivka Mátyás karnagy több mint négy évtizedes karnagyi és tanári munkásságának is tükre. (m) Pécsi szerző könyve. A Sorsunkban és a Jelenkorban is publikáló pécsi irodalomtörténész, Rajnai László „Vörösmarty Mihály - egy költő világa” című kötete jelent meg a napokban a Vörösmarty Társaság gondozásában. (m) Évzáró a Művészetek Házában. A jövő hét elején lezárul a pécsi Művészetek Háza idei műsora. Ma 19 órától Vári Éva színművész Edith Piaf- estjére kerül sor, hétfőn Andy Rouse énekel, kedden Vedres Csaba zongoraművész új CD-jét mutatják be 19 órától, a házimozi-sorozat 22-én 18 órakor Pavarotti karácsonyi koncertjével zárul. (m) Nyitva szilveszter napján is. A Csorba Győző Megyei Könyvtár december 24-én, 25-én, 26-án zárva lesz, majd 27-étől 30-áig a szokott időben, 8-tól 19 óráig várja látogatóit, sőt december 31-én szombaton, 8-tól 13 óráig fogadja olvasóit. (m) Schiff András Pécsett. Az V. Országos Gitárfesztivál alkalmából Pécsre látogatott és tegnap a POTE aulájában adott koncertet Schiff András zongoraművész. Ma 10 órakor a Művészeti Szakközépiskolában beszélget a diákokkal és a közönséggel. (m) Népművészeti pályázat. A millennium alkalmából pályázatot hirdet a Nemzeti Kulturális örökség Minisztériuma, a Magyar Művelődési Intézet és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége népi kismesterségekből. Érdeklődni a Baranya Megyei Kulturális és Idegenforgalmi Központ címén és 72/311-036-os telefonszámon lehet, az alkotások benyújtásának határideje február 15-20. (m) Hogyan lehet a magyar polgárt becsalogatni a múzeumba? Nem cél a halott kincsek raktározása Míg valamikor egy rendes brigád kötelezően fel tudott mutatni egy éves színházbérletet, s az olvasást, a könyvkölcsönzést akciókkal tették népszerűbbé, múzeumba járni nem volt muszáj. Ma a látogatók száma egyre csökken, s bár a művelt polgár eszményképéhez Nyugaton hozzátartozik a múzeumi tájékozottság, nálunk erre az időre még várni kell. Ha eljön egyáltalán. Az ország vidéki múzeumi hálózata közül a legnagyobbnak is filléres gondokkal kell küszködnie. A Janus Pannonius Múzeum (JPM) is előre menekül, meglévő lehetőségeinek maximális kihasználásával. Az ezredvég azonban nem sok jóval kecsegtet: a régi épületek állaga magától nem javulhat, a költség- vetésből juttatott támogatás mértéke stagnál vagy reálértékben csökken, a fejlesztésekre kevés pénz jut, s a rendszerváltás utáni hajszában a polgárnak se ideje, se kedve nincs épp múzeumba járni. Pécsett ugyan csalogatják, idén a leglátogatottabb időszaki kiállítást a Zsolnay Miklós keleti csempéiből készült válogatás jelentette, s nagy volt az érdeklődés a Habsburg- miniatúrák iránt is. Az előbbit Törökországba is elviszik, ahol már szinte reszketve várják a világszenzációnak mondható anyagot, még ott sincs ugyanis olyan gyűjtemény, amely ennyire gazdagon és ilyen teljes rendben mutatná be a keleti középkori motívumkincset. Izgalmasan alakulhat a miniatúrák sorsa is, az ajándékozásról ugyanis az adományozó és rokonai között vita alakult ki, így egyelőre még az sem biztos, hogy a múzeumé lesz végleg az anyag. Ez a két válogatás ragadta meg a legjobban az osztrákok figyelmét is, amikor Huszár Zoltán múzeumigazgató (képünkön) nemrég a Magyar Ösztöndíj Bizottság pályázatának nyerteseként Grazba látogatott.- A kapcsolatfelvétel, a múzeumok közművelődési hasznosításának megismerése és az egyéni kutatás mellett az úgynevezett tartományi kiállítások szervezését is tanulmányoztam - mondta el. - Itthon a pécsvára- di, a siklósi, a szigetvári várban lenne alkalmas hely hasonlókra. Kint a tartományok 40-60 millió schillinget fektetnek be a közönségcsalogató, nagyszabású bemutatókba, jellemző, hogy csak a helyi erők és szponzorok révén. Európai uniós pénzekre nem várnak, a túl bürokratikusnak tartott elbírálási folyamat miatt. Nálunk jövőre Pécsvárad ad otthont egy tartományi tárlathoz hasonló, „Kereszténység és államiság” című, három témát egybefogó összeállításnak. Pénzt csak pályázatokból kaptak (idén amúgy a 24 beadványukból 17 nyert), de csak 6,6 millió jött össze, miközben csak egy katalógus körülbelül 2,5 millióba kerül. A keresztény régészeti emlékek, a baranyai szőlő- és borkultúra s a dél-dunántúli román kori templomokról készült fotók bemutatása mindenesetre érdekes lesz, és bevételt is hozhat, hát ha még a turistákat szervező cégek is rájönnek erre. A JPM és a siklósi önkormányzat most várja annak a közös pályázatnak a végső eredményét, amelyet a várhasznosításra írt ki az ÁPV Rt. Az elképzelések szerint 8-10 kiállítás készülhetne itt a következő években. S ha már a bevételeknél tartunk: a JPM frissen elkészült elemzései szerint a tiz évvel ezelőttihez képest a saját bevételek meghétszereződtek, ám a fenntartói támogatás csak alig háromszor lett nagyobb. A pályázatokból, egyéb forrásokból származó pénz ötszörösére nőtt. Emelkedtek a jegybevételek is, bár nem volt több látogató. (Az osztrák tapasztalatok különben azt mutatják, hogy bár a beszokta- tást már az iskolában a szakemberek elkezdik, ott sem nő rohamosan a közönség száma, viszont az érdeklődők többször eljárnak a gyűjteményekbe.) Pécsett nem könnyű feladat a 21 épületet (17 kiállítással) karban tartani. Sokat remél a megye és a múzeum a Rákóczi úti épületük eladásából is, most az összeg egy részét, körülbelül 26 millió forintot két részletben költik a Szabadság úti épületre, ahová a Természettudományi Múzeum költözik. Jelenleg itt egy teljes belső korszerűsítés folyik, födém-megerősítéssel. Itt is költeni kell a biztonsági berendezésekre, hasznukat nemrég a Káptalan utca látta, ahol néhány napja betörtek a Schaár- utcába, illetve a természettudományi anyag egy részét tároló helyiségekbe. Szerencsére ezúttal semmit sem loptak el. Remélhetőleg más látogatókat vonzanak majd azok a programok, amelyeket, ha a JPM és a Landesmuseum Joanneum közti együttműködés kiteljesedik, grazi intézmények szerveznek Pécsett. Elképzelhető, hogy látható lenne egy válogatás az ottani 33 ezer darabos fegyver- gyűjteményből, szóba került egy várostörténeti, városfejlődési fotókiállítás is, ráadásul a költségeket az osztrák fél állná. Huszár Zoltán közvetített az itteni és a grazi levéltár illetve megyei könyvtár között is, utóbbinak máris felajánlottak egy facsimile kiállítást. Talán ezek a vendégbemutatók is rávezetnek arra, hogy a polgárosultabb társadalmakban a kultúra befogadásának más hagyományai vannak. A halott kincsek raktározása persze sehol sem cél, de, hogy például Ausztriában élővé, megismerhetővé válhatnak, abban az is közrejátszik, hogy a gyerekeket már iskolás koruktól szakemberek igazítják el a közgyűjteményekben, a teremőrök között idegen nyelveket beszélő, felkészült egyetemisták is vannak, a látogató pedig nemcsak véletlen betérő, hanem többször is visszajáró vendég. Hodnik Ildikó Gy. Ottlik Géza „piszkozata” A huszadik század második felének magyar prózájának mérföldköve Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. A 1959- ben megjelent mű már-már legendába hajló előtörténete az az ősregény, amelyet Ottlik 1949-ben, már kiszedett állapotban kért vissza a nyomdából. Most, 50 évvel később mégis elolvashatjuk. Eléggé megrázó olvasmány a Továbbélők címen megjelent regény annak, aki ismeri és szereti az Iskola a határon-t. A 149 oldalas kötet 24 oldalán találkozunk az első olyan mondattal, ami egy kicsit már emlékeztet az „eredetire” (bár, hogy melyik az eredeti, most hirtelen relatívvá válik). Persze, mire a 24. oldalra ér, már néhányszor furcsán érezheti magát az olvasó. Példának okáért Both Benedek, azaz Bébé ebben a könyvben még nem létezik, itt Damjáninak hívják. Ugyanúgy, ahogy Medve Gábor sincs, ami olyan, mint Teremtő nélkül a Biblia; illetve Szebek Miklós néven mozog a könyv lapjain egy Medvére hasonlító személy, eléggé beleszürkülve a társaságba. Az biztos, az irodalomra kicsit is fogékony olvasó most megtapasztalhatja, mit jelent az, hogy írói fejlődés, mit jelent tíz esztendő (ami épp az 50-es évek volt...) egy nagy író pályáján. Nem hiszem, hogy szentségtörés lenne kijelenteni, hogy a Továbbélők egy tisztességesen megírt, remek jelenetekben bővelkedő, de mégis hamar feledhető kötet, amit nem valószínű, hogy egyszeri olvasás után az ember még egyszer leemel a könyvespolcról. Tudjuk, Ottlik Gézát időről időre az a vád érte, hogy az Iskola a határon-t nem is ő írta, hanem valahai növendéktársának, Örley Istvánnak a kéziratát használta fel. A két regény ismeretében kiderült, hogy Ottlik megtáltosodott, másképp az Iskolát..,-t nem írhatta volna meg. És az is biztos, hogy a Továbbélőkben még szó sincs arról a naplóról, amit Damjáni/Bébé (= Ottlik) kap Szebek/Medvétől (= Örley?), s amiből az Iskola... jócskán építkezik, jóllehet, mint sejtjük, szintén az írói fikció részeként. Abban viszont egészen bizonyosak lehetünk, hogy ez a kötet néhány irodalomtörténészi életpályát megalapoz, hiszen mire mondatról mondatra végigbogarásszák és magyarázzák a két regény közti különbséget, a fejlődést és annak mikéntjét, hosszú-hosszú évek fognak eltelni. Azoknak azonban, akiknek egy regényi idejük van csak az életük során Ottlik Géza műveinek tanulmányozására, a magam részéről továbbra is az Iskola a határon-t javaslom. Mert az zseniális. (Jelenkor Kiadó) Méhes Károly Miről ír a Jelenkor? A Jelenkor decemberi száma Bogdán László Átiratok múzeuma című versciklusának újabb darabjával indul, majd Láng Zsolt A Tamárion című elbeszélése olvasható,, a Bestiárium Transylvaniae című regénytrilógia készülő, második kötetéből. Pod-man- iczky Szilárd versét Solymosi Bálint Önarckép című prózája követi, majd három költő, Simon Balázs, Zsillé Gábor és a Pécsett élő Szakács Eszter közöl verseket. Az eddig leginkább lírikusként ismert Grecsó Krisztián A Híres ház című novellájával jelentkezik. A decemberi számban véget ér két sorozat: utolsó darabjait olvashatjuk Zeke Gyula A másik város című, Franki Aliona budapesti fotográfiáival illusztrált kispróza-füzérének, s Goretity Józsefnek a kortárs orosz prózát bemutató Utazás Leningrádból Szent-Pé- tervárra című sorozatának, amelynek tárgya ezúttal Vlagyimir Szorokin. Örkény István egy betiltott novellájának dokumentumait Radnóti Zsuzsa adja közre, Nemes Dezső a Népszabadság egykori szerkesztőbizottsági tagja, és Tüskés Tibor, a Jelenkor akkori főszerkesztője leveleinek közlésével. A tanulmányrovatban a kilencvenes években az irodalomban, az irodalomtudományban, a kortárs színházban, drámában, valamint az esztétikában bekövetkező változásokat, folyamatokat elemzik a különböző tudományterületek művelői: Angyalosi Gergely, Mészáros Sándor, Jákfalvi Magdolna, Kálmán C. György és Bacsó Béla. A kritikarovatban Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regényéről Kulcsár-Szabó Zoltán írt bírálatot, Podmaniczky Szilárd Képlapok a barlangszájból című kisprózákat tartalmazó kötetéről Gács Anna, Danka István pedig Boros János A pragramatikus filozófia című tanulmánykötetét recenzálja. ■ fá i m. Futnak A Képek í Szerelmes biciklisták Azt nyilatkozta Michael Hoffman, a Szentivánéji álom című amerikai film rendezője, hogy legelőször, még amikor csak töprengeni kezdett erről a filmről, egy kép jelent meg lelki szemei előtt: látta Puckot, amint egy hatalmas teknősbéka hátán lovagol. Ez a kép volt a film őstojása, mondta. Ebből sarjadt ki az egész produkció. Ha ez igaz, akkor, úgy látszik, záptojásból is kikelhet aránylag épkézláb (épszárnyláb) kiskacsa, ha hattyú nem is lesz belőle. Mert bár a film egészében nézhető, sőt helyenként még élvezetes is, az említett jelenet bizony erőltetett és hamis. Ellentétben áll ugyanis Puck, a „gyors követ”, a száguldó, bohókás manó Shakespeare által megírt figurájával. Ezt nyilván Hoffman is tudta, ám neki azért kellett a teknősbéka, hogy mi, nézők, meglepődjünk, amikor a játékos kedvű kobold (aki ezúttal meglehetősen öregecske-lomhácska szerzet Stanley Tucci alakításában) váratlanul felcseréli ómódi paripáját - biciklire! Mert Michael Hoffman a mitikusan távoli Athénban (vagy inkább Seholországban) játszódó történetet a századforduló Itáliájába ültette át, nem gondolván meg, hogy a női emancipáció korában milyen furán hat Egeus zord, atyai szigora, amelyen pedig az egész bonyodalomnak épülnie kell, így aztán olyan feltűnő korjelző kellékre volt szüksége, ami még a vaknak is szemet szúr. Ez a bicikli. No és, persze, a kor ábrázolására hivatottak a film kísérőzenéjét alkotó olasz operaáriák a Traviatá-tól a Szerelmi bájital-ig, amelyek kétségkívül gyönyörűek, habár semmi közük a képeken látható eseményekhez. Hanem a biciklik! A szereplők szinte elképzelhetetlenek kerékpár nélkül: még lépcsőkön le-fol vagy sűrű erdőben a fák között is, mindig e pedálos járművel lehet őket látni, ha süt, ha esik, ha fúj. Merthogy mindez jelképként is funkcionál. Heléna biciklije például a lány önmagával kapcsolatos téveszméit jelenti (azok számára, akik netán nem értenék a szöveget), az iszapos tó pedig, gondolom, az álmokra és a lélek mélységeire vonatkozik. Én mégis szívesen lemondtam volna ezekről a szimbólumokról. Azt azonban határozottan a rendező javára írom, hogy manapság, a hivalkodóan öncélú és a szöveget olykor jelentéséből kifordító adaptációk korában volt bátorsága egy ennyire mértéktartó és szemérmes elképzelést megvalósítani. Igaz, a színészek Michelle Pfeiffer és Rupert Everett „tündéd irányításával” kissé fantáziátlanok, és Sophie Marceau-nak, akiről el kellene hinnünk, hogy ő Hippolyta, nem ártott volna néhány mondattal elmagyarázni, miről szól ez az egész, hogy ne nézelődjön mindig olyan értetlenül. De a mesteremberek jók. Kevin Kline mulattató Zuboly takács, és szintén ötletesen megformált figura Vackor, az ács, NAGY IMRE FILMJEGYZETE még akkor is, ha a magyar szinkron (s az új műfordítás) szerint most úgy hívják őket nálunk, hogy Tompor és Tetőfi. Én azonban mégis Arany Jánossal fejezem be e jegyzetet: „Helyes a bőgés, Oroszlán!” És „igazán, a Hold igen kedvesen süt.” Gárdonyi I Tamás
