Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)

1999-12-14 / 342. szám

1999. december 14., kedd Háttér - Riport Rendszerváltás Pécseit és Baranyában 1988-90 pMHNMMMMRNMMMMRBMNNRMMMMMNNMNMNMNNNM^ 56. rész Az újságírók önállósítják magukat Sorozatunk nem lehetne teljes a nyilvánosság szerkezetében bekövet­kezett változások áttekintése nélkül. A most következő írásokban a nyomtatott sajtó elemzésére teszünk kísérletet. Természetesen nem csupán a komolyabb befolyással bíró baranyai médiumokban (Dunán­túli Napló, A Helyzet) bekövetkező fordulatot szeretnénk bemutatni, hiszen a 80-as évek végén még az országos napi- és hetilapok is többezres tételben fogytak Pécsett és Baranyában. Mivel az 1990-es választásokig lezajló folyamat a sajtóban lényegében 1987-ben kezdő­dött, elemzésünket is ennél az esztendőnél kezdjük el. A sajtópiac ebben az esztendő­ben még a „boldog békeidőket” idézi. Az állampárt központi lapja, a Népszabadság, vala­mint a kormánylap (Magyar Hírlap) és az értelmiség napi­lapja, a Magyar Nemzet együt­tesen 1 milliónál is magasabb példányszámban jelenik meg, s ha a helyi pártbizottságok által felügyelt megyei lapokat is hoz­záadjuk ehhez, a szám - orszá­gos viszonylatban - üti a két­milliót. (Baranyában a Dunán­túli Napló, mint a legnagyobb vidéki napilap, 100 ezres el­adással dicsekedhet.) Bár a gaz­daság válságban van, az MSZMP által kézben tartott új­ságokra ez nincs hatással - a sokk csak 1988 végén követke­zik be, a piac változása ekkorra datálható. Jelzik ezt a példány­számok változásai is (lásd az infografikát). A hazai sajtóban 1987 elejét tekinthetjük az erjedés korsza­kának. Ugyan az állampárt még kézben tartja és keményen fel­ügyeli a nyilvánosságot, az MSZMP-n belüli folyamatok nyilvánvalóvá teszik: Kádár és Grósz közül utóbbi tekintendő az ország operatív irányítójá­nak. Kádár ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, Grósz annál többször. A Népszabadság már-már az új vezér különbejáratú lapjává válik. Az újság minden eszközt bevet a reformer Grósz Károly népszerűsítésére: a vélemény- alakítás arzenáljában az üzene­tek változatos formában való is­métlése kap hangsúlyt. A kor­mányfő nem csak a tudósítások­ban jelenik meg, de pl. a karika­túrákon is, ami korábban alig lett volna elképzelhető. Az év második felétől válik igazán átü- tővé az MSZMP-n belüli re­formszellem, szembe állítva egymással az or­szág sorsát inté­zőket, s megindul az addig a nyilvá­nosság számára „testvéri egyetér­tésben” irányító monolit párt fel­bontása konzer­vatívokra és refor­merekre. A reformerek vezérét a tárgyalt időszakban Grósz Károlynak hívják. Az év vé­gére a Népsza­badságot valóság­gal elönti a reform, a címekben naponta megjelenik a szó, suly­kolva ezzel az olvasókba a kor­mányfő vonalát. Grósz mellé - az idők szavát megértve - felzár­kózik párton belüli ellenlábasa, Berecz János, aki nem csupán az MSZMP ideológusának szá­mít, de Kádár egyik lehetsé­ges utóda is. A Magyar Hírlap egyre frissebb, egyre kevésbé próbál hasonulni a Népszabadság­hoz, de a Né­meth Miklós alatti, későbbi füg­getlenségét még nem éri el. Annál nagyobb hatású orgá­num a Magyar Nemzet. Az önmagát egyre gyakrab­ban az értelmiség lapjaként mi­nősítő (s valóban azzá is váló) médium 1987-ben látványos pél- dányszám-növekedést produkál, s bár kénytelen-kelletlen támo­gatja az MSZMP vezetését, egy­re kritikusabb hangot ütve meg, nagyban hozzájárul a politikai erőtér átalakításához. Ha teheti, teret nyit a születőben lévő el­lenzéki erők képviselőinek, szervezi az egyesületeket, baráti köröket - s közben azon hábo- rog, hogy a terjesztés gyengesé­ge - és a papírhiány - miatt nem mindenkihez juthat el az újság. Talán nem véletlenül? A lap „nagy dobása” a lakiteleki találkozóról először hírt adó, Pozsgay Imrével (ké­pünkön) készített interjú (Ma­gyar Nemzet, 1987. november 14., 7. oldal: „A közmegegyezés hajszálgyökerei”). A cikk uniku­mát a „Nyilatkozat” szó szerinti közlése adja. Ekkor már mind a Grósz-, mind a Kádár-vonal elis­merte, hogy változásokra van szükség, válságról azonban alig, vagy egyáltalán nem beszélt. A kommüniké viszont tömény rendszerkritikát adott, s e mel­lett már csak azért is a reveláció erejével hatott, mert a párton kí­vüli értelmiség elérte, hogy a központilag szigorúan felügyelt nyilvánosságba is kijussanak a radikális gondolatok. Kortörté­neti jelentősége miatt nem árt szó szerint idéznünk a Lakiteleken kibocsátott doku­mentumot (lásd a keretes írást). A népfront főtitkára elérte célját: a Magyar Nemzet-interjú révén a szélesebb magyar értel­miséghez is eljutott a Magyar Demokrata Fórum megalapítá­sának terve, s ettől kezdve nem volt visszaút. A reformretorika az MSZMP-n belül radikalizáló- dott, Pozsgay után Berecz János is frontot nyitott. A Nemzet szerkesztősége pe­dig tovább tágítja saját lehetősé­geit. December elején Diurnus (Bodor Pál) - a lakiteleki nyilat­kozat szellemében - sürgeti a sajtó korszerűsítését, nem csu­pán a technikai megújulást ért­ve ez alatt, majd néhány nappal később azon dohog, vajon az MTI-közlemény miért nem ne­vezi nevén a gyereket, amikor az országgyűlés külügyi bizottságá­ban az Erdélyből menekülők magyarországi letelepedéséről tárgyalnak a képviselők. Bár az MSZMP még biztosan tartja kézben a nyilvánosságot, azt egyrészt már saját belső har­caira használja fel - ami addig a legkevésbé sem volt jellemző -, másrészt a sajtó egy része önálló­sítja magát. A kereteket óvatosan tágítva Pozsgay Imre személyes stratégiájának köszönhetően (a HNF főtitkáraként hivatalból felügyeli a Magyar Nemzetet) az értelmiségi lapok - a Nemzeten kívül elsősorban a HVG - teret nyitnak a politikai (és nyelv- politikai) küzdelmeknek. Pauska Zsolt A lakiteleki nyilatkozat „A magyar szellemi élet több, mint másfél száz tagja baráti eszmecseré­re gyűlt össze 1987. szeptember 27-én vasárnap Lakiteleken. Erre a ta­lálkozóra meghívták Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát. A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Nép­mozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbben­tően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradá­sunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélye­it kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait. Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egy­begyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozá­sát, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partner­ként vehessenek részt a közmegegyezés kialakulásában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak va­lamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak társadalmi részvétellel lehet megoldani a vál­ságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetői­nek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendsze­rében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése. Ezért ja­vasolják egy magyar demokrata fórum létrehozását, amely a folyama­tos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Egy ilyen fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, al­ternatív megoldási javaslatok elkészítésére. Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműkö­désére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecserék­nek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvélemé­nye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő füg­getlen sajtóorgánumok létrehozását. Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széles körű összefogásával kijut­hatunk a válságból."-Jegyzet _ Kiskabátom Amióta védőbundánk je­lentős része lekopott tes­tünkről (lásd még: egyed­fejlődés), az ember kény­telen változó minőség­ben és eleganciával öltöz­ködni. Ezért a ruhavásár­lás óhatatlanul hozzátartozik életünkhöz, mi több, a kény­szerből erényt kovácsolunk, hi­szen a divatipar az egyik legin­kább meghatározó világszerte. Ilyenformán a háztartások­ban egy idő után a kinőtt-kihí- zott, ódivatúnak értékelt gard­rób-töltelékek a szekrényekből kiűzetnek, először a padlásra vagy a pincébe, évekig nem bolygatott ládákba vagy zacs­kókba, míg végre eljöhet az idő, mikor felszabadult sóhaj­jal végképp megválhatunk tő­lük. Én lelki megnyugvással szoktam selejtezni tavasszal és ősszel, mert amióta működnek a különböző karitatív intézmé­nyek, az ember úgy érezheti, hogy valami nagyon jót cselek­szik, amikor a „rongyait” más­ra testálja. így tettem valamikor szep­temberben is, midőn csoma­gocskámba - megmondom, vérző szívvel - elhelyeztem azt a végtelenségig kifa­kult, az ujjúnál és a nya­kánál bolyhosra foszlott kiskabátot, amit mindig is nagy becsben tartot­tam, mert még az azóta megboldogult Forma-1- es Lotus csapat ajándékaként viseltem a teve emblémával. Mindegy, mennie kellett. Elkövetkezett a havas de­cember. Baktattam fölfelé a Jókai utcán, fejemen füles sapka, rajtam vastag télikabát, hogy szinte beleizzadok. És jön szembe az én kiskabátom. Egy botos-nájlonzacskós öreg (öreg, mondom, közben lehet, hogy nem is nagyon idősebb nálam...), rajta ez a vékony, semmi dzseki, látszik, hogy fá­zik benne, nem melengeti semmiféle emlék. Battyog, las­san, lesi a földet, az összeta­posott, csúszós havat. Próbá­lok a szemébe nézni, ki ő, ki ez a szegény ember az én haj, de nagy ajándékomban dide­regve. Ahogy elhalad mellet­tem, megcsúszik, látom, hogy a kiskabát a bal hónaljánál húsz centire fel van hasadva. Aznap azon töprengek egy­re: van-e felesleges nagykabá­tom? Méhes Károly Képtelenségünk a térképen túránkat felülbélyegző mulatozás. Hogy ezt el­érni nem lesz könnyű, azt a nemzetképről ren­dezett konferencián fel­szólaló angol nagykövet által elmondott adalé­Kapásból tudunk példá­kat mondani arra, egyes nemzetek milyen som­más képet alakítottak ki másokról. Ráadásul han­goztatják is, legalább j úgy, hogy a szomszéd is hallja. Mert rendszerint ő a céltábla: a fokhagymabűzös csigaevő, a tésztamániás han­goskodó, a puliszkazabáló bocskoros stb. Ezeken a minő­sítéseken a politikai szövetsé­gi rendszerek sem képesek egyelőre változtatni. Ebben a nemzetkaraktero- lógiában - adok-kapok alapon - mi sem vagyunk kivételek. Annyiban talán mégis, hogy mi most szinte kormányprog­ramként igyekeznénk előnyö­sebbre módosítani a rólunk kialakult nemzetképet. A leg­főbb eszköz nyilvánvalóan az, hogy többet tudjanak rólunk a világban. S persze igazabb dolgokat, mint eddig. Netán ne áz forogjon országunkról a köztudatban, hogy a „magya­rok nyila”, „csikós”, „gulyás”, „puszta”, „csárdás”, s még ke­vésbé a kisebbséghez tartozó népzenészek által kísért, kul­kok is sejtetik. Például az, hogy a nyugat-európaiak köré­ben elenyészően kevesen tud­ják: Magyarország is tagja a NATO-nak. Nincs mese: a hiedelmek, beidegződések megváltoztatá­sához legalább olyan szívós, kitartó, következetes munkál­kodás kell - de pozitív előjel­lel -, mint amilyennel fufball- nagyhatalom hírünket sikerült Puskás Öcsi-s nosztalgiára enyhíteni. Az új információk terjesztésénél pedig első lé­pésként el kellene érnünk, hogy legalább az Euronews időjárási térképére felkerül­jünk. Ha már Bécset, Prágát, Varsót, Bukarestet szerepelte­tik, vajon Kelet-Közép-Euró- pa legnagyobb városát, Buda­pestet miért nem? Csak nem egy velünk szomszédos or­szágból származik a program szerkesztője? Dunai Imre J hetedik oldal holnap Riport _____________ Fü stlovagok, díjak, kémé­nyek. Az utóbbi években a ké­ményseprés - sokak szemé­ben - lebegő szolgáltatássá vált. Látható, mint a füst, ám megfoghatatlan, mert átala­kult a szervezete, s mert sokan nem tudják miért fizetnek, mi­re köteles a díjért a kémény­seprő. Portré Dr. Hartung István állator­vos Pécs környékén egyike a legismertebbeknek a szakmá­ban. Különösen az okos kutyá­kat szereti, de gyógyít macs­kát, alig-eszű struccot, sőt aranyhalat is. Portré Az örök népművelő polihisztor Nincs akkora dió, amelynek héjába beleférne pályaállomásainak felsorolása, és mindaz, amivel foglalkozott még a tévés húsz éve előtt. Újságíróként kezdte, aztán volt könyvtár-, utána művelődési központ (ház) igazgató Siklóson, később Pécsváradon és Mesze­sen. Majd a Pécsi Nemzeti Színház művészeti titkára, illetve főtit­kára lett. A sor nem teljes.- Balett-, zenei és irodalomkriti­ka, bábjáték és kulturális prog­ramajánló, tévés rendezések, újabban pedig szabadtéren zajló fesztiváli programok kapcsolód­nak a nevéhez. Tulajdonképpen minek tekinti magát?- Balkézről újságíró lennék 40 éve, de mindig népművelő­nek tartottam magam. Minden közművelődési funkcióban leg­inkább olyan katalizátor vol­tam a művészek között, aki se­gít a többieknek összetalálkoz­ni egymással és a közönséggel.- Tanított is.- Óraadóként az ELTE-n a mű­vészeti nevelés módszertanát ta­nítottam, aztán vezetéselméletet. Az emberi kom­munikáció térbe­li megjelenítéséről is vezettem stúdiumot. Később Pécsett is oktattam népművelés szakos hallgatókat, Rétfalvy Sándor tanszékén pedig műelemzést adtam elő rajzszakosoknak. A tanításban az a legjobb, hogy nem hagyja az agyat eltunyulni.- Szakácstanácsairól, ételre­ceptjeiről is közismert.- Nagyanyámtól és anyám­tól nemcsak főzni tanultam Bükkösdi László 1939-ben született Sásdon. 1976-ban az ELTE magyar nyelv és irodalom-népművelés szakán szerzett diplomát. Húsz éven át főrendezője volt az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának. 1997-től a nyugdíj mellett a Pécsi Kulturális Központ igazgatóhe­lyettese. Nős, két lánya és két unokája van. meg, hanem azt is, hogy ez na­gyon komoly dolog. Akkor kezdtem hozzá, amikor fűszer­mentes diétákra szorultam. Az unalmast az ételekben sem ál­lom. De nemcsak a paprika meg a bors a fűszer. Számos gyógynövényünk van ételízesí­tőnek. Tehát ez is népművelés.- Nem érzi úgy, hogy sokat markolt?- Valóban mindig sokfélét csi- BMiiiTMii náltam. Soha nem volt műfa­jom. Ha egyfélé­nél leragadtam volna, és ha en­gedek a pesti csá­bításoknak, való­színűleg jobban kifuthattam volna a formámat. Ám az én léptékem Pécs, ahol ugyanakkor minden feltétel adott a közművelődés munkásá­nak. A pénz és a karrier nem ér­dekelt, csak az, hogy jól érez- zem magam. Ehhez pedig min­dig kellett valami újabbat csinál­ni, kitalálni. Vagyis nem gondo­lom, hogy sokat markoltam, mert mindig azzal foglalkoz­tam, ami érdekelt. Dunai I. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents